FLAUBERT |
|
A Bovarynéban semmi sincs, ami igaz lenne: teljességgel kitalált történet: sem
az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a
személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad
magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van
jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de
látni sehol se lássák.
(FLAUBERT LEVELE LEROYER DE CHANTEPIE KISASSZONYNAK, 1857)
Gustave Flaubert az 1848
utáni illúzióvesztett korszak az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság
ábrázolásának nagy regényírója" (Jean Rousset). Meghatározó élménye az általános
kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a
romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. Ötvenöt hónapi megfeszített munka
után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni - az írói pályájának kezdetét
jelentő - társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. A mű voltaképp
házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte
egyetlen műfaj" (Babits). Az
államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen,
aki egyetlen sort sem írt le soha művészi meggyőződése ellen, egyetlen lépéssel
sem hátrált, ha írói elveiről volt szó, még akkor sem, amikor törvény elé
állították" (Gyergyai Albert).
Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi,
aktuális történetei adták.
Már az alcím - "Moeurs de province", Vidéki erkölcsök - sejteti, hogy a regény
nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának
rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok
típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor - a
csupa aljasság, középszerűség 19. század - krónikájává tágul. (Az író szerint
"Bovaryné olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei, olyan nő,
amilyet lépten nyomon láthatni"; és amikor műve megjelent, "legalább húsz
francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné".)
A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye - a realista
hagyományoknak megfelelően - pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és
környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville - "afféle
mezőváros nyolc mérföldnyire" a megyeszékhelytől, amellyel Hivert postakocsija,
a Fecske köti össze napi járattal - hiteles környezetrajzával maga a vidéki
Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról - és Itáliáról, Svájcról
- ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles
biográfiájának megfelelően pontosan követhető az idő múlása (négy évig lakik
Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; Emma
negyvenhárom napig fekszik ideglázban, Léont Rouenban három évi távollét után
látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben).
Az egyhangú, szürke hétköznapokat mutatja be a cselekmény, mozgalmasságát a
belső történések ábrázolásának gazdagsága adja (az író szerint ugyanis azok a
legszebb könyvek, amelyekben a legkevesebb az anyag, 1852).
Nemhiába vívja harcát a szerző a tökéletes formáért: a szerkezet zárt, csiszolt;
kronologikus, lineárisan előrehaladó vonalát Charles és Emma életútjának
állomásai adják: házasság - kettős házasságtörés - halál (megvalósul az írói
célkitűzés: semmi részlet a tárgyon kívül, mindig egyenes vonal, 1853). A regény
(9, 15, 11 fejezetre bontottan) hármas tagolású; 1853-ban írta a szerző: a mű
alapjában eléggé feszes 260 lapom van készen, és mindez csak a cselekmény
előkészítése, jellemek exponálása (bár kellő fokozatossággal), tájak, helyek
fölvázolása. A konklúzió, az asszonykám halála, temetése és utána a férj
keservei: mindez legalább 60 lap lesz. Marad magának a cselekménynek a törzsére
legföljebb 120-160 lapom, ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen
végigvitt bonyodalom; úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény
egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a
vulkánok: "állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki." Ezért a
csomópontos szerkesztés (és a tempóváltás gyakori alkalmazása) a jellemző, nem
az egyenletes folyamatosság. Nincs fejlődés, emelkedés, csúcspont - csak az újra
feltűnő dolgok kitágították Emma létét. Bovaryné életének fordulópontjai
részletesen kidolgozott, önálló fejezetek (ilyen mindhárom részben a nyolcadik):
a vaubeyssard-i bál (I.), a tenyészvásár napja (II.) és Emma agóniája (III.).
(Kéziratainak tanúsága szerint az író az esküvő, a bál, a fogadó, a vásár és az
agónia jeleneteit dolgozta át különös gonddal, rengetegszer.) A kettőztetés"
eszközével is él a szerző: Charles kétszer nősül, két városba költöznek,
Bovaryék folyamatos süllyedésével párhuzamosan ellentétes az Homais család
felemelkedése.
A megjelenített magatartásformák is mélységes illúzióvesztést tükröznek. Emma
Rouault hétköznapi figura; átlagos, de több, mint környezete (még a
megyeszékhelyen is megállná a helyét. Könyvfaló kékharisnya; életmintául
szolgáló olvasmányai alapján regényes szerelemre és nagyvilági életre
vágyakozik, ezért vergődik álmai-vágyai és kisszerű környezete között.
(Unalmában különböző katasztrófákat és véletleneket képzel el, irigyli a viharos
életűeket, állandóan nagy eseményre vár.) Mindig rosszul választ: Bovaryból,
akit tehetséges orvosnak vél, rögtön házasságkötésük után kiábrándul. (Flaubert
részletezi lelkiállapot- és érzelemváltozásait: elhidegülését Charles-tól -
miért is mentem férjhez? -, akiben fölsülése után végképp minden bántja, arca,
ruhája, léte, végül - tele dühös vággyal, keserű gyűlölettel - már az
foglalkoztatja, hogyan szabadulhatna meg tőle. Rodolphe-tól kizárólagos
szenvedélyt (és szöktetést), Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben
csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek
újdonságot. Az álmodozás módszereit gyerekkorától fejlesztő, az egész életét
végtelen álommá tágító Emma paradox lelkivilágú naiv utánzó, egy teremtett
világban él nem teljesen valóságos életet (női Don Quijote") - a színházban,
ahol épp a Lammermoori Luciát nézik meg, egyszerre otthon volt lánykora
olvasmányai között, W. Scott kellős közepén, egy másik világ légkörében; s az
élettől futva így óhajtott elrepülni ő is egy ölelésben. Mindig valami más
környezetben látja, mindig valaki másnak hiszi magát.
Meghatározó élménye, a bál, nagy hasadást okoz életében, valóságos szakadékot:
"megérezheti a nagyvilági élet illúzióját", s eltávolodik a kispolgári élettől;
a jóléthez való dörgölőzés valami olyat rakott rá, ami nem fog többé letörlődni,
s később a bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált. De nemcsak a bál
emléke élteti: Léoné (átkozta magát, miért is nem szerette), majd Rodolphe-é is
(ezt bezárta szíve legmélyebb rejtekébe) - egész élete folyamatos emlék- és
múltidézés lesz.
Szabadulási kísérletei valójában nem igazi kitörések - csak
az eléje kerülő lehetőségekkel foglalkozik: apja örül, hogy megszabadul tőle, ő
pedig, első próbálkozásként, férjhez megy, hogy elkerüljön Bertaux-ból, a
tanyáról. Amikor unatkozik, egészségi állapota bírja arra Charles-t, hogy
hagyják el Tostes-ot - a költözés, a gyerekszülés a következő kísérlet. Aztán a
Rodolphe-kapcsolatba veti bele magát, majd bármire képes, hogy fenntarthassa
viszonyát Léonnal. Nem hajlandó szembenézni tényleges helyzetével, s ennek
következményeként végül is tönkreteszik azok a realitások, melyeket megpróbált
semmibe venni. Gazdagabb és ragyogóbb élet utáni sóvárgásának az a végeredménye,
hogy kislányát, aki árván maradt, egy pamutfonógyárba küldik munkásnőnek (E.
Wilson). Először még erényesnek és elérhetetlennek látszik Léon számára, aztán
egyre kevésbé tud úrrá lenni az eseményeken, egyre mélyebbre süllyed, egyre
alárendeltebb szerepet játszik. Gyorsuló tempóban látjuk erkölcstelenségének
fokozatait: "szinte kéjjel élvezte a győzelmes házasságtörés minden gonosz
iróniáját", egész élete a hazugságok szövedéke lett, valóságos szükséglet,
"hóbort és élvezet volt ez egyszerre, ingerlékeny lett, torkos és kéjvágyó;
egyedül a maga szenvedélyei foglalkoztatták, s a pénzzel annyit se törődött,
mint egy főhercegnő - mégsem volt boldog, s azelőtt sem volt az soha. Lheureux
zsarolására férje betegeitől hiteleket szerez, Léont sikkasztásra biztatja;
végül, pénzt kérve, sorra látogatja Rodolphe-ot, Guillaumint (akinek még
elutasítja közeledését) és Binet-t (neki már felajánlkozik); végül Justin
beviszi Homais capharnaumjába. Öngyilkosságának oka nemcsak a lelepleződéstől
való félelem, a kifizethetetlen adósság, hanem csalódása romantikus
eszményeiben. Emma egyszerűen eltévesztette a teret. Yonville-t nézi Párizsnak.
Párizsban Balzac-hősnő lehetne, Goriot apó
lánya, félelmetes-pompás nősténytigris. Yonville-ben 'csak' Flaubert-hősnő,
Bovary felesége, komikus-megható férfipréda (Poszler Gy.).
Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban
- Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -; és megjelennek gátlástalan női
karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.
Charles középszerű egészségügyi tiszt (orvosi vizsgáit nem tette le,
szakértelmének teljes hiányát ortopédiai műtétje és Emma haláltusája teszi
nyilvánvalóvá: mindkétszer igazi orvosokat kell hívatni - Hippolyte pedig eleven
szemrehányás az ő gyógyíthatatlan butaságával szemben). Szorgalmas, ostoba
kollégistaként jelenik meg, s a "ridiculus sum" büntetés egész életét jellemzi;
komikus első házassága után felszabadultan rajong Emmáért, és magát is többre
kezdte becsülni azért, hogy ilyen feleségre tett szert. Miközben felszarvazzák,
a halandók legboldogabbjának érzi magát; mindkét szeretőnek szinte felajánlja
hitvesét: ír Rodolphe-nak, hogy a felesége a rendelkezésére áll; ő beszéli rá
Emmát, hogy maradjon Rouenban, majd amikor felesége tanácsért megy Léonhoz,
megdicséri (Milyen jó vagy!) - ekkor tölti Emma a fiúval a mézesheteknek beillő
három napot. A "lapos társalgó" Charles földhözragadt, szánalmas figura (Emma);
állandóan alszik és horkol; csak bizonyos alkalmakkor csókolta meg a feleségét.
Éppolyan szokássá lett ez nála, mint akármelyik más szokása, s mint unalmas
vacsora után egy előre sejtett utóétel.
A fontoskodó tényszajkózó, Homais, a nyárspolgár patikus megtestesíti a kor
progresszív és természettudományos világnézetének minden laposságát és
ostobaságát (Babits).
Alkalmazkodik minden körülményhez és helyzethez (a kis Berthe-től pl. Bovary
lecsúszása után eltiltja gyerekeit). Pályája felfelé ível; Charles halála után
minden orvos elmenekül Yonville-ből, ő pedig megkapja a hőn áhított
becsületrendet. Állandó vitája a bőbeszédű Bournisien plébánossal is
ostobaságának bizonyítéka - ez persze nemcsak a két figura, hanem a materialista
és idealista filozófia paródiája is a szkeptikus Flaubert-től.
Rastignac vidéki énje, Rodolphe, polgári józanságával egyre inkább megveti Emma
rajongását, aki nagyon érzelgőssé válik - kapcsolatuk a férfi szemszögéből
a (majd) hogyan szabaduljak meg tőle? cinikus kérdéstől a jó kis szerető volt
flegmatikus zárásig tart. Rastignac is Rodolphe-fá zsugorodna Yonville-ben; Léon
pedig szomorú Werther-fattyú (Poszler Gy.), aki már nem tud cselekedni. Az
alattomos csúszó-mászó féreg uzsorás kereskedő, Lheureux, Emma kísértője,
hétköznapi sátán (Balassa P.); az öngyilkosságát is lehetővé tevő Justin viszont
őszintén szereti az asszonyt, akinek sejtelme sincs arról, hogy a szerelem itt
remeg a közelében, a durva vászoning alatt.
A figurák nem hősök a romantika
(és a rendkívüli alakokat teremtő Balzac és
Stendhal) felfogásának értelmében, kizárólag
karikatúrák, torzképek jelennek meg - már senki nem lehet igazi hős, de igazi
áldozat sem. A mellékszereplők sorából társadalmi körkép rajzolódik ki: a
polgárság képviselőin (közjegyző, adószedő, fogadósné, zongoratanárnő stb.)
kívül az író a nemességen is ironizál (lóverseny, Lavardiáre gróf stb.) és
változatos jellemű szolgafigurákat is megjelenít. (A beszélő nevek is
jellemeznek - Bovary (bovin, boeuf) ökör; Justin (juste) igaz; Lheureux
(heureux) boldog; Homais (homme, homéopathie) ember vagy homeopátia -, és az
olvasmányok is: Emma mást és mást forgat különböző életszakaszaiban (a zárdában:
Chateaubriand-, Scott-, Lamartine-műveket, majd: Sue, Balzac, Sand következik,
végül: erotikus regények); Charles fel sem vágja az orvosi lexikont, elalszik a
szakmai hetilapon; Homais pedig kívülről fújja az újságot, pedig a sajtó az
elbutulás iskolája, mert fölment a gondolkodástól.
Emma portréjával azt a tapasztalatát igazolja az író, hogy az ember a túlságos,
a kizárólagos érzelmeket keresi, holott csak az élhető, ami sokrétű és szürke
(1859), az ábrándozás meg hitvány szörnyeteg a lelkek szirénje: dalol, hívogat,
odamegyünk hozzá, és nem térünk vissza soha többé (1846). Bovaryné életvitele,
csalódássorozata a romantikus illúziók kudarcának ironikus képe, a mű éppen
olyan szatírája a romantikának, mint annak idején a Don Quijote a lovagregények
divatjának. Az író úgy irtja ki (magából is) a romantikát, hogy művének tárgyává
teszi; realista lesz, hogy leleplezze ezeknek az álmoknak hazug és egészségtelen
voltát (Hauser A.). Nemcsak e magatartást, hanem a szélsőséges, romantikus
regényformát is megszünteti a hétköznapiság feszes szerkezetű, mikrokozmikus
ábrázolásával, és a szövegben is megtöri, ironikusan, a romanticizmust (Rodolphe
csábító közhelyeire a vásárból felhangzik a válasz: trágyázásért, egy merinó
fajtájú kosért, stb.).
Flaubert egyik vívmánya az elbeszéléstechnika megújítása. Eltűnik a mindentudó
regényíró, megváltozik a narratív funkció: az író nem interpretálja az
eseményeket; mindig valamelyik figura szemével látunk, a nézőpontok áttűnnek
egymásba. Az iskolatársként megszólaló szereplői elbeszélő, a láthatatlan
narrátor nézőpontja a
Bovary-szülők szemszöge után Charles-éba megy át; a fő szólam - a narrátoron
kívül - Emmáé lesz, akit először Charles lát, majd retrospekció utal
neveltetésére. Vele kapcsolatosan Flaubert sokszorozza a nézőpontokat: ideál
Charles-nak, Rodolphe-nak helyes aszszonyka, a márki szerint igen formás a
termete és nem is köszön parasztosan, Léonnak kezdetben minden dráma hősnője
stb. Emma halála után újra Charles, majd a narrátor szól. A közvélemény
szemlélete is tükröződik (legalábbis így mondták a Yonville-i polgárok); mindent
többféle nézőpontból látunk (pl.: Lefranzois-né mutatja be Yonville-t); a
közlésmódok közül nagy szerephez jut a szabad függő beszéd.
Az írói lelkiismeretesség példájává lett Flaubert rendkívüli műgonddal,
dokumentumok gyűjtésével, helyszíni szemlékkel dolgozik, rengeteg vonással és
színnel, de egyetlen olyan sincs, amely ne volna tökéletes mása a valóságnak
(Babits). Megszállottan keresi a pontos kifejezéseket (a szó pontossága a
gondolat pontosságából következik); módszere a számtalan apró, de jellemző tény
("úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést", Sainte-Beuve). Alkotói magatartása
a sokat emlegetett impassibilité, de valójában nem is szenvtelen, nem
érzelemmentes: csak le kell győznie, el kell rejtenie saját érzelmeit. (Amikor
leírtam az idegroham szót, annyira átéreztem, amin az asszonykám átment,
hogy attól féltem, rajtam is kitör a roham, 1853.) Az igeidők, igemódok
kezelésének nagymestere - nála ezek nem törik meg a stílus egyneműségét -, nem
vált időt pl. az álomleírásokban (négylovas hintók viszik Emmát: az ábránd
beépül a jelenbe, a horkoló Charles és a bölcsős gyerek mellé, így az utazásvágy
és a prózai valóság egyszerre hat).
A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és
jelképessé válnak (Charles sapkája, menyasszonyi csokrok, hajtincsek; a
kastélyban nemcsak gránátalma és ananász van, de még a cukor is fehérebb). A
tárgyak, érzetek előhívják a múltat, megteremtik a kapcsolatot az idősíkok
között (ez lesz majd a prousti technika alapja is): a bál után talált hímzett
szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte
emlékét; Homais locsolgatja Emma muskátlijait és ez Charles-ban emlékfolyamot
indít; a bálban leskelődő parasztok arca felidézi Emmának leánykori, tanyasi
nyomorát; a színházban látottakról saját esküvőjére gondol.
Lassítják a tempót a részletező leírások (Yonville, az esküvői torta) és a
csöndek, a szemlélődés gesztusa is; ez nemcsak az írót, a figurákat is jellemzi
(nem szóltak többet egymáshoz, csak mennek-mennek, karonfogva, némán stb.).
Állandóan visszatérő trópusok pl. a ló-képek (a volt feleség rozzant gebe,
Charles úgy tanul, mint a robotoló lovak, Emma úgy tett, mint azok a lovak,
amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját); a mű elemzői megállapították,
hogy a domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert
semmit sem fogad be igazán), a fő toposz
pedig az ablak, Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik,
leskelődik, várja a jelzést (a homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal); de a
szomszédok szintén kémlelődnek, még a parasztok is lesik a bált a kastélyban -
vidéken az ablak pótolja a színházat, a sétát is. (A kép Bovaryné
léthasonlatában is megjelenik: "élete olyan hideg, mint egy padlás, melynek
ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját"). Bár
az író azt vallotta, hogy feszélyezi a metaforikus érzéke, és mint a tetvek, úgy
marják a hasonlatok, ezért egyebet se tesz, mint irtja őket, hemzsegnek tőlük a
mondatai, hagyott még költői képeket a regényben.
A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor Rodolphe, aki egész nap
vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban;
Léon házasságának hírére Bovary levélben közli: szegény feleségem is mennyire
örülne, ha élne; Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál (l.
Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása). A kulcsjelenet, a
tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után
párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban!) Emma elcsábítása;
egyre gyorsabb váltások után jelenik meg (a legszegényebb, de önzetlenül
adakozó) Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd - alakjával kapcsolatban
hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő a pirospozsgás polgárok között
a félszázados szolgaság -, majd a patikus vallásellenes reagálása következik,
végül a tűzijáték leírása és Homais cikkének rezüméje. (A szegénység-alaptéma
mellett komikus, de reális a vásár szólama, ironikus a romantikus csábításé.)
Flaubert gyűlöli a silány módon gondolkodást: nem is a polgári osztályt, hanem
az ostobaságnak azt a fajtáját, melyet leggyakrabban közöttük fedezett fel.
Egyik utolsó, Maupassant-nak írt levelében
fogalmazta meg (szállóigévé vált) gondolatát: "a földnek határai vannak, de az
emberi butaság határtalan" (1880). M. Kundera véleménye szerint Flaubert a
butaságot fedezte fel, ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly
büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől
elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától
halálos ágyáig, mely fölött két félelmetes agélaste (humorérzék nélküli), Homais
és Bournisien, mintegy gyászbeszédként, hosszasan fejtegeti sületlenségeit, de
Flaubert-nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb,
legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika,
a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a
haladással!
A művet Gyergyai Albert fordította.
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu