Dosztojevszkij

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ

(1821 - 1881)

A régebbi elődök jórészt papok voltak. Az apa orvos, de részeges és kegyetlenkedő földesúr, akit feldühödött jobbágyai vertek agyon. A fiút epileptikus rohamok gyötrik. Ki akar szakadni ebből az eszmei és testi delíriumokkal teljes világból: hadmérnöknek készül, és felvilágosodott, társadalmi változásról álmodozó társaságokba jár. Így kerül vádlottként egy politikai büntetőperbe, amellyel a cári rend meg akarja rémíteni a továbbnéző értelmiségi ifjúságot. Halálra ítélik, kivezetik az akasztófa alá, és csak ott olvassák fel a kegyelmet. És ezután következik a pokol: a szibériai kényszermunka, majd a véghetetlen és gyötrő katonai szolgálat.

Dosztojevszkij harmincnyolc éves volt, amikor visszatérhetett az emberi társadalomba. Eddigi életének fő élményei: a rémület, a szorongás, az iszonyat, a megaláztatás. És közben az epileptikus rohamok. Majd a zilált és szomorú magánélet. Első felesége tüdőbajban meghal, utána következik egy szenvedélyes szerelem egy nagyon kulturált, de az őrület határán tévelygő egzaltált asszonnyal. Majd csak a végső években talál megnyugvást titkárnője, későbbi második felesége oldalán. De ez a szenvedélyekkel, szorongó bánatokkal és zilált szerelmekkel teljes élet sem elégíti ki zaklatott lelkét - mindehhez szenvedélyes szerencsejátékos; amit hamarosan nagy sikerű könyveivel keres, elveszti kártyán vagy ruletten. És nincs elég ereje küzdeni e mindennél értelmetlenebb szenvedély ellen.

Közben azonban híres, majd világhíres, idővel a világirodalom egyik legnagyobb hatású regényírója lesz, aki nemcsak irodalmi nemzedékekre hatott, és hat mindmáig, hanem még a lélektan tudományának is előtte járt, nyomon követve a gyötrődő emberek tudatfolyamatait.

Van egy sajátosan feloldhatatlan ellentmondás csodálatos és felettébb nyomasztó életművében. A szenvedések és szenvedélyek eltérítették ifjúkorának haladó eszméitől, vigaszt az elődöktől örökölt komor vallásosságban keresett, politikailag egyértelműen reakcióssá vált, jobb felől bírálta a bontakozó városias polgári életet. Ugyanakkor mélységes részvéte minden emberi szenvedés iránt képessé tette, hogy elmarasztalja az adott társadalomból fakadó embertelenségeket, és habár jobb felől bírál, kritikája telibe találja a polgári élet lélektorzító hatását. Ítélete balról nézve is érvényes.

Klerikális-konzervatív világnézetével ugyanúgy nincs mit kezdenünk, akárcsak Balzac királypártiságával vagy Tolsztoj embertelen aszkézisigényével. De Balzac vagy Tolsztoj regényírás közben szinte meg is feledkezett a saját világnézetéről, úgy elragadta őket a helyesen látott valóság látomása. Dosztojevszkijnál azonban folyvást a világnézetről van szó. Regényeiben ellentétes vélemények csapnak össze, az olvasó olykor ingerülten akar közbeszólni. Dosztojevszkijt nem lehet közömbösen olvasni, részt kell venni az eszmék harcában, ki-ki kénytelen közben saját véleményeit is tisztázni, nemegyszer éppen az író ellen.

Dosztojevszkij abban különbözik a nagy realistáktól, hogy nem a mindennapi élet egy jellegzetes darabját akarja ábrázolni, hanem gondolatokat. Amikor úgy érezzük, hogy Dosztojevszkij magasan felette áll a többi regényírónak, ez az érzésünk részben azon alapul, hogy problémái magasabbrendűek. Dosztojevszkij alakjai nem szenvedélyeik, hanem gondolataik megszállottjai. Raszkolnyikov azzal gondolja végig gondolatát, hogy megöli az öregasszonyt. Kirillov gondolata az öngyilkosság. Kraftnak (A kamasz) meg kell halnia, mert rájön, hogy az orosz alacsonyabb értékű fajta, életét elhibázta, amikor németből orosszá lett. A gondolatnak mágikus ereje van, ez magyarázza meg Dosztojevszkij Doppelganger-alakjait. A Doppelgánger feladata már a német romantikában is az, hogy megtegye, amit a hős nem mer megtenni, hogy mintegy a hős kiszabadult tudatalattija legyen. Első Doppelgánger-regénye, a Goljadkin úr még Gogol hatása alatt áll, a kishivatalnok Doppelgangerje karriert csinál; de a nagy regények Doppelgangerjei már gyilkolnak, mert mesterükben gyilkos gondolatok villantak át: Szmergyakov, Karamazov Iván Doppelgángerje és Verhovenszkij, Sztavroginé (Ördögök).
Alakjai megszállott bőbeszédűséggel fejtik ki gondolataikat (Dosztojevszkij maga sosem fejti ki, csak alakjait beszélteti) - de ezeknek a gondolatoknak az a természetük, hogy kifejezhetetlenek. Valami mélyebb értelmet sejtünk mindig e regények mögött, mint az álmokban, amelyek révén olykor megvilágosodik a kifejezhe-tetlen értelem. Ilyen álmok döntő szerepet játszanak Dosztojevszkij regényeiben: Hippolit álma (A félkegyelmű), Szvidrigaljov álma (Bűn és bűnhödés) és főképp Mitya álma a Karamazovban.
Melchior de Vogüé, aki az elsők közt fedezte fel az orosz irodalmat a Nyugat számára, Dosztojevszkij központi eszméje gyanánt a „szenvedés vállalását" jelölte meg. A szenvedés kapcsolja össze az embert az isteni dolgokkal. Krisztus Dosztojevszkij átélése szerint megszentelte az emberi szenvedést, azáltal, hogy Isten létére ő is szenvedett. „Ha el lehetne képzelni, mondja, hogy Krisztus és az igazság két külön dolog, és választanom kellene a kettő közt, én Krisztust választanám." Krisztus és a szenvedés az igazságnál is több. A világ alapja és lényege.
Mert a szenvedés, úgy, ahogy Dosztojevszkij látja, nem valami véletlen, amely bizonyos embert ér bizonyos órában, hogy azután elmúljék, majd újabb szenvedések következzenek. Nem - és ez tanításának legmisztikusabb és legoroszósabb része: a szenvedés örökkévaló és személytelen. „Nem teeló'tted hajtok térdet, hanem az egész emberiség szenvedése előtt", mondja Raszkolnyikov Szo-nyának. Mitya álmot lát és megérti, hogy Szibériába kell mennie, akár bűnös, akár nem, „mert a kisgyermek sír". Mindenki bűnös minden bűnben, mondja Zoszima, a szent öreg. Ez az egyetemes közösség a végső orosz hitvallás. Az egyéniség, az, ami embert embertől elválaszt, csak felületi, nem fontos, legkevésbé értékes része az embernek, a mélységekben, amelyek kinyílnak Dosztojevszkij szeme előtt, minden ember egyforma, része a mindenkori közösségnek. Mindenki szenved mindenkiért. Ez a minden-szenvedés a Krisztus. Aki alázattal magára veszi keresztjét, megtalálta élete rejtett értelmét.
A modern ember, az individualista civilizáció embere szerencsétlenebb a réginél, mert elvesztette hitét. Dosztojevszkij maga is átment a hitetlenség minden válságán, hitét nem kapta ingyen. „Engem Isten egész életemen át gyötört", mondja Kirillov. Többször is megrajzolta az ateista küzdelmét Istennel, akitől nem tud megszabadulni: Szvidrigaljov, Kirillov, Sztavrogin és a legmagasabb fokon Karamazov Iván alakjában. Ezekkel az alakokkal éri el Dosztojevszkij már nem is a világirodalmi, hanem világtörténelmi hivatását: ő állít emléket a XIX. század legnagyobb válságának, annak, amelynek során a szellem elszakad Istentől.
Mint igazi szlavofil, elítéli a hitevesztett Nyugatot. Az emberiséget a szent Oroszország fogja megváltani; az orosz Krisztus, a szenvedés Istenembere diadalmaskodni fog a nyugati hitetlenség emberistenein, és új testvériségbe egyesíti majd az emberiséget. De mint a legtöbb szlavofil, gondolatait ő is Nyugatról kapja. Etikája a kanti etika: embertársaid ne tekintsd eszköznek, hanem célnak. Ha az egész világ megmentéséhez szükség lenne egy kisgyermek feláldozására, a kisgyermeket akkor sem lenne szabad feláldozni, mondja Karamazov Iván. Az értékpiramis ormán az ő gondolkozásában is az az eszme áll, amelyért a nyugati ember élt és halt a múlt század folyamán, a szabadság. Az ateistának végzete a szabadság, Raszkolnyikov azért öl, Kirillov azért lesz öngyilkos, hogy bebizonyítsa maga előtt, hogy szabad ember; Krisztus is csak azt fogadja el, aki egészen szabadon követi őt, ez a hatalmas Nagyinkvizítor-legenda tanulsága.
Szerb Antal

Dosztojevszkij művészetének talán az a leglényege, hogy minden vélekedés mögött feltárul a vélekedő egész egyénisége, lelki élete, gondolatfolyamata. A belső embernek, a gondolatok, indulatok, érzelmek, szenvedélyek és főleg szenvedések alanyának ennyire szemléletes ábrázolója talán mindmáig sem volt a világirodalomban. És ami ezeknek a regényeknek a sajátos csodája, hogy a lelkivilág ábrázolásával mégis a tárgyilagosan látott külvilág, a fejlődéstől elmaradott cári Oroszország és benne a lélektorzító polgári nagyváros élete bontakozik ki az olvasó elé.

Dosztojevszkij élete és szakadatlan gyötrődése olyan, mintha egy Dosztojevszkij-regény témája volna, de az író a maga szenvedésein keresztül meg tudta érteni és képes volt ábrázolni a tőle idegen tudatok szenvedéseit is.

Már korai műveiben - a főbenjáró per előtt - is jól érezhető, hogy írójuk ismeri a lélek mély rétegeit. Hiszen egyebek közt akkor kelt a tudathasadás hátborzongató kisregénye, A hasonmás. A nagy író azonban akkor jelentkezik, amikor már érett fővel kilépett a pokolból, és megírta a szibériai rabság emlékeit, a Feljegyzések a holtak házábólt.

A következő években már egyre többen figyelik, mit ír, hogyan ír. Közben klerikális újság szerkesztője, közben külföldön jár, ahol játékbarlangokban elveri, amit keresett, közben szerelmi szenvedélyek hőse és áldozata, közben kártyaadósságai miatt szakadatlanul kell írnia olyan tempóban, hogy regényeit gyorsírásba diktálja. De korlátlanul bírja mondanivalóval, emberfelettien sokat tud az emberekről. És idővel feleségül veszi gyorsírónőjét, aki majd férje halála után lelkiismeretesen gondozza az író hagyatékát.

A kétségtelen világhír a Bűn és bűnhődéssel érkezik meg. Raszkolnyikov - a gyilkos diák - alakja régóta beköltözött ismerőseink közé. Magamagán kísérletezik. Elméleti meggondolások útján jut odáig, hogy joga van megölni a kártékony uzsorásnőt, hideg okossággal tervezi ki a gyilkosságot. Csak nem számol azzal, hogy beléphet egy szemtanú, és akkor azt is meg kell ölnie. És nem számol saját lelki életével, amely nem bírja elviselni az elkövetett bűnt. Története, amely odáig vezet, hogy végül maga jelenti fel magát, egyben a felejthetetlen alakok körképe. Egyik végletben Szonya, a testet öltött jóság és részvét, aki családjáért feláldozza magát, és a prostitúció útját vállalja, hogy szelíd együttérzése végül távoli megoldást hozzon a hosszú rabságot vállaló Raszkolnyikovnak is. A másik véglet Szvidrigaljov, a tökéletesen cinikus észember, szinte Raszkolnyikov túlhajtása, aki nem bírja elviselni saját értelmének meddőségét, és az öngyilkosság megoldását vállalja. És szemtől szemben Raszkolnyikovval Petrovics Porfirij, az okos vizsgálóbíró, a bűnügyi regények nagy nyomozóinak felemelkedése a legmagasabb irodalmi szintre. Körülöttük pedig Szentpétervár nyüzsgő embersokasága. - Ha csak ezt az egyetlen regényt írta volna, akkor is az irodalom egyik főszereplője lenne.

Bűn és bűnhődés (1866.)

Szereplők:
Rogyion Romanovics Raszkolnyikov – egyetemista
Aljona Ivanovna – uzsorás
Marmeladov (Szemjon Zahanics) – volt címzetes tanácsos
Katyerina Ivanovna – a felesége
Szofja Szemjonovna (Szonya) – a lánya
Nasztaszja – a háziasszony szolgálólánya
Pulherija Alekszandrovna – Raszkolnyikov édesanyja
Avdotya Romanovna (Dunya) – Raszkolnyikov húga
Pjotr Petrovics Luzsin – a vőlegénye
Razumihin (Dmitrij Prokofjics) – Raszkolnyikov barátja
Lizaveta Ivanovna – az uzsorás testvérhúga
Nyikogyim Fomics – rendőrségi fogalmazó
Ilja Petrovics Zamjotov – rendőrfőhadnagy
Zoszimov – doktor
Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov – Dunya volt munkaadója
Lebezjatnyikov – Luzsin lakótársa
Marfa Petrovna – Szvidrigajlov felesége
Porfirij Petrovics – rendőrségi nyomozó

A szabadság, illetve Isten létének problémája megteremti a regényformát:

a.) eszmeregény
Ellentétben a tézisregénnyel az eszme a hősök sajátjává válik, szüntelen változásban, módosulásban van, s nemcsak az eszme irányítja a hősöket, hanem a hősök is alakítják, formálják az eszmét.

b.) Bahtyin szerint a Dosztojevszkij-világkép adekvát regénytípusa a polifonikus regény, hiszen sem az író, sem a főhős nincs birtokában az abszolút igazságnak, minden hős az igazságnak csak egy szegmentjét birtokolja, minden hős egy-egy válasz a fölvetett problémára. (Karamazov testvérek)

Válaszok a szabadság paradoxonára:

Raszkolnyikov:
Logikai konstrukciójának kiindulópontja (Nietzsche Zarathustrájához hasonlóan), hogy osztályozza az embereket. A hangyaboly, a tetűk világa feladata, hogy fenntartsák a létet, hogy sokszorosítsák az embert. A Napóleonok világa a kiváltságos emberek világa, akik mozgatják a világot, akik célt és értelmet adnak a létezésnek. Ahhoz, hogy ezt a feladatot betölthessék, túl kell lépniük a konvencionális erkölcsi kereteken, azaz a cél érdekében mindent szabad. Raszkolnyikov gyilkossága szándéka szerint intellektuális gyilkosság, s arra irányul, hogy bizonyítsa elméletét, azaz létezik ez a felosztás, megállja a helyét a logikai konstrukció.

Luzsin:
A második világ haszonelvűségét hirdeti, annak önzését, egoizmusát. “Mindent csak magadnak” – hirdeti, s ennek érdekében ölni is szabad. Felfogása megerősíti Raszkolnyikovot tette elkövethetőségében.

Szvidrigaljov:
Nemet mond a világra azzal, hogy akarattal átlép minden erkölcsi korlátot, negatív értelemben van túl jón és rosszon. Emiatt cselekedetei kiszámíthatatlanok, a jóság és emberi aljasság követhetetlenül váltja egymást, s e felfogás logikus következménye az öngyilkosság.

Szonja:
A rációval adott válaszokkal ellentétben az ő válasza a szív döntése, a teremtménytudattal ráhagyatkozik a Gondviselőre; mivel elviseli az életet, kívül is marad a történteken, s az evangéliumban talál menedéket.

A válaszok kapcsán Dosztojevszkij kérdése nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek van inkább igaza. Szonja válasza éppoly szélsőséges válasz, mint férfitársaié, ám a mérleg nyelve mégis inkább felé billen, mert az ő felfogása kevésbé veszélyes embertársaira. Ezért is mondhatja Török Endre, hogy a Bűn és bűnhődés a divergencia regénye, a közelítő távolodás kifejezője. Azaz miközben a hősök közelítenek eszméjükhöz, logikai konstrukciójukhoz, annak megvalósulásához, fokozatosan el is távolodnak tőle.

A regény egyik központi alakja, problémahordozó hőse a vizsgálóbíró, Porfirij. Nem a gyilkosságot akarja bizonyítani, hanem az elvet akarja kikezdeni. Alakjában Dosztojevszkij az eszményi igazságszolgáltatót rajzolja meg, melynek feladata nem az erőszakra adott intézményesített erőszak, azaz nem az erőszakfolytonosság fönntartása, hanem annak megszüntetése. Dosztojevszkij felfogásában a bűnös erkölcsileg megköveteli a büntetést, az igazságszolgáltatás feladata ennek a folyamatnak az elősegítése. A regény zárlata a szabadság, illetve a rációval való döntés paradoxonából következik. Raszkolnyikov értelmével tagadja a bűnt, az erkölcsi parancs szerint azonban meghajlik. A logikát szétveti egy, az értelemnél erősebb erő, anélkül azonban, hogy ez a logika teljesen megadná magát. Az epilógusban Szonjával az evangéliumot olvasva is fölmerül benne saját elméletének kérdése.

De könyvespolcnyi regényt írt. Azt is mondhatjuk, hogy a Bűn és bűnhődés ellentétpárja A félkegyelmű, amelyben megjelenik a tökéletes jóság és jellemerő - Miskin herceg -, aki a bűnökkel teljes világban egyszerre magasztos és félszegségében komikus. Szerelme nem őt választja, hanem az érzékiséget és az anarchisztikus szabadságot képviselő Rogozsint, holott a nő igazi eszménye Miskin.

A tragikus szerelem azzal végződik, hogy együtt ül a szeretett nő halálos ágya mellett a két férfi: halálának oka és az igaz, aki megváltója lehetett volna.

Élete fő művének indult végső, de töredékében maradt regénye, A Karamazov testvérek: egy apagyilkosság története. A tettet ugyan a törvénytelen fiú követte el, de elkövethette volna mind a három más-más egyéniségű törvényes fiú is. A véres családi krónikából egy egész társadalom magatartás-lehetőségei bontakoznak ki, mindegyikük személyes ismerősünkké válik, nyomon követve rejtett gondolataikat. Így töredék voltában is a regényirodalom fő művei közé tartozik.

Dosztojevszkijnál a bűn vagy a bűn lehetősége mindig jelen van. De a bűn tőszomszédságában az erény, a részvét, a hasznos élet - mint másik lehetőség. A kép, amelyet elébünk tár, mindig gyötrő, de a kilátás a lélek felemelkedése felé mutat. Olykor az olvasó egyenest visszaretten, irtózik az ábrázolt világtól, mint az Ördögök megszállott anarchistáitól vagy A játékos kártya- és rulettbarlangjaitól, miközben az író vélekedésével - például az Ördögök indulatos reakciósságával - sem tud egyetérteni. Mégis: mindig lenyűgöz az emberábrázolás példátlan árnyaltsága. És ehhez Dosztojevszkij kitűnő elbeszélő. Nem a szavak és mondatok gondos mérlegelője. Érezhető is olykor, hogy az író gyorsírásba diktált, ahogy éppen az eszébe jutott, és utána alig-alig olvasta át. A történet azonban ellenállhatatlanul viszi magával az olvasót, aki együtt szenved az íróval és hőseivel.

Dosztojevszkij az emberi szenvedésekről tesz tanúvallomást. Reánk kényszeríti a részvétet, de azt is, hogy tisztázzuk saját lelki életünk rejtelmeit is. Alig-alig van író, akinek a művészete annyira katartikus, azaz lélektisztító hatású volna, mint ez a saját testi-lelki szenvedéseivel kínlódó, az emberi valóságot annyira saját személyében élő lélekvizsgáló, aki saját téveszméi ellenére lehetett az emberiség nagy tanítója és nevelője.

Bűn és bűnhődés elemzés