Iliász

Iliász

A trójai háború tizedik esztendejének ötvenkét napjáról, pontosabban: Akhilleusz haragjáról szól a 15700 hexameterből álló hősköltemény. A Múzsához intézett pár szavas fohász (invokáció) után, mindjárt az I. ének bevezető soraiban exponálja a témát Homérosz.
A mindössze hétsornyi expozíció ércnél tömörebb foglalatba zárja a témát, nemcsak a cselekmény fő motívumát; hanem az emberi és isteni szféra egységét, Akhilleusz haragjának mint a tragédiasorozat közvetlen okának és Zeusz akaratának mint minden történés legfőbb meghatározójának összekapcsoltságát is.

A földi és égi történések egymásba kapcsolásán kívül még egy olyan motívumot foglal magába az expozíció, amely az Iliász egész hangulatát, hősábrázolását és szerkezetét meghatározza: a személyes ügyek és a közügy egységét. Akhilleusz haragja azért vált és válhatott epikus témává, mert „sokezer kínt szerzett minden akhájnak”. Nem mindegy természetesen, hogy kinek a személyes sérelméről – más esetekben pedig: kiknek a szándékairól, érzéseiről, harci céljairól – dalol a költő. Helené megszöktetését a férj és a csábító társadalmi rangja tette történelmi eseménnyé; Hektór halála Trója egész városát gyászba borította; hasonlóképpen nyert objektív jelentőséget Agamemnónnak, a seregek fejedelmének és a fényes Akhilleusznak, a görögök legnagyobb hősének civakodása.

Homérosz a hősi hagyománynak megfelelően tárja fel az események nagyságát, de aprólékos gonddal egyéníti a tömeghalál monumentális vonulata mögött rejlő sorsokat, jellemeket, indítékokat, érzéseket. Nincs két egyforma istene vagy embere; még a villanásnyi időre feltűnő harcosokat is legalább egy-egy jelzővel igyekszik kiemelni a tömegből. Természetes, hogy a belső konfliktusok feloldásához ugyanolyan könnyedséggel mozgósítja az istenapparátust, mint valamely váratlan fordulat elhitetéséhez. Ami halhatatlan hősábrázolásából, az a külső és belső tényezők együttes érvényesítése, a lelki reagálások következetessége, indokoltsága, az általánosnak – valamely csoportra, férfiakra vagy nőkre, vagy akár minden emberre általánosan jellemzőnek – s az egyéninek mindig konkrét és épp ezért csodálatosan sokféle rajza. Senkit nem érdekelne már Akhilleusz haragja és a trójai háború ezernyi más eseménye, ha Homérosz elemeire nem bontja, majd saját szemszögéből újjá nem teremti a témát.
Az expozíciót követő részben Akhilleusz és Agamemnón összekülönbözésének előzményeit meséli el – hogy miért és miképpen büntette Apollón a görög tábort –, majd magát a konfliktust: Akhilleusz jogos heveskedését a népgyűlésen, a fővezér kicsinyes bosszúját (elrabolja Akhilleusz rabnőjét, a zsákmányrészül kapott és kedves szeretőként tartott Bríszéiszt), azután pedig Akhilleusz és istennő anyja, Thetisz párbeszédét a tengerparton. Fia kérését teljesítve, Thetisz kieszközli a legfőbb istentől, Zeusztól, hogy büntesse meg Agamemnónt, segítse a harcban a trójaiakat, míg a harctól visszavonult és csúfosan megsértett Akhilleuszt méltóképpen ki nem engesztelik. Ez az olümposzi jelenet egyrészt a földi állapotokhoz hasonló megosztottságot és hiúságot tükrözi, másrészt derűvel enyhíti a zord hangulatot (a Héra zsörtölődésétől viszolygó Zeusz emberien profán ábrázolása is sejteti, mekkora távolság választja el Homéroszt az általa is fel-felidézett barbár mítoszoktól). Thetisz látogatását követően valóban kirobban az olümposzi botrány: Héra felelősségre akarja vonni férjét, s csak Zeusz nyers válasza és a pohárnok szerepét betöltő Héphaisztosz tréfás idétlensége teremt nyugalmat. S amikor a sánta kovácsisten sürgése láttán „ki nem oltódó nevetésre” fakadnak a boldog istenek, és vidám lakoma után térnek nyugovóra, valóban lehetetlen fejcsóválás nélkül visszaemlékezni a Bríszéisz miatti civódásra: hogy is lehetett ennyire ostoba Agamemnón, és Akhilleusz is miért nem válogatta meg jobban a szavait! Az emberek viszályának ez az indirekt eszközű ábrázolása új perspektívával gazdagítja a képet, s egyben hangulati ellenpontot is alkot – de csak átmenetileg: ezután indul majd meg igazán a tragédiák lavinája.
A II. ének elején hasonlóan gyors sodrással peregnek az események. Zeusz – hogy előkészítse Agamemnón megalázását – csalfa álmot küld a fővezérre: azt jósolja neki, hogy hamarosan beveheti Tróját, szólítsa hát fegyverbe a népet. Agamemnón így is cselekszik, de ahogyan Zeusz akarta rászedni őt, ugyanúgy próbálja becsapni ő is az akhájok népét: hazatérésre buzdító, hosszú szónoklatot ad elő, abban a hiszemben, hogy a harcosok majd ellenkezni fognak, s erőnek erejével az ostrom folytatását követelik. Csakhogy éppen az ellenkezője történik! Vesztére kívánt túljárni Agamemnón Zeusz eszén – jobbnak gondolván a saját tervét –, mert a harcosok boldogan rohannak a hajókhoz, ujjonganak, hogy kilenc keserves esztendő után hazatérhetnek.
Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal…
– szól közbe Homérosz, s Héra szavainak elmondása után Athéné-nek a bölcs Odüsszeuszhoz intézett szózatát tolmácsolja, melynek engedelmeskedve Odüsszeusz okos és erélyes szóval teremt rendet a táborban.
Ismét olyan mozzanatsor ez, amely a homéroszi ábrázolás remek fortélyát mutatja. Ha ugyanis a görögök megfutamodnának, ezzel valóban megalázódnék Agamemnón, de nem úgy, ahogy Zeusz tervezte; sőt, a hazatérés felborítaná azt a korábbi és jelentősebb isteni végzést, hogy Trójának el kell vesznie. Agamemnón „bölcsessége” tehát nemcsak a földön teremt teljes zűrzavart, hanem az égben is, ezért kell a görögöket pártoló két legfőbb istennőnek közbeavatkoznia. Az idézett két sor pedig Homérosz kedvelt és – különösen az Iliászra – jellemző fordulatai közé tartozik: ez meg az történt volna, ha valamelyik isten mást nem gondol… de a helyreigazító feltételnek mindig meg kell valósulnia, és meg is valósul, hogy a végzet parancsa szerint folytatódjanak az események. És amilyen tudatosan és határozottan lépnek közbe az olümposziak, ugyanolyan módszert követ az isteneket is saját céljai szerint mozgató költő: persze hogy Odüsszeuszhoz küldeti Athénét, s nem a jog szerinti fővezérhez, Agamemnónhoz – kétszer is meggondolják majd az istenek, amíg újra szónoki-szervezési feladatot bíznak reá…
Miután Therszitész szemtelen lázítását erőszakkal torolta meg Odüsszeusz a népgyűlésen, Nesztór tanácsa szerint rendezi hadra a népet Agamemnón, s most már bánja, hogy megsértette Akhilleuszt. A görög és a trójai sereg gyülekezésének hagyományosan-szakrálisan aprólékos leírásával végződik a II. ének.
Menelaosz és Parisz – a férj és a csábító – kerül szembe a síkon. Az előbbi derekabb harcos, az utóbbi sápadtan menekülne, ha Hektór meg nem szidná az asszonyszöktetés gyalázatát új bűnnel tetéző gyávasága miatt. Parisz Aphrodité istennőre hárítja a felelősséget, de hajlandó párviadalra kiállni Helenéért s az elrabolt kincsekért. Eszerint köt esküt a két sereg: akár Menelaosz győz, akár Parisz, a vesztes törődjék bele sorsába, a többiek meg éljenek tovább békében.
Az események elmondását itt egy seregszemle szakítja meg: a lelkiismeret-furdalástól és honvágytól gyötört Helené jellemzi Priamosznak és Trója más véneinek a görög vezéreket. (Ismét a közvetett jellemzés távlatot tágító módszere!) A párbajban Menelaosz bizonyul dicsőbbnek, már csaknem megfojtja Pariszt, ha közbe nem lép Aphrodité (ismét az a bizonyos ha, az emberi logikát és békevágyat egyaránt megcsúfoló Sors érdekében), s épségét-szépségét megmentve, hálótermébe haza nem lopja… Hiába hát a sértett Menelaosz nagyobb vitézsége, hiába átkozza Pariszt Hektór, maga Helené és az egész nép, hiába ismeri el minden akháj és trójai a vérontás esztelenségét – a végzet nem könyörül meg rajtuk, Trójának el kell pusztulnia.
A III. ének oly sok oldalról és oly egyértelműen bélyegzi meg mind Parisz bűnét, mind a háborút, hogy kétséget sem hagy magának Homérosznak az állásfoglalása felől: valójában ő az, aki hőseinek szavával erkölcsi ítéletet mond ki, de láttatja azt is, hogy az ember tehetetlen az istenek mindent lebíró – itt éppen Aphrodité által képviselt – hatalmával szemben.
A folytatás még tragikusabb irányba tereli az eseményeket. Zeusz azzal bosszantja Hérát, hogy Aphrodité könnyűszerrel fosztotta meg a győzelemtől a görög Menelaoszt, s még ingerli is, hogy talán jó lenne megkímélni Tróját. Végül azonban kénytelen engedni – ha nem személyes hatalmát vagy akaratának teljesülését fenyegetik az olümposziak, s ha tudja, hogy a Sorsot ő sem változtathatja meg, máskor is így cselekszik –, s leküldi a földre Athénét, hogy vegye rá valamelyik trójai harcost a békekötéssel kecsegtető fegyverszüneti eskü megszegésére. Az ő cselének engedelmeskedik Pandarosz, amikor nyilával megcélozza és megsebesíti Menelaoszt. Rémület tör ki a görögök soraiban, de a kétségbeesésben harcos önmagát meglelő Agamemnón szent bosszúra tüzeli népét, s újra megindul az emberemésztő csaták sokasága.
Az V. ének tárgya: Diomédész vitézkedése. Itt már lényegesen lelassul a cselekmény. Egymást követik a párviadalok, a többnyire halálos végű összecsapások. A tárgyi egyhangúságot azzal enyhíti a költő, hogy istenjeleneteket, párbeszédeket, más-más szereplő ajkára adott mítoszokat, származási adalékokat és pregnáns jellemzéseket, olykor pedig csodás megmenekvést sző a leírásba. (Itt például fiát, Aineiász-t menti meg ködbe burkolva Aphrodité.) Diomédész oly istentelenül tombol a harcban, hogy Aphroditét és Arészt is megsebesíti, csak Apollón elől hátrál meg, az emberek közül pedig a győzhetetlennek tűnő Hektórt kerüli el.
A VI. ének elején is folytatódik az istenek által tüzelt harc, lázas kegyetlenséggel. S ha valamelyik harcos szívében szánalom ébred, tüstént akad egy társa, aki dühösen rivall rá, mint Agamemnón is a fivérére. Diomédész és Glaukosz személyes békekötéssel végződő – őseik vendégbarátságát óvó – párharca, a trójai nők könyörgő körmenete és a könnyes szépségű Hektór – Andromakhé-találkozás enyhíti a gyilkos hangulatot. Ezek azonban csak epizódok a háború forgatagában. Hektór ás az elkerülhetetlen végnek, Trója halálra-ítéltségének tudatában siet vissza a vár alatti síkra.
A VII. ének Hektór és Aiasz döntetlenül végződő párviadalát beszéli el, majd a holtak összeszedésére kötött fegyverszünetet. Homérosz természetesen most sem elégszik meg azzal, hogy csupán magukat az eseményeket adja elő: a harcok leírását az emberi lelkek ábrázolásával kapcsolja össze. Mintha ő maga is fegyverszünetet kötne a hadizajos múzsával, lelassítja a látványos – de együttesen mégis egyhangúsággal fenyegető – külső történéseket, hogy a hősök belső világát annál differenciáltabban tárhassa fel. A cselekmény extenzitásáról ugyan nem mond le, de a témaszűkítést az emberek lelkivilágának intenzív ábrázolására aknázza ki. Mielőtt magának a párbajnak menetét dalolná el, a Hektór kihívásától elborzadó görög harcosokról ad jellemsorozatot:
Először senki nem áll ki Trója legdicsőbb fiával. Menelaosz kel fel végre, sóhajtozva és a többieket szidalmazva gyávaságuk miatt, pedig valószínű – sőt bizonyos –, hogy alulmaradna a küzdelemben. A többi király rémülten tartja vissza, Agamemnón pedig őszinte szóval inti le; Menelaosz igazán nem hitvány harcos (az egész XVII. éneknek az ő vitézsége a tárgya), de jól tudja, hogy Hektór más ellenfél lenne, mint Parisz volt. Homérosz pedig futó iróniával kommentálja az Atreida-fivérek józanságát: „megfordult Meneláosz szíve…” Döntés azonban még mindig nincs, s mint oly sokszor, most is az agg Nesztór emelkedik szólásra, saját ifjúkorának hőstetteit idézve fel, hogy – ha már a harchoz erőtlen – így öntsön merszet az akhájokba. Ennek azután meg is lesz a foganatja: most már kilencen pattannak fel, s végül sorshúzással jelölik Hektór ellenfeléül Aiaszt, az Akhilleusz távollétében legkiválóbb harcost…
Zeusz úgy határoz, hogy távol tartja a trójai síktól az isteneket, de mert sejti, hogy egyikük-másikuk ellenkeznék a tervvel, dermesztő fenyegetésekkel és hatalmának gyerekes fitogtatásával nyomatékosítja döntését. Az összecsapó hadak iszonyatos küzdelmében ekkor kezd kirajzolódni a trójaiak átmeneti sikere, a legfőbb isten szándéka szerint.
A IX. ének cselekménye ismét mozgalmasabb: Agamemnón nyíltan megvallja, hogy vétek volt megsértenie Akhilleuszt, s most már nem cselből, hanem őszinte riadalommal javasolja a hazatérést. A többi király azonban büszkén utasítja vissza a kislelkű ajánlatot, elsőként is éppen Diomédész, akit vélt gyávasága miatt korholt korábban a fővezér. Végül is küldöttséget menesztenek Akhilleuszhoz, Agamemnón bocsánatkérését és végtelen sok ajándékot ígérve, ha felhagy haragjával.
Akhilleuszt az I. énektől kezdve szem elől veszítettük, de a költő mindig éreztette, hogy tétlen távolléte mily tengernyi szenvedést okozott már eddig is. A konfliktus azonban nem oldódik fel. Hiába állítják össze körültekintő gonddal a követséget: sem Odüsszeusz jól ácsolt érvelése, sem Aiasz vitézi nyíltsága, sem az öreg Phoinixnak – Akhilleusz egykori nevelőjének – érzelmes óvintése és illusztrációként elmondott meséje nem hatja meg a hőst. Udvariasan fogadja Agamemnón küldötteit, de kitart elhatározása mellett: haragosan jelenti ki – mint már az összeveszéskor is –, hogy hazatér szülőföldjére, mit sem törődik a város vívásával. Méltán büszke hősei erejére, városokat dúló tetteire, s Agamemnón megalázkodása még hevesebbre korbácsolja indulatait: még önmagát is hitegeti, hogy hazatérhet Trója alól. De kibuggyan lelkéből a régi méltánytalanságok emléke is, az igazságtalan zsákmányosztás nyers fájdalma:
Mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagyhevesen küzd;
és ugyanúgy becsülik meg a bátrat, mint a silányat.
És ugyanúgy meghal, ki sokat vív, mint aki lusta.
Az „egyet kap” nem tényleges egyenlőséget jelent, hanem Agamemnón önkényét az osztásban: a személyes érdekek méltánytalan csorbítása marja Akhilleusz szívét. Vad, zsákmányra éhes harcos ő maga is. Bármily emberfeletti erővel áldották is meg az istenek, bármennyire jogos is felháborodása, benne is az önzésnek ugyanazon erői dúlnak, mint Agamemnónban, vérszomja pedig elborzasztóan embertelen… Ezért kell a költőnek – Aiasz ajkára adva a szót – az ő hibáját is szemére lobbantania, egy egész életforma kritikáját szőve a szálakból.
A X. ének eredetiségét már a hellenizmus korában kétségbe vonták, s nem ok nélkül. Ez a rész teljesen önálló, a cselekmény egésze szempontjából közömbös epizód, melynek költői megformálásában is csak itt-ott érzik homéroszi erő. Odüsszeusz és Diomédész éjszakai vállalkozását mondja el: elfogják a trójaiak egyik kémét, Dolónt, majd betörnek az ellenséges táborba, és nagy mészárlást visznek végbe a várvédők segítségére érkezett thrák király, Rhészosz sátra körül.
A XI. ének a trójaiak újabb előnyomulásáról szól, amelyet sem Agamemnón vitézkedése, sem más kiváló görög harcosok ereje nem tud megállítani. A majdani fordulat magja azonban már csírázik: az egyik görög bajnok megsebesülése szánalmat ébreszt Akhilleuszban, s elküldi barátját, Patrokloszt, hogy megtudakolja az esetet. Úgy érzi, közeleg az ő ideje, könyörögve fognak térdéhez gyűlni mind az akhájok… Patrokloszt Nesztór tartja szóval: nemcsak a harc állásáról tájékoztatja, hanem – hosszadalmasan idézgetve a múltat és közös emlékeiket – Akhilleuszt csillapító kötelességére is rádöbbenti; azt javasolja, hogy ha már Akhilleusz személyesen nem akar részt venni a csatában, legalább a fegyverét adja kölcsön Patroklosznak, hiszen azok puszta látása is megfélemlíti az ellenséget.
Az ének első felében az összecsapások monoton lármája uralkodik, de éppen itt – és a hasonló hangulatú egyéb részekben – pompázik talán legékesebben Homérosz ellensúlyozó művészete: a képek és képsorokká bontott hasonlatok jól elhelyezett ékeivel bontja meg a csataleírásokat, akár hogy egy-egy jellemet plasztikusabbá formáljon, akár hogy az egyes helyzeteket távoli témájú és mégis azonos hangulatú életmozzanatokkal közelítse hallgatóihoz.
Hasztalan árkolják körül hajótáborukat a görögök, sötét viharként zúdul rájuk a trójaiak ellenostroma. Komor kavargással elevenedik meg a csata a XII. és XIII. énekben; Poszeidón isten buzdító tanácsai sem elégségesek a hátráló görögök megfékezéséhez.
Agamemnónt ismét elfogja a reménytelenség, s csak Nesztór és Odüsszeusz korholása tartja vissza a hajók vízre bocsátásától és a meneküléstől. Héra eszel ki ekkor cseles ármányt a görögök megsegítésére: kölcsön csalja Aphroditétől a szerelmi varázsövet, szerelemre gyújtja Zeuszt, s az Álomisten segítségével elaltatja mámoros férjét. Poszeidón kihasználja az alkalmat, és a görögöknek juttat sok diadalt (XIV. ének). A felriadó Zeusz goromba szavakkal teremti le feleségét, Poszeidónt kiparancsolja a hadszíntérről, és Hektór seregének ad új győzelmeket.
Már csaknem végzetesre fordul a görögök sorsa, a tengerpartra szorítja őket a trójaiak támadása, s Hektór már készül a gályák felgyújtására, ami az egész háború sorsát megpecsételné… Agamemnón bűnhődése ezzel beteljesül: erkölcsi vereségét a sereg fizikai pusztulása tetézi. A XVI. ének nyitja meg az események új szakaszát. Akhilleusz előbb kigúnyolja a társak vesztén síró Patrokloszt, s még mindig személyes sérelmén rágódik. Megengedi, hogy az ő fegyvereit öltse fel Patroklosz, mert már az ő szíve is megindult az akhájok pusztulásán, de mennyire jellemző, hogy milyen feltételekkel indítja harcba barátját: növelje az ő dicsőségét, szerezzen elégtételt az ő számára, de csak a hajóktól űzze vissza a trójaiakat, ne merészkedjék tovább, mert ezzel ismét az ő hírét csorbítaná!
Lobot vetnek a görög gályák, s most már Akhilleusz sietteti a csatába fegyvernök-barátját. Patrokloszt – vesztére – elkábítják harci sikerei: túlságosan messze merészkedik előre, figyelmen kívül hagyva Akhilleusz szavát, nem is sejtve, hogy Zeusz halálra szánta. Végül is Hektór dzsidája kioltja életét… Iszonyú harc alakul ki Patroklosz holtteste körül. Magát a tetemet sikerül Menelaosznak – társai segítségével – a görög táborba vonszolnia, de a pompás fegyvereket Hektór kaparintja meg és ölti magára; Hektór, akinek közeli végét a haldokló Patroklosz is megjósolta, s akibe most épp ennek tudatában lehel nagy erőt Zeusz. A görög sereget megrendíti Patroklosz halála, még Akhilleusz két halhatatlan lova is megkönnyezi pusztulását. Menelaosz vezérletével vitézül állják a görögök a rohamokat, de a gomolygó tusában ismét visszavonulnak a hajókhoz. Mindenki tudja már, milyen szörnyű baj esett – csak éppen Akhilleusz nem, aki Patroklosz visszatértét várja (XVII. ének)…
Keserű bánat borítja el Thetisz hős fiát, amikor meghallja a gyászos hírt. Jajongva panaszolja sorsát anyjának: régi sérelmét az új fájdalom szorítja háttérbe, hiszen mindennél és mindenkinél drágább barátját vesztette el, s most már önmagát átkozza, hogy hasztalanul ül a hajóknál, „terhe a földnek”. Ami addig soha meg nem esett, saját valóját is kritikus szemmel nézi: Patroklosz halála mélységes lelki folyamatot indít meg benne, egyelőre még csak a harag irányának megváltoztatásával, később emberies érzések felszínre bocsátásával. Héra istennő figyelmeztetése kell hozzá, hogy ne adja át magát a tehetetlen és határtalan gyásznak. Nincsenek fegyverei, még nem tud harcolni, de érchangú kiáltásával sápadt félelmet kelt a trójaiakban. Hektór pedig nem hallgat a jó tanácsra, nem hajlandó a várba visszahúzódni csapatával, ő maga vágyik az Akhilleusszal vívandó párbajra, s csatára tüzeli társait is – „mert mindnek eszét elorozta Athéné”.
Akhilleusz halálos bosszút esküszik Patroklosz holtteste fölött, Thetisz pedig Héphaisztosz kovácsisten csodálatos műhelyébe röppen, hogy új, halhatatlan fegyvereket készítsen fia számára. A varázslatos műhely képét s Héphaisztosz remeklését – kiváltképpen a pajzskészítést – festi Homérosz a XVIII. ének második felében. A pajzs külső karimájára kozmikus tárgyak s térségek rajzát kalapálja az isten, középső mezőire pedig a béke és háború, öröm és viszály, teremtő munka és boldog pihenés gyönyörű epizódjait.
A XIX. ének Akhilleusz és Agamemnón kibéküléséről szól. Agamemnón hosszú és cirkalmas beszédbe szövi mentegetőzését, Odüsszeusz józan ékesszólással figyelmeztet a teendőkre – csak Akhilleusz reagál megkövesedett szívvel, szinte közönyösen a békítő szavakra, Bríszéisz visszaadására, a lakomára, Agamemnón gazdag ajándékaira. Lelke minden rezzenését a bánat és a bosszú gondolata köti le. Önzés még ez is, de másmilyen, mint az Agamemnóntól szenvedett sérelem napjaiban. A gyászos befelé fordulást, a kiszolgáltatottságból születő önsajnálatot most másra vetíti rá a költő: a Patrokloszt és egyben saját boldogságát sirató Bríszéiszre.
A vérre szomjazó Akhilleusz mit sem törődik a leánnyal: az idillikus boldogság ábrándját örökre elűzte tőle a bánat. Barátja emlékével eggyé válva, vesztét és megbosszulását legszemélyesebb ügyének érezve készülődik a csatára. A passzív önzés mintegy pozitív önzésbe csap át; eljövendő tettei már az akhájok összességének üdvét szolgálják, még ha Akhilleusz tudatában a személyes indíték marad is a legfontosabb. Semmi nem tarthatja vissza, még az sem, hogy beszélő lovai közeli halált jósolnak neki.
Megindul a döntő küzdelem (XX. ének). Zeusz távol marad a csatától, de istentársainak szabad beavatkozást enged. Villám és földrengés nyitja meg a pusztítást. Előbb Aineiaszt mentik meg a halhatatlanok Akhilleusz karjától, majd Hektórt ragadja el a biztos halál elől Apollón – ezzel azonban csak még őrjöngőbb dúlásra ösztökélik Akhilleuszt, aki vészes erdőtűzként tombol a síkon. Hullákkal tölti meg a Szkamandrosz folyót; tizenkét, áldozatnak kiszemelt ifjú foglyot hurcol a táborba; irgalom nélkül gyilkolja le Lükaónt, Hektór kegyelemért esdő fivérét. A folyó támad most ellene, s már-már halálos vészbe sodorja, de Héphaisztosz lángja megfékezi az áradatot. Az istenek dühödt verekedése kíséri az emberek vérontását. Apollón még egy győzelemtől fosztja meg Akhilleuszt: sűrű ködbe takarva lopja be Trójába Agénort, s magára öltve amannak alakját, messzire csalja az üldözőt (XXI. ének).
Közeledik a vég – el kell hullnia Hektórnak. Sem atyja, Priamosz, sem édesanyja, Hekabé nem tudja beszólítani a várba: elszánt szívvel várja be Akhilleusz rohamát. Önvád marja, hogy nem menekítette seregét időben a bástyák mögé, s felrémlik benne a megadás gondolata is, de elűzi a hozzá méltatlan kísértést. Akhilleusz háromszor kergeti a várfal körül halálos hajszában, s elhagyja védőistene, Apollón is.
Most Athéné az az istennő, aki ármánnyal juttatja diadalra kedveltjét, a görög hőst: egyik fivérének a képében bírja megállásra Hektórt. Akhilleusz nyersen visszautasítja Hektór ajánlatát, hogy bármelyikük győz, adja ki eltemetésre a másik holttestét, s biztos kézzel öli meg az isteni csel felfedezésétől elgyöngülő trójai hőst. Győzelmében éppoly vad, mint haragjában volt: a haldokló utolsó szavait megvetően utasítja el, és csúfságot tervel a halott ellen is – kegyetlenül hurcolja meg a porban… Győzelmi dalt énekelnek a görögök, míg Trójában Priamosz, Hekabé, Andromakhé és a várbeli nők siratják Hektórt.
A Patroklosz tiszteletére rendezett szertartások és lovagi verseny elbeszélésével folytatódik az eposz (XXIII. ének). Az alvó Akhilleusz előtt megjelenik a halott barát árnya, és sürgeti, hogy temessék el: égessék el testét, s gyűjtsék össze csontjait, hogy nemsokára azonos urna rejthesse az ő és Akhilleusz földi maradványait. Reggel máglyát raknak, az állat- és termékáldozatokat tizenkét trójai fogoly leölésével tetézik, majd meggyújtják a tüzet. Hektór holttestének gyalázását is folytatni akarja Akhilleusz, de azt az istenek óvják a kutyák marásától… Miután sírhalmot emeltek Patroklosznak, Akhilleusz meghirdeti a vitézi versenyt, melynek díjait saját kincseiből ajánlja fel. Kocsihajtók, ökölvívók, birkózók, futók, vívók, korongvetők, íjászok, dárdahajítók bánatot oldó viadala zárja le a szertartást. A királyok és harcosok jellemrajzához ez alkalommal is új vonásokat told Homérosz, versenyzési módjuknak és a díjazáshoz fűzött bosszús, kérkedő, méltatlankodó megjegyzéseiknek egyénített ábrázolásával.
Tizenegy napon át gyalázza Akhilleusz Hektór tetemét, szekeréhez kötve hurcolja a porban, de az istenek oltalma sértetlenül őrzi a halott hőst. Sőt, úgy döntenek, hogy a vitéz és jámbor Hektór is nyerjen illő temetést. Megüzenik Akhilleusznak, hogy váltságdíj fejében adja ki a holtat, a boldogtalan Priamoszt pedig Hermész kalauzolja el hozzá… Legdrágább fia gyilkosához könyörög az agg király, megalázkodva úgy, mint még soha senki: édesapja bánatára emlékezteti, aki az ő hazatértét várja szomorú szívvel. Először sír most Akhilleusz önzetlenül és hiúságtól mentesen. Gyengéden vigasztalja gyászba borult vendégét, csak sürgetését és fájdalomkavaró panaszait nem bírja elviselni – önmaga hevességétől fél, amely bűnre csábítaná. Az emberi sors közös nyomorúsága köti össze őket koruk, jellemük és jelenük óriási távolsága ellenére: az ember parányi voltának, a sors lebírhatatlanságának, az egész vérontó heroizmus sivárságának tudata békíti egymáshoz a legnagyobb hőst és a legszomorúbb apát.
Mielőtt pihenni térnének, Akhilleusz fegyvernyugvást is ígér, hogy kilenc napon át gyászolhassa Hektórt Priamosz népe, a tizediken elföldelje, a tizenegyediken sírhalommal boríthassa… Hermész serkenti fel álmából Priamoszt, gyors hazatérésre biztatva, hogy meg ne lássák táborukban a görögök. Jajongó sokaság fogadja a gyászszekeret, sorjában siratják el a hőst, ki-ki a maga módján: Andromakhé önmaga és kisfia bús sorsán zokog; Helenét drága védelmezőjének elvesztése fakasztja könnyekre – csak Hekabé, az édesanya siratja önsajnálat nélkül, egyedül a halottra gondolva.
A temetési előkészületeknek, az elföldelésnek és a tornak rövid, alig pár soros elbeszélésével végződik az Iliász, az Akhilleusz haragjáról szóló ének…
Sem a cselekmény súlyát és feszültségét, sem a harag feloldódási folyamatának lélekrajzi finomságait nem lehet tartalmi kivonattal érzékeltetni. Hiszen az Iliász minden jelenetének, sorának, ismétlődésének és színtérváltozásának meghatározott funkciója van! Emberismeret és történeti távlattartás, a hősi ideálok tisztelete és kritikája, hagyományhűség és önálló koncepció együttesen érvényesül Homérosz költészetében.
Agamemnón a Tróját ostromló hadak fővezére. Hatalma, tehát joga is van e ranghoz, s a csatamezőn sem viselkedik királyhoz méltatlanul. Homérosz mégsem őt láttatja a legkiválóbb görög hősnek: Akhilleusz az, akitől a csaták, végső soron pedig az egész ostrom sorsa függ.
Az is része Akhilleusz magára eszmélésének és lelki megtisztulásának, hogy belássa mások erényeit – szerző és tanácsadó eszességét – önmagához képest. Egyvalami azonban nem adatik meg neki: az, hogy új, éltető célokat leljen a jövő számára. Az emberi sorsnak és saját sorsának tudatos vállalása nehezedik rá az átélt események egyedüli tanúságaként – ennél a bús vigasznál többet sem Priamosz, sem önmaga fájdalmára nem tud mondani. Az öröklétet biztosító hírnév és a földi élet sivárságának tudata feloldatlan ellentmondásokba kerül a végső konklúzióban, s az utóbbinak a nyomatéka teszi kérdésessé az előbbi igazságát is.
Más, jövőbeli – az eposz cselekményén belül nem ábrázolt – eseményeket, mint például Trójának és Hektór családjának a sorsát vagy Akhilleusz halálát, többszörös, több személlyel és változó helyzetekben elmondatott jóslatokban jövendöltet meg. Nem mindegyik jóslat válik valóra. Van, amelyiknek a hiábavalóságát mindjárt elhangzása után közli a költő, istenfélő hittel, de tudatos művészi ökonómiával ágyazva be szavait előzmények s következmények közé. Más kéréseket vagy jóslatokat a tragikus helyzetbe sodort hősök kénytelenek szomorúbb jövendöléssel korrigálni: már a VI. énekbeli búcsújelenet hangulatából sejteni lehet, hogy Hektór inkább Andromakhé vigasztalására, mint meggyőződésből jósol harci dicsőséget a kis Asztüanaxnak, s valóban, Hektór halála után az özvegy már azt a gyászos jövőt foglalja zokogásába, mely be is következik.

Falus Róbert

Vissza