Odüsszeia II.

Ekkor a kérők lelkét Külléné-hegyi Hermész
szólította elő; a kezében fogta a pálcát,
szép szinarany botját, mellyel megigézi halandók
közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát.
Ezzel irányított, mire ők surrogva követték.
Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek
röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból
egy leesik, mire ott fönt mind összébb tapadoznak,
így mentek surrogva azok, s Hermész, a segítő,
míg ők összefogództak, a nyirkos utat mutogatta.
Ókeanosz sodránál, Leukasz szirtje tövében
mentek el ők, meg a nap kapuján át, és hol az álmok
népe tanyázik: az aszphodelosz-réthez hamar értek,
mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt.
Föllelték lelkét Péléiadész Akhileusznak
és Patroklosznak, meg a gáncstalan Antilokhosznak
s Aiásznak, ki a legjobb termetü és alakú volt
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.
Ők akörül gyülekeztek mind; s közelükbe kerülve
jött Agamemnón Átreidésznak lelke is arra
bánatosan, s köribé gyűlt mind, aki ővele együtt
Aigiszthosz bázában halt s töltötte be sorsát.
Őhozzá legelőbb Péleión beszélt most:
“Átreidész, hittük, hogy a nagy villámszerető Zeusz
téged kedvel a legjobban valamennyi vitéz közt
mindig, mert sok erős hősnek voltál fejedelme
Trója tövében, ahol sok bajt tűrtünk mi, akhájok;
s lám, kellett, hogy időnek előtte lecsapjon a vésszel
rád is a sors, melytől soha ember nem menekülhet.
Bárcsak amíg még élvezted fejedelmi hatalmad,
tágterü Trója alatt ért volna a vég, csata közben,
halmot emeltek volna tenéked, az összes akhájok,
és nagy szerzett hírt hagyhattál volna fiadra,
s most nyomorult és csúnya halál ragadott zsákmányul.”

Devecseri Gábor fordítása