.A XVII. század moralistáinak tömegéből még egy író magaslik ki, La Bruyére, aki nem olyan, kora nagy eseményeiben aktív szerepet játszó nagy úr, mint La Rochefoucauld, hanem közönséges, polgári származású író, akinek azonban kiváltságos helyzeténél fogva bőségesen nyílt alkalma kortársai leikébe s a történelem gépezetébe belepillantani.
Jean de La Bruyére 1645-ben született Parisban. Iskolái elvégzése után ügyvéd akart lenni, majd egy pénzügyi hivatalt vásárolt, mely azonban nem sok idejét vette igénybe, mert csak a vele járó jövedelmet élvezte s mintegy tíz éven át szerény viszonyok közt, de senkitől sem függve Parisban tanulmányainak élt. 1684-ben Bossuet ajánlására házitanítói állást vállal és több éven át a nagy Condé unokáját, az ifjú Bourbon herceget oktatja. A fiatal herceg házassága után is megmarad a Condé-család szolgálatában és Chantillyben s Versaillesban alkalma van az udvari és előkelő életet közelről látnia. 1688-ban névtelenül kiadja Theophrastus görög bölcsész Jellemek című művének francia fordítását, melyhez függelékképen csatolja mintegy négyszáz eredeti maximáját. Munkájának nagy sikere van, hamarosan több kiadást ér, melyekben a fordítás az eredeti művel szemben egyre jobban háttérbe szorul. A siker felbátorítja La Bruyéret. Egy idő múlva munkáját saját neve alatt adja ki, folyton bővíti és egyre merészebb lesz benne, La Bruyére műve, melynek teljes címe Les Caractéres ou les moeurs de ce siécle, végleges formájában nemcsak aforizmákat, hanem arcképeket, jellemrajzokat is tartalmaz és tizenöt fejezetre oszlik. Tartalma a lehető legváltozatosabb ; egy-egy fejezet szól az irodalomról — ebben kitűnő kritikai megjegyzések vannak a XVI. és XVII. század nagy íróiról — a nőkről, a társaséletről, az udvarról, az uralkodóról, a divatról stb. Az utolsó fejezet támadja a szabad gondolkodókat s a kereszténység apológiája akar lenni. A szerzőnek az volt a célja, hogy megrajzolja korának szatirikus képét, amilyennek közvetlen tapasztalatai után látta és pedig azért, hogy a hibák őszinte és kíméletlen feltárásával necsak mulattassa olvasóit, hanem egyszersmind javítsa erkölcseiket. Előszavát így kezdi: «Visszaadom a közönségnek azt, amit nekem kölcsön adott; tőle vettem kölcsön ennek a munkának anyagát; .. . tetszése szerint nézheti ezt az arcképet, amelyet róla készítettem s amely javára válhatik, ha felismer magában néhányat ama hibák közül, melyeket benne érintek».
La Bruyére tehát nem általában az emberi természetet bírálja, mint Pascal és La Rochefoucauld, hanem bírálja a maga korát. Azokért a bűnökért és gyarlóságokért, melyeket kortársaiban lát, nem a gyarló, romlott emberi lelket okozza, hanem a tökéletlen társadalmi berendezkedést, a hiányos, igazságtalan, elavult intézményeket. Meglátszik rajta, hogy mint Fénelon, ahhoz a kritikus nemzedékhez tartozik, amely már bírálni bátorkodik XIV. Lajos uralmának visszaéléseit. Nem olyan merész és képzelődő, mint Fénelon, benne erősebb a reális érzék, utópisztikus reformtervek nem foglalkoztatják, de az intézményeknek a változott viszonyokhoz illő módosítását ő is lehetségesnek és kívánatosnak tartja.
La Bruyére könyvének sikerét nagyban előmozdította az a körülmény, hogy a korabeli közönség jellemrajzaiban élő személyek arcképeit vélte felfedezni, úgy annyira, hogy művéhez La Bruyére tudta nélkül «kulcsokat» készítettek, amelyek ellen őmaga hevesen tiltakozott.

Vissza

copyright © László Zoltán 2009 - 2011
e-mail: Literatura.hu