WOLFRAM VON ESCHENBACH (1170 - 1220) |
Életrajzi adatai hozzávetőlegesek. Életkörülményeit is csak következtetik. Alighanem bajor földről származik, elődei nemzedékek óta fegyverforgató lovagok lehettek, bizonytalan híradás szerint igen jó, szerelmes házaséletet élt. De fő műve, a „Parzival", és másik hőskölteménye, a „Wilhelm von Oranje" (Orániai Vilmos) teljes egészében, sértetlenül fennmaradt, tehát évszázadokon át szakadatlanul énekelték, újra meg újra leírták. Mellettük terjedelmes töredékei is beleépültek a lovagköltészet hagyományaiba, ilyen a „Titurel", amely ugyanúgy a Grál-mondakör témavilágából ismert hősökről szól, mint a Parzival.
Irodalomtörténeti közhely, több szakember leírta, s különböző lexikonokban is olvasható, hogy Wolfram von Eschenbach Dante mellett a középkor legnagyobb költője. Ez az állítás nagyon is vitatható, hiszen a középkor évszázadaiban élt és alkotott a francia Chrétien de Troyes és az angol Geoffrey Chaucer is, s nincs olyan mérce, amellyel el lehetne dönteni, hogy ki nagyobb költő, mint a többi. Persze kétségtelen, hogy a közép-félnémet nyelven alkotó Wolfram igen jelentékeny és rendkívül nagy hatású elindítója és ihletője évszázadok hősköltészetének. Tennyson XIX. századbeli romantikus lovagtörténetei ugyanúgy, mint Wagner „Parsifal"-ja, „Lohengrin"-je, „Trisztán és Izoldá"-ja Wolfram témáinak újabb és újabb feldolgozásai.
A hajdani lovagköltészet két témaköre keveredik össze a fő műben, a „Parzival"-ban. Ez a két, eredetileg egymástól független hősvilág Artus király és a Kerekasztal lovagjainak kalandsorozata, illetve a Grál-lovagok nem kevésbé kalandos történetei.
A Kerekasztal lovagjainak története Angliából származik. Nyilván még jóval a normann hódítás előtt keletkezett, abban a korai időben, amikor a rómaiak leszármazottaival kevert kelta őslakosság a hódító saxonok (angol-szászok) ellen küzdött. Később azonban már minden angol lovag és főleg minden angol lovagköltő benne látta és láttatta dicsőséges őseit. Artus király vára, Camelot és a Közeli Tintagil Anglia keleti vidékén, Cornwallban van, romjaik mindmáig felkereshetők. Hőseik történeteit a középkori angol lovagköltők — a skaldok — énekelték, megörökítve Artus királyt és vitézeit, a hősök szerelmi kalandjait a nemzedékről nemzedékre hősénekeket hallgató angliaiak tudatába.
A Grál-történetek egészen más tájakról valók. A Grál-lovagok királyainak — Titurelnek, Amfortásznak, majd Parszifálnak — a vára a Montsalvat hegyén állott. Ez pedig a Pireneusok francia oldalán van. A Montsalvat (Megváltás hegye) csúcsán máig is látható egy elég jó állapotban lévő rom, amelyről időtlen idők óta mesélik, hogy az volt a Grál-lovagok vára. Ott játszódik még Wagner „Parsifal"-ja is. Persze a valóság az, hogy ez az ősi építmény régebbi a középkornál is, hajdani kelta nép napszentélye volt. Hanem amikor már lovagok énekeltek a Grál vitézeiről, ezt tartották a híres történetek színhelyének.
Hogy mikor és kik énekeltek először Artus királyról és a hírneves lovagokról — Lancelotról, Trisztánról, Ivainrol, Gavainrol, Galahadról —, ez ugyanúgy beleveszett a múltak ködébe, mint maguk a vitézlő hősalakok. A Grál-történetekkel azonban először Chrétien de Troyes-nak, a XII. század kitűnő francia költőjének műveiben találkozunk. Akadtak, akik úgy gondolták, hogy az egész Grál-mondakört, valamennyi hősével egyetemben Chrétien találta ki. Ez elég valószínűtlen, bizonyára vándordalnokok előzetesen is énekeltek a montsalvati vitézek hőstetteiről, szerelmeiről, küzdelmeiről gonosz varázslókkal. Ezek a vándordalok belevesztek a múlt ködébe, csak Chrétien de Troyes volt olyan nagy költő, hogy felidézze Parceval (ő így írja) történetét, és egységes nagy műbe foglalja össze és formálja lovagregénnyé ezt a mondakört. Már az is Chrétiennél történik, hogy a Grál-mozzanatok összekapcsolódnak az Artus-történetekkel.
Hajnali dal Éjjeli őr: |
Asszony:
|
Az egészen bizonyos, hogy Wolfram von Eschenbach ebből a francia forrásból ismerte meg a Parszifal-témát. Valószínűnek tarthatjuk, hogy tudott franciául is. A XII. és XIII. század fordulóján, a XIII. század első évtizedeiben Párizs szellemi központtá emelkedik. Fülöp Ágoston király kora fontos fejezet a középkori kultúra történetében. Akkoriban fejezik be a rég épülő Notre-Dame székesegyházat. A középkori színjátszásnak, a mirákulum-játékoknak és a misztérium-játékoknak egyik központja alakul ki a Notre-Dame előtti téren. Robert Sorbon, a pedagógia nagy alakja akkoriban készíti egyetemi reformját, amiért mindmáig az ő nevét viseli a párizsi egyetem. — Ez az eleven kulturális élet messziről is vonzza a tudósokat, a tanulni vágyókat, a dalnokokat, az írástudókat. A már akkorra nagy hírű Wolfram ellátogathatott a Szajna-parti egyre nyüzsgőbb életű királyi központba. Középkori írástudó természetszerűleg tudott latinul, és a latinul tudó ember pedig könnyen tanul franciául (és a középkori francia még közelebb volt a latinhoz, mint a mai nyelv). A már sokfelé szívesen fogadott dalnok költőt nagyon érdekelhették a francia hősdalok is. Wolframnak tehát meg kellett ismernie Chrétien de Troyes nagyon érdekes, nagyon vonzó „Purceval"-ját. Arra is rájöhetett, hogy ezek a kalandok összekapcsolhatók Artus király lovagjainak kalandjaival. A „Kerekasztal"-történeteket akkoriban már sokfelé ismerték a német világban is. A két mondakör teljes egyesítése azután már Wolfram irodalomtörténeti tette.
Maga a Grál fogalma is megváltozott Wolframnál. Chrétien de Troyes szövegében még afféle ostyatartó edény, amelynek varázsereje van. Birtokosát védi, tetteiben segíti. Wolframnál válik azzá a kehellyé, amelyben egykor Krisztus kiomló vérét felfogták. Az eredeti Grál valószínűleg még az ősi kelta (gallus) pogányság hiedelmei közé tartozott, s csak Wolframnál épült be harmonikusan a keresztény mitológiába. Ettől fogva lett az a szimbolikus kegytárgy.
Az összefonódott Kerekasztal és Grál ettől kezdve újra meg újra megjelenik az irodalomban. A XIV. századbeli Thomas Malory és a XIX. századbeli Alfred Tennyson, meg a közöttük lovagtörténeteket mesélő írók és költők mind valahogy Wolfram von Eschenbach témavilágát újítják fel, teszik újra népszerűvé, olykor egyenest divatossá, míg a téma eléri legmagasabb művészi feldolgozását Wagner zenedrámáiban.
Ugyancsak a Grál-történetek közé tartozik a „Titurel" című elbeszélő költemény, amely ugyancsak töredékeiben öröklődött ránk, de ami megmaradt, az előzményként egészíti ki „Purzival" montsalvati kalandjait.
Az Orániai Vilmos harcairól szóló „Wilhelm von Oranje" jellegében különbözik a mesés Grál-történetektől. Ez csodás valószínűtlenségei ellenére is verses történelmi regény. Keresztények és szaracénok harcairól szól. Időszerű példálózás volt ez a keresztes háborúk korában. Jelzi, hogy költője nem volt idegen a valóság eseményeitől. Néhány fennmaradt lírai költeménye gondokkal törődő, a szerelemben is a való érzelmeket megragadó művészt mutat. Wagner ezt a Wolfram-lovagot mutatja be „Tannhäuser" című zenedrámájában, amelyben az „eschenbachi dalnok" Tannhäuser vetélytársa a Wartburgi dalnokversenyen. És Babits is őt szembesíti Tannhäuserrel. „Strófák Wartburgi dalnokversenyről" — ez a címe a költeménypárosnak. Ebben Wolfram a magasztos szerelem megszólaltatója, Tannhäuser a vad erotikáé.
Wofram von Eschenbach témavilága és alakjai mindmáig a költészet nagy örökségei közé tartoznak.
Hegedűs Géza
copyright © László
Zoltán 1999 - 2011
e-maié: Literatura.hu