Publius Cornelius Tacitus  a császárkor sok más írójához hasonlóan politikusként – vagyis e fogalom korabeli értelme szerint: tisztviselőként – kezdte pályáját, s már Domitianus uralkodása idején viselt hivatalokat. 97-ben, Nerva alatt, consuli tisztet kapott, majd proconsul lett Ázsiában. Ifjúkorától közismert szónoki tehetségét is ekkoriban kezdte az irodalomban kamatoztatni, hiszen előzőleg – a zsarnoki rendszerben – tudatosan tartózkodott minden irodalmi szerepléstől. 98-ban tette közzé első művét, a Julius Agricola életrajzát, valamint Germania című értekezését. Nerva és Traianus uralkodásának első éveiben még bizonyos illúziókat táplál, a béke és boldog rend hajnalhasadását reméli intézkedéseiktől. Ő maga a hivatali ranglétra mind magasabb lépcsőire jut, s Ázsia helytartójaként (113) a birodalom egyik vezető közigazgatási tisztét tölti be.
Néhány esztendő alatt azonban véglegesen kiábrándul. Egy-egy császár – például Vespasianus – uralmát boldog időnek mondja, de a 105 körül közzétett Dialogus de oratoribus (Beszélgetés a szónokokról) és a Historiae egyidejűleg publikált első könyvei a császárság egészét marasztalják el. Ez utóbbi műve folytatásában, majd a jóval későbbi Annalesben – tehát az Augustus halálától Domitianus bukásáig terjedő korszak tanulságainak általánosításában – mind következetesebben és szenvedélyesebben vallja, hogy a hajdani köztársaság a szabadságot, a császári rend a szolgaságot adta Rómának.
A legutóbbi évszázad eseményeinek és belső törvényszerűségeinek kortársaihoz képest páratlanul mély elemzését nyújtja, de mindvégig megőrzi arisztokratikus szemléletét. A társadalom alsó rétegei vagy egyáltalán nem foglalkoztatják, vagy csak negatív értelemben; s bár minden kegyetlenséget – a rabszolgák iránt tanúsított embertelenséget is – megvet, a szabadosokat és az élősdi proletártömegeket a zsarnokság támaszának tekinti. A birodalom sorsát csak a főváros, Róma eseményeinek tükrében ítéli meg, pedig ekkor már a tartományok (gazdasági és katonai szempontból is) mind nagyobb súlyt kapnak. A római nemes gőgjével ítéli el nemcsak a parvenüket, hanem a provinciák népeit – a görögöket, zsidókat és a többieket – is. A szenátusi arisztokrácia érdekeinek és hagyományainak védelmében támadja a véres kezű császárokat, majd a császárság intézményeit, olykor elfogult túlzásokra ragadtatva magát (például Tiberius megítélésében) saját, objektivitást hangsúlyozó elveivel szemben.
Első kismonográfiája, De vita et moribus Julii Agricolae (Julius Agricola életrajza) formailag a temetési búcsúbeszédet helyettesítette – azt távolléte miatt nem tarthatta meg –, tartalmilag azonban sokkal többet nyújtott: apósa jellemének és katonai-diplomáciai pályájának történeti, néprajzi betétekkel színezett rajzát történetfilozófiai fejtegetésekkel s egy egész korszak – a domitianusi terroruralom – rémületének érzékeltetésével és szenvedélyes bírálatával kapcsolta össze.
A római arisztokrácia szemléletével, a hajdani szabadság – tehát a köztársaság lényegében mindvégig arisztokratikus rendje-nevében, a letűnt világ politikai és erkölcsi eszméinek talajáról mond ítéletet az elfajult császárság felett. Saját korát minden kiválóság ellenségének s a szolgaság elviselőjének mondja.
Az áldozatos hazafit és sikeres hadvezért méltatja Agricolában, aki Britannia meghódításában és részleges pacifikálásában szerezte legjelentősebb érdemeit, de már ebben a művében – közvetett módon, a leigázottak ajkára adva a szót – elítéli a római helytartók szokásos kapzsiságát és erőszakoskodásait. Ugyanígy mondatja ki azt is, hogy a „birodalom” és „béke” jelszava mögött fosztogatás és öldöklés tombol, s hogy Rómát csak a leigázott népek széthúzása teszi naggyá. Agricola szavaival és tetteivel rácáfoltat ugyan ezekre a kemény szavakra, de amikor a császár igazságtalan, zsarnoki és hiú intézkedéseit vagy magas tisztségű szolgáinak viselkedését írja le, ő maga erősíti meg az ellenség ítéletét. A szubjektív keretbe foglalt értekezést magvas – bár szokványos tartalmú – mondások, Domitianus maró jellemzése és szónoki beszédek élénkítik.
Hevülete és formakészsége már itt sejteti a nagy írót. Bármely kortársához – a baráti érzelmeket tápláló ifjabb Pliniushoz vagy Suetoniushoz – hasonlítsuk is, tartásban, színvonalban egyaránt kitűnik fölénye. Amit azonban még nem érzünk, az az érett műveket jellemző újszerűség.
Germania című értekezésében a római külpolitika szempontjából oly fontos tartomány néprajzi, történeti és katonapolitikai elemzését nyújtja. A hódító Rómának sok veszteséget és kellemetlenséget okozó germán törzsek társadalmi szokásait és erkölcseit ismerteti – természetesen római szemszögből, de a barbár törzsek szabadsághagyományainak a hatalom birtokában is nosztalgikus tiszteletével. A bevezetés rövid áttekintést ad az ország földrajzáról és népeinek származásáról. Azután átfogó, a közös vonásokat kiemelő leírás, majd törzsek szerinti ismertetés következik. Nagyon is aktuális politikai kérdésekre keresett választ Tacitus, hiszen az észak-északnyugati határvidék bizonytalan helyzete a domitianusi külpolitika ügyetlenségét tanúsította – beleértve a balsikerű britanniai hadműveleteket és Agricola leváltását is.
A germánok világának tudományos elemzésével Tacitus közvetett, de nem páratlan megoldást választott. Központi tárgyát alapos tájékozódás után – az utókor számára csodálatra méltó részletességgel, de ellenőrizhetetlenül – meríti ki, s a primitív népek és Róma szembeállítása során többször is elmarasztaló ítéletet mond a birodalom belső viszonyairól. Most már saját szavaival ismétli meg előző műve egyik fontos gondolatát: „Isten tartsa meg sokáig ezeknek a törzseknek ha nem is jóindulatát irántunk, legalább gyűlölködését egymás között, hiszen a birodalom végzet rendelte szorongattatásában nem adhat nekünk nagyabb ajándékot a jó szerencse, mint ellenségeink széthúzását”. Idézett mondata stilárisan is jellemzi az értekezést. Az objektív elemzést szónoki-költői lendületű mondatokba öltözteti, feltehetőleg nemcsak azért, hogy a Seneca hagyományait őrző „új stílusban” való jártasságát csillogtassa, hanem azért is, hogy a szellemes és patetikus fordulatokkal elvi-politikai mondanivalójának hatásosságát fokozza. Egyes ellenőrizhetetlen adatokat és mondákat szinte hérodotoszi formulákkal zár le. Óvatossága meggyőzően hitelesíti a biztos tudással előadott részleteket, de hozzátartozik történetszemléleti szkepsziséhez is.
A cicerói dialógusok formájában, jellemzési módszerével és stílusában megírt harmadik kismonográfia, a Beszélgetés a szónokokról, tematikailag is kapcsolódik Ciceróhoz – a kérdések megfogalmazásában és megválaszolásában azonban az eleven gyakorlatból merít. Quintilianust és másokat is foglalkoztatott a gond, hogy miért hanyatlott le a császárkorban a római ékesszólás, a szónokiskolák elrettentő módszerei s a színészi pózban ágáló „mesterek” pedig napról napra igazolták az aggodalmat. Tacitus már a probléma megközelítési módjában is felülemelkedik kortársain: nem elégszik meg a tünetek és okok irodalmi síkú elemzésével, hanem azokat a társadalmi mozzanatokat kutatja, amelyek szükségszerűvé tették a sorvadást. A tragédiaköltő Maternus háza a színhely. Az ékesszólástól visszavonult, minden kapzsi és népszerűség-hajhászó szónokot megutált, csak a költészet belső gyönyörűségét és nyugalmát dicsérő házigazdának Aper – korának egyik ismert szónoka – az ellenfele. Az elsőbbség kérdését egyelőre művészetetikai érvekkel igyekeznek eldönteni.
A dialógus második részében, amikor a régi világért és irodalomért lelkesedő Messalla is bekapcsolódik a vitába, új irányba terelődik és mélyül a beszélgetés. Ő vagy Maternus – a töredékesség miatt nem tudjuk eldönteni, melyikük – mondja ki Augustus uralkodásáról, hogy „a hosszas béke és a nép megszakítás nélkül élvezett nyugalma, a szenátus folytonos rendje, valamint az államfő követelte szigorú fegyelem – minden egyébhez hasonlóan – magát az ékesszólást is békéhez szoktatta”. Ez a „békéhez szoktatás” ténylegesen az elnémítást jelenti, mert a principátus – bizonyos érdemei ellenére – sem volt képes elviselni, s nem volt hajlandó eltűrni a szólásszabadságot. Látszólag baráti derűben oldódik fel a feszültség, bár Maternus gúnyos ellenzékisége mind szilajabb hangban tör ki (40–41. fejezet).
A gondokat csitító – sőt, kategorikusan elutasító – és az elegáns ékesszólásért hevülő Aper esztétikai és politikai állásfoglalása – modernkedése és alkalmazkodó igyekvése – egy jellegzetes gondolkodásmód gyengéit leplezi le. Maga Tacitus nyilván Maternus és Messalla véleményével értett egyet, a „pártatlan” beállítás ellenére is. Az irodalomtörténeti részleteket is elemző (például 17–23. fejezet), máskor meg üde hangú dialógusban új színekben bontakozik ki Tacitus művészi tehetsége.

Kiforrott történetszemlélettel, sokoldalú írói adottságokkal fog hozzá fő műveihez: előbb a közelmúltat (a 69–96. év eseményeit) tárgyaló Historiae tizennégy könyvének, majd az előző, a 14 és 68 közötti periódusról szóló Annales tizenhat könyvének megírásához. Mind tudatosabban követi és fejleszti tovább Sallustius módszereit és stílusát is.
Mindkét mű töredékesen maradt fenn: az előbbiből csak az első négy könyv és az ötödik eleje, az utóbbiból az I–IV., részletek az V–VI. könyvből, s csaknem egészében a XI–XVI. könyv. Írói programját és a munka ütemezését politikai szenvedélye határozta meg. „Miután Actiumnál eldőlt a harc, és a béke érdekében egy emberre szállt minden hatalom, a nagy tehetségek elhallgattak, egyszersmind az igazság is többféle módon eltorzult, először a közügy nem ismerése következtében – mintha az mást illetne –, később pedig hazug becsvágyból vagy – ellenkezőleg – az uralkodók iránti gyűlöletből kifolyólag” – írja a Historiae bevezetésében, még keményebben ismételve meg a Beszélgetés következtetését. Itt is, a folytatásban is elutasítja a „szabadság hamis látszatát”, és undorodva mutat rá „a szolgaság rút bélyegeire”.
Ugyanezt a célkitűzést fogalmazza meg, ellenfeleit is pontosabban sejtetve, az Annales bevezetésében, miután az első császárok „uralkodásának történetét, amíg hatalmon voltak, a félelem miatt hamisították meg, haláluk után viszont a friss gyűlölet hatása alatt formálták” –, ő viszont „harag és részhajlás nélkül, mivel egyikre sincs oka”, tárgyalja a korai principátust. E híressé vált jelszó (sine ira et studio) személyes indoklását sem lehet figyelmen kívül hagyni: a Tiberiustól Neróig terjedő korszakhoz nem kapcsolódtak közvetlen élményei, a távolságtartás lehetősége tehát adott volt számára. Mi sem idegenebb azonban Tacitustól, mint a hűvös semlegesség: csak úgy süt soraiból a gyűlölet a zsarnokokkal és szolgáikkal szemben, néha a tények és jellemrajzok, hitelének rovására is. Objektív azonban annyiban, hogy a tragikus erővel vagy patetikus túlzásokkal megelevenített részjelenségekből az egész politikai rendszer funkcionálásának és erkölcsi lényegének döbbenetes összképét rakja össze.
Már ahogyan a Historiae elején a zsarnoki rendszer általános vonásait  és a bámulatos, bár ritka ellenkező példákat  felmutatja, a részek és az egész dialektikájának programját fogalmazza újra, „nemcsak a többnyire kiszámíthatatlan sorsfordulatokat és a dolgok kimenetelét, hanem az események okait és értelmét is” tekintve az ábrázolás tárgyának. Minél messzebbre hatol a kor megrajzolásában – vagyis ahogyan közeledik a domitianusi rémuralom megelevenítéséhez –, annál motiváltabban érezteti, hogy még a viszonylag szerencsés mozzanatokat is legfeljebb „a szabadság pótlásául kell felfognunk”.
A Nero öngyilkosságát követő esztendő belháborúinak (II–III. könyv) elbeszélésében tetőzik a tacitusi drámaiság. A forgatagos eseményrajzot a különféle érdekek, állásfoglalások és személyek sokoldalú megvilágításával, az elborzasztó és megrázó epizódok részletezésével; külső és belső jellemzésekkel, hirtelen hangváltásokkal tüzesíti. Már a IV. könyv végén előrevetíti Domitianus jellemportréját, de a Vespasianus uralkodásáról szóló résznél  megszakad a kézirat. Az elveszett kétharmad irányzatosságát így is bizonyosan lehet sejteni, akár a Historiae, akár a többi mű utalásaiból.
Az Annales – teljes eredeti címén – Ab excessu Divi Augusti (Az isteni Augustus elhunytától) ábrázolja a történeti előzményeket. Már Augustus megítélésében is eltér Tacitus a hivatalos közvéleménytől: bár csupán visszamutató fejtegetésekben érinti személyét – figyelmesebben vizsgálja principátusa zárószakaszának politikai tartalmát –, a józan tudós és a szókimondó hazafi szavával mérlegeli a történeti helyzetet, a császárság legelső periódusának bizonyos érdemeit, főképp a békeszerzést, de mind aggasztóbb negatívumait, az egyeduralmat és következményét, a hízelgést és szolgaságot is.
Ez a koncepció avatja művét nem csupán a Historiae eseménytörténeti kiegészítésévé, hanem egész munkássága betetőzésévé is. Nemritkán tulajdonít túlzott jelentőséget a fontos személyiségek történelemformáló szerepének, s kinek-kinek a jelleméből, gesztusaiból, módszereiből túlságosan is közvetlenül következtet egy-egy időszak politikai és erkölcsi tartalmára, mindezt azonban a lényegében, tartalmában egységes császári rendszer motivációjának tekinti, az uralkodók személyének és módszereinek úgyszólván rohamos elzüllését pedig a rendszer szükségszerű következményének vagy kölcsönhatású tényezőjének. Az időbeli távolság sem csillapítja az elfajuláson érzett felháborodását, s a végzetnek és az istenek haragjának tulajdonítja, hogy Rómát saját fiai – torzszülöttei – taszítják romlásba.
Tiberius és Nero az Annales-tragédia két visszataszító főhőse. Az ő portréjukat festi meg legaprólékosabban, s az ő uralkodásuk eseményeit tárgyalja legrészletesebben, mint akiknek pokoli jellemébe és módszereibe – a féktelen hiúságból és hatalmi vágyból fakadó vétkek sorozatába – egy egész rendszer erkölcsi szennye sűrűsödik. A közöttük és körülöttük élő mellékfigurákat is bámulatos pontossággal egyéníti – Germanicus, Claudius, Agrippina és Britannicus, Seneca, Petronius s még sok száz kortársuk sorsát, tetteit és lelkivilágát alakítva zárt egésszé. Csak a politikailag és emberileg jelentéktelen, jellegtelen alakokat tekinti statisztának, a többieket egy vérgőzös pokol sajátos alkatú ördögeinek, illetve – nagy ritkán szeplőtlen, többnyire ellentmondásos jellemű – áldozatainak.
Az előző műnél is keserűbb pesszimizmussal halmozza Tacitus a megrázó epizódokat – tudatosabb célratöréssel, az érzelemkorbácsoló lehetőségek változatos kiaknázásával. Egy-egy jelentéktelen szenátusi vitát, császári rendelkezést, családi viszályt, udvari intrikát, katonai vagy diplomáciai balsikert, asszonyi mesterkedést, ünnepséget vagy kicsapongást is azért szed ízeire, hogy a részletek arányát ne annyira az események gyakorlati jelentősége, mint inkább általánosítandó tartalma szerint alakítsa ki, a történések és összefüggések politikai-erkölcsi lényegét illusztrálva önmagukban akár mellékes mozzanatokkal is.
„A szolgai tűrés és ennyi itthon elvesztegetett vér végleg és görcsös fájdalommal szorongatja szívünket. Nem is kérném olvasóimtól, csak annak az egynek az elnézését, hogy a sok beletörődő pusztulást nem gyűlölettel említem. Az istenek haragja volt ez a rómaiak ellen, amit nem lehet – mint egész seregek pusztulását, elfoglalását – egyszer elmondani és továbbhaladni”  – jajdul fel a mű utolsó könyvében, a 66. év véres eseményeiről írva, de az egész művet a tragikum folytonos érzése diktálja. Nero anyjának, Agrippinának a meggyilkolása  egymagában is olyan részlet, amelynek irodalmi értéke a császárkori epika és drámaköltészet egészénél drágább (beleértve Seneca tragédiáit is). Akár Tiberius ördögi mesterkedéseinek, akár egy-egy testőrparancsnok vagy kegyenc magasba törésének és mélybe hullásának, Róma égésének, Nero kicsapongásainak és tombolásainak, Seneca és Lucanus pályájának, az igaz ügyért halálba is menő néhány szenátor portréjának a rajza – egyáltalán az Annales egésze és ezernyi részlete az „ezüstkor” klasszikusának mutatja Tacitust.
Sajátos történeti helyzetben született meg s alakult a tacitusi életmű. A „már nem” és „még nem” szellemi vákuumában úgy tagadta és támadta Tacitus az adott rendet, hogy a régi, letűnt világ részigazságait választotta fegyverül. Ebben a választásban az objektív tényezőkön kívül szubjektív szempontok vezették: osztályhelyzete és arisztokratikus világnézete, amely nemcsak a titokban éledező, a társadalom mélyén munkáló új erők és ideológiák látását zárta el előle, de kategorikusan tagadtatta mindazt az újat, ami Augustus halála óta keletkezett.
Társadalomkritikája épp ezért marad mindvégig sötéten pesszimista és távlattalan nosztalgia – akárcsak az „ezüstkori” szatíraköltőké. Míg azonban emezek csupán a tüneteket, a kínos kacagásra ingerlő és elborzasztó részjelenségeket ragadták meg, Tacitus lényegesen mélyebbre hatol az okok és politikai mozgatóerők elemzésében s általánosításában, következetes szenvedéllyel tesz különbséget felületi jelenségek és rejtett indítékok, szavak és tettek, látszat és valóság között. A politikai harcokra és gazságokra összpontosítva figyelmét, a „fejlődés” tendenciájának szükségességét kutatta – azt, hogy a szabadság elvesztése nyomán kialakult császárságban törvényszerű a társadalom elfajulása, egy-egy tisztességesebb fázis közbeiktatódása ellenére is.
Tacitus természetesen – az ókor valamennyi történetírójához hasonlóan – nemcsak tudós, hanem művész is, aki egyedi jelenségek rajzába és meghatározott személyek arcképébe sűríti a kor lényegét, hogy ezer és ezer drámai illusztrációval igazolja történetfilozófiáját. Aprólékosan árnyalt részletekre bontja fel a kort, úgy elevenítve meg az eseményeket, hogy a társadalom – pontosabban: a politika – mozgásának emberi indítékait világítsa meg. A császárság és a szenátus, Róma és a tartományok harcát mindig meghatározott személyiségek intézkedésein, jellemén, kimondott és álcázott céljain keresztül, művészi konkrétsággal ábrázolja. A hatalom birtokosainak, bitorlóinak és szolgáinak legjellemzőbb tetteit, mesterkedéseit és jellemvonásait csakúgy a történtek tükrében eleveníti meg – tömör kommentárokkal utalva arra is, amit közvetlenül nem lehetne érzékelni –, mint ahogyan a kiváló emberek lelki-jellembeli nagyszerűségét és hősi bukását is Róma tragédiájának jellegzetes epizódjaiként láttatja. Császároktól hetérákig, szenátoroktól szédelgőkig, besúgóktól ellenséges királyokig, íróktól zsoldosokig terjed az ábrázolás skálája.
A történelem drámasorozatként való bemutatása nem önálló leleménye Tacitusnak – legalábbis formai értelemben nem: a hellenisztikus szerzőktől vagy a rokon szellemű Sallustiustól a módszer számos elemét vette át, egyebek között a szónoki beszédek tárgyi és jellemrajzi funkcióját, a megrázó események patetikus részletezését, a lélektani elemzéseket. Minden más római történetírónál tudatosabban és fogékonyabban kutatja viszont a jellemek hajszálrugóit és az események mögöttes okait. A mindent meghatározó lényegnek – az egyeduralomnak és szolgaságnak – s az egyéni sorsoknak kölcsönhatású ábrázolása képezi a tacitusi alkotások művészi dialektikáját, a szemléleti következetesség pedig az ábrázolás igazságértékeit.
Stílus dolgában is a latin hagyományok továbbfejlesztése, egyéniségének vasereje jellemzi Tacitust. Retorikai képzettsége valamennyi művén érződik – nemcsak abban, hogy a belső jellemzés eszközéül alkalmazott beszédeket a legigényesebb ékesszólás fordulataival és kompozíciós törvényei szerint fogalmazza meg, hanem a stílus megválasztásán és váltogatásán is. A munkássága első szakaszában írt három kismonográfia – a halotti beszédet helyettesítő életrajz, az etnográfiai-politikai értekezés és a párbeszéd, tehát három műfajnak egy-egy öntörvényű szülötte – ugyancsak három stílus jegyeit mutatja: az elsőt Sallustius, a közbülsőt Seneca és egyáltalán az „új iskola”, a végsőt Cicero modorában írta, a tartalom és a műfaj hagyományaihoz igazodva. Két nagy történeti munkájában is megőrzi a sallustiusi tömörség és a – mesterkélt vonásaitól megtisztított – retorika eszközeit, mindezt azonban egy új és csak rá jellemző stílus szolgálatába állítja.
Lényegre törő és tragikusan komor mondanivalóját pörölycsapás súlyú, utánozhatatlanul és lefordíthatatlanul magvas, szokatlan vagy addig ismeretlen fordulataikkal megdöbbentő mondatokba öltözteti. Egy-egy különös jelzői vonzattal, a konkrét és elvont fogalmak egymás mellé sorakoztatásával, az igeneves szerkezetek halmozásával – különösen okhatározó, megengedő és hasonlító-feltételes mellékmondatok beolvasztásával, akár a többértelműség tudatos játéka, akár a tettetés és valóság szembesítése céljából –, a közvetett idézés nagy lélegzetű mondatkapcsolásaival, híres vagy…vagy-os szerkezeteivel, a sötét iróniát legjobban kifejező mellékmondatok messzire mutató sejtéseivel, egy-egy kötőszó váratlan bevonásával, múlt és jelen időt váltogatva az egyszeri és az általános érzékeltetésre, olyan stílust kovácsol, amely lankadatlan összpontosításra készteti – sőt kényszeríti – az olvasót.
Egyetlen fölösleges szó vagy henye fordulat sem lazítja könnyeddé s a szokványos értelemben tetszetőssé ezeket a műveket. A szónoki kérdések vagy felkiáltások, közvetlen idézetek, a külső történések menetét siettető gyors és rövid mondatok olyan stílusritmust biztosítanak, amely – a különböző cselekvési és gondolkodási lehetőségek latolgatásával – az írói hitel súlyát is megnöveli, és az előadás művészi elevenségét érzelmi eszközökkel is árnyalja. A vigasztalan történelemlátás, a végső kétségbeesés és az oksági összefüggéseket kutató szenvedély klasszikus kifejezője e tragikus stílus.
Saját korában kevesen értették és becsülték. A hatalom és a kultúra birtokosai vagy nem mertek, vagy nem tudtak szembenézni a történelem igazságaival s tanulságaival. Egyetlen alkotó nem volt – s nem is lehetett – képes arra, hogy a felső rétegek (az olvasók) ízlését és látását átformálja – mint ahogyan Persius vagy Juvenalis szatírái sem némították el a dagályos költőket és a színészkedő, frázispufogtató szónokokat. Tacitus ezt is világosan látta, nem táplált illúziókat a népszerűség felől. A korcs és gyáva korszak más alkatú prózaírókért lelkesült – olyanokért, akik sohasem feledkeztek meg a jó modorról, az előadócsarnokokban vagy úri társaságban ildomos eleganciáról és a szórakoztatás kötelességéről. Más-más módon ugyan, de ugyanezt az igényt elégítette ki Plinius, majd Suetonius.
A kései ókor is lényegében értetlenül állt szemben Tacitus hagyatékával. Nem lehetett kegyesebb a középkor irodalmi közvéleménye sem – legalábbis erre utal, hogy az Annales mindössze egy kéziratban maradt fenn. A reneszánsz és a felvilágosodás századaiban fedezik fel ismét. Corneille, Racine és Alfieri tragédiaköltészetének egy-egy témája, Zrínyi, Rákóczi és Kazinczy rajongása a „nehéz, rögös, zordon-beszédű… hazudni büszke” Tacitusért, Napóleon ellenszenve a nagy zsarnokgyűlölővel szemben és Puskin lelkesültsége „a zsarnokok emez ostora” iránt jelzi utóéletének egy-egy jellegzetes állomását.

Falus Róbert

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu