John Donne
|
Robbanásszerű, forradalmi fordulatot hozott az angol líra
fejlődésében John Donne. Előtte a
reneszánsz szerelmi
költészete, Wyatt és Surrey nyomán, főleg a petrarkista hagyomány sima medrében
haladt. Az arisztokratikus szellemű költők gondosan csiszolt dalokban,
ódák-ban, pásztori
eklogák-ban,
szonett-ciklusokban
dicsőítették az imádott hölgy szépségét, panaszkodtak erényes kegyetlensége, a
visszautasítás vagy a távollét fájdalmai miatt. A kölcsönös szerelem testi
örömeiről, a kielégülés gyönyöréről kevés szó esik, kivéve
Shakespeare líráját, amely
egyúttal a szeretett nő hűtlenségét, az „odi et amo" örök kettősségét is
feltárja.
Ez a könyörtelen igazmondás, a finomkodó konvenciók elvetése
jellemzi Donne egész szerelmi költészetét. Élete is megrázkódtatások, éles
fordulatok sorozata. Oxford és Cambridge egyetemein, majd egy jogászkollégiumban
szívta magába a középkori skolasztikától az új természettudományos
felfedezésekig terjedő, kivételes gazdagságú és mélységű tudását. 1596—97-ben a
spanyolok ellen harcol, Essex vezérletével, egy évvel később a fő-pecsétőr
titkára lesz; 1601 decemberében titokban feleségül veszi Sir George More
leányát, feltehetőleg részint a társadalmi emelkedés reményében. Újdonsült apósa
azonban börtönbe záratja, a főpecsétőr is elbocsátja szolgálatából. Donne
tizenöt éven át keresi különféle pártfogók kegyét. A döntő fordulat akkor
következik be életében, amikor 1615-ben anglikán pappá szentelik. Hat évvel
később Jakab király a Szent Pál székesegyház főesperesévé nevezi ki, itt lesz a
kor talán legnépszerűbb prédikátorává. Verseinek első gyűjteményes kiadása két
évvel halála után, 1633-ban, szent-beszédeinek kötetei 1640—1660 között jelennek
meg.
Költeményeinek javát a XVI. század utolsó éveiben írta, de a versek
évtizedeken át csak kéziratos formában forogtak közkézen. A verses szatíra
műfaját, Lodge mellett, Donne honosította meg Angliában. Szatírájának éle a
londoni társaság, a jogászok, az eltorzított vallás, az udvar és a
megvesztegethető bírák ellen irányul. Egyes kritikusok szellemességét, az
ábrázolt típusok élethűségét dicsérik, de senki sem emel szót a verselés
pongyolasága, szándékolt darabossága védelmében.
Ben Jonson minden bizonnyal
ezekre a korai szatirikus versekre gondolt, amikor a tőle megszokott
őszinteséggel kijelentette Drummondnak: „Donne nem tartja be a versmértéket, s
ezért megérdemli, hogy felakasszák."
A korai költemények másik csoportja,
amely később a kiadásokban a Songs and Sonets (Dalok és szonettek) címet kapta,
az elégiák többségével együtt szintén Drummond feljegyzését juttatja eszünkbe:
,,Jonson a világ első költőjének tartja Donne-t egynémely dolgokban." Ezek közé
a dolgok közé tartozik mindenekelőtt Donne bámulatos eredetisége, lírai
realizmusa. Spenser és az Erzsébet-kori szerelmi költők kiindulópontja
rendszerint valamilyen általános elmélkedés, erkölcsi-filozófiai elv vagy
mitológiai kép; Donne képzeletét többnyire konkrét, mindennapi, sokszor groteszk
helyzet hozza mozgásba: kedvese előtte vetkőzik és megy ágyba, a szeretőket a
felkelő nap ébreszti fel, egy bolha csípi meg kettőjüket. Különösen a versek
kezdete gyakran rögtönzött beszédként hat.
A közvetlen ábrázolás célja, hogy
valamely intenzív élményt, drámai helyzetet villantson fel, amely rábeszélésre,
argumentálásra késztet. Ez a sajátosság arra figyelmeztet, hogy Donne-nak és
követőinek költészete az angol dráma nagy korszakában született, és maga is
alapvetően drámai jellegű; ez rokonítja a „metafizikus" költészet atyját a
Viktória-kor lélekbúvárával, Donne legjellegzetesebb költeményeit Robert
Browning drámai monológjaival. Mindkettőjüknél rendkívül erős a lélekelemző
mozzanat, mindkettőjüket gyakran érte a homályosság vádja is. Kétségtelen, hogy
Donne nem tartozik a könnyen érthető költők közé, de értelmezésében a fő
nehézség nem nyelvi természetű. Dryden megjegyezte, hogy Donne mély gondolatokat
fejez ki, köznapi nyelven; egyik modern kritikus azt tette hozzá, hogy
mindennapi helyzetekhez fűz rendkívüli gondolatokat. Megértésének nehézségei a
gondolat sokrétűségéből, gyakran ezoterikus jellegéből és a képek váratlan,
meglepő kapcsolódásából fakadnak.
Elégia portrémról A gálya vár; fogd portrémat, szívem, a tiedet lelkem mélyén viszem. Hasonlít hozzám, de ha meghalok, többet mutat, mint ami most vagyok. S ha viharverten visszaérkezem, s az evezők föltörték két kezem, ráncos leszek, s bozót nőtt meztelen arcomon s most még sima mellemen; testem bőrzsákjában tört csontjaim meg az égő puskapor rozsdaszín sebei. S ha kérdik: ő kell neked, a vadember, ki, jaj! akkor leszek, mutasd nekik e festményt s válaszold: nem fájlalom, hogy más, mint aki volt, s elvették volna sebei eszét, hogy nem szeretne úgy, mint az elébb? Tejképű volt, törékeny s delikát, így kezdtük el; s most még jobban imád. Íly férfiasnak nem láttam soha, bár ízlésemnek kissé marcona. Faludy György fordítása |
A jelenés Gyilkos némber, ha testem elrohadt s kezedet dörzsölöd, hogy nem kell tűrnöd udvarlásomat: kísértet leszek s ágyadhoz jövök. Lelkecskéd pisla mécse megremeg majd ott, a fekhelyen, nálam százszor hitványabb szeretőd mellett, kiből kiszívtad az erőt, s ki azt hiszi, mikor keltegeted, hogy több kéne neked, s hátat fordítva, alvást szimulál, míg rémüldözöl tőlem s testedet pimasz, hitvány banya, elönti a verejték higanya. Hogy mit mondok majd? Nem árulom el, nehogy mágiát használj ellenem, de értsd meg, hogy többé nem játszhatod a kis ártatlant. Tarts bűnbánatot! Faludy György fordítása |
Donne gondolatvilága jellegzetesen átmeneti természetű, a középkori
skolasztikus hagyomány és az új természettudományos eszmék küzdőtere.
Donne
kései költészetében, istenes verseiben, szentbeszédeiben egyre jobban
elhatalmasodik a hagyományos keresztény képvilág, s a korai versek „szabados
naturalizmusa" a világ megvetése, a contemptus mundi filozófiájának ad helyet.
Témáinak és szemléletének gyökeres változása, a cinikus szerelmi dalok és a
buzgó vallásos versek, költői és prózai alkotások minden különbsége ellenére
Donne életművében valójában nincsen törés minden sora egy erőteljes egyéniség
bélyegét viseli magán. Jellemző kifejezési eszköze a „metafizikus" kép vagy
conceit, a bonyolult, intellektuális eredetű hasonlat.
A legkülönösebb költői egyéniségek egyike. Tulajdonképpen még Shakespeare
korában élt, de verseinek nagy része csak halála után jelent meg és kezdett
hatni. Egész munkássága reakció a megszokott és a konvencionális ellen, a
spenseri stílus udvari simasága után a verset érdessé, őszintévé és
megdöbbentővé teszi. A dallamos jambust elhagyta egy meg-megzökkentett,
zenétlen, értelmi ritmus kedvéért. A petrarcai képarzenált az egykorú
spanyolokra emlékeztető merész és váratlan, sokszor nagyszerű és sokszor
érthetetlenül bonyolult képek váltják fel. Képei mindig szellemesek, igen
sokszor találóak és még többször ízléstelenek: híres hasonlata szerint a
bolha, amely őt és kedvesét megcsípi, olyan, mint kettejük nászágya, vérük
benne egyesül. A hagyományos ellen való lázadás legerősebb szerelmi lírájában. Ifjúkorát vad szerelmek közt tölthette, nagyon is hitelesen ható verseinek tanúsága szerint. Azután megtért, pappá és a Szent Pál székesegyház deanjévé lett. Későbbi korszakában már csak „szent szonetteket" és prédikációkat írt, de ezeknek képkincse és technikája semmivel sem kevésbé meglepő, mint a szerelmes verseké. Mint szerelmi költő szakít a hagyománnyal, amely előtte és utána évszázadokon át idealizálta a nőt és a szerelmet. Riasztó nyerseséggel nevezi néven a dolgokat; a szerelem testi és lelki valóságáról oly pontos képet rajzol, hogy az ember nem is érti, hogyan élhetett ez a költő az áhítatos és elmosódó tekintetű XVII. században, puritánok között. A nőkről igen gyenge véleménye van, bármennyire is szereti őket: „they are but Mummy possessed", a birtoklás után csak múmiák. Nőalakjai nem megközelíthetetlenek, mint a szonettek hölgyei, hanem hűtlenek, mint a római elégikusok szeretői. A szerelem nagy lelki paradoxiáinak, hódolat és megvetés egyidejűségének, a kielégülés alakváltoztató erejének ismerője. Intellektuális költő, olyan mértékben, mint előtte és utána kevesen. Minden verse a gondolatban gyökerezik, a gondolatban, amely az érzelmet elemezi és gyilkolja meg. Tele van barokkos, hóbortos olvasottsággal, filozófiával, csillagászattal és természetrajzi mesékkel. Páratlan érzéke a macabre iránt; valami groteszken hátborzongató akkor is belevegyül verseibe, amikor szép és örvendetes dolgokról beszél. Művészetének félelmetes magaslatára olyankor emelkedik fel, amikor érzékiség, lélekelemzés és macabre borzalom ugyanabban a versben találkozik: ilyen a nagyszerű The Apparition. Ennek a versnek témáját, a hűtlen nőnek éjszaka kísértetként megjelenő szeretőt Baudelaire is megírja majd a Le Revenant-ban. Baudelaire verse hideg tökéletességével, simaságával vált ki borzongást (mint a kígyó az árkon át, úgy siklik a kísértet az éjben) - Donne verse nyers realizmusával kelt iszonyodást, hiszen korában a kísértet még realitás: akkor jelenik meg, amikor a nő egy másik férfival fekszik, aki unja már, és kiáltására nem hallgat, s a nőt hideg verejték lepi el, úgyhogy kísértetiesebb, mint maga a kísértet. „S amit akkor mondok majd neked, most nem mondom meg, nehogy akkor majd megóvjon..." Szerb Antal |
A világ anatómiája egybesűrítve mutatja be Donne gondolatvilágának sokféle
forrását, összetettségét. Alaprétege a bomlásnak induló skolasztika, erre
telepszik rá a korabeli kozmológia, orvos-és jogtudomány, és a mindent
kétségbevonó szkepszis hordaléka. A metafizikus kép kísérlet ennek a heterogén
anyagnak költői integrálására. Az eredmény gyakran
groteszk és megdöbbentő, így
A második évfordulót bevezető képsorozatban. Elizabeth halála után a halott
világ az élet és mozgás megtévesztő jeleit mutatja, mint a vitorláját vesztett,
tovarohanó hajó; mint a lefejezett ember, akinek lelke a törzsből és fejből ömlő
vértengeren siklik örök ágya felé; mint az olvadáskor repedező jég, vagy a lant,
melynek húrjai nedves időben szétpattanva saját lélekharangját kondítják meg. A
lélek és test viszonyának megvilágítására hivatott a mogorva remete képe, aki
oszlophoz vagy sírjához láncolva ül, saját undok ürülékébe ágyazva. Az ilyen
motívumok figyelmeztetnek a metafizikus költészet dekadens vonásaira, a
haláltánc-téma visszataszító változataira, amelyek az irodalom egyéb területein,
így például Tourneur drámáiban is nyomon követhetők.
Ám a túlzások, ízlésbeli
eltévelyedések nem homályosítják el Donne úttörő érdemét. Nem a kényelmes,
kitaposott utat járta, elvontságok helyett konkrét drámai szituációkat
jelenített meg, a lehetőség szerint egyszerű nyelven, de a metafizikus kép
segítségével többsíkú jelentést, gazdag tartalmat adott igénytelennek látszó
verseinek is. Elődeivel ellentétben a gondolatnak és érzésnek nem az eredményét,
hanem a folyamatát fejezi ki, nem egyensúlyt és biztonságot, hanem feszültséget
és konfliktust. Ezek a dinamikus vonások tették a XVII. század legnagyobb hatású
angol költőjévé, ezek magyarázzák döntő befolyását
T. S. Eliot-ra és a késő
romantika ellen lázadó XX. századi költőnemzedékre.
Az angol „metafizikus"
költészet nem elszigetelt jelenség: legközelebbi párhuzamait az olasz Marino és
a spanyol Góngora stílusa, kifejezési eszközei szolgáltatják. Egyrészt a
harmonikus reneszánsz eszmény bomlásának jegyeit hordozza magán, másrészt
felszabadítja az egyéniséget, tág teret enged az eredeti látásmódnak,
gondolatkapcsolásnak, kifejezésnek. Ez a fő ok, amiért a „metafizikusaként
elkönyvelt angol költőkben, „Donne iskolá jában" oly nagy a változatosság. Helen
Gardner népszerű antológiája 38 metafizikus költőtől közöl szemelvényeket;
köztük van Shakespeare,
Ben Jonson,
Milton is, annak jeléül, hogy a fogalom
nehezen meghatározható, és olyan tendenciát próbál kifejezni, amely igen
különböző költők munkásságában jelentkezik.
Szenczi Miklós
copyright ©
László Zoltán 2011 -2012
e-mail: Literatura.hu