GAIUS PETRONIUS ARBITER

(?—66)

Neve és egyéniségének ellentmondásai közel kétezer évvel halála után akkor kerültek a figyelem középpontjába, amikor 1896-ban Sienkiewicz, a népszerű lengyel regényíró „Quo vadis?" című világsikerű regényében a cselekmény egyik fő alakjává tette. Az író Nobel-díjat kapott ezért a művéért, Petronius pedig a régmúlt homályából az érdeklődés előterébe lépett, az eleganciára törekvő férfiak példaképüknek tekintették, s idővel olyan filmszerep lett, amelyet minden jó megjelenésű színész a magáénak kívánt. A lengyel író jóvoltából a hajdani latin író bevonult az őt megillető helyre a világirodalomban.

Az „arbiter" szó „mester"-t jelent latinul. Akik később írnak róla, maguk se tudják, hogy ez családnevének a latinban szokásos kiegészítő mellékneve, vagy olyan ragadványnév-e, amely a császári udvarban kapcsolódott az előkelő nemzetség nevéhez. Abban a híresen léha és életveszélyes császári udvarban, Néró császár körében ugyanis „arbiter elegantiae"-nak, azaz „az elegancia mesteré"-nek nevezték. Voltak, akik úgy vélték, hogy ez egyenesen a méltán szörnyeteg hírű császár találmánya. De hamarosan mindenki jellemzőnek érezte. Jó néhány évig ugyanis a diktátor uralkodó mellett ő volt a jobb körök divatdiktátora. Öltözködése, viselkedése, hanghordozása, szóhasználata követendő volt mindenki számára, aki csak elvárta, hogy udvarképes (ma úgy mondanák, hogy szalonképes) embernek tartsák. Egy ideig maga a császár s vele minden kegyence még azt is figyelte, hogy milyen testtartással ül az asztalnál, milyen jelzővel mond véleményt akár egy borról, akár egy felolvasott versről. És az is mértékadó volt, hogy tógájának gondosan formált ráncai miképpen sorakoznak egymás mellett. Ez a minden léha és minden előkelősködő férfi számára kötelező példakép, ha történetesen gyarmati kormányzó vagy pénzügyi főtisztviselő volt (mert ez is, az is megesett), példásan szigorú, egyértelmű parancsokat adó, a jogi és erkölcsi szabályokhoz következetesen ragaszkodó hivatalnoknak bizonyult. Amit másoktól megkövetelt, azt magára nézve is kötelezőnek tudta és vallotta. Mindemellett, ha éppen ráért, ha nem magas állásokat töltött be, ha nem anekdotákkal mulattatta a császárt, ha nem szerelmes hevülettel vonult valamelyik úrnővel vagy rabszolgalánnyal hálószobájába... akkor íróvesszejével gúnyos epigrammákat rögtönzött, s a görög nevettető mesterek mintájára szellemes szatírákban pellengérezte ki az emberi gyöngeségeket. Ez a könnyed udvaronc, szigorú köztisztviselő nemcsak okosan szellemes költő volt, hanem olyan szatirikus prózaíró, hogy méltán hasonlították a leghíresebb görög szatirikushoz, Menipposzhoz. Máig is úgy tartja az irodalomtörténet, hogy Petronius a legmenipposzibb latin szatirikus. Ebben az a különös, hogy a nagy hírű Menipposznak egyetlen sorát se őrizte meg a romboló idő, mégis hozzá hasonlítják azokat, akik méltó utódai az ismeretlenné vált példaadónak.

Fellini: Satyricon - Trimalchio lakomája

A menipposzi szatíráról azonban tudni lehet, hogy szövegében a prózai részeket verses betétek tarkítják. Petroniusnak a legismertebb töredéke, a „Satyricon" is kisebb-nagyobb versekkel mulattatja az olvasókat. Még az is lehetséges, hogy az a néhány epigramma, amely fennmaradt a számunkra, szintén a „Satyricon"-hoz vagy más, elveszett szatírához tartozott. Ezek mind önmagukban is mulatságos kis — kétsoros — költemények, mindegyik gúnyolódó célzattal.

A „Satyricon"-t már a kortársak is Petronius fő művének tartották. Sajnos igen töredékesen maradt ránk. Két fejezete azonban mégis örökségünk lett. A többiből csak kis részleteket, néha csak bekezdéseket ismerünk. Mégis, ezekből némi fogalmunk lehet a mű egészéről. Formáját tekintve felettébb változatos kalandregény, méghozzá korábbi, mint az a néhány ókori latin regény, amelyeknek mindegyike sejteti, hogy a szerzők olvasták Petronius példaszerű művét. Igaz, görög regény már korábban is volt, azok azonban általában inkább prózai idilleknek tekinthetők. Ezekben, ha a szerelmeseket gonosz kalózok el is rabolták, szét is választották, a végén minden jóra fordul, az ifjú szerelmesek boldogan egymáséi lesznek. Ráadásul ezek a görög idillikus regények nagyon illedelmesek, még a kalózok és a rablók is fennkölt stílusban beszélnek. A szöveg mindig olyan, hogy serdülő gyermekeknek, sőt ártatlan leányoknak is fel lehet olvasni. Lehetséges, hogy Menipposz stílusa nem ilyen volt, de nem is élte túl az ókort. Petronius szatirikus regényében a szerelem testi valóság. Hősei olykor bordélyházban keresik és találják meg a nőket. (A bordélyházat latinul „lupanar"-nak mondják, s minthogy Pompei romjai közt találtak viszonylag ép állapotban maradt lupanart, tudjuk, hogy ott a falakon kedvcsináló festmények láthatók a férfi-nő kapcsolat legkülönbözőbb formáiról.) Bárki megnézheti, ha kirándul Nápolyba, e város közelében vannak Pompei maradványai. Tehát tapasztalatból is tudhatjuk, milyen világban forgolódnak a „Satyricon" léha személyei. Ezek ráadásul nem mindig nőket keresnek, megkívánják a fiatal fiúkat, sőt össze is verekednek értük. Amikor pedig éppen nem szeretkeznek, isznak, lopnak, csalnak, akkor Róma alvilága jelenik meg a színen. Kosztolányi nemegyszer mesélte, hogy amikor „A véres költő" című kitűnő, Néróról és koráról szóló regényét írta, forrásmunkaként forgatta Petronius regénytöredékét, hogy járatos legyen a császárkori Róma hétköznapjaiban.

Fellini: Satyricon

A „Satyricon" ránk maradt nagy összefüggő része szinte önálló, nagyon gúnyos és nagyon reális korkép az akkori felfuvalkodott újgazdagok világáról. Ez „Trimalchio lakomája" címen szokott külön is megjelenni. Trimalchio felszabadult rabszolgaként kezdett vagyont gyűjteni. Műveletlen, hiú, felvágós példája a „parvenu"-nek. Előkelő társaságot hív gazdag lakomára. Ezek a vendégek egyenként is egy-egy réteg torzképei. A legtorzabb kép persze magáé Trimalchióé. Már az ételek összeválogatása is a felvágás gúnyképe. A vendégek viselkedése szinte versengés a házigazda nagyképűségével, műveletlenségével, otromba butaságával. Igazán nagy kár, hogy nem maradt fenn számunkra a „Satyricon" egésze. Így, töredékeivel és versbetéteivel is odatartozik az ókori latin irodalom jelentékeny művei közé.

Az „elegancia mestere", a tisztelt közéleti ember és közkedvelt magánember jó ideig a szeszélyesen gyilkos kedvű császár kegyence volt, de ugyanolyan tragikusan végezte, mint oly sok ártatlan ember Néró korában. A kedvelt udvaroncok között természetes volt egymás kölcsönös rágalmazása. Az események tanúsága szerint a legveszélyesebb ezek közül a rágalmazók közül Tigellinus, a testőrség parancsnoka volt. Néró vakon bízott benne, érezte főtisztjében a rokonlelket. Tigellinus pedig igyekezett elpusztítani mindazokat, akikről úgy látta, hogy császára különösképpen kedveli őket. Elsősorban Seneca volt ilyen, a kor legnagyobb élő filozófusa. Amikor Néró gyermek, majd ifjú volt, Seneca volt a nevelője. Erkölcsös és szelíd férfiúvá igyekezett nevelni a leendo fenevadat. Egész tanítói-nevelői munkája a pedagógia csődje volt. De azért Néró még egy ideig, úgy látszik, szerette a már öreg tudóst. Tigellinus félt, hogy esetleg a jó erkölcs híres tanítója ellensúlyozza az ő áskálódását. A másik, akit kifejezetten irigyelt, a túlságosan példaszerű hivatalnok és ugyanakkor nagyon népszerű Petronius volt. Az elegancia és a példaszerű viselkedés mestere gyűlöletes volt a féktelen gonoszság szemében. Tigellinus harmadik célpontja pedig Lucanus volt, egy nagyon tehetséges fiatal költő, akire a szenvedélyesen verseket is író és saját verseit nagy nyilvánosság előtt elszavaló császár eleve féltékeny volt, hiszen vetélytársat kellett látnia a fiatalon elismert költőben.

Tigellinus pedig kitűnő módszert talált a három nagy írástudó elpusztítására. Lelepleztek ugyanis egy titkos szervezkedést, amely meg akarta szabadítani Rómát Nérótól. Előkelő férfiak, tekintélyes államférfiak készültek a leszámolásra. De mielőtt még bármit tehettek volna, fény derült az összeesküvésre. Elfogták és kivégezték valamennyit. Tigellinus eleve gyanút ébresztett Néróban, hogy az összeesküvés nyomai az udvarba is elvezetnek. Hiszen a fő összeesküvő, egy Piso nevű előkelőség baráti viszonyban volt Senecával is, Petroniusszal is. Lucanus pedig Seneca rokona volt. Könnyű volt elhitetni az amúgy is örökösen gyanakodó császárral, hogy a Piso-féle összeesküvés szellemi irányítója ez a három férfiú volt. Túl közel állt mind a három az udvarhoz, hogy botrányos pert és nyilvános kivégzést rendeljenek el; Tigellinus se helyeselte a nyilvánosságot. Úgy gondolták, hogy helyesebb, ha ez a három veszedelmesnek bizonyult barát egyszerűen öngyilkos lesz. Néró tehát hivatalosan kézbesítendő magánlevelet írt mindhármuknak, amelyben felszólította őket, hogy a szégyenletes vég helyett legyenek öngyilkosok. Ezt nem lehetett nem komolyan venni.

Seneca és Lucanus tisztában volt, hogy ha azonnal nem engedelmeskednek a legfelsőbb parancsnak, akkor hamarosan nyilvánosan megöli őket valaki. Tehát simán és csendben megölték magukat. Petronius azonban ebben az esetben is az elegancia mesterének bizonyult. Közeli barátait meghívta lakomára. Az asztal mellett kád volt, benne langyos fürdővíz: a vendégek meghökkentek a különös fogadtatáson. A házigazda pedig ott ült a kádban, mellette orvosa állt. Arra kérte a vendégeket, hogy hallgassák meg azt a levelet, amelyet a császárnak már el is küldött. De előbb meg akarja mutatni, hogy egyáltalán nem fél a haláltól, tehát az orvos vágja fel az ütőerét. Oda is nyújtotta a karját. Az orvos vágott, a vér ömleni kezdett. Mire a halálba menő úgy rendelkezett, hogy most kösse be a vágást, mert csak akkor kíván meghalni, ha mindenki hallotta, mit is írt Nérónak. Az orvos be is kötötte, egy írástudó rabszolga pedig, aki úgyszintén ott állt a kád mellett, olvasni kezdett. A levél váratlan megszólítással kezdődött: „Te rőtszakállú majom!" (Néró ugyanis vöröses szőke volt.) Ezután felsorolta mindazt a bűnt, amelyet a szörnyű császár elkövetett, többek között, hogy megölette anyját és maga ölte meg feleségét. Azzal fejezte be, hogy van oka félni, hiszen előbb vagy utóbb úgyis akad valaki, aki Róma örömére megöli.

Ezután újra az orvosnak nyújtotta karját, az vágott, s ő — miközben ömlött a vére — még egy pohár bort ivott és mosolyogva meghalt. A rémült vendégek pedig azonnal szétszéledtek és elmenekültek a fővárosból, hogy addig rejtőzködjenek ismeretlen helyen, amíg a császárt végre megöli valaki, ahogy Petronius megígérte. Hiszen életével játszott az, akiről kiderülhetett, hogy hallotta Petronius búcsúlevelét.

A jó szatirikus csattanós befejezést tudott adni saját halálának is.
Hegedűs Géza

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2011
e-mail:
Literatura.hu