Gaius Sallustius Crispus |
|
Cicero óriási levelezésében több Sallustius nevű levelezőtárs
szerepel. Ezek mind közeli-távoli rokonai voltak egymásnak. Ismert, többféle
közéleti szerepet játszó „lovagcsalád” volt. Az ókori latin nyelvben a „lovag”
nem lovon járó vitézlő férfit jelentett, mint sokkal később a középkorban, még
kevésbé nagylelkű, szolgálatkész embert, mint az újkorban. Ekkor és még jó ideig
a „lovag” gazdag embert, akinek a vagyonából arra is telt, hogy lovat vagy éppen
lovakat tarthasson. A birtokos, régi tekintélyű patríciusok (előkelőek) és a
közrendű plebejusok között a lovagok jelentették a vagyonos osztályt, politikai
pártjuk az arisztokratikus és a demokratikus törekvések közt a hatalomért
versengő harmadik politikai áramlatot jelentette. Maga
Cicero is ebből a lovagi rétegből emelkedett a Római Köztársaság
legmagasabb közéleti ormaira.
Sallustius, a jómódú család leghíresebb fia úgy indult a közélet felé, hogy
Cicero pártfogoltja volt. A nagy szónok és tudós mellett ragadta el már ifjan a
választékos nyelvezet, a szép stílus mámora, amely idővel a legirodalmibb
hangvételű történetíróvá tette.
Kortársai és a későbbi korok is kedvtelve foglalkoztak túl mozgalmas, felettébb
változatos életútjával. Ahogy történelmi jellemrajzai már-már a történelmi
regény műfaját készítik elő, ő maga mintha egy izgalmas történelmi kalandregény
hőse volna. Többen is megírták, hogy már gyermekkorában értelmes, érdeklődő
tanulónak bizonyult, de ugyanakkor féktelen, verekedős, hazudozó,
elviselhetetlen kisfiú volt. A kisiskolákban ő volt egyszerre a legjobb tanuló
és a legveszélyesebb csínytevő. Amolyan elkényeztetett gazdag gyerek volt. Majd
ifjú éveiben léha, iszákos, nőhajhász, tékozló botránykavaróként viselkedett. És
amikor felsőbb iskolái idején szenvedélyesen érdeklődött a jog, a filozófia és a
történelem iránt, a nagy tekintélyű Cicero - aki alighanem szüleinek közeli
barátja - felfedezte és maga mellé vette afféle ifjú titkárnak, vagy még inkább
tanítványnak.
Kitűnő tanítvány lehetett, a nagy pártfogó mellett igen nagy műveltségre tett
szert, bármit fogalmazott — akár leveleket, akár hivatali beadványokat vagy
jegyzeteket fontos eseményekről — egyre jobb, választékosabb nyelvezetű
stilisztának bizonyult. Nagymértékben izgatták az erkölcsi kérdések: az állami
életben tapasztalható közerkölcs és a társasági életben megnyilvánuló
magánerkölcs. Korai írásai közül csak két Julius Caesarhoz intézett közérdekű
levele hiteles. Ezenkívül több kisebb-nagyobb levél, elmélkedés, vitairat maradt
fenn az ő neve alatt, ezek azonban későbbi keletű hamisítványok, többen is
rejtőztek az ő akkor már híres neve mögé, többen is igyekeztek utánozni gondos —
néha túl gondos — stílusát. A két fennmaradt levél a közélet erkölcsének
romlásáról szól. De a történelmi vizsgálatok is megnyilvánulnak bennük.
Korszakolni igyekszik a római állam történetét, rámutatva, hogy a változásokkal
együtt hogyan romlik az erkölcs. Későbbi halhatatlan történelmi jellemrajzainak
is fontos kérdései az erkölcs és erkölcstelenség változatai. Ez már azért is
érdekes, mert ő maga — minden szellemi értéke és erénye mellett — a legkétesebb
erkölcsiségű emberek közé tartozott. Volt úgy, hogy szembefordult jótevőjével,
Ciceróval. Akit a nagy szónok megtámadott, azt ő kedvtelve védte
(büntetőperekben is), közben rosszakat mondott, leginkább hazudott Ciceróról. A
nála húsz évvel idősebb államférfi ezt természetesen rossznéven vette.
Hálátlannak mondta Sallustiust, a viszony alaposan megromlott közöttük, de
később, amikor Sallustius már visszavonult a politikától, óriási vagyont
felhalmozva rendkívül korrupt közéleti tevékenysége „hozadékaként”, és
elismerték mint történetíró, akkor az öreg mester is megbékélt vele.
Az egyre magasabbra jutó Julius Caesar körébe tudta emelni magát. Ez a kapcsolat
többféle hivatalt adott. Volt quaestor (pénzügyi főtisztviselő), volt tribunus
(a nép érdekeinek képviselője a szenátusban), volt afrikai gyarmaton kormányzó.
Ahol csak megfordult, sikkasztott, hűtlenül kezelt, harácsolt. Újra meg újra
bíróság elé került, de Caesar befolyása mindig kimentette. A felhalmozott pénz
mindig megmaradt és gyarapodott, bár a szenátus erkölcstelenség miatt több ízben
kizárta a szenátorok közül. Többször is vissza tudott kerülni. De az óriási
afrikai harácsolás után úgy vélte, gondtalanul elélhet mindhalálig, és idejét fő
szenvedélyére, a történetírásra fordíthatja. Ekkor visszavonult a politikától.
Sértetlenül élte át a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborús éveket, többször
is megnősült, elvált, újra megnősült. Csélcsap ifjúságától kései nősülgetéseiig
a szerelemben is megbízhatatlan, túl kalandos szellemű és életmódú férfi volt.
Sokan voltak indulatosan dühösek rá, de híre és megbecsülése nőttön nőtt. Még a
későbbi, nála jelentékenyebb történetírók is — például Tacitus — igyekeztek
követni ábrázoló módszerét és rendkívül szép stílusát.
Oly sokan utánozták, hogy hosszú idők gondos vizsgálódásaira volt szükség, amíg
eléggé bizonyosak lettek, hogy kétségtelenül hitelesen az övé a két történelmi
jellemrajz, a „Catilina” és a „Jugurtha”. Valószínűleg hiteles a két Caesarhoz
címzett levél, és a javarészt elveszett történelmi mű a köztársaság néhány
évtizedéről, melynek csak előszava és néhány töredékes részlete maradt fenn.
Ezekből egyértelmű képünk van Sallustius stílusáról. Azonnal feltűnőek nyelvi
megoldásai. Sajátos hangulatot teremt a régies szavak gyakori használata: még
jól érthető, de már rég nem használt fordulatok idézik fel az elmúlt idők
hangulatát. Ezt a módszert a stilisztika „archaizálás”-nak nevezi. — Sokat
tanult Cicero gondos fogalmazásától, de a mester hömpölygő előadásmódjával
szemben ő tömörségre törekszik. A legjellemzőbb szövegeire, hogy ritmikus próza
uralkodik bennük, úgy skandálhatók a mondatok, mintha versszövegek volnának. A
bekezdések vége pedig egészen dallamos. Ez a ritmizálható próza jellemző Cicero
nem egy szónoki művére is. Sallustiusnál mindez a múltidéző elbeszélés fontos
mozzanata lett.
Életművéből hiánytalanul fennmaradt, hiteles írói-történetírói helyét a
halhatatlanok közt meghatározó két mű a „Catilina összeesküvésé”-ről és a
„Jugurtha elleni háború”-ról szóló két regényes hangú mű, amely tanulmánynak is,
történetnek is, jellemrajznak is tekinthető. Ezek az ókori latin próza
legolvasmányosabb, legkellemesebb művei közé tartoznak. Mind a kettő egy-egy
emberfelettien jellemtelen kalandor szemléletes ábrázolása. Mintha a szerző
saját jellemtelenségének tanulságait érvényesítette volna e két rendkívüli
kalandor bemutatásában.
A Catilina-ügy már Sallustius életében rázta meg a római közéletet. Leleplezője
és felszámolója Cicero volt, aki akkor
„consul”-ként az állam élén állott. Valószínűleg Sallustius magától Cicerótól
hallott a hírhedt eseményekről és szereplőikről. Az azonnal sikeres műnek Cicero
volt a diadalmas hőse, s minden bizonnyal ekkor támadt fel újra a nagy szónok és
tanítványa közt a hajdani jó barátság. Ez a mű még Caesar életében jelent meg,
amikor sokan emlékezhettek Catilinára, aki úgy tört a főhatalomra, mint később
maga Caesar. Catilina azonban kalandor, szélhámos volt, Caesar pedig új kort
előkészítő igazi történelmi alak. Ez a két szerep nem mindig válik szét
világosan, csak a nagy idők múlása dönti el, ki kicsoda a történelemben.
Catilina, a léha, vagyonát elherdáló szenátor pártot szervez, a nép jótevőjének
akar látszani, hogy társadalmi felfordulással magának szerezze meg a főhatalmat.
Megalázott szegények és kétes elemek csatlakoznak hozzá. Polgárháború van
kitörőben, amikor Cicero — akit Catilináék halálra szántak — a szenátusban
leleplezi Catilinát és szándékait. Catilina elmenekül és sereget tud szervezni.
Cicero azonban mozgósítani tudja a józan elméket, a hadsereg tisztjeit. Végül
egyetlen nagy ütközetben Catilinával együtt megsemmisül az egész mozgalom. —
Sallustius műve a kitűnő jellemrajz mellett rámutat a közerkölcsök romlására
mint a közveszély felidézőjére. Máig is izgalmasan érdekes olvasmány.
Néhány évvel később jelenik meg a Jugurtha-történet. Ez a Jugurtha nagy
formátumú történelmi-nemzetközi kalandor volt. Numídiai — tehát afrikai —
királyi családból származó törvénytelen fiúként született. Behízelegte magát
királyi rokonaihoz, királyok ismerték el jogát az uralomra. Részben még
trónörökössé is tették. Amikor királyi atyja meghalt, féltestvéreit egymás után
megölette. Ezekért római pártfogóik bosszút akartak állni. Római sereget küldtek
Jugurtha ellen, de ő nagy pénzekkel megvesztegette a római vezéreket. Az egész
történet főleg a római hatalmasok korruptságát mutatja be. Jugurtha még Rómába
is elmerészkedik, nagy pénzével maga mellé állítja a főtisztviselőket is. A
kalandor már Észak-Afrika nagy részének ura, kétségbe vonja a római hatalom
tekintélyét is. Végül a megvesztegethetetlen Marius és főleg rideg alvezére,
Sulla — később ádáz ellenfelek, de ekkor még együtt képviselik Róma hatalmát —
legyőzi és elfogja Jugurthát, akit Rómában kivégeznek. — Sallustius jellemrajza
a közéleti erkölcstelenség példatára.
Ez a két el nem avuló mű szerzőjét az irodalom és benne a történetírás
klasszikusai közé sorolja.
Hegedűs Géza
copyright ©
László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu