Akadtak idővel rajta kívül is szentté avatott nagy gondolkodók (mint például Aquinói Tamás vagy még később Morus Tamás), ő azonban túl azon, hogy egy évezredre alapját vetette a művelt emberek világképének, s hatása mindmáig lemérhető, emellett, sőt talán ez előtt egy bőséges évezred legnagyobb prózaírója volt: az antik klasszikusok és a kora reneszánsz Boccaccio között nincs senki, aki annyit tudott volna társadalmi összefüggésekről, lélektani mozzanatokról, a valóságnak és a képzeletvilágnak értelmeket és érzelmeket mozgató megfogalmazásáról. Az ókor csak előkészítette az európai szépprózát, de Augustinus Vallomásaival teljes pompájában áll előttünk a mai értelemben vett szépirodalmi próza. S ennek az önéletrajzi műnek talán egész Rousseau-ig, tehát a XVIII. századig, nincs is értékbeli párja az egész világirodalomban.

A római katolikus egyház idővel szentté avatta, nevét magyarosan Szent Ágostonnak szoktuk mondani. Idővel kiderült, hogy elhamarkodottan avatták szentté, mivel eszméinek egy része nagyon is veszélyesnek bizonyult az egyházi ideológia számára. Hiszen az „eleve elrendeltség" elmélete idegesítően ellentmondott az egyház hirdette szabad akaratnak, s később, sokkal később - több mint ezer évvel utána - Kálvin többek közt éppen ezzel az augustinusi elvvel fordul az egyház ellen, s még később ezt az elméletet lehet továbbfejleszteni a természettudományos determinizmusig.

Ez azonban csak egy példa Augustinus évezredekre kiható gondolatrendszeréből. Mellette az sem mellékes, sőt talán még ennél is fontosabb, hogy oly sokat meglátott a társadalom mozgásának dialektikájából, az ellentétek hatásáról a történelmi mozgásban, amennyit megint csak a XVIII. századig senki sem sejtett.

Ezekért és az egész gondolatépítményért maradandóan előkelő helye van a filozófiatörténetben, még azok számára is, akiknek az ő teológiája már csak történelmi emlék. Ámde ez az egész gondolatépítmény egy rendkívüli írói teljesítmény eszmei mondanivalója. S ez az írói teljesítmény akkor is az irodalomtörténet fordulópontja lenne, ha bármi más volna benne az eszmei mondanivaló. Nyilvánvaló, hogy már akkor nagy író volt, amikor még nem is volt keresztény, és nagy vesztesége az irodalomnak, hogy elvesztek - bizonnyal tervszerűen megsemmisíttettek - azok a bölcseleti és szépirodalmi művek, amelyeket még mint pogány író, a latin szerzők hagyományának folytatója írt.

Ez a szent ugyanis csak harminchárom éves korában vette fel a keresztény vallást. Addig igen-igen változatos életet élt, ami nélkül nem is jöhetett volna létre a szépirodalmi főmű: a Vallomások.

Az észak-afrikai Thagestében született. Apja gyarmati főtisztviselő. Anyja keresztény nő. Ebben az időben a Római Birodalomban a kereszténység már hivatalos államvallás, de még nem kötelező. Még számosan vallják Jupitert és az Olümposz isteneit, még többen különböző félkeresztény szekta tagjai, magának a kereszténységnek is többféle árnyalata van. A katolikus szó „általános"-t jelent, de a kereszténység még egyáltalán nem általános. A különböző vallások és vallási árnyalatok mellett a legkülönbözőbb filozófiák csábítják, zavarják a műveltebbek tudatát.

A pogány apa és a keresztény anya körében a serdülő Augustinus sokáig maga sem tud dönteni, mit higgyen. Kamaszkorától fogva kétségtelen, hogy a szellem embere lesz belőle. Lelkesedik Cicero prózájáért, görög mintájú drámákat ír, izgatja a filozófia. Az otthoni kis iskola után a nagyvárosias Karthágóban tanul filozófiát. Itt találkozik a divatos manicheizmussal, a perzsa Mani nagy hatású bölcseletével, amely a lét egészét a Jó és a Rossz, a Fény és a Sötétség örök harcának fogja fel. Egy rövid ideig maga is manicheusnak vallja magát, de hamarosan hátat fordít a lényegében két istent feltételező bölcseleti rendszernek, bár a hatása továbbra is termékenyítő a számára: mindvégig ellentétekben fog gondolkozni; a manicheizmus készítette elő, hogy a dialektikus gondolkodás egyik előfutára legyen. A sokféle filozófia és vallás elől a szkepszisbe menekül: mindenben kételkedik, annyira, hogy végül még saját kételyeiben is kételkedik. Közben vonzza az úgyszintén divatos újplatonizmus is, amely úgy eleveníti fel Platón egykori tanítását, a legfőbb Jóban való hitet, és azt a tanítást, amely szerint a Jó és a Szép azonos, hogy közben aszketikus (önmegtartóztató) életeszményt hirdet. Augustinus ez időben egyszerre éli a felettébb léha fiatalemberek életét, és játszik az aszketizmus eszméjével. Ezzel a bölcseleti gomolygással, de már mint rendkívül művelt fiatal férfi megy előbb Rómába, majd elszegődik retorika- (szónoklattan-) tanárnak Mediolanumba (a római kori Milanóba). Élvezi az életet, és élvezi a gondolatjátékait, elegáns nagyvilági életet él, hajszolja az élet kellemetességeit, nem is akar ellenállni a kísértéseknek. És csiszolja Cicerón nevelkedett latin stílusát. Ámbár eleve másféle stiliszta, mint Cicero, az ünnepélyes latin mondatok klasszikusa. Augustinus érzelmesebb, indulatosabb: mondataiban halmozza a jelzőket, a bonyolult határozószavakat. Mintha a jóval több mint ezer év múlva európai divattá érő barokk stílus előfutára volna.

Mediolanumban pedig megismeri Ambrosiust, aki az ottani kereszténység vezéralakja. Az egyház idővel őt is szentté avatta, ő lett Szent Ambrus. Ambrosius a kornak talán legnagyobb szónoka, és kitűnő költő. Ő is ókori műveltségű, mint Augustinus, egyenes folytatója a nagy latinoknak, de lelkesen hívő keresztény. Az ő hatására közeledik a mindenben kétkedő fiatal professzor a katolikus egyházhoz. Egyszeriben megtagadja a szkepszist, és szellemes, csillogó tanulmányt ír a szkepszis ellen, majd az igazság megismerésének boldogító erejéről (ezek legkorábbi fennmaradt művei). És egyszerre keresni kezdi a harmóniát, a belső léleknyugalmat adó istenhitet. Erről is előbb tanulmányt ír, majd egy prózai-lírai, igazi szépirodalmi művet, a Soliloquiát („A lélek Istennel való magányos beszélgetéseinek könyve"). Még nem keresztény, de beszélget a kereszténység istenével. Ebben a remekműben már teljes pompájában bontakozik ki dúsgazdag stílusa. Szavalható próza ez: egy izgatott lélek vágyakozása a megnyugvásért.

Közben megnősül, de házassága elromlik. Elválnak. Egyetlen fiúgyermekük vele marad. Amikor ez a gyermek született, már majdnem keresztény, hiszen fiának az Adeodatus (Istentől nyert) nevet adta. Amikor majd dönt és megkeresztelkedik, megkeresztelteti fiát is. De a gyermek hamarosan meghal. Ez azonban már újra Afrikában történt. Hazamegy szülőföldjére. Ott akar tanítani. Ott már mint keresztény.

De mire hazaérkezik, már olyan nagy a tudományos tekintélye, hogy a keresztény közösség hamarosan szellemi vezéralakjának tekinti. Emberileg magára marad, felesége már nincs, fia meghalt, anyja is, aki oly remélve várja nagyra született fia megtérését, meghal. Nincs senkije, csak az egyház. Az egyház pedig hamarosan Hippo Regius városának püspökévé választja. Ez azt jelenti, hogy az észak-afrikai kereszténység irányítója. És ekkor derül ki az is, hogy lángelméjű szervező. Művei ez időben főleg vitairatok a különböző szekták és eretnekek ellen. Ezekben a művekben olvad bele a kereszténységbe mindaz a filozófiai elem, amelyet át lehetett venni a görög és római pogányságból.

Majd eljut a nagy számvetéshez: hogyan fejlődhetett a léha, olykor kicsapongó, fölényesen kételkedő fiatalember szent életű püspökké. Ez a téma nem filozófiai, ez igazi szépirodalom. A Vallomásokban akármennyi az elméleti meggondolás, igazi szépirodalmi mű, az őszinte önelemzés remeke. Dante, Petrarca, Erasmus, Rousseau sem tudta kivonni magát hatása alól, de még Proustnak is egyenes ági elődje, az önvizsgálaton alapuló lélektan klasszikusa. És az ókor meg a reneszánsz között a legirodalmibb és legegyénibb ízű latinság. Ha csak ezt írta volna, ha nem lett volna a keresztény világnézet legnagyobb filozófusa, akkor is múlhatatlan helye maradna a széppróza klasszikusai között.