John Donne
(1572 - 1631)

John Donne

Robbanásszerű, forradalmi fordulatot hozott az angol líra fejlődésében John Donne. Előtte a reneszánsz szerelmi költészete, Wyatt és Surrey nyomán, főleg a petrarkista hagyomány sima medrében haladt. Az arisztokratikus szellemű költők gondosan csiszolt dalokban, ódák-ban, pásztori eklogák-ban, szonett-ciklusokban dicsőítették az imádott hölgy szépségét, panaszkodtak erényes kegyetlensége, a visszautasítás vagy a távollét fájdalmai miatt. A kölcsönös szerelem testi örömeiről, a kielégülés gyönyöréről kevés szó esik, kivéve Shakespeare líráját, amely egyúttal a szeretett nő hűtlenségét, az „odi et amo" örök kettősségét is feltárja.
Ez a könyörtelen igazmondás, a finomkodó konvenciók elvetése jellemzi Donne egész szerelmi költészetét. Élete is megrázkódtatások, éles fordulatok sorozata. Oxford és Cambridge egyetemein, majd egy jogászkollégiumban szívta magába a középkori skolasztikától az új természettudományos felfedezésekig terjedő, kivételes gazdagságú és mélységű tudását. 1596—97-ben a spanyolok ellen harcol, Essex vezérletével, egy évvel később a fő-pecsétőr titkára lesz; 1601 decemberében titokban feleségül veszi Sir George More leányát, feltehetőleg részint a társadalmi emelkedés reményében. Újdonsült apósa azonban börtönbe záratja, a főpecsétőr is elbocsátja szolgálatából. Donne tizenöt éven át keresi különféle pártfogók kegyét. A döntő fordulat akkor következik be életében, amikor 1615-ben anglikán pappá szentelik. Hat évvel később Jakab király a Szent Pál székesegyház főesperesévé nevezi ki, itt lesz a kor talán legnépszerűbb prédikátorává. Verseinek első gyűjteményes kiadása két évvel halála után, 1633-ban, szent-beszédeinek kötetei 1640—1660 között jelennek meg.
Költeményeinek javát a XVI. század utolsó éveiben írta, de a versek évtizedeken át csak kéziratos formában forogtak közkézen. A verses szatíra műfaját, Lodge mellett, Donne honosította meg Angliában. Szatírájának éle a londoni társaság, a jogászok, az eltorzított vallás, az udvar és a megvesztegethető bírák ellen irányul. Egyes kritikusok szellemességét, az ábrázolt típusok élethűségét dicsérik, de senki sem emel szót a verselés pongyolasága, szándékolt darabossága védelmében. Ben Jonson minden bizonnyal ezekre a korai szatirikus versekre gondolt, amikor a tőle megszokott őszinteséggel kijelentette Drummondnak: „Donne nem tartja be a versmértéket, s ezért megérdemli, hogy felakasszák."
A korai költemények másik csoportja, amely később a kiadásokban a Songs and Sonets (Dalok és szonettek) címet kapta, az elégiák többségével együtt szintén Drummond feljegyzését juttatja eszünkbe: ,,Jonson a világ első költőjének tartja Donne-t egynémely dolgokban." Ezek közé a dolgok közé tartozik mindenekelőtt Donne bámulatos eredetisége, lírai realizmusa. Spenser és az Erzsébet-kori szerelmi költők kiindulópontja rendszerint valamilyen általános elmélkedés, erkölcsi-filozófiai elv vagy mitológiai kép; Donne képzeletét többnyire konkrét, mindennapi, sokszor groteszk helyzet hozza mozgásba: kedvese előtte vetkőzik és megy ágyba, a szeretőket a felkelő nap ébreszti fel, egy bolha csípi meg kettőjüket. Különösen a versek kezdete gyakran rögtönzött beszédként hat.
A közvetlen ábrázolás célja, hogy valamely intenzív élményt, drámai helyzetet villantson fel, amely rábeszélésre, argumentálásra késztet. Ez a sajátosság arra figyelmeztet, hogy Donne-nak és követőinek költészete az angol dráma nagy korszakában született, és maga is alapvetően drámai jellegű; ez rokonítja a „metafizikus" költészet atyját a Viktória-kor lélekbúvárával, Donne legjellegzetesebb költeményeit Robert Browning drámai monológjaival. Mindkettőjüknél rendkívül erős a lélekelemző mozzanat, mindkettőjüket gyakran érte a homályosság vádja is. Kétségtelen, hogy Donne nem tartozik a könnyen érthető költők közé, de értelmezésében a fő nehézség nem nyelvi természetű. Dryden megjegyezte, hogy Donne mély gondolatokat fejez ki, köznapi nyelven; egyik modern kritikus azt tette hozzá, hogy mindennapi helyzetekhez fűz rendkívüli gondolatokat. Megértésének nehézségei a gondolat sokrétűségéből, gyakran ezoterikus jellegéből és a képek váratlan, meglepő kapcsolódásából fakadnak.

Elégia portrémról

A gálya vár; fogd portrémat, szívem,
a tiedet lelkem mélyén viszem.
Hasonlít hozzám, de ha meghalok,
többet mutat, mint ami most vagyok.
S ha viharverten visszaérkezem,
s az evezők föltörték két kezem,
ráncos leszek, s bozót nőtt meztelen
arcomon s most még sima mellemen;
testem bőrzsákjában tört csontjaim
meg az égő puskapor rozsdaszín
sebei. S ha kérdik: ő kell neked,
a vadember, ki, jaj! akkor leszek,
mutasd nekik e festményt s válaszold:
nem fájlalom, hogy más, mint aki volt,
s elvették volna sebei eszét,
hogy nem szeretne úgy, mint az elébb?
Tejképű volt, törékeny s delikát,
így kezdtük el; s most még jobban imád.
Íly férfiasnak nem láttam soha,
bár ízlésemnek kissé marcona.

Faludy György fordítása
A jelenés

Gyilkos némber, ha testem elrohadt
s kezedet dörzsölöd,
hogy nem kell tűrnöd udvarlásomat:
kísértet leszek s ágyadhoz jövök.
Lelkecskéd pisla mécse megremeg
majd ott, a fekhelyen,
nálam százszor hitványabb szeretőd
mellett, kiből kiszívtad az erőt,
s ki azt hiszi, mikor keltegeted,
hogy több kéne neked,
s hátat fordítva, alvást szimulál,
míg rémüldözöl tőlem s testedet
pimasz, hitvány banya,
elönti a verejték higanya.
Hogy mit mondok majd? Nem árulom el,
nehogy mágiát használj ellenem,
de értsd meg, hogy többé nem játszhatod
a kis ártatlant. Tarts bűnbánatot!

Faludy György fordítása

Donne gondolatvilága jellegzetesen átmeneti természetű, a középkori skolasztikus hagyomány és az új természettudományos eszmék küzdőtere.
Donne kései költészetében, istenes verseiben, szentbeszédeiben egyre jobban elhatalmasodik a hagyományos keresztény képvilág, s a korai versek „szabados naturalizmusa" a világ megvetése, a contemptus mundi filozófiájának ad helyet.
Témáinak és szemléletének gyökeres változása, a cinikus szerelmi dalok és a buzgó vallásos versek, költői és prózai alkotások minden különbsége ellenére Donne életművében valójában nincsen törés minden sora egy erőteljes egyéniség bélyegét viseli magán. Jellemző kifejezési eszköze a „metafizikus" kép vagy conceit, a bonyolult, intellektuális eredetű hasonlat.

A legkülönösebb költői egyéniségek egyike. Tulajdonképpen még Shakespeare korában élt, de verseinek nagy része csak halála után jelent meg és kezdett hatni. Egész munkássága reakció a megszokott és a konvencionális ellen, a spenseri stílus udvari simasága után a verset érdessé, őszintévé és megdöbbentővé teszi. A dallamos jambust elhagyta egy meg-megzökkentett, zenétlen, értelmi ritmus kedvéért. A petrarcai képarzenált az egykorú spanyolokra emlékeztető merész és váratlan, sokszor nagyszerű és sokszor érthetetlenül bonyolult képek váltják fel. Képei mindig szellemesek, igen sokszor találóak és még többször ízléstelenek: híres hasonlata szerint a bolha, amely őt és kedvesét megcsípi, olyan, mint kettejük nászágya, vérük benne egyesül.
A hagyományos ellen való lázadás legerősebb szerelmi lírájában. Ifjúkorát vad szerelmek közt tölthette, nagyon is hitelesen ható verseinek tanúsága szerint. Azután megtért, pappá és a Szent Pál székesegyház deanjévé lett. Későbbi korszakában már csak „szent szonetteket" és prédikációkat írt, de ezeknek képkincse és technikája semmivel sem kevésbé meglepő, mint a szerelmes verseké.
Mint szerelmi költő szakít a hagyománnyal, amely előtte és utána évszázadokon át idealizálta a nőt és a szerelmet. Riasztó nyerseséggel nevezi néven a dolgokat; a szerelem testi és lelki valóságáról oly pontos képet rajzol, hogy az ember nem is érti, hogyan élhetett ez a költő az áhítatos és elmosódó tekintetű XVII. században, puritánok között. A nőkről igen gyenge véleménye van, bármennyire is szereti őket: „they are but Mummy possessed", a birtoklás után csak múmiák. Nőalakjai nem megközelíthetetlenek, mint a szonettek hölgyei, hanem hűtlenek, mint a római elégikusok szeretői. A szerelem nagy lelki paradoxiáinak, hódolat és megvetés egyidejűségének, a kielégülés alakváltoztató erejének ismerője.
Intellektuális költő, olyan mértékben, mint előtte és utána kevesen. Minden verse a gondolatban gyökerezik, a gondolatban, amely az érzelmet elemezi és gyilkolja meg. Tele van barokkos, hóbortos olvasottsággal, filozófiával, csillagászattal és természetrajzi mesékkel.
Páratlan érzéke a macabre iránt; valami groteszken hátborzongató akkor is belevegyül verseibe, amikor szép és örvendetes dolgokról beszél. Művészetének félelmetes magaslatára olyankor emelkedik fel, amikor érzékiség, lélekelemzés és macabre borzalom ugyanabban a versben találkozik: ilyen a nagyszerű The Apparition. Ennek a versnek témáját, a hűtlen nőnek éjszaka kísértetként megjelenő szeretőt Baudelaire is megírja majd a Le Revenant-ban. Baudelaire verse hideg tökéletességével, simaságával vált ki borzongást (mint a kígyó az árkon át, úgy siklik a kísértet az éjben) - Donne verse nyers realizmusával kelt iszonyodást, hiszen korában a kísértet még realitás: akkor jelenik meg, amikor a nő egy másik férfival fekszik, aki unja már, és kiáltására nem hallgat, s a nőt hideg verejték lepi el, úgyhogy kísértetiesebb, mint maga a kísértet. „S amit akkor mondok majd neked, most nem mondom meg, nehogy akkor majd megóvjon..."
Szerb Antal

A nagy felfedezések korára vall, hogy Donne hasonlatai gyakran épülnek földrajzi analógiákra. A szerelmesek egymásra vetett pillantásában „nincs éles Észak s elhajló Nyugat — jobb féltekéket hol találhatunk". A szeretett nő teste „édes Térkép", melyen az utazó gyönyörrel bolyong — de térképpé lesz saját teste is, amikor betegen, ágyán elterülve, a láz tengerén át fedezi fel a délnyugati átjárót, a halálhoz vezető szorost (Himnusz Istenhez, betegen).
A „metafizikus" bélyeget, elítélő szándékkal, Dr. Johnson sütötte rá Donne-nak és követőinek költészetére. A klasszicista kritikus, Arisztotelész-re hivatkozva, az utánzás, vagyis a valóságábrázolás hiányát kifogásolja ebben a költői iskolában, amelynek módszere a discordia concors, rejtett hasonlóság felfedezése látszólag különböző dolgokban. A metafizikus költők — panaszolja Johnson — erőszakkal kapcsolják össze a legheterogénebb eszméket; megrabolják a természet és művészet világát, hogy példákat, hasonlatokat, célzásokat találjanak; a költészetet tudásuk fitogtatására használják fel, nem a természet és az élet utánzására, az anyag formáinak megjelenítésére, az intellektus működésének ábrázolására. Ez a költészet néha bámulatot kelt — teszi hozzá Johnson —, de ritkán gyönyörködtet.
Donne költeményei Donne fiatalkori arcképe

A világ anatómiája egybesűrítve mutatja be Donne gondolatvilágának sokféle forrását, összetettségét. Alaprétege a bomlásnak induló skolasztika, erre telepszik rá a korabeli kozmológia, orvos-és jogtudomány, és a mindent kétségbevonó szkepszis hordaléka. A metafizikus kép kísérlet ennek a heterogén anyagnak költői integrálására. Az eredmény gyakran groteszk és megdöbbentő, így A második évfordulót bevezető képsorozatban. Elizabeth halála után a halott világ az élet és mozgás megtévesztő jeleit mutatja, mint a vitorláját vesztett, tovarohanó hajó; mint a lefejezett ember, akinek lelke a törzsből és fejből ömlő vértengeren siklik örök ágya felé; mint az olvadáskor repedező jég, vagy a lant, melynek húrjai nedves időben szétpattanva saját lélekharangját kondítják meg. A lélek és test viszonyának megvilágítására hivatott a mogorva remete képe, aki oszlophoz vagy sírjához láncolva ül, saját undok ürülékébe ágyazva. Az ilyen motívumok figyelmeztetnek a metafizikus költészet dekadens vonásaira, a haláltánc-téma visszataszító változataira, amelyek az irodalom egyéb területein, így például Tourneur drámáiban is nyomon követhetők.
Ám a túlzások, ízlésbeli eltévelyedések nem homályosítják el Donne úttörő érdemét. Nem a kényelmes, kitaposott utat járta, elvontságok helyett konkrét drámai szituációkat jelenített meg, a lehetőség szerint egyszerű nyelven, de a metafizikus kép segítségével többsíkú jelentést, gazdag tartalmat adott igénytelennek látszó verseinek is. Elődeivel ellentétben a gondolatnak és érzésnek nem az eredményét, hanem a folyamatát fejezi ki, nem egyensúlyt és biztonságot, hanem feszültséget és konfliktust. Ezek a dinamikus vonások tették a XVII. század legnagyobb hatású angol költőjévé, ezek magyarázzák döntő befolyását T. S. Eliot-ra és a késő romantika ellen lázadó XX. századi költőnemzedékre.
Az angol „metafizikus" költészet nem elszigetelt jelenség: legközelebbi párhuzamait az olasz Marino és a spanyol Góngora stílusa, kifejezési eszközei szolgáltatják. Egyrészt a harmonikus reneszánsz eszmény bomlásának jegyeit hordozza magán, másrészt felszabadítja az egyéniséget, tág teret enged az eredeti látásmódnak, gondolatkapcsolásnak, kifejezésnek. Ez a fő ok, amiért a „metafizikusaként elkönyvelt angol költőkben, „Donne iskolá jában" oly nagy a változatosság. Helen Gardner népszerű antológiája 38 metafizikus költőtől közöl szemelvényeket; köztük van Shakespeare, Ben Jonson, Milton is, annak jeléül, hogy a fogalom nehezen meghatározható, és olyan tendenciát próbál kifejezni, amely igen különböző költők munkásságában jelentkezik.

Szenczi Miklós

 

Vissza

copyright © László Zoltán 2011 -2012
e-mail: Literatura.hu