Titus Maccius |
|
A III. század végének római komédiáját leginkább Plautus neve
fémjelzi.
Az umbriai Sarsinából (az Appenninek adriai oldaláról) származó Plautus
komédiáiból mintegy húszat ismerünk. Ezeket valószínűleg i. e. 212 és 186 között
játszották. Plautus, aki talán mutatványos volt, mielőtt elkezdett volna
drámákat írni, műveiben a népi hagyományok és a görög tematika ötvözetét hozta
létre: a görög eredetiből átvett elemeket néhol megváltoztatta, romanizálta és
utalásokat tett római intézményekre, helyekre, szokásokra. Ö is, akárcsak
Naevius, két görög komédiát ötvöz eggyé: ezt az eljárást nevezik később
contaminatiónak. A cselekmény ezáltal meglehetősen bonyolulttá válik, ugyanakkor
lehetőséget nyújt a költőnek nyelvi leleményessége és virtuozitása
megcsillogtatására. Ellensúlyozásul Plautus kihagyja a görög eredeti egyes
jeleneteit, illetve bizonyos bonyodalmait.
Plautus igazi mestere a cselekmény megformálásának: színháza tele van
meglepetéssel, furfangos fordulattal, amelyek szédítően mozgalmassá teszik a
színpadot. Ha csak a történet vázát nézzük, az elég egyhangú, akárcsak a
menandroszi újkomédiában vagy a III. század eleji költőknél, akik Plautus
számára modellként szolgáltak. Szinte mindig ugyanarról van szó: egy fiatalember
beleszeret egy kurtizánba vagy egy szolgálónak hitt lányba, aki egy „leno"
(leánykereskedő) karmai közé került. A szép lány kegyeinek elnyeréséhez vagy a
lánykereskedőtől való megváltásához sok pénz kell. Az ifjú apja pedig fösvény. A
fiú egyik rabszolgája, egy furfangos és szemtelenkedő széltoló vállalja a
szükséges összeg előteremtését.
|
|
Az ő mesterkedéseit követi nyomon a történet, csak a körülmények változnak az egyes darabokban. Hol a családi otthont adják el (mint a Mostellariában) az apa távollétében, akivel elhitetik, hogy kísértetek lakják a házat és azért nem szabad oda belépnie; hol a szélhámos a jogos tulajdonos helyett magának fizetteti ki az eladott szamárcsorda árát (Asinaria); hol egy kissé nevetséges katona hiszékenységével élnek vissza, és a vágyott lány megszerzése érdekében ellopják a pecsétgyűrűjét (Curculio). A darab végén gyakran kiderül, hogy senki sem az, akinek gondoltuk: a megcsúfolt katona valójában testvére az általa megkívánt lánynak, vagy a szeretett lányról megtudjuk, hogy szabad születésű. Általában az akadályok elhárulnak, és semmi sem gátolja a boldog végkifejletet. A ravasz rabszolga, akinek furfangjai mindenkit elszórakoztatnak, bocsánatot nyer, és a cantor felszólítja a nézőket, hogy tapsoljanak. Ezekben a komédiákban fellelhetjük a hellenisztikus világ tipikus figuráit: a hencegő katonát, aki görög és ázsiai királyok vagy éppen Karthágó zsoldjában állt, és akiket jól ismertek a római légiók katonái; a kurtizánokat, akikkel nagyban kereskedtek a Mediterráneum egész partvidékén; a szír vagy pun kereskedőket (Poenulus, Rudens) és a begyepesedett öreg polgárokat, akiknek az a legfőbb büszkeségük, hogy egy híres város lakói. Állandóan emberrablásról, kalózokról, szétszóródott és csodálatosan újra egyesülő családokról hallunk, egy olyan világról, ahol ezek a számunkra fantasztikusnak tűnő kalandok, ha nem is gyakoriak, de lehetségesek voltak; ahol a hellenisztikus társadalmak politikai forrongásai hozzászoktatták az embereket ahhoz, hogy életük szüntelenül Fortuna kegyeitől függ.
Plautus művészetében különös és igen ízes módon
keverednek a görög és római, előkelő és népi elemek. Görög vígjátékokat
dolgozott át, darabjai görög városokban játszódnak, de ez nem
akadályozza meg abban, hogy át ne fesse őket igazi római helyi
színezettel. A színdarab a Menandrosz-féle vígjáték nagyburzsoá körében
játszódik, de rabszolgáin keresztül a római plebs szólal meg
hamisíthatatlan külvárosi hanglejtésével. Plautus a római népi irodalom
egyetlen számottevő emléke. Nyelve még nem ismer klasz-szicizáló
gátlásokat, szabad áramlású, gazdag barokk, sokkal itáliaibb, sokkal
olaszabb, mint bármi, amit a későbbi rómaiak alkottak. Humora nyelvi
humor: szójátékokban és trágár célzásokban kifogyhatatlan, az öncélú
szótobzódás kedvéért megszakítja darabjainak vonalvezetését. Bőszavú,
életszerető művészetében csakugyan van valami, ami Shakespeare-re
emlékeztet, de nem Shakespeare
legjobb oldalára. A latin irodalom ínyencei nagyon szeretik a plautusi
nyelv erős fűszereit — Plautus példáján mutatják be, mi lehetett volna a
latin irodalomból, ha nem kerül túlságosan erős görög hatás alá. |
Az egyik darab kitűnik a többi közül témája és néhány jelenetének hangvétele miatt: ez az Amphitruo, egy mitológiai témájú vígjáték, amely a Dél-Itáliában közkedvelt bohózatok hangulatát idézi. luppiter és Alcmene szerelméről szól, amelyből Hercules született. Alcmene annyira hűséges volt urához, hogy luppiternek a férj alakját kellett felöltenie vágyának beteljesítéséhez. Alcmene igazi római nő: tartózkodó, büszke rangjára és férje nagyszerű tulajdonságaira, mindenekfölött virtusára és a csatamezőn tanúsított bátorságára. Paradox módon ennek a vígjátéknak a segítségével betekinthetünk egy előkelő római család meghitt életébe, ahol tartózkodóan fejezik ki a gyengéd érzelmeket és az erkölcsi értékeket a szívügyek fölé helyezik. Plautus darabjai morális tanulsággal is szolgálnak: a görög módra élő szereplők elítélendők, mert pazarló életmódjukkal elherdálják örökségüket, ami nem illik egy derék római polgárhoz. Plautusnak ugyanaz az ideálja, mint minden rómainak ebben a korban: megbecsült helyet kivívni az államban, gyermekeket nemzeni, hogy biztosítva legyen a köztársaság jövője, gyarapítani a vagyont, tiszteletben tartani a szokásokat és tisztelni az isteneket. Az egyéni és társadalmi érdek ekkor még nem válik el egymástól.
A hetvenkedő katona Meretrixet rabol Athénból a katona. |
II. tartalom Egy athéni ifjú szabad leányt szeretettés az is őt. Az ifjú Naupactusba ment követnek. A katona ugyanezt a lányt Ephesusba viszi erőszakkal. A fiú szolgája, hogy ezt hírülvigye, hajóra száll; elfogják s őt is a katona kapja meg. Urának ír, hogy Ephesusba jőjjön. Repül az ifjú és a szomszédban talál lakást, atyai barátjánál. A két ház között falat fúr át a szolga titkon, hogy legyen a szeretők számára átjárás. Iker- nővért kohol a lánynak. Majd a ház ura kiöltözteti kliensnőjét, hogy csábítsa el a katonát. Ez meg beugrik, nászt remél, elküldi a lányt, s őt, mint paráznát, elverik. Devecseri Gábor fordítása |
copyright ©
László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu