Csakis India történetében fordulhat elő, hogy az irodalom versenytárs nélkül legnagyobb költőjét, a világ színház- és drámatörténetének egyik fő alakját még évszázadnyi pontossággal se tudjuk korban elhelyezni. A világirodalom egyik leginkább szívhez szóló és mindmáig mindenütt újra meg újra felújított színjátékáról csak éppen azt nem lehet tudni, hogy a távoli múlt melyik évszázadában írta halhatatlan költője. Kálidásza úgy halhatatlan, hogy nem tudjuk, mikor élt, de a „Sakuntalá" jó másfél évezrede állandó darabja a színházaknak. Ez a különös pontatlanság csakis India történetének a sajátosságaival magyarázható.

A természet és a történelem úgy alakult, hogy India lakóinak évezredeken át eszükbe se jutott mérni se az időt, se a távolságot. A tér tagolatlan volt, ma is az. A Himalája magasságát nem mérte fel a szem, a partszegély tagolatlan, se átlátható öböl vagy félsziget nem teszi változatossá, a tengeren végtelen időkig lehet hajózni anélkül, hogy egy sziget bukkanna fel a láthatáron. Az úttalan bozót - a dzsungel - világában néha egy település több napi járóföldnyi távolságra tudta magát a legközelebbi lakott helytől, de olykor véletlenül utat vágtak a bozótban, és kiderült, hogy fél óra alatt is elérhető az egyik faluból a másik. - Az évszázadok legföljebb annyiban különböznek, hogy hol mérhetetlen ideig zuhog az eső, majd még mérhetetlenebb ideig szárazság van. A társadalom sem változik: időtlen idők óta rendíthetetlen a kasztrendszer, mindenki születéséről haláláig ugyanabba a kasztba tartozik, vagy a kasztok alatti „érinthetetlenek" - a páriák - rabszolgasorsát éli. Felettük négy alapvető fő kaszt van: a „papok", a „katonák", a „tevékenykedők": ezek kereskedők, iparosok, hajósgazdák, valamint a „söprögetők", azaz a szabad szegény munkálkodók. Még a múlt században is alig módosulhatott ez az állapot, csak Gandhi és társai szálltak szembe vele, csak tőlük kezdve tud múló időt mérni az indiai ember. Ennek folytán a krónikák csak két időhatározást ismertek: „most" vagy „régen".

Tehát a régi híradásokból évszázadnyi pontossággal se tudjuk kiszámítani, mi mikor történt, gyakran azt se, hogy hol, mivel itt is csak két meghatározás volt: „itt" vagy „messze". Az a társadalomkép, amelyet akár a „Sakuntalá"-ból, akár Kálidásza elbeszélő költeményeiből vagy lírai tájleírásaiból megsejthetünk, ugyanúgy tükrözheti akár a Krisztus előtti századokat, mint a négy-öt századdal későbbi kort. A Kr. e. III. századnál azért biztosan nem élhetett korábban, mert akkor Indiában még nem volt színház, tehát színjátékokat sem írhattak. A IV. század folyamán történt, hogy Nagy Sándor görög-makedón hadai eljutottak Indiáig, behatoltak Hindosztánba, s elérték a fővárost, Hasztinapúrt (máig is megvan, manapság Ó-Delhi a neve). Ahol pedig görögök jelentek meg, ott első dolgaik közé tartozott, hogy színházat építettek, amelyben görög drámákat játszottak, hiszen azok régóta megvoltak. A hódítókkal összebarátkozó papok, katonák, talán kereskedők is, ha megtanultak görögül, nyilván el-eljártak a színházba. A költők megtanulták a görögöktől a számukra új műfajt, az eljátszható színjátékot. Amikor Nagy Sándor korai halála után a bizonnyal jó emlékezetű hódítók kivonultak Indiából, ők is megpróbáltak színházat játszani. Ezt Hasztinapúr elhagyott görög színházában kezdték, de országszerte alkalmasak voltak a célra Siva isten templomai is, hiszen ennek a főistennek a tiszteletére az ifjú papnők-akiket szanszkritul hol bajadáráknak, hol bajadéroknak neveztek - áhítatos hódolatként és az áhítatoskodók gyönyörűségére kartáncokat jártak. Ezekből nőtt ki hamarosan a hindu színház. Görögországban Dionüszosz isten papjai kezdték ezt a játékot, sokáig meg is maradt a szokás, hogy minden szerepet-a nőkét is-férfiak játszották. Indiában a bajadérok játékát folytatva, minden szerepet nők játszottak. Ha kellett, szakállat is ragasztottak, hogy hitelesen férfiaknak látsszanak.

De távol Hasztinapúrtól, olyan helységekben, ahol nem voltak Siva-táncosnők, talán épített templomok sem (hiszen ott a vallásos szertartások nagy részét a szabad ég alatt tartották), színielőadás céljára megfeleltek a közeli bozót tisztásai is. A nézők leültek a fűre, velük szemben a tisztás másik oldalán játszották el a színésznők, amit a költők most már saját anyanyelvükön a számukra írtak. Ez azonban bonyolultabb volt, mint a görög szövegmondás. Ugyanis a legtöbb vidéken mindegyik kasztnak más-más nyelve, illetve nyelvi formája volt. Tehát a színdarabokat a négy. szabad kaszt szólásformájában írták és játszották. A bráminok (vagyis papi rendűek) szanszkritul beszéltek, a ksátriják prákritul, az alattuk lévő kasztbeliek pedig ismét más nyelven. Páriák nem szerepeltek az indiai drámákban. A nézőknek valamelyest jártasnak kellett lenniök mindegyik réteg nyelvében. (Persze mindegyik ugyanannak a nyelvnek egy sajátos változata volt, de hát egy átlagos német vagy olasz néző se értené meg, ha a színpadon más-más tájszólással társalognának egymással a színjátszók.)

Kálidásza tehát nem élhetett és nem írhatott a Kr. e.-i III. századnál régebben. A Krisztus utáni V. századnál pedig azért nem élhetett később, mert műveinek jó részéről már van ekkor készült másolatunk. A „Sakuntalá"-t már Indiától északra - például Perzsiában - is játszották, amíg a perzsák át nem tértek Mohamed hitére, minthogy a próféta nemcsak a szeszes italt meg a disznóhúst nem kedvelte, hanem még a színház se volt kedves a szívének. Tehát akármennyire is az irodalom, költészet és főleg a drámaírás legnagyobbjai közt tartjuk nyilván Kálidászát, nem tudjuk, mikor élt, hanem az, amit írt, mindenkor annyira időszerű, hogy akár mai szerző is írhatta volna. Minthogy minden időben érdekes volt, és nála jobb, hatásosabb és költőibb költő talán azóta sem akadt az indiai irodalomban, így évszázadról évszázadra újabb és újabb másolatai készültek a „Sakuntalá"-nak. Ezért meglepően számos teljes, hiteles szövege maradt fenn. És amióta jó kétszáz évvel ezelőtt angolul is megjelent, nyomában Kálidásza költeményeivel az indiai költő nyugaton is elismerést szerzett.

Mindegyik műfajban mester. Nyelve, verselése lendületes, amiről ír, az a választékos igényűeknek és az átlagolvasóknak egyaránt érdekes és líraian szívhez szóló akkor is, ha cselekményes epikában vagy fordulatos drámában jelenik meg.

A hindu értékelés szerint három műfaj jellemzi költészetét. Az epika, a leíró költészet és a dráma. Hőskölteményei mitológiai tárgyú szerelmes történetek. Istenek és tündérlányok egymásra találása, érzelmeik példaszerűsége, erotikus cselekmény és gyengéd érzelmek ötvöződése. Leíró költeményei a mi fogalmaink szerint inkább szárnyalóan képzelődők, mint igazi természetleírások. Hiszen olykor természetfeletti lények küldenek egymásnak felhőkre írt leveleket. A legfontosabb azonban három drámája. Amikor Arany János megismerte a „Sakuntalá" angol fordítását és nyomában a másik két drámát is, érdekes tanulmányt írt „A hindu dráma" címen. Máig is fontos mű a dramaturgia iránt érdeklődők számára. Többek között rámutat arra a tényre, hogy Indiában a legkomolyabb hangú színmű se végződik tragikusan, sőt kifejezetten kibékítő minden drámai ellentét megoldása. Arany ezt a sajátosságot az indiai időjárásból próbálja levezetni. A főleg szabadtéri előadásokat csakis nyáron, a száraz évszakban lehet játszani. Az ilyenkor szokásos állandó forróságban a gyönyörködni kívánó néző - szerinte - nem viselné el a tragikus vég komorságát. És nem kíván úgy elmenni előadás után, hogy reménytelen szerelemnek volt a tanúja. Talán igaza is van Aranynak. Mindenesetre érdemes újragondolni az ő gondolatait. Ez az örök, minden korban időszerű szerelmi téma az alapja Kálidásza örök időszerűségének. De a véletlenek, a tévedések, a haragos indulatok és a megbékélések úgyszintén örökérvényűek. És ezeknek a szívhez szóló ábrázolása Kálidásza tehetségének a titka.

Ő is, műve is örök életű, ha nem is tudjuk mikor született. Ilyenek a régi hindu istenek is.