Titus Maccius
Plautus
(i.e. 250 - i.e. 184)

A III. század végének római komédiáját leginkább Plautus neve fémjelzi.
Az umbriai Sarsinából (az Appenninek adriai oldaláról) származó Plautus komédiáiból mintegy húszat ismerünk. Ezeket valószínűleg i. e. 212 és 186 között játszották. Plautus, aki talán mutatványos volt, mielőtt elkezdett volna drámákat írni, műveiben a népi hagyományok és a görög tematika ötvözetét hozta létre: a görög eredetiből átvett elemeket néhol megváltoztatta, romanizálta és utalásokat tett római intézményekre, helyekre, szokásokra. Ö is, akárcsak Naevius, két görög komédiát ötvöz eggyé: ezt az eljárást nevezik később contaminatiónak. A cselekmény ezáltal meglehetősen bonyolulttá válik, ugyanakkor lehetőséget nyújt a költőnek nyelvi leleményessége és virtuozitása megcsillogtatására. Ellensúlyozásul Plautus kihagyja a görög eredeti egyes jeleneteit, illetve bizonyos bonyodalmait.
Plautus igazi mestere a cselekmény megformálásának: színháza tele van meglepetéssel, furfangos fordulattal, amelyek szédítően mozgalmassá teszik a színpadot. Ha csak a történet vázát nézzük, az elég egyhangú, akárcsak a menandroszi újkomédiában vagy a III. század eleji költőknél, akik Plautus számára modellként szolgáltak. Szinte mindig ugyanarról van szó: egy fiatalember beleszeret egy kurtizánba vagy egy szolgálónak hitt lányba, aki egy „leno" (leánykereskedő) karmai közé került. A szép lány kegyeinek elnyeréséhez vagy a lánykereskedőtől való megváltásához sok pénz kell. Az ifjú apja pedig fösvény. A fiú egyik rabszolgája, egy furfangos és szemtelenkedő széltoló vállalja a szükséges összeg előteremtését.

A hetvenkedő katonából lett commedia dell' arte alak: Il Capitano

XVII. századi plakát

Az ő mesterkedéseit követi nyomon a történet, csak a körülmények változnak az egyes darabokban. Hol a családi otthont adják el (mint a Mostellariában) az apa távollétében, akivel elhitetik, hogy kísértetek lakják a házat és azért nem szabad oda belépnie; hol a szélhámos a jogos tulajdonos helyett magának fizetteti ki az eladott szamárcsorda árát (Asinaria); hol egy kissé nevetséges katona hiszékenységével élnek vissza, és a vágyott lány megszerzése érdekében ellopják a pecsétgyűrűjét (Curculio). A darab végén gyakran kiderül, hogy senki sem az, akinek gondoltuk: a megcsúfolt katona valójában testvére az általa megkívánt lánynak, vagy a szeretett lányról megtudjuk, hogy szabad születésű. Általában az akadályok elhárulnak, és semmi sem gátolja a boldog végkifejletet. A ravasz rabszolga, akinek furfangjai mindenkit elszórakoztatnak, bocsánatot nyer, és a cantor felszólítja a nézőket, hogy tapsoljanak. Ezekben a komédiákban fellelhetjük a hellenisztikus világ tipikus figuráit: a hencegő katonát, aki görög és ázsiai királyok vagy éppen Karthágó zsoldjában állt, és akiket jól ismertek a római légiók katonái; a kurtizánokat, akikkel nagyban kereskedtek a Mediterráneum egész partvidékén; a szír vagy pun kereskedőket (Poenulus, Rudens) és a begyepesedett öreg polgárokat, akiknek az a legfőbb büszkeségük, hogy egy híres város lakói. Állandóan emberrablásról, kalózokról, szétszóródott és csodálatosan újra egyesülő családokról hallunk, egy olyan világról, ahol ezek a számunkra fantasztikusnak tűnő kalandok, ha nem is gyakoriak, de lehetségesek voltak; ahol a hellenisztikus társadalmak politikai forrongásai hozzászoktatták az embereket ahhoz, hogy életük szüntelenül Fortuna kegyeitől függ.

Plautus művészetében különös és igen ízes módon keverednek a görög és római, előkelő és népi elemek. Görög vígjátékokat dolgozott át, darabjai görög városokban játszódnak, de ez nem akadályozza meg abban, hogy át ne fesse őket igazi római helyi színezettel. A színdarab a Menandrosz-féle vígjáték nagyburzsoá körében játszódik, de rabszolgáin keresztül a római plebs szólal meg hamisíthatatlan külvárosi hanglejtésével. Plautus a római népi irodalom egyetlen számottevő emléke. Nyelve még nem ismer klasz-szicizáló gátlásokat, szabad áramlású, gazdag barokk, sokkal itáliaibb, sokkal olaszabb, mint bármi, amit a későbbi rómaiak alkottak. Humora nyelvi humor: szójátékokban és trágár célzásokban kifogyhatatlan, az öncélú szótobzódás kedvéért megszakítja darabjainak vonalvezetését. Bőszavú, életszerető művészetében csakugyan van valami, ami Shakespeare-re emlékeztet, de nem Shakespeare legjobb oldalára. A latin irodalom ínyencei nagyon szeretik a plautusi nyelv erős fűszereit — Plautus példáján mutatják be, mi lehetett volna a latin irodalomból, ha nem kerül túlságosan erős görög hatás alá.
Szerb Antal

Az egyik darab kitűnik a többi közül témája és néhány jelenetének hangvétele miatt: ez az Amphitruo, egy mitológiai témájú vígjáték, amely a Dél-Itáliában közkedvelt bohózatok hangulatát idézi. luppiter és Alcmene szerelméről szól, amelyből Hercules született. Alcmene annyira hűséges volt urához, hogy luppiternek a férj alakját kellett felöltenie vágyának beteljesítéséhez. Alcmene igazi római nő: tartózkodó, büszke rangjára és férje nagyszerű tulajdonságaira, mindenekfölött virtusára és a csatamezőn tanúsított bátorságára. Paradox módon ennek a vígjátéknak a segítségével betekinthetünk egy előkelő római család meghitt életébe, ahol tartózkodóan fejezik ki a gyengéd érzelmeket és az erkölcsi értékeket a szívügyek fölé helyezik. Plautus darabjai morális tanulsággal is szolgálnak: a görög módra élő szereplők elítélendők, mert pazarló életmódjukkal elherdálják örökségüket, ami nem illik egy derék római polgárhoz. Plautusnak ugyanaz az ideálja, mint minden rómainak ebben a korban: megbecsült helyet kivívni az államban, gyermekeket nemzeni, hogy biztosítva legyen a köztársaság jövője, gyarapítani a vagyont, tiszteletben tartani a szokásokat és tisztelni az isteneket. Az egyéni és társadalmi érdek ekkor még nem válik el egymástól.

A hetvenkedő katona

I. tartalom

Meretrixet rabol Athénból a katona.
Indul szerelmes urának, ki külföldre ment,
Legott szólni a szolga: elfogják a vizen,
Ennek a katonának adják őt is át.
Sietve hívja urát Athénból s a falat
Gonddal átfúrja a két szomszéd ház között:
Legyen a szeretőknek átjáró. Az őr
Ott a tetőről látja a két ölelkezőt;
Rászedik az őrt, mintha más volna a nő.
Igyekszik rávenni a katonát Palaestrio,
Otthonába küldje ágyasát, mert övé
Szeretne lenni az öreg szomszéd asszonya.
Unszolja a lányt: menjen; sok ajándékot ad
S az agg házában rajtakapva meglakol.
 

II. tartalom

Egy athéni ifjú szabad leányt szeretett
és az is őt. Az ifjú Naupactusba ment
követnek. A katona ugyanezt a lányt
Ephesusba viszi erőszakkal. A fiú
szolgája, hogy ezt hírülvigye, hajóra száll;
elfogják s őt is a katona kapja meg.
Urának ír, hogy Ephesusba jőjjön. Repül
az ifjú és a szomszédban talál lakást,
atyai barátjánál. A két ház között
falat fúr át a szolga titkon, hogy legyen
a szeretők számára átjárás. Iker-
nővért kohol a lánynak. Majd a ház ura
kiöltözteti kliensnőjét, hogy csábítsa el
a katonát. Ez meg beugrik, nászt remél,
elküldi a lányt, s őt, mint paráznát, elverik.

Devecseri Gábor fordítása

 

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu