Marley, a kísértet

Hogy az elején kezdjem, Marley halott volt. Ehhez nem fér semmi kétség. Halotti bizonyítványát szabályszeruen aláírta a pap, az anyakönyvvezeto és a halottkém,.sot, mint gyászoló, maga Scrooge is. Amit pedig Scrooge jónak lát aláírni, az úgy is van - ezt mindenki tudja róla az üzleti életben. Az öreg Marley tehát halott volt, mint a kapufélfa.

Megjegyzendo, semmi személyes tapasztalatom nincs arranézve, hogy a kapufélfa mennyivel holtabb másegyéb fadaraboknál. Sot, bevallom, magam a koporsódeszkát inkább említettem volna, ha már mindenképp ilyen fásult hasonlattal kell élnem. De egyesek szerint van ebben a hasonlatban valami tosgyökeres és Isten orizz, hogy avatatlan kézzel ilyen szent dologhoz nyúljak. Ebbol még országos veszedelem támadhatna. Nem tehetek tehát mást, mint újból csak azt mondom, hogy az öreg Marley halott volt, mint a kapufélfa.

Vajjon tudott-e Scrooge a halálesetrol ? Már hogy az ördögbe ne tudott volna róla! Hiszen üzlettársak voltak, ki tudja, hány esztendeje már. Azonkívül Scrooge volt Marley egyetlen hagyatéki végrehajtója, egyetlen foörököse, egyetlen barátja és egyetlen hátramaradottja. Ám a gyászeset korántsem sújtotta le annyira Scrooge-ot, hogy mint kituno üzletember, egy remek "kötés"-sel ne ünnepelte volna meg Marley temetésének napját.

Marley temetésérol beszélve, megint csak vissza kell térnem oda, ahonnan kiindultam. Tehát ismétlem, semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Marley halott volt. Ezt feltétlenül tudomásul kell vennünk, mert egyébként az itt következo történetben semmi csodálatosat nem találnánk. Hiszen, ha nem tudnók biztosan, hogy Hamlet apja már az eloadás kezdete elott meghalt, csavargását a viharos éjszakában a bástyák körül szóra sem méltatnánk. Akármelyik idosebb úriember kószálhat végül alkonyat után valami vidám forgalmas utcán vagy - akár a Szent Pál-téren is, anélkül, hogy gyermeke gyenge szívét halálra rémítené.

Minthogy Scrooge nem kaparta le az öreg Marley nevét a cégtábláról, még évek múlva is az állott a boltajtó felett : Scrooge és Marley. Mindenki ezen a néven ismerte a céget. Az ügyfelek olykor Scrooge-nak, máskor Marleynek szólították Scrooge-ot. Mindkét névre egyformán hallgatott. Nyilván mindegy volt neki.

De ha arról volt szó, hogy valakit, akit körme közé kaparintott, megkopasszon, akkor Scrooge nem ismert kíméletet. Az üzletfelet megzsarolni, kiforgatni, térdrekényszeríteni, utolsó cseppig kipréselni, ehhez valóban pompásan értett a vén bunös! Kemény és éles volt, mint a nyers kavics, amibol semmiféle acél nem képes kicsikarni a nemesebb érzésnek egyetlen szikráját sem. Titokzatos, zárkózott és magános volt, mint egy osztriga. A lényébol áradó hidegség megfagyasztotta arcvonásait, barázdákat szántott borébe, kivörösítette szemhéjait és kékre festette keskeny száját, amit ha szóra nyitott nyekergo, visszataszító hang hagyta el ajkát. Haja, szemöldöke és borostás álla is fagyos-deres volt. Ezt a fagyos klimát mindenüvé magával vitte. Kutya-hideg áradt szét boltjában és a karácsonyeste sem volt képes ot magát és környezetét egy fokkal sem felmelegíteni. Hoség és fagy hidegen hagyták. A kánikula sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Nem volt szélvihar, ami fagyosabb lett volna, s a szakadatlanul zuhogó eso sem volt kérlelhetetlenebb nála. Jégverés, égiháború, zúzmara, dér, hóvihar, mintha csak jelzoi lettek volna fanyar egyéniségének. Az elemek megnyilvánulásai közül legfeljebb a jótékony tavaszi esovel nem lehetett ot vonatkozásba hozni, hiszen Scrooge bármi volt inkább, mint jótékony. Magános sétáin senki sem állította meg, senki sem mondta : - Hogy van, kedves Scrooge ? Nem látogatna meg egyszer. - Még a koldusok is messze elkerülték és nem akadt gyermek, aki megkockáztatta volna, hogy : Bácsi, kérem, hány óra van ? kérdéssel útját állja. Soha életében nem történt Scrooge-al, hogy férfi vagy asszony megkérdezte volna, merre van ez, vagy az az utca vagy tér. Még a vak koldus kutyája is dühösen mordult rá, ha megpillantotta, mintha csak azt mondta volna : "Világtalan gazdám, az örök sötétségnél is rosszabb ez a sötét tekintet !"

Ám Scrooge-nak jó volt ez így ! Nem is akart mást, mint észrevétlenül, minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen.

Egyszer egy este - éppen szent karácsonyeste volt - az öreg Scrooge javában dolgozott az irodájában. Csípos hideg ido volt, hozzá még köd is terjengett. Behallatszott, amint a járókelok keményen topogtak, átfagyott lábukat melegítették. A toronyóra épphogy elütötte a hármat, de már sötét volt; úgyszólván egész nap nem is volt világos. A szomszédos ablakokban már gyertyalángok lobogtak, mint imbolygó vörös fantomok. A köd beszivárgott a réseken és kulcslyukakon és odakint olyan suru volt, hogy a szuk kis udvar túlsó végében álló házaknak csak kísérteties árnyalakja látszott. A surun leereszkedo ködfelho olyan volt, mintha óriás sörfozoüst nehéz párája lenne. Scrooge nyitvahagyta irodájának ajtaját, hogy szemmel tarthassa segédjét, aki sötét kis odujában leveleket másolt. A fonöki szobában sem égett valami nagy tuz, de a segéd szobájában már csak egy darab szén maradék parazsa pislogott. A szenesláda Scrooge szobájában volt és ha a didergo segéd arra vetemedik, hogy egy lapát szénért menjen, az öreg holtbiztos rámordul, hogy keressen magának másik állást. így tehát szegény feje nem tehetett mást, mint bebújt kötött lélekmelegítojébe és a gyertya lángjánál próbálta melengetni magát. Szegényes fantáziájú ember létére, nem sok sikerrel.

- Boldog karácsonyi ünnepeket, bácsikám, minden jót kívánok, kiáltotta hirtelen egy vidám hang. A hang Scrooge unokaöccséé volt, aki oly észrevétlenül lépett be, hogy az öreg csak a mondókájára figyelt fel.

- Hagyjuk ezt a szamárságot, - mondta mogorván. A fiatalember a fagyos ködben, úgy látszik, sietve jött és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt az öreg elott. Forró lehelete látható páraként lebegett csinos álla körül.

- De bácsikám, csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság. Ezt magad sem gondolod komolyan.

- De mennyire ! Boldog karácsony ! Tán te is boldog vagy ? Mi okon ? Mi jogon ? Egy ilyen ágrólszakadt szerencsétlen flótás, aki szegény, mint a templom egere.

- Most megfogtalak - válaszolt a fiú még mindig incselkedo hangon - ha a boldogság csak pénzkérdés volna, te igazán nem lehetnél ilyen mogorva és elégedetlen. - Scrooge nem sokat törte a fejét, hogy a fiúnak valami szellemes választ adjon, hanem egyszeruen csak legyintett :

- Hagyd már abba ezt a szamárságot.

- Ne mérgelodj, bátyám, mondta szeliden a fiú.

- Már hogyne mérgelodnék, mikor a világon annyi ostoba fickó jár-kel szabadon ! Boldog karácsony ! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk a te számodra boldog ? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van és egy garasod sincs ? Vagy hogy egy évvel idosebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb ? Hogy esztendod mérlege csupa veszteség ? Nos, ha rajtam múlik, mindenkit, aki boldog karácsonyt emleget, a betlehemes jászol elé kötnék, ha ugyan nem mindjárt a saját karácsonyfájára akasztanám fel.

- De bátyám !

- De öcsém ! - mondta az öreg szemmelláthatóan türelmét vesztve. Hagyj most már békén. Úgy ünnepelem a karácsonyt, ahogy nekem tetszik.

- Hiszen, ha megünnepelnéd. De inkább csak káromlod - válaszolta az unokaöccs.

- No, de most már elég legyen öcsém, légy boldog karácsonyoddal, hozzon neked most is annyi hasznot, amennyit eddig hozott.

- Vannak dolgok, amikbol sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna - ilyen a karácsonyi ünnep is ! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb idoszakához értem. Mert ez az ünnep - eltekintve szent jelentoségétol és eredetétol, ha ugyan el lehet ettol tekinteni - a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja oket egymásra, hanem rendeltetésszeruen lettek utitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig ! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig ! Isten áldása legyen szent ünnepén !

A segéd odújából elfojtott, de észreveheto tetszésnyilvánítás hallatszott. Szegény feje, zavarában olyan hevesen kezdte piszkálni a kis maradék parazsat, hogy az egyet pislantva, végképp kialudt, miközben zord fonöke ráreccsentett : - Még egy szó! És álláskereséssel ünnepelhet ! Aztán öccséhez fordult :

- Micsoda szónok veszett el benned ! Nem kár ily képességeket elvesztegetni ? Tulajdonképpen a parlamentben volna a helyed !

- Ne mérgelodj, kedves bátyám, jer inkább holnap el hozzánk ! Szívesen látnánk ünnepi ebédre.

- Engem akartok vendégül látni ? Lássátok inkább az öreganyátok... és végig is mondta a káromkodást a maga meglehetos cifrán kacskaringós mivoltában.

- De miért ? - kérlelte a fiatalember. Miért ?

- Miért ?! Miért kellett megnosülnöd ?

- Mert szerelmes voltam.

- Szerelmes voltál ! - mormogta Scrooge annyi megvetéssel, mintha ez a karácsonyi jókívánságoknál is nevetségesebb volna. Majd türelmetlenül tette hozzá :

- Még mindig itt vagy ? Nos, jóéjszakát !

- De bácsikám, miért mondod, hogy azért nem jössz el, mert megnosültem ? Hiszen notlen koromban sem jöttél soha hozzám.

- Jó éjszakát ! - ismételte Scrooge állhatatosan.

- Nem kérek én toled semmit, nem is várok toled egyebet egy jó szónál. Miért nem lehetnénk barátok ?

De Scrooge csak rámordult ismét :

- Jó éjszakát !

- Szívbol sajnálom, hogy ilyen makacs vagy. De Isten látja lelkem, soha nem perlekedtem veled saját hibámból, Most sem akartam mást, mint szent karácsonyestén igazi rokoni érzéssel közeledni feléd. De nem is tágítok ettol. Csak azért is, boldog karácsonyünnepet kívánok !

- Alászolgája - dünnyögte fogai közt Scrooge.

- És sok szerencsét Újesztendore !

- Alászolgája és künn tágasabb ! - felelte Scrooge mogorván.

De öccse még erre sem jött ki a béketürésbol. Nyájas mosollyal húzta be maga mögött az ajtót, nem mulasztván el az eloszobában kuporgó segédnek is boldog karácsonyt és szerencsés újévet kívánni, amint az, minthogy sokkal emberségesebb volt gazdájánál, hálásan viszonzott.

- Még egy fajankó - dohogta Scrooge. - Ez a segéd, ez a szerencsétlen flótás, heti tizenöt shillingjével szintén boldogságról és szerencsérol beszél. Meg kell ebbe orülni !

Ezalatt a "szerencsétlen flótás" az ajtóig kísérte a fonök unokaöccsét és két újabb látogatót tessékelt befelé. Jólöltözött, biztos fellépésu úriemberek voltak és már ott is álltak levett kalappal Scrooge dolgozószobájában. Az egyik könyvet, a másik tekintélyes iratcsomót tartott kezében. Mindketten mélyen meghajoltak.

- Scrooge és Marley - ha nem tévedek - mondta a magasabbik, a kezében tartott iratról olvasva a cég nevét. - Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz ?

- Marley úr a legutóbbi hét évben csupán csendes társam volt. Oly csendes, hogy csendesebb már nem is lehetett volna. Éppen ma este hét éve, hogy meghalt.

- A megboldogult közismert jótékonysága és nemes áldozatkészsége bizonyára Önre szállott örökül - mondta a látogató ünnepélyesen és még mélyebben meghajolva, gyujtoívet nyújtott át Scroogenak.

A baljóslatú "jótékonyság" szóra Scrooge megveto mozdulattal tolta el maga elol az ívet.

De a vendég nem zavartatta magát.

- Ma, a szeretet ünnepén ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik adományainkra rászorultak - mondta kenetteljes hangon és már fel is vett az asztalról egy tollat s Scrooge felé nyújtva, folytatta :

- Sok ezren éheznek és fáznak. Százezreknek egy tányér meleg levesre, egy jó falatra, egy karácsonyi fenyoágra sem telik.

- És mire valók a fegyházak ? - kérdezte Scrooge.

- A fegyházak ? - ismételte a jövevény halkan és kissé leeresztette kezében a bemártott tollat.

- Igen, és a toloncház, az aggok háza, meg a szegényház, remélem, még muködnek ezek a kiváló közintézmények ?

- Sajnos, több dolguk van, mint kívánatos.

- Ezt örömmel hallom, már attól tartottam, hogy tán szünetelnek vagy bezárták oket végkép.

- Úgy véljük, - válaszolta az úriember, hirtelen visszanyerve lélekjelenlétét, - hogy ezek az intézmények nem nyújtják a nép széles rétege számára azt a szellemi és testi táplálékot, amelyre minden emberfia joggal tarthat igényt. Ezért elhatároztuk, hogy jótékonysági alapot létesítünk, amelybol a szegényeket étellel, itallal, tüzelovel kívánjuk ellátni. Ez a cél, amelynek érdekében gyüjtünk és azért éppen ma, mert ezen a napon a szukölködo fokozottan érzi nyomorúságát és mindenki, aki csak teheti, készségesen és boldogan adakozik. Uram, mennyit szabad az Ön neve mellé jegyeznünk ?

- Semmit !

- Óh, nemes szerénység ! Bizonyára azt kívánja, hogy hagyjuk említés nélkül nevét.

- Azt kívánom, hogy hagyjanak magamra, uraim. Minthogy kérdezték, sajnos, ezt kell válaszolnom. Számomra nem jelent semmi örömet a karácsonyeste, nem kívánhatják, hogy naplopók részére ünnepséget rendezzek. Egyébként éppen elég adót fizetek, amibol az általam már említett intézményeket és más jótékonysági micsodákat fenntarthatják.

- De uram, gondoljon a szemérmes szegényekre, akik belehalnának a szégyenbe, ha nyíltan kellene ezekhez az intézményekhez fordulniok.

- Belehalnának ! Ám tegyék ! Egyébrol sem hallunk, mint túlnépesedésrol ! De különben is, semmi közöm ehhez a dologhoz.

- Kell, hogy köze legyen uram. Ez mindnyájunk ügye.

- Nekem elég a magam ügye-baja. Másokéval nem törodhetem. Jó éjszakát, uraim!

A két úriember reménytelennek látván a helyzetet, eltávozott. Scrooge nekibuzdultan folytatta munkáját. Ha lett volna tükör a szobában, bizonyára belenézett volna, hogy megelégedett ábrázatát szemtol-szembe lássa.

Közben a köd és a sötétség egyre surubb lett. A kocsik lépésben haladtak, a kocsisok a lovak elott mentek, lobogó fáklyával kezükben. A közeli templomtorony öregharangja, amely máskor egyenesen a Scrooge és Marley cégre pillantott le, most templomostul-tornyostul eltunt a ködfelhoben. Ha negyedóránkint mégis megkondult, olyasféle hangot adott, mintha az öregtoronynak a foga vacogna a hidegtol. A hideg nottön-nött. Az utcasarkon néhány munkás a gázvezetéket javította. Mellettük, kis hordozható kályhafélében lobogó tuz égett. Utcagyerekek, toprongyos alakok ülték körül a tüzet; az pirosan világította meg arcukat, amint csillogó szemmel melengették kékrefagyott ujjaikat.

A vízcsapot valaki nyitva feledte, körülötte hamarosan tócsa keletkezett, amely percek alatt alattomos jégkéreggé változott. A boltok kivilágított fenyoágakkal díszített kirakatai meseszeruen világítottak. Oly tündériek és látomásszeruek voltak a ködben, hogy szinte hihetetlennek látszott, hogy mögöttük rideg kalmárok pénzért árulják portékáikat.

A fobíró úr fényes palotájában megparancsolta szakácsainak és kuktáinak, hogy olyan ünnepi vacsorát készítsenek, ami méltó ilyen elokelo urasághoz. Néhány házzal odébb, a kis szabólegény, akit csak a mult héten büntetett meg öt shillingre, mert italos fovel a nyílt utcán duhajkodott, most kis padlásszobájában vigan dagasztotta az ünnepi kalácsot, mialatt vékonyka felesége, kisbabájával a karján, húsért ment a mészároshoz.

És a hideg csak min nott. Már olyan hideg volt, hogy, ha Belzebub - ha csak egy percre is - kidugta volna az orrát a jólfutött pokolból, az menten lefagyott volna és a kárvallott ördög a fájdalomtól üvöltve húzódott volna vissza tüzes katlanai mellé.

A kis betlehemes fiúcskának vékonyka orrát is úgy megmarta a hideg, mint kutya a csontot. A legényke megállt Scrooge ajtaja elott, a kulcslyukra hajolt és nagymerészen rázendített :

- "Mennybol az angyal, lejött hozzátok..."

Ám Scrooge az ének hallatára felkapta az asztalról vonalzóját és úgy az ajtóhoz vágta, hogy a kisfiú ijedten futott el onnan. Dala helyén csak a hideg szél fütyült a kulcslyukon át.

Végre eljött az üzletzárás órája. Scrooge nagynehezen felkelt íróasztalától. A segéd, mintha csak erre várt volna, villámgyorsan eloltotta a gyertyát, fejére csapta kalapját és már ment is volna.

- Persze, holnap szabadnapot szeretne ? - mondta Scrooge.

- Ha meg tetszik engedni, uram.

- Tetszik a fenének ! És nincs is rendjén ! Fogadjunk, ha levonnék Önnek a szabadnapért fél koronát, azt jogtalanságnak tartaná.

A segéd félénken mosolygott.

- De azt, hogy én fizessek magának egy egész napot, noha nem dolgozik, nem tartja jogtalanságnak.

- Évente csak egy ilyen nap van, uram - dadogta a segéd.

- Gyenge mentség azzal a ténnyel szemben, hogy minden december huszonötödikén ellop tolem egy napi munkabért, - mondta Scrooge, miközben állig begombolta vastag télikabátját. - No, de úgy látom, kénytelen vagyok mégis szabadnapot adni magának. De holnapután reggel azután annál korábban jöjjön.

A segéd ezt is megígérte és végre az utcán álltak mindketten. Scrooge ráfordította a kulcsot az ajtóra, a segéd nyakára csavarta hosszú fehér gyapjúsálját, (télikabátja nem volt az istenadtának) és már el is köszönt gazdájától. A szomszéd utcában vagy husszor végigszánkázott egy hosszú csúszkán, amit szorgalmas kisfiúk dörzsöltek fényesre, azután futni kezdett, ahogy csak lába bírta, hogy idejében ott legyen, ha az angyalka csenget.

Scrooge szokott korcsmájában, szokott módján költötte el magános estebédjét. Átlapozta az ujságokat, még egy félórácskát a zsebében hordott pénztárkönyvvel szórakozott, azután hazafelé indult. Abban a lakásban lakott, amely valamikor üzlettársáé volt. A lakás néhány barátságtalan szobából állott, egy komor, sötét épületben, ahová hosszú elhagyatott udvaron át lehetett bejutni. A ház olyan sután állt ebben a környezetben, hogy szinte azt hihette az ember, hogy kölyökkorában talán bújócskát játszott társaival, elbújt ebbe a zugba és nem talált ki többé belole. Most már öreg volt és Scrooge lakását kivévén, lakatlan. A többi lakásokat irodákká és raktárakká alakították át az idok folyamán. Az udvar oly sötét volt, hogy Scrooge, noha ezerszer megjárta már ezt az utat és minden követ ismert, csak tapogatódzva tudott átmenni rajta. Az ódon épületet úgy megülte a köd és fagyos pára, mintha Télapó maga ült volna a küszöbön.

A lakás ajtaján jókora kovácsoltvas ajtókopogtató volt. Scrooge kétségtelenül mindennap látta a kopogtatót, amióta a házban lakott, néha többször is napjában. Az is bizonyos, hogy Scrooge-nak kevesebb fantáziája volt London bármelyik lakosánál, beleértve a városi tanács tagjait és a céhek atyamestereit is - ami elég nagy szó. Azt is vegyük figyelembe, hogy, noha Scrooge délután futtában említette ugyan halott üzlettársának nevét, most eszeágában sem volt, hogy rágondoljon. Mindezek után pedig próbálja valaki megmagyarázni, ha tudja, hogyan történhetett, hogy Scrooge, amint a kulcsot a zárban megfordította és rápillantott a kopogtatóra, - egy emberi arcot látott ott : Marley arcát. De nem ám valami bizonytalan árnyat, amilyenek a sötét udvarok zugában bújkálnak ! Nem, az arc világos volt ! Kísértetiesen világított, mint a reves gerenda a sötét pinceodúban. És mégsem volt ijeszto, sem vad, úgy nézett rá, ahogy Marley szokta volt életében. Pápaszeme kísértetiesen csillogott és haja úgy lobogott feje körül, mint az átforrósodott levego a tüzes katlan felett. Tágranyílt szemén egy pilla sem rezdült. Ez a mozdulatlanság és az egész jelenség kékes fénye volt csak kísérteties; maga az arc nyugodt volt és egy cseppet sem félelmetes. A jelenség, még mielott Scrooge közelebbrol szemügyre vehette volna, eltunt. Scrooge dermedten meredt a kopogtatóra, szívét soha nem érzett félelem szorította össze. De erot vett magán, még egyet fordított a kulcson és elszántan belépett az ajtón. Gyertyát gyújtott és egyideig bizonytalanul keresgélt az ajtó hátlapján, mintha az imént látott archoz tartozó tarkót keresné. De az ajtó hátlapján csak néhány anyacsavar volt, amelyek a hatalmas kopogtatót tartották belülrol. - Tyu ! Az áldóját ! - mondta Scrooge és hatalmas dörrenéssel bevágta az ajtót. Az egész ház, de még a ház alatt levo borpince is megremegett és hosszan visszhangzott belé.

De Scrooge nem volt olyan legény, aki egy kis visszhangtól megijed. Kezében a gyertyával, bár a szokottnál talán valamivel lassabban, de határozott léptekkel ment fel a lépcson hálószobája felé. A lépcsoház olyan széles volt, hogy egy kisebbfajta temetési menet, hatfogatú halottaskocsival együtt, könnyedén elfért volna rajta. Igaz ugyan, hogy viszont olyan sötét is volt, hogy egy egész utca gázlámpái is csak gyéren világították volna meg. Nem csoda, hogy Scrooge, pislákoló kanócának imbolygó fényénél szinte látni vélte a komor menetet. Ám a sötétség olcsó dolog és Scroogenak minden kedvére való volt, ami nem került pénzbe. Mielott az emeleti pántos ajtót bereteszelte volna, alaposan körülnézett szobáiban. A lidércfényu arc még nagyon friss volt emlékezetében !Hálószoba, ebédlo, kamra - minden rendben. Bekukkantott az asztal alá - senki ! a díván alatt - senki ! A kandallóban gyenge tuz, a kandallópárkányon tálca egy csésze herbateával, (Scrooge éppen náthás volt) kanál, miegymás. Na, még egy pillantás az ágy alá - senki ! a faliszekrényben - semmi ! Házikabátja olya gyanusan lóg a szegen, mintha belebújt volna valaki. - Semmi ! A lomtárba is benéz : szeneslapát, ócska cipok, kosarak, háromlábú mosdó, piszkafa. Sehol egy lélek ! Megkönnyebbülten sóhajt, bereteszeli és külön kulcsra is bezárja az ajtót. Nyakkendojét megoldja, házikabátot ölt, hálósapkát vesz és leül a tuz mellé, hogy megigya herbateáját. A kandallóban épp, hogy pislákol a tuz. Egész közel kell ülnie hozzá, hogy egy kis meleget érezzen. Egy holland kereskedo lakott itt valamikor, még az építette a kandallót. Minden cserepe egy-egy bibliai jelenetet ábrázol. Kain és Ábel, a fáraó leánya, Sába királynoje, angyali hírnökök dunyhaszeru felhokön úszva, Ábrahám, Belzacár, az apostolok és még más száz és száz alak elevenedik meg az egykori derék fazekas jóvoltából a csillogó csempéken.

Scrooge elnézte oket szórakozottan és gondolatokba merülten. Milyen különös alakok ! Mintha valamennyi hasonlítana egy kissé Marleyre !

- Eh, szamárság - fakadt ki végül és hosszú léptekkel mérte végig a szobát.

Egyideig fel-alá járt, majd sóhajtva visszaült elobbi helyére. Fejét a karosszék támlájához támasztotta és szeme megakadt a csengetyun, amely a szemközti falon függött. A csengetyut valamikor hosszú zsinórral az épület legfelso emeletérol lehetett megszólaltatni; réges-régen nem használta már senki. Scrooge döbbenve látta, hogy a csengetyu alig észrevehetoen rezegni kezd. A rezgés erosbödött, míg a csengetyu halkan megszólalt, mind erosebben csilingelt, végül harsogva zúgott. A házban levo valamennyi csengo vele zengett. Talán félpercig vagy egy percig tartott ez a zenebona, de Scrooge egy örökkévalóságnak érezte. Azután hirtelen mély csend lett : valamennyi csengo egyszerre némult el. A pincébol lánccsörgés hallatszott. Scrooge gondolatában felrémlett, hogy kísértetlakta házak pincéiben a szellemek csörgetni szokták láncaikat. Ekkor a pinceajtó dörrenve kicsapódott, a lánccsörgés élénkebb lett, tisztán lehetett hallani, hogy a lánccsörgeto felfelé jön a lépcson és megáll az ajtó elott.

- Szemfényvesztés ! - mondta Scrooge - nem hiszek benne. - Ám a szellem a nehéz tölgyfaajtót semmibe se véve, már a szobában állott a kandalló elott. A láng a tuzhelyen magasra csapott, mintha csak azt mondta volna : Ismerlek ! Marley hazajáró szelleme vagy! Azután ellobant a láng.

Ismét az iménti kísérteties arc ! Marley arca, hajzata, szemöldöke, szakálla. Hosszúszárnyú szürke kabátja, csíkos nadrágja, cipoi ! Vastag lánc a dereka köré fonva, egyik vége hosszan csüng hátul, uszályként vonszolja maga után, csörömpölve. A láncszemek, - amint Scrooge éles szeme rögtön felfedezte - kulcsokból, lakatokból, pénzesládák acélpántjaiból valók ! És a teste teljesen átlátszó ! Szembenállva is látni hosszúszárnyú kabátjának két gombját hátul a derekán.

Scrooge gyakran hallotta még Marley életében, hogy Marleynek nincs szíve, de sohasem akarta elhinni. Mint ahogy még most sem hitte tulajdonképpen. Mert bár a kísértet teljesen átlátszó volt, és így meggyozodhetett róla, de nem akart hinni a szemének. Nem akarta hinni, hogy a hidegszemu jelenség valóban elotte áll, tényleg látja szemét, arcát, állát, sot még az állát tartó kendonek ismeros kockáit is.

- Nos, mi lesz ? - szólalt meg végre Scrooge hidegen és óvatosan, mint mindig. - Mit kíván tolem ?

- Sok mindent - felelte a kísértet.

- Ez Marley hangja kétségtelenül - dörmögte magában Scrooge. Majd nekibátorodva, rászólt :

- Kicsoda maga ?

- Azt kérdezd inkább, ki voltam ?

- Nos, hát ki voltál ? - mondta Scrooge. - Árnyalak létedre, úgy látom, sokat adsz az árnyalatokra.

- Amíg éltem, a társad voltam : Marley Jakab.

- És le is tudnál ülni ? - kérdezte Scrooge, gyanakodva.

- Hogyne !

- Hát akkor ülj le.

Scrooge csak habozva kinálta hellyel, mert nem volt meggyozodve arról, hogy egy ilyen átlátszó jelenség helyet foglalhat-e a széken. Attól tartott, hogy amennyiben ez lehetetlen, a szellem rettento magyarázatot talál adni. Ám az árny nyugodtan leült a kandalló mellé, mintha rég megszokta volna a helyet.

- Te nem hiszel bennem, - kezdte a beszélgetést.

- Megvallom, nem.

- De hiszen saját érzékeiddel gyozodhetsz meg jelenlétemrol.

- Éppen ezeknek nem hiszek.

- De miért ?

- Azért, mert egy kis rendetlenség a testben elég ahhoz, hogy tévútra vigye érzékeinket. Lehet, hogy nem vagy más, mint egy darab rosszul megemésztett marhahús, vagy egy falat túlkövér sajt, vagy romlott krumpli. Egyébként kevésbé látszol síri, mint inkább siralmas jelenségnek, bármi légy is !

Scroogenak máskor nem volt szokása, hogy szójátékokat faragjon. Ha most mégis megtette, ezzel csak bátorítani akarta magát, mint amikor a sötétben félelmében fütyül valaki. Az igazság az volt, hogy a jelenség kísérteties hangja a csontja velejéig megborzongatta. Kiverte a veríték a gondolatra, hogy a szellem merev szemébe nézzen. Valami pokoli volt benne, az bizonyos. A kísértet mozdulatlanul ült a széken, de haja, nyakkendoje, cipozsinórja, ruhaujja nyugtalanul lobogott, mintha alvilági szél borzolta volna oket.

- Látod ezt a fogpiszkálót ? - folytatta Scrooge, hogy egy pillanatra szabaduljon a reászegezett merev tekintettol.

- Látom - mondta a szellem.

- De hiszen nem is nézel oda.

- Mégis látom - makacskodott a kísértet, le nem véve a szemét Scrooge-ról.

- Nos, ha lenyelném, biztosan úgy megfeküdné a gyomromat, hogy száz ilyen koboldot láthatnék, mint te vagy.

Válaszul a kísértet rettentot üvöltött és oly borzalmasan csörgette láncát, hogy Scrooge-nak a szék karjába kellett kapaszkodnia, nehogy a földre essék a rémülettol.

A szellem most könnyed mozdulattal, mintha csak melege volna, leoldotta fejérol a kendot, amellyel álla fel volt kötve. Álla mellére hullt, tátott szája rettento látvány volt !

- Irgalom ! - rebegte Scrooge, térdrevetve magát, miközben remego kézzel takarta el arcát. - Szörnyalak, mit akarsz tolem ?

- Kétkedo ember, hiszel-e már bennem ? - szólt a szellem rettento hangon.

- Hiszek, hiszek ! De szellem létedre, miért jársz a földön ? Miért kísértesz engem?

- A végzet minden emberre kiszabta, hogy szellemével hasson embertársaira, környezetére. Aki ezt életében elmulasztotta, annak halála után kell véghezvinnie. Erre vagyok kárhoztatva én is szerencsétlenül. Szellemem, amellyel életemben magamat és másokat boldoggá tehettem volna, arra ítéltetett, hogy nyugtalan, kósza árnyként imbolyogjon. Ezzel megint rettentot üvöltött, félelmetesen rázva és tördelve borzalmas kezét.

- De hisz meg is vagy láncolva, mondd miért ? - kérdezte Scrooge fogvacogva.

- Ezt a láncot magam kovácsoltam életemben fokról-fokra, szemrol-szemre. Nézd csak meg, mibol van ! Talán nem ismered ezeket a holmikat ? - Scrooge úgy reszketett félelmében, hogy már szólni sem tudott.

- Szeretnéd látni, mekkora az a lánc, amit te magad hordasz ? Nos, most hét éve karácsonykor, pontosan akkora volt, mint az enyém. De azóta alaposan megtoldottad ! - A félájult Scrooge rémülten pillantott maga köré, de semmit sem látott.

Most könyörgésre fogta a dolgot :

- Jakab, öreg barátom, mondj el hát mindent. Mondj valami vigasztalót, az Isten szerelmére.

- Nincs több mondanivalóm és nem is vagyok az, akitol vigaszt várhatsz, Scrooge Ebenezár. A vigasz máshonnan kell, hogy jöjjön, más hírnökök útján. Annyit sem mondhatok, amennyit szeretnék. Barangolnom kell szüntelen, nem pihenhetek meg sehol, itt sem idozhetek tovább. Szellemem, amíg éltem, csak az üzlet körül mozgott, kis pénzváltó boltunk szuk határai között. Ezért kellett halálom után vándorútra kelnem és utaznom szüntelen, utaznom rettento kinok, emészto fáradság közepette.

Scrooge-nak szokása volt, ha valamin eltunodött, kezét szórakozottan a nadrágzsebébe dugta. Most is így tett, mert a kísértet szavai ugyancsak elgondolkoztatták. Zsebredugott kézzel térdelt ott, anélkül, hogy felpillantott volna; különös látvány volt.

- Nem dolgozhattál valami gyorsan - mondta végül kissé üzleties hangon, de nagy tisztelettel és csaknem alázatosan.

- Nem-e ? - mondta a kísértet.

- Hét éve vagy már halott ! És folyton csak utaztál ?

- Szüntelenül ! Egy óra nyugalmam sem volt. A lelkiismeret is folyvást mardosott.

- És min utaztál ? - kérdezte Scrooge.

- A szelek szárnyán ! - felelte a szellem.

- Messzi vidéket, sok országot járhattál be hét esztendo alatt.

A kísértet, ezt hallván, megint rettentot üvöltött és a néma éjszakában oly vadul csörgette láncát, hogy ha lett volna a közelében valami hatósági személy, biztos felírja csendháborítás miatt.

- Oh te nyomorult rabszolga, hát azt sem tudod, hogy évszázadoknak kell elmúlnia, ezer és ezer munkás életnek kell az öröklétbe távoznia, hogy a jóság, mi egy-egy halandó szívében él, még itt a földön megnyilvánulhasson. Minden igaz keresztyén lélek, aki jóra törekszik a maga kis körében, túl rövidnek fogja érezni életét, az elvégzendo munka nagyságához viszonyítva. Bármily hosszú a bunbánat útja, nem teheti jóvá a haszontalanul elfecsérelt életet. Én az enyémet elfecséreltem. Haszontalanul elfecséreltem !

- De hiszen minden kötelezettségednek mindig pontosan megfeleltél, - mondta remego hangon Scrooge, - mert mindinkább érezte, hogy orá magára is hasonló sors várhat.

- Kötelezettség, kötelesség ! - kiáltotta a szellem, kezét tördelve. - Az egész emberiség volt a kötelességem. A közjó ápolása lett volna a kötelességem. A jótékonyság, szívélyesség, felebaráti szeretet, irgalmasság, mind-mind kötelességem volt ! Amire te gondolsz, nyilván az esedékes váltók pontos beváltására, az csak egy vízcsepp a valódi kötelességek tengerében. - Magasra emelte és mégegyszer megcsörgette láncát s úgy nézte végig minden láncszemét, mintha mindennek ez a lánc volna az oka, azután rettento erovel, csörömpölve vágta a földhöz.

- Ilyenkor, karácsony táján szenvedek a legkeservesebben, - folytatta azután. - Az önvád mardos, hogyan is voltam képes semmit sem törodni embertársaim gondjával-bajával. Vakon és süketen járni a világban ! Semmibe se venni azt a csillagot, amely a napkeleti bölcseket a szegénység hajlékába vezette. Vajjon, nem akadt volna egy kunyhó, ahol énrám vártak, ahová a csillagnak engem kellett volna vezérelnie ?

Scrooge oly hevesen remegett, hogy a szellem ismét rákiáltott :

- Ide hallgass, idom lejár, de még van mondanivalóm számodra.

- Hallgatlak, - mondta Scrooge -, de kérlek, ne légy túlszigorú és beszélj egyszeruen és világosan, nem értelek meg, ha virágnyelven szólsz hozzám.

- Magam sem tudom, miképp lehetséges az, hogy most látsz engem - folytatta a szellem. - Ültem én már máskor is melletted és láthatatlanul figyeltelek.

Ez a közlés nem hatott nagyon kellemesen Scrooge-ra, mert ismét megborzongott és a hideg verítéket törölte homlokáról.

- Ma azért jöttem, hogy megmondjam neked, van még lehetoséged és reményed arra, hogy elkerüld az én sorsomat. Én magam szereztem meg a lehetoséget számodra, Ebenezár !

- Mindig jóbarátom voltál, - nyöszörögte Scrooge - köszönöm jóságodat.

- Három kísértet fog meglátogatni, - mondta tompa hangon a szellem.

- Óh - mondta borzadva Scrooge - és oly hosszúra nyúlt ábrázata, hogy szinte maga is kísértetnek látszott.

- Ez a lehetoség és remény, amit emlitettél ? - kérdezte reszketo hangon.

- Igen.

- Nincs - nincs mód arra, hogy mellozzük ezt ?

- Csak az o látogatásuk folytán kerülheted el az én szomorú sorsomat. Az elso holnap éjfél után egy órakor fog megjelenni !

- Nem jöhetne mind a három inkább egyszerre, hogy túl legyek rajta ? Jakab ! - könyörgött Scrooge.

- A második holnapután éjszaka ugyanabban az órában jo el. És az utolsó a rákövetkezo éjjelen, ha az óra az éjfélt elütötte. Engem nem fogsz többé látni, de törekedj saját érdekedben észben tartani, amit ma éjszaka hallottál tolem.

A szellem most elhallgatott, az asztalhoz lépett, felkapta kendojét és ismét felkötötte vele az állát. A néma csendben tisztán hallotta Scrooge, amint ennél a muveletnél a kísértet foga összekoccant. Félénken felpillantott és látta, hogy a túlvilági látogató egyenesen áll elotte, karjára fuzve hosszú láncának lecsüngo végét. Majd kimért léptekkel megindul az ablak irányában. A csukott ablak, amint a szellem közeledett felé, önmagától fokról-fokra kitárult. Mire odaért, az ablaktáblák tárva-nyitva voltak. Most intett Scrooge-nak, hogy jöjjön közelebb. Az megindult, de mikor mintegy két lépésnyire volt tole, a kísértet megállította.

A félelemtol és iszonyattól elcsigázott Scrooge a szellem minden mozdulatára vakon engedelmeskedett. A nyitott ablakon keresztül különös hangok hallatszottak. Olyan volt ez a hangzavar, mint egy szaggatott, végtelenül szomorú sirató ének, amelynek hangjából a bunbánat és az önvád csendül ki. A kísértet egy percig némán hallgatta, azután csatlakozva a gyászos karénekhez, az ablakon át kiröppent a sötét, hideg éjszakába.

Scrooge, bármily megrendült volt is, nem tudta fékezni kiváncsiságát : hirtelen az ablakhoz lépett és kitekintett. Ide s tova lebbeno, szüntelenül zajongó, kavargó szellemek nyüzsgo csapatját látta. Valamennyi meg volt láncolva, akárcsak Marley szelleme. Voltak olyanok is, akik egymáshoz voltak bilincselve; ezek életükben cinkosok lehettek. Jobban szemügyre véve oket, Scrooge egy csomó ismerost látott a szellemek között. Egy öregúr fehér mellényben, kabátjával hatalmas pénzszekrényhez láncolva, régi ismerose volt. Az öreg rettenetesen síránkozott és szemmelláthatóan azon igyekezett, hogy valamiképpen segítsen egy asszonyon és egy kis gyermeken, akik mélyen alatta, egy kapualjban lapultak. De a többiek is, valahányan csak voltak, mind azt panaszolták, hogy nem tehetnek jót embertársaikkal; most már késo, amit életükben elmulasztottak, azt pótolni nem képesek többé.

Scrooge még mindig az ablaknál állott, de mind homályosabban látta a kísérteties csapatot. Miközben azon tünodött, vajjon a köd surusödik-e, vagy talán maguk az imbolygó alakok válnak-e köddé, a zaj mindjobban elült és már nem látott semmi mást, mint a néma, hideg és ködös éjszakát. Becsukta az ablakot és gondosan megvizsgálta az ajtót, amin a kísértet a szobába lépett. Az ajtó kulcsra volt zárva és két tolóretesszel; pontosan úgy, amint este, amikor hazajött, maga zárta be. - Szamárság - gondolta és már a nyelvén volt, hogy ki is mondja, de idejében elharapta. Rettento fáradtnak és álmosnak érezte magát. Vajjon az izgalom, a napi munka vagy az, amit látott, a szellemvilág, a kísértettel való társalgás vagy a késoi óra okozta-e, ki tudná megmondani ? Ágyához támolygott s úgy, ahogy volt, teljesen felöltözötten, nyomban mély álomba merült.

*

Az elso számu kisértet

Amikor Scrooge felébredt, oly sötét volt, hogy az ágyával éppen szemközt fekvo ablak négyszögét sem tudta kivenni. Épp azon iparkodott, hogy valamiképp mégis tájékozódjék, amikor a közeli templomtorony órája ütni kezdett. Figyelmesen, majd növekvo csodálkozással hallgatta, amint az óra hatot, hetet, nyolcat, majd mind-mind tovább és tovább végül is tizenkettot ütött. Tizenkét óra ! Hiszen két óra elmúlt, amikor nyugovóra tért. Az óra bizonyára elromlott, talán egy jégcsap hullott a szerkezetbe. Szerencsére, zsebórájának is volt ütoszerkezete, amivel a zagyva toronyórát sötétben is ellenorizhette. Ám a zsebóra is csak szaporán elütötte a tizenkettot és elhallgatott.

- Ez lehetetlenség, csak nem aludtam át a napot és tetejébe a rákövetkezo éj felét is ! Vagy talán az öreg Nap megúnta, hogy ránk világítson és most déli tizenkét óra van ?

Erre az ijeszto ötletre menten kiugrott az ágyból és az ablakhoz tapogatódzott. A befagyott ablaktáblán kis lyukat dörzsölt a jégrétegbe és azon át kipillantott. Vajmi keveset látott ! Annyit mégis meg tudott állapítani, hogy künn derekasan fagy és suru köd van. Járókeloket nem látott; ezek szerint éjszaka volt, mert délben okvetlen lett volna forgalom az utcán. Kissé megkönnyebült. És elhessegette magától azt a riasztó gondolatot, ami néhány perce motoszkált már álomittas fejében. Hogy is szólt a szöveg ? "Fizessen Ön ezen elso váltónál fogva Scrooge Ebenezár úrnak vagy rendeletére három nappal a bemutatás után, stb., stb." De ha nem volna többé nappal ? Mi lenne akkor ? Mit jelenthet akkor a kifejezés, hogy "három nappal" ? Ki fogja tudni kiszámítani ? A legszörnyubb jogbizonytalanság állhatna elo !

Visszabújt az ágyba és újból meg újból átgondolta zavaros emlékeit, de nem lett semmivel sem okosabb. Minél inkább törte a fejét, annál jobban belezavarodott. Nem tudott szabadulni kínzó gondolataitól. Marley szellemének rejtélye szüntelenül gyötörte. Valahányszor gondos megfontolás után megállapította, hogy csupán álmodott, villámgyorsan tért vissza gondolata a kiindulási pontra, arra ösztönözve, hogy más irányban próbálja végiggondolni a történteket, hogy ismét felvesse a kérdést : álom vagy valóság ?

Már vagy háromnegyedórája hevert így gondolatokba merülten, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy Marley szelleme éjfélután egy órára jelezte az elso számú kísértet jövetelét. Elhatározta, hogy ezt az idopontot mindenesetre ébren fogja bevárni. Ez annál is inkább bölcs elhatározás volt, mert aludni úgy sem tudott volna. Az utolsó negyedóra oly rettento hosszúnak tunt, hogy többször is arra kellett már gondolnia, vajjon nem bóbiskolt-e el és talán elmulasztotta az óraütést. De nem ! Most mély zengéssel megszólalt az óra. - Bim-bam.

- Egynegyed biztosan elmúlt, - mondta Scrooge.

- Bim-bam.

Fél is elmúlt.

- Bim-bam.

Háromnegyed is.

- Bim-bam.

- Egy óra - és sehol semmi ! - kiáltott fel diadalmasan. Ám öröme korai volt, mert még ott vibrált az óraütés hangja a levegoben, és csak lassankint, halk zümmögéssel halt el. Abban a pillanatban, amikor végképp elhangzott, hirtelen világos lett a szobában és ágyának kárpítja félrelibbent. Egy kéz libbentette félre. Nem a lábtól eso kárpitot, nem is a hátamögött levot, hanem éppen azt húzták félre, ami szemtol-szembe, fejtol esett. A félrevont kárpít mögül félig ülve, félig fekve bámult Scrooge a földöntúli jelenségre, aki a kárpítot félrevonta és most ott állt, oly közel hozzá, hogy kinyújtott kézzel elérhette volna.

Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tunt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig éro haja hófehér, mintha osz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bore oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, eros kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bo, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényu öv fog össze. Kezében üde zöld fenyoág és - mily különös, tél közepén - ruhája redoiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elo, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta. Hóna alatt hegyes lámpaernyoformájú süveget tartott. Nyilvánvaló volt, hogy ha a süveget a fejére teszi, a fény kialszik és a jelenség homályba borul. De mégsem ez volt a legfurcsább rajta ! Volt még egyéb is ! Elobb csak a fényes övének egyes részei villództak felváltva, hol itt, hol ott, elsötétülve, majd fényesen ragyogva ismét. De csakhamar az egész tünemény is váltani, cserélni kezdte alakját. Hol egykarú, egylábú, majd húszkarú, húszlábú szörnyetegnek, majd fejnélküli törzsnek, végül törzsnélküli fejnek látszott. Körvonalai elmosódtak, alakja szertefoszlott a semmibe, csak azért, hogy gomolyogva ismét összesürusödjék, lassan feltisztuljon, hogy azután tisztán és sugárzón álljon ott, úgy, amint megjelenése pillanatában állt.

- Oh, Uram, Ön talán az a kísértet, akinek eljövetelét elore jelezték ? kérdezte Scrooge.

- Én vagyok.

A kísértet hangja halk volt és csodálatosan lágy. Noha egészen közelrol hangzott, úgy tetszett, mintha távolból jönne.

- És kicsoda Ön ?

- Az elmúlt karácsonyesték szelleme vagyok.

- A régen elmúltaké ? - kérdezte most Scrooge a törpe alakot méregetve.

- A te elmúlt karácsonyestéid szelleme vagyok.

Hogy, hogy nem, Scrooge hirtelen úgy érezte, hogy ellenállhatatlanul vágyik a szellemet a süveggel a fején látni. Udvariasan megkérte, hogy tegye fel süvegét.

- Mit !? - kiáltott a kísértet, hát volna lelked szentségtöro kézzel kioltani a fényt, amely belolem sugárzik ? Nem elég, hogy te és hozzád hasonlók sötét szenvedélye megformálta ezt a süveget, amelyet évek hosszú során át mélyen a szemembe húzva kellett viselnem ?

Scrooge ijedten mentegetodzött, hogy eszeágában sem volt megbántani és arra sem emlékszik, hogy mikor kényszerítette volna a süveg viselésére. Végül nekibátorodott és nyiltan megkérdezte azt is, hogy mi a célja látogatásának.

- A te jóléted ! - mondta ünnepélyesen a szellem.

Scrooge, bár igaz hálát érzett szívében, nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a jólétet számára leginkább egy zavartalanul átaludt éjszaka jelenthette volna. A kísértet, úgy látszik, átlátott gondolatain, mert hirtelen megszólalt :

- Nos, mondjuk, úgy, hogy megjavulásod ! Figyelj ide !

Kinyujtotta eros kezét és gyengéden vállon ragadta az ámuló Scrooge-ot.

- Kelj fel és kövess !

Scrooge érezte, hogy hiába hozakodnék elo bármiféle kibúvóval, nem használna. Hiába mondaná, hogy az ido már késore jár, hogy az ágy jó meleg és künn keményen fagy, hogy papucsban van, hálókabátban és még náthás is. Ez mind nem használna.

A kéz, amely vállán nyugodott, noha könnyu volt, szelíd és csaknem noies, mégis határozottnak és ellentmondást nem turonek bizonyult. Felkelt és már-már követte a szellemet, amikor borzadva vette észre, hogy az ablak felé tart. Rimánkodva kapaszkodott tunikája szegélyébe.

- Gondold meg, hogy halandó vagyok - esedezett - repülni nem tudok és ha az ablakon kilépek, csúfosan a mélybe bukom.

- Lám csak az ujjam hegyével érintlek meg és menten úgy megkönnyebülsz, hogy lebegni fogsz és követni téren és idon keresztül mindenüvé - mondta a szellem kezét Scrooge szívére téve. Alighogy elhangzottak szavai, már ki is léptek a falon keresztül a szabadba. Az országúton álltak, jobbra-balra sík mezo. A város eltunt, mintha a föld nyelte volna el. A köd felszabadult, világos nappal volt, hideg téli nap, behavazott táj.

- Jóságos Ég ! - csapta össze ámulva kezét Scrooge - ez a föld szüloföldem, itt futkároztam valaha, kisfiú koromban.

A szellem szelíden és megértoen mosolygott rá, látván, hogy kezének könnyu és futólagos érintése nyomán az öregember szívében mint támadnak fel régen elfelejtett gyermekkori élményei, gondolatai, reményei. Ezer illat, vágy, érzelem zsongott körülötte, mint üzenet az elszállt ifjúságból.

- Remeg az ajkad - mondta a kísértet. És mi az, ami az orcádon csillog ? Scrooge zavartan válaszolta, hogy talán egy megakadt hópehely, noha tudta jól, hogy könnycsepp gördült végig arcán. Majd arra kérte a szellemet, hogy csak vezesse, o engedelmesen fogja követni.

- Nem ismered ezt az utat ? - kérdezte a szellem.

- Már hogyne ismerném, bekötött szemmel is elmennék rajta - válaszolta élénken Scrooge.

- Különös, hogy annyi éven át egyszer sem gondoltál rá; na menjünk csak tovább !

Lassan ballagtak tova az úton, Scrooge jobbra-balra tekintgetett, minden fát, bokrot, útszéli keresztet régi ismerosként üdvözölve. A távolban feltunt egy kis falucska. Templomtornya messzirol integetett; a falun kis kanyargó patak folyt keresztül, sok kis ismeros fahíddal a hátán.

Most néhány bozontos lovacska ügetett feléjük. Vidám kis süvölvények szorén ülték meg oket, kis kezükkel a lovak sörényébe kapaszkodva. Más kisfiúk szekereken ültek és vidáman kiáltoztak lovagló társaikra. A víg gyermekhangok üde muzsikája betöltötte a mezot, a hideg tiszta levego csak úgy visszhangzott a boldog kacagástól.

- A mult árnyai, látjuk, halljuk oket, de ok nem tudnak rólunk - mondta a szellem a közeledo csapatra mutatva.

Amint elhaladtak melletük, Scrooge kitöro örömmel szólította nevén valamennyit. Vajjon minek örült ? Mitol lágyult el hideg kemény tekintete ? Mitol dobogott öreg szíve egyszerre fiatalos hévvel ? Miért érezte magát végtelen boldognak a gyermekek vidám kurjongatásának hallatára ? Miért érzett mély megindultságot, amikor a fiúk szétszéledtek és boldog karácsonyünnepet kívántak egymásnak ? Miért ? Mi volt Scrooge számára a "boldog karácsony ?" Az ördögbe a karácsonnyal ! Volt o valaha boldog karácsonykor ?

- Látod ott az iskolát ? - kérdezte a szellem, még nem zárták be. Egy ablaka még nyitva van. Egy kisfiú még ott ül az egyik padban. Társai megfeledkeztek róla és magára hagyták. Tudod ki az a kisfiú ?

- Tudom, mondta Scrooge és könny csillogott szemében.

Most letértek az országútról és befordultak az ismeros kis utcába. A tanító háza nagy vöröstéglás épület volt; kis harangtornyán szélkakast himbált a könnyu szello. Valamikor szép, gondozott ház lehetett, de most elárvult volt, züllött és sivár. Törött ablaküvegek, pókháló, mohos falak, téres udvarán gyom, az elvadult kertben kóbor kutyák kergetoztek.

A ház belsejében nem sok nyoma maradt egykori mivoltának. A rideg eloszobából egy sereg hiányosan és silányan bútorozott, kopár szobába lehetett látni. A szobákban földszag vegyült a féligégett gyertya, olcsó ételek és szegénység szagával. Végigmentek az eloszobán, a ház tulsó vége felé. Keskeny, hosszú, a többinél is barátságtalanabb szobába nyitottak. Néhány sor gyalulatlan iskolapad volt egész bútorzata. Az egyik sarkában kisfiú kuporgott, a pislákoló tuz fényénél olvasgatott.

Scrooge leroskadt a padra és sírnia kellett, amint az árva fiúcskát megpillantotta. Sajátmagát látta, régen elfelejtett, gyermekkori alakját. És micsoda nyomasztó csend volt a házban ! Egy szú percegése, egér cincogása, ajtó nyikorgása sem hallatszott. Ha legalább egy vízcsap csepegett volna valahol, vagy a tuz pattogott volna egy kissé, ha már melegíteni nem tudott annyira, hogy Scrooge keseru könnyeit felszárította volna.

A szellem szelíden belékarolt és olvasásba merült gyermekkori alakjára mutatott. És íme hirtelen egy tarka, keleti ruhába öltözött férfi tunt fel a nyitott ablak elott. Széles övében baltát viselt és kötoféken vezetett egy fával megrakott szamarat.

- De hiszen ez Ali Baba ! - kiáltotta Scrooge izgatottan. A derék, öreg Ali Baba, aki eljött hozzám, egy régi karácsonyestén, amikor a többi gyermekek már mind hazamentek és árván buslakodtam az iskolaszobában ! És ott megy Jancsi és Juliska is ! Nem látod oket ? Ott meg a szultán kocsisa, tótágast áll, mert megbüntette a nagy varázsló! Úgy kell neki ! Miért akarta mindenáron feleségül venni a hercegnot !

Hol sírva, hol nevetve mondta ezeket a különös, komoly ember számára szinte érthetetlen szavakat. Ha üzletfelei vagy ismerosei közül valaki meghallja, ugyancsak elcsodálkozik rajta !

- Odanézz ! A papagály ! - kiáltotta Scrooge. A melle zöld, a farka sárga ! A taraja olyan csipkés, mint egy salátalevél. Tudod, melyik papagály ez ? Az, amelyik Robinson Crousera rákiáltott, amikor körülvitorlázta a szigetet és ismét hazatért. Azt mondta neki : "Hol voltál Robinson ?" Szegény Robinson azt hitte, álmodik; de nem álmodott, mi tudjuk, úgy-e ? A papagály kiáltott. És nézd ott van Péntek ! Hogy fut lélekszakadva a kis öböl felé, hogy megmentse életét.

Aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, bár az ilyesmi egyáltalában nem volt Scrooge szokása, ismét halk, szomorú hangon mondta :

- Szegény kisfiú ! és keservesen sírt. Majd zsebébe nyúlt, bizonytalanul nézett körül és alig hallhatóan mormogta, miközben kabátujjával letörölte könnyeit :

- Szeretnék, oh be szeretnék... de már késo !

- Mi bajod van ? - kérdezte a szellem.

- Oh, semmi ! - csak tünodöm. Egy szegény betlehemes kisfiú énekelt tegnap este az ajtóm elott. Bárcsak adtam volna neki valamit. A szellem elgondolkozottan mosolygott, majd intett :

- Na, nézzünk egy másik karácsonyt.

Szavaira, mint egy varázsigére, a "kisfiú-Scrooge" valamicskét megnott, a szoba sötétebb lett és még sokkal elhanyagoltabb. A padozat fája megrepedezett, az ablaküvegek megpattantak, a tetorol a vakolat nagy darabokban hullott alá és csupasz gerendák álltak ki helyén. Hogy mindez miért és hogyan ment végbe, azt Scrooge nem tudta volna megmondani, annyit azonban biztosan tudott, hogy színhely tökéletesen élethu volt. Az elárvult iskolában ismét csak önmagát látta, most már mint nagyobbacska fiút. Társai elszéledtek, kiki boldogan sietett haza, hogy a szentestét övéivel töltse.

Most nem olvasott, hanem nekibúsultan járt fel és alá. Az öreg Scrooge bánatosan nézett a szellemre, majd kinyílt az ajtó és egy kislány - jóval fiatalabb a fiúnál - jött be rajta. A kisfiúhoz lépett, átölelte, csókokkal halmozta el, édes-kedves bátyámnak nevezte.

- Érted jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám, - mondta a kislány. Hangja olyan volt, mint az ezüstcsengetyu. Csilingelve kacagott, kis kezével tapsolt, folytonosan ismételgetve. - Igen, hogy hazavigyelek, hogy hazavigyelek !

- Haza, kicsi Fan ? - kérdezte a fiú.

- Igenis, haza - válaszolta a kislány és csakúgy sugárzott az örömtol. - Hazaviszlek és többé el sem engedlek. Apa mostanában oly jó és engedékeny. Valóságos mennyország a ház ! A minap este az ágyam szélére ült, a hajamat símogatta, nekibátorodtam, és kérlelni kezdtem, hogy engedje meg, hogy hazajöhess. Mindjárt beleegyezett és most idekocsiztam, hogy hazavigyelek. De hogy megemberesedtél ! Hiszen már egész férfi vagy. Soha többé nem szabad ide visszajönnöd. Elég volt ! Végre mindnyájan örömben és boldogságban együtt fogjuk tölteni a szent karácsonyi ünnepeket.

- Te is már valóságos hölggyé cseperedtél, kicsi Fan, - mondta a fiú.

Vidám kacagás volt a válasz. A kislány megpróbálta átölelni bátyja nyakát, de oly kicsiny volt, hogy lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje. Azután gyermeki pajzánsággal cibálni, vonszolni kezdte az ajtó felé. A fiú alig vonakodva követte, hiszen olyan boldogan ment volna már.

Ekkor harsány hang hallatszott :

- Hozzátok le Scrooge úrfi poggyászát !

És az elocsarnokban megjelent az iskolamester úr személyesen. Leereszkedo goggel nyujtotta kezét Scrooge-nak, aki zavarában egyik lábáról a másikra állt. Majd húgával együtt egy kisebb, dohos szobába tessékelte oket. Ebben a szobában olyan hideg volt, hogy a falon függo térképeken és az ablakban álló hatalmas földgömbökön dér és jégvirág csillogott. Bort és kalácsot tett eléjük, de a kelletlenül kínált kalács keletlen és a savanyú arccal kitöltött bor savanyú volt. Egy szurtos szolgálóval a várakozó kocsisnak is küldött egy pohár bort. A szolgáló vigyorogva jött vissza azzal, hogy a kocsis azt üzeni, ha a bor a multkori hordóból való, akkor köszöni, de nem kér belole. Ezalatt Scrooge úrfi poggyászát a saroglyára kötötték. A gyermekek vídáman paroláztak a mesterrel, majd felpattantak a kocsira, és gyors iramban hajtottak el a kanyargós úton. A kerék mélyen belevágódott a vékony hórétegbe, üde zöld fucsík tunt elo nyomában a fehér mezon.

- Gyenge kis teremtés volt, minden szello elfújhatta volna. De nagyon jószívu - mondta a szellem.

- Aranyos, jószívu teremtés volt. Mindenki szerette.

- Késobb, asszonykorában sokat betegeskedett és fiatalon halt meg. Azt hiszem, gyermekei is voltak - mondta elgondolkozva a szellem.

- Csak egy fia volt - mondta Scrooge.

- Persze, az unokaöcséd !

- Igen, az unokaöcsém, - mondta Scrooge látható zavarral.

Alig léptek ki az iskola kapuján, megváltozott a kép. Nagyváros forgalmas utcáján voltak, ide-oda sieto emberek között, a kocsiúton lassan haladó jármuvek, tolongás, kiáltozás, jellegzetes városi lárma kellos közepében. Egy futó pillantás az üzletek kirakatára s nyilvánvalóvá vált, hogy itt is karácsonyeste van; ünnepélyes fény, kivilágított boltok és ablakok mindenfelé. A szellem fényes bolt elott állott meg és megkérdezte Scrooge-ot, ismeri-e ezt az üzletet.

- Hát hogyne ismerném - mondta, - hiszen itt inaskodtam.

Bementek a boltba. Magas emelvényen francia-parókás öreg úr ült íróasztalánál. Az emelvény olyan magas volt, hogy ha az öreg történetesen tíz centiméterrel nagyobbra nott volna, fejét minden mozdulatra a mennyezetbe kellett volna vernie.

- Istenem, Fezziwig apó, testestol-lelkestol, - kiáltotta Scrooge izgatottan.

Fezziwig apó az órára pillantott. Pont hét óra volt. Elégedetten dörzsölte kezét, helyreráncigálta félrecsúszott mellényét. Tetotol-talpig deru, jókedv, jóindulat sugárzott róla. Most megszólalt kedélyes, meleg, barátságos hangon :

- Hé, Ebenezár, Dick ! gyertek csak ide ! - Scrooge egykori énje karcsú fiatalember volt, s fürgén futott fonöke felé. Gyakornoktársa, Dick mindenütt nyomában.

- Nini, Dick, - mondta Scrooge a szellemnek, - Istenemre, legjobb barátom, Dick. Szegény, jó Dick !

- Nos, fiúk, - mondta Fezziwig - záróra, záróra, mire vártok ? Karácsonyeste van, fiacskáim. Oly egy-kettore becsukjuk a boltot, hogy azt se mondjuk, bik-mak.

Több se kellett a két fiatalembernek. Egy-ketto már kint voltak az utcán - három-négy - már helyükön voltak a keresztzárak - öt-hat - szaporán fordultak a zárban a kulcsok - hát-nyolc - már ismét ott álltak a fonök elott büszkén, hogy az még tízig sem számolhatott és már minden a helyén volt.

- Megy ez, mint a karikacsapás ! - kiáltotta Fezziwig apó és fürgén lefutott a magas emelvényrol. - Na, most gyorsan félre az útból mindent ! Hely kell nekünk, Dick, gyorsan, gyorsan, Ebenezár !

- Félre mindent ! Oh, mit nem rakott volna félre a két fiú gazdája szavára ! Perc alatt minden mozdítható a falnál volt. A padló tisztára seperve, fellocsolva, a lámpák megtisztítva, a tuz megpiszkálva. Meleg, fényes bálteremmé varázsolták a boltot. Már jött befelé a zenész is - egy szál muzsikus, hegedujét cincogtatva.

Jött Fezziwigné asszonyság is csupa-mosoly ábrázattal. Jött a három Fezziwig kisasszony is, üdén és kívánatosan, nyomukban a hat gavallérral, akiknek szívét rabul ejtették. Jöttek az összes alkalmazottak, fiúk és lányok, vídám csapatban. Jött a szobalány is unokabarátjával, a pékkel. Jött a szakácsné földijével, a tejessel. Jött a kifutó a szemközti boltból, akirol úgy hírlett, hogy gazdája nem gyoz eleget enni adni neki. Jött a szomszédasszony szobalánya, akinek úrnoje vörösre ráncigálta a fülét. Jöttek valamennyien, az egész utca, egyik a másik után, ki félénken, ki lopakodva, ki vonakodva, ki tolakodva. Végül is így vagy úgy, ott voltak mindnyájan. Húsz pár menten táncra perdült. A táncolók körbe keringoztek a termen, folytonosan cserélve a vezeto-párokat, mindaddig, amíg csupa vezeto-pár volt már és egy pár sem akadt, akit vezessen. Mikor a zurzavar és zenebona tetofokára hágott, az öreg Fezziwig tapssal adott jelt a szünetre, de a párok vígan kurjongattak : hogy volt ! A zenész bedugta átforrósodott fejét egy vödör vörösborba, amit külön ebbol a célból készítettek oda. Biztosan kortyolt is közben belole egyet-kettot. Tény az, hogy mikor csapzottan, csurom-borosan ismét felmerült, olyan tüzesen kezdett játszani, mintha az imént még elpilledt zenészt lepedoben vitték volna haza és most vadonatúj, pihent ember állna a helyén.

Aztán ismét tánc rogyásig, zálogosdi, hölgyválasz, majd megint tánc, majd sütemény, szerecsenfánk, hidegsült, fott sonka vegyes salátával és sör annyi, amennyi csak belefért a sok szomjas torokba. Az est fénypontja a frissítok felszolgálása után következett, amikor a zenész (Istenemre, ez a fickó érti a mesterségét ! Jobban, mint én az enyémet, vagy ti a tiéteket !) rázendített a "Sir Roger de Coverley"-re. Most az öreg Fezziwig állt az élre Fezziwigné asszonysággal; nem lebecsülendo teljesítmény huszonhárom vagy huszonnégy pár táncossal "Sir Roger"-t vezetni. És micsoda elszánt emberekkel, akik táncolni akartak valamennyien és hallani sem akartak arról, hogy hazamenjenek.

De Fezziwig apó gyozte és ha kétszer vagy négyszer annyian lettek volna, akkor is állta volna a sarat. És Fezziwigné sem maradt mögötte - egy lépéssel sem. Valódi párja volt mindenféleképpen. Ha valaki tud ennél nagyobb elismerést, mondja csak ki, hogy azzal adózzak ennek a kituno házaspárnak. Fezziwig apó úgy ropta, olyan tuzzel és fürgeséggel, hogy lábikrái, mint felvillanó fények, szinte világítottak a táncosok lábszárainak tömegében, mint a lombok közt bujkáló holdsugár. Váratlan fordulatokkal, ezer ötlettel vezette a táncot : elore, hátra, kétszeres, négyszeres, dugóhúzó, hölgydobás, tengeri kígyó, rétestészta és még sok-sok más figura után végre mindenki ismét a helyén állott. Ám a fáradhatatlan Fezziwig apó még kivágott egy bokázót olyan frissen és ügyesen, hogy csakúgy porzott a talpa alatt !

Még javában állt a bál, amikor az óra tizenegyet ütött és véget vetett a mulatságnak. Fezziwig és Fezziwigné az ajtóban állva, mindenkitol meleg kézszorítással búcsúzott, nem mulasztván el elmondani legjobb karácsonyi kívánságaikat külön-külön mindenkinek. Mikor az utolsó pár is elköszönt és a távozók vídám hangja is lassacskán elhalt az estében, a házaspár megcsókolta egymást és a boldogan elütött karácsonyeste hangulatával tért háznépével nyugovóra.

Scrooge az egész jelenetet mintegy kábulatban nézte végig. Ámuló eszmélete egykori valójánál idozött. Mindent felismert, mindenre visszaemlékezett, mindent boldogan élt át újból, és egész lényén valami kimondhatatlan izgalom lett úrrá. Csak mikor ifjúkori alakja és egykori barátja, Dick, végképp eltunt szeme elol, ötlött eszébe ismét a szellem, aki ezt a világot felidézte számára. A szellem meroen nézett reá és a fény rendkívül élesen világított fején.

- Ime, - szólalt meg a szellem - mily semmiséggel lehet boldoggá tenni ezt a balga népséget.

- Semmiséggel - dünnyögte Scrooge. - Figyelj csak és hallgasd meg a két kisinast, hogy zengik Fezziwig apó dícséretét. - Scrooge meghallgatta, azután a szellem felé fordult, aki így folytatta :

- Nos, talán nincs igazam ? Fezziwig apó csupán néhány fontot költött el pénzébol, amit úgysem vihet magával a sírba. Talán három vagy négy fontot. Vajjon ezért jár neki ennyi hála és elismerés ?

- Nem errol van szó, - mondta Scrooge izgatottan és észre sem vette, hogy nem úgy beszél, mint a mostani, hanem mint az egykori Scrooge. - Majd elmondom neked, szellem, hogy mi itt a lényeges ! A mód a lényeges, amivel a fonök könnyuvé vagy nehézzé teheti szolgálatunkat, teherré vagy örömmé változtathatja munkánkat. Egy szó, egy tekintet, egy mosoly, - oly semmiségek, hogy szinte fel sem mérhetok, számba sem vehetok. És mégis mennyire fontos mindez, a kello pillanatban többet ér, mintha egész vagyonát osztaná ki közöttünk !

Scrooge hirtelen elhallgatott, magán érezve a kísértet kutató tekintetét.

- Van valami kívánságod ? - kérdezte a szellem.

- Oh semmi különös, - mondta Scrooge.

- De úgy látom, mégis csak furdal valami, - erosködött a szellem.

- Nos, hát, ha mindenképpen tudni akarod, nagyon szívesen váltanék egy-két szót a segédemmel. De most rögtön. Ez minden, amit szeretnék.

Mialatt ezt mondta, még látta az ifjú Scrooge-ot, amint eloltja az üzletben a lámpákat, azután ismét kint álltak a szellemmel kettesben a hideg, sötét éjszakában.

- Idom lejár, - mondta a szellem. - Nos gyorsan ! - Ez a parancs nem Scroogenak, hanem valamely láthatatlan hatalomnak szólt, aki abban a szempillanatban végrehajtotta azt. A kép nyomban megváltozott. Scrooge ismét önmagát látta. Most idosebb már, eros, javakorabeli férfi. Elszántság és gonoszság, - késobbi éveiben oly jellemzo tulajdonságai - még nem látszik az arcán, de a pénzvágy és a gond már egy-két vonásban világosan kiütközik. Nyugtalan, csapongó, mohó tekintet ül ezen az arcon. A rosszindulat most bocsátja gyökerét a talajba; még nem erosödött meg a fatörzs, de már látható, hova veti majd árnyékát.

Scrooge most nincs egyedül, szép, fiatal gyászruhás leány ül mellette. A leány szemében könny csillog. Fátyolos, könnyes hangon szólal meg :

- Nem sokat jelentek én már számodra. Uj bálványt találtál magadnak. Én lemaradtam. És ha új bálványod is eldédelget annyira, mint én tettem volna, valóban kár bánkódnom emiatt.

- Mi az az új bálvány ?

- Az aranyborjú.

- Istenem, ez a világ sora. Nincs rettentobb valami a szegénységnél. És nincs ember, aki ne igyekeznék minden eszközzel jólétet teremteni.

- Túlságosan félsz az élettol - mondta a leány halkan - és csak abban reménykedsz, hogy a pénzed fog megóvni minden bajtól. Egykor nemesebb céljaidat, törekvéseidet egymásután adtad fel, hogy végül is a legátkosabb szenvedély : a nyerészkedés, teljesen úrrá váljék rajtad. Régóta figyellek már, most mindent világosan látok.

- Mit látsz világosan ? Legfeljebb azt láthatod, hogy okosabb lettem az élet dolgaiban, de érzéseimen ez mitsem változtatott !

A leány csak szomorúan intett nemet fejével.

- Vagy látsz talán valami változást ?

- Tudod jól, hogy barátságunk nem tegnapi keletu. Még akkor kötöttük, amikor mindketten szegények és elégedettek voltunk és csak abban reménykedhettünk, hogy közös munkával és szorgalommal, idovel, valamelyest javíthatunk helyzetünkön. De te azóta teljesen megváltoztál. Más ember lett beloled !

- Csak ember lett belolem !

- Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkezo céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyiltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.

- Akartam én valaha szabadulni ?

- Sohasem mondtad.

- Nos hát ?

- Nem mondtad, de megváltozott szellemed, az enyémtol eltéro életformád és olyan célok, amiket nem tudok veled megosztani, világosan elárulták szándékodat. És minden egyében is, ami valaha értékessé tette számodra szerelmemet, észre kellett vennem a változást. Mondd meg oszintén, ha nem találkoztunk volna egykor, észrevennél-e most és ha igen, törekednél-e megnyerni? Ugy-e, nem ? - mondta a leány szelíden, de határozottan.

A férfi mérlegelni látszott a súlyos szavakat, de végül csak annyit mondott :

- Szóval, te azt hiszed, hogy nem ?

- Oh, milyen szívesen vélekednék másként. Isten látja lelkem, nem tehetem. Ráeszméltem az igazságra és most már ki kell tartanom mellette megingathatatlanul. Ha szabad volnál ma, holnap, vagy holnapután, elképzelhetem-e rólad, hogy egy szegény leányt választanál ? Te, aki csak a pénzben, a nyereségben bízol és hiszel. Vagy, ha egy gyenge pillanatban mégis hutlenné válnál életelvedhez és megtennéd, vajjon nem bánnád-e meg könnyelmu lépésedet százszor és ezerszer ? Tudom, hogy keservesen megbánnád és ezért most elbúcsúzom toled. Most, amikor szívem még csordultig van szerelemmel aziránt az ember iránt, aki egykor voltál. - A férfi szólni akart, de a lány már elfordult tole és elmenoben még csak annyit mondott :

- Tudom, hogy ez fáj neked. Kell is, hogy fájjon ! De hidd el, nagyon-nagyon rövid ido mulva el fogod feledni mindezt, mint haszontalan álmot és örülni fogsz, hogy idejekorán felébredtél. Oszinte szívbol kívánom, légy boldog a maga módján !

Ezzel lassú léptékkel elment, anélkül, hogy hátranézett volna.

- Szellem ! - mondta Scrooge - miért gyötörsz ? Elég volt ! Vezess haza, nem akarok többet látni !

- Hátra van még egy kép a múltból ! - szólt a kísértet tompán.

- Nem ! Nem akarom látni ! Ne mutass semmit ! - könyörgött Scrooge.

De a kérlelhetetlen kísértet átölelte és kényszerítette, hogy végignézze a következo képet is.

Kényelmes, tágas szobát látott. A kandalló elott szép fiatal leány, oly ismeros vonásokkal, hogy Scrooge szíve megdobbant; ám a következo pillanatban megpillantotta ot is. Oszhajú, idos hölgy lett belole. Karosszékben ült leányával szemközt. A szobában zsibongás, kiáltozás, lárma. Most látta csak, hogy annyi gyermek nyüzsög a két no körül, amennyit hamarjában meg sem tud számlálni. A gyermekek semmiben sem hasonlatosak a költo által megénekelt negyven gyermekhez, akik, mint tudjuk, úgy viselkedtek, mint egyetlen gyermek. Ellenkezoen, itt minden egyes gyermek úgy viselkedett, mintha egymaga negyven gyermek lett volna. Az eredmény : szüntelen futkározás, fülrepeszto zsivaj. Ám a két not nem zavarja a zaj, sot jóízut nevetnek a gyermekek csínyjein. A leány elvegyül közéjük, bírkózik velük és szívesen turi, hogy a kis zsiványok nem éppen kesztyus kézzel bánjanak vele.

Oh, bárcsak én is köztük lettem volna ! Bár, esküszöm, nem hiszem, hogy oly durva tudtam volna lenni ! Semmi pénzért nem lettem volna képes selyemhaját ráncigálni, cipocskéit a lábáról lerántani, gyenge derekát megöklözni, úgy, mint ahogy ezek a semmirekello kis csibészek tették. Ezer kérdéssel halmoztam volna el, csakhogy szóra nyissam édes ajkát. Órákig tudtam volna csillogó szemébe nézni, de semmi olyat nem mondtam volna, ami miatt pironkodnia kellett volna. Könnyu kézzel símogattam volna hullámos drága haját, aminek egy fürtöcskéje minden kincsnél többet ér. Egyszóval, bevallom, szívesen cseréltem volna bármelyik gyerekkel, csakhogy vele lehessek. Persze, úgy, hogy azért férfiként értékelhessem jelenlétét.

Most kopogtatás hallatszik az ajtón. A gyerekek egymás hegyén-hátán bukfenceznek, magukkal rántják a leányt is. Kócosan a hancúrozástól, rendetlen ruhában, de neveto arccal fogadja hazatéro atyját. Az apa az ajtóban áll, nyomában egy ember, aki csakúgy roskadozik csomagjai alatt. Karácsonyi ajándékok és játékok ! A gyerekek a csomagokra vetik magukat. A két férfit magukkal sodorják, lábukba, karjukba csimpaszkodnak, nyakkendojüket ráncigálják. Micsoda öröm és elragadtatás minden egyes csomag felbontása ! Az egyik gyermek letépi a kóccal kitömött bohóc csörgosapkájáról a rézgombot és szájába veszi. Valószínuleg azt hiszi, hogy cukorka. Micsoda ijedelem, zurzavar és sápítozás. A gyerek lenyelte a gombot ! Micsoda megkönnyebülés, amikor mégis megkerül a gomb ! Öröm, hála, boldogság, elragadtatás tölti be a szobát. Végre elfáradnak a gyerekek is. Versenyt futnak fel a falépcson az emeletre, ahol aludni mennek és a ház végre elcsendesedik.

Scrooge ezt a jelenetet is éber figyelemmel kísérte.

A ház ura bájos kislánya vállára teszi a kezét, gyengéden magához vonja és lassú léptekkel mennek a kandalló felé, ahol az úrno már helyet foglalt kényelmes karosszékben. Ok is odatelepednek melléje. Scrooge szívét összeszorítja a fájdalom a gondolatra, hogy neki is lehetne ilyen bájos, kedves leánykája, megérto felesége, meghitt tuzhelye. Család és otthon, amely bearanyozhatná élete alkonyát.

- Bella - fordul most a férj az asszonyhoz - mit gondolsz, kit láttam ma délután ?

- Sejtelmem sincs róla, kicsodát ?

- Egy régi barátunkat. Nos, nem találod ki ? Scrooge urat ! Elmentem a boltja elott és az ablaktábla csak félig volt behajtva. Benn gyertya égett és így jól láthattam ot. Ugy hírlik, hogy a társa halálán van. Igy hát egyedül volt ott. Azt hiszem, a társán kívül senkije sincs a világon.

- Szellem, ne gyötörj tovább, - szólalt meg Scrooge elcsukló hangon. - Vigyél el innen !

- Megmondottam, hogy régen elmúlt idok letunt árnyait fogod látni csupán. Legyen bátorságod szembenézni velök.

- Nem ! Elég volt. Nem bírom tovább !

Ijedten látta, hogy a kísértet arca csodálatos módon valamennyi árnyalak arcához hasonlít. Megrémült, de azért tovább alkudozott.

- Hagyj békén ! Vigyél haza. Ne kínozz tovább !

Miközben ezt mondta, most már az is feltunt Scroogenak, hogy a kísértet fején a fény rendkívüli erovel világít. Ösztönszeruen érezte, hogy a látottak és a fény erossége között titokzatos összefüggésnek kell lennie. Ha a fény kialudna, ez talán véget vethetne további kínjainak. A lámpaernyo formájú süveg ott volt a kísértet kezében. Hirtelen mozdulattal megragadta a süveget és szempillantás alatt a kísértet fejébe nyomta. A kísértet menten összeroskadt és tetotol-talpig eltunt a süveg alatt. Scrooge teljes erovel, kétségbeesetten szorította a süveget a föld felé. Az alsó szélén még mindig éles fény tört elo és nappali világosságot árasztott.

Scrooge érezte, hogy ereje fogytán fogy és az ájuláshoz közel még csak annyit látott, hogy ismét hálószobájában van. Homályosan látta ágyának körvonalait is. Egy utolsót szorított még a süvegen, azután végképpen kimerülten ágyához tántorgott és mély álomba merült.

*

Az második számu kisértet

Egy telitüdobol nekilendülo és legszebb reményekre jogosító horkantás kellos közepén Scrooge hirtelen felébredt. Látszólag nem keltette fel senki és semmi. Mégis teljesen szükségtelen volt közölni vele, hogy ismét éjfélután egy óra közeledik. Ezt világosan érezte. Ezért is ébredt fel. Tudta, hogy az idopont egészen közel van, amikor a második számú kísértettel, aki Marley közbenjárására fel fogja keresni, fontos megbeszélést kell folytatnia.

Egyideig azon tunodött, hogy a második számú kísértet ágyának vajjon melyik függönyét fogja félrevonni. Azután, noha a szobában olyan hideg volt, hogy az orrahegye is kivörösödött, mégis elhatározta, hogy egy percre kibújik a dunyha alól és valamennyi függönyt elore félrehúzza. Azután visszafeküdt és fürkészve nézett körül. Szilárdan eltökélte ugyanis, hogy már az elso pillanatban szemtol-szembe akarja kapni a kísértetet; nem hagyja magát meglepni és bármi történjék is, semmin sem fog csodálkozni, egyszóval a legnagyobb mértékben berendezkedik az idegháborúra.

Friss szellemu és gyors elhatározóképességu úriemberek, akik kelloképpen értékelni tudják a pillanatadta elonyöket és minden szavuknak és mozdulatuknak kello súlyt tudnak adni, bizonyára megértik ezt a törekvést. Anélkül, hogy el akarnók túlozni Scrooge képességeit és pillanatnyi lelkierejét, annyit nyugodtan mondhatunk róla, hogy az eljövendo kísértet külsejét illetoen mindenféle jelenségre, ami, mondjuk, egy újszülött és egy rinocerosz között váltakozhatik, teljesen felkészült.

A hiba csupán abban rejlett, hogy mindenre elkészülvén és felkészülvén, a semmire semmiképpen sem készült fel. Már pedig ez történt. Az óra egyet ütött és nem történt semmi. Ez mindennél meglepobb és ijesztobb volt. Scrooge úgy reszketett a félelemtol, mint a kocsonya. Eltelt öt kínos perc, tíz perc, negyedóra, - még mindig semmi. Ott feküdt az ágyban, különös vöröses fény áradt szét a szobában. Ez a vöröses nyugtalanító fény azóta volt észlelheto, amióta az óra elütötte az egyet. Csak fény - minden kísértet nélkül; riasztóbb volt, mint egy tucat kísértet, mert sehogysem érte fel ésszel, hogy mit jelenthet és mi lesz ebbol. Szinte úgy érezte magát, mintha máglyára rakták volna és a fény saját testének izzó parázsából áradna, anélkül, hogy az égést magát érezné ! Végül, minthogy már nem tehetett mást : gondolkodni kezdett. Persze, most mindenki azt mondja, hogy ezt már elobb is megtehette volna. Igen ám, de rendszerint éppen az, aki bajban van, látja legkevésbé világosan saját helyzetét. A kívülálló mindig bölcsebb. No, de mindegy, tény az, hogy most már gondolkodott. És amint gondolkodott, lassankint rájött, hogy a fény alighanem a szomszéd szobából szurodik át. Mikor ez a gondolat eléggé gyökeret vert benne, óvatosan kilopódzott az ágyból, bebújt a papucsába és lábujjhegyen az ajtóhoz osont.

Abban a pillanatban, amint kezét a kilincsre tette, valaki a másik szobából a nevét kiáltotta s egyben felszólította, hogy lépjen be. Scrooge némán engedelmeskedett.

A szoba, amelybe belépett, kétségtelenül ugyanaz a szoba volt, ami évek óta általában ebédlojének ismert. De amint jobban körülnézett és szeme megszokta a fényt, látta, hogy valami csodálatos változás ment végbe a szobán. A mennyezetet és a falakat örökzöld növényzet borította, mint valami kertben. A buja zöld levelek között harmatcseppektol csillogó bogyók piroslottak. A magyal, fagyöngy és borostyán fényes leveleirol a tuzfény mint millió kis tükörrol megsokszorozódva verodött vissza. A kandallóban hatalmasan lobogó lánggal égett a tuz. Aligha látott ez a kandallónak csúfolt ócska cseréptákolmány valaha is ekkora tüzet. A szoba közepén, mintha mesebeli király koronázási dombja lenne, sült pulykák, libák, vaddisznópecsenye, ropogós malacsült, hosszú fürtökben kolbász, hurka, piros almák, sárga narancsok, pompás körték, kürtöskalácsok, csillogó üvegekben forralt bor. Az óriás halomból ínycsiklandozó illatok szálltak és betöltötték a nagy szoba minden zugát. Ennek a csodálatos dombnak a hegyében furcsa, jókedvu óriás ült, egyik kezében jókora darab malacsültet, a másikban boségszaru formájú lobogó fáklyát tartva. A fáklya fénye élesen hullt a belépo Scrooge ámuló ábrázatára. Habozva állt meg az ajtóban.

- Gyere csak közelebb, - kiáltotta a szellem - ismerkedjünk meg kissé !

Scrooge félénken lépett közelebb. Fejét lehajtotta, szemét lesütötte. A kísértet tekintete tiszta volt és világos, mégsem volt bátorsága szembenézni vele.

- Az idei karácsony szelleme vagyok - dörögte az óriás. - Nézz már rám !

Scrooge felpillantott és szemügyre vette látogatóját. Egyszeru zöld ruhát viselt fehér prémgallérral. Kabátja gombolatlan, inge nem volt, csupasz mellkasa önérzetesen kidomborodott, mintha ezzel is leplezetlen oszinteségét hangsúlyozná. Rövid ruhája alól kilátszott mezítelen lábszára. Fején csillogó jégcsapokkal megtüzdelt fenyokoszorút viselt. Barna göndör haja természetes fürtökben vállára csüngött, nyilt arca, vídáman csillogó szeme, zengo hangja valóban bizalomkelto, zavartalan életörömöt sugárzó jelenséggé tették. Övén baloldalt ócska, rozsdamarta kardhüvely lógott, kard nélkül.

- Sohasem láttál még ilyesféle alakot, mint én vagyok ? - kérdezte a kísértet.

- Soha - felelte Scrooge.

- Sohasem csavarogtál az éjszakában családom valamelyik fiatalabb tagjával ? - illetve úgyis mondhatnám, hogy valamelyik öregebbik tagjával, mert jómagam rettento fiatal vagyok; esetleg valamelyik bátyámmal; az utóbbi években is született néhány.

- Nem hiszem, hogy találkoztam volna velük. Sot bizonyosra veszem, hogy aligha volt szerencsém bármelyikökhöz. Hány bátyád van tulajdonképpen ?

- Több mint ezernyolcszáz - mondta a szellem.

- Micsoda család ! - mormogta Scrooge.

A szellem most feltápászkodott.

- Szellem - szólt Scrooge minden bátorságát összeszedve - induljunk, vezess bárhová, én követlek. Tegnap éjszaka sok mindent tapasztaltam, ami hasznomra válhatik. Rámfér, hogy toled is tanuljak valamit.

- Fogd meg ruhám szegélyét !

Scrooge engedelmeskedett és két kézzel kapaszkodott a kísértet ruhájába.

Fagyöngy, magyal, borostyán, pulyka, liba, kacsasült, hurka, kolbász, sültmalac, kalács, gyümölcs, forralt bor egy szempillantás alatt eltunt. Eltunt a szoba is, a kandalló, a vöröses fény és az éjszaka is. Nagyvárosi utcán találták magukat, fehéren csillogó karácsonyi reggelen. Csípos hideg volt. A hókaparó lapátok érdes, harsogó hangja hallatszott. A háztetokrol lesepert hótömegek nagy puffanással estek a földre, nem kis örömére a gyerekeknek, akik kipirult arccal gyönyörködtek a csillogó görgetegekben.

A fehér hóból élesen váltak ki a házak sötét körvonalai. A földön piszkos sárrá taposták a havat a járókelok. A kocsiúton a szekérnyomokban olvadt hólé csurgadozott, az útkeresztezodéseknél terjedelmes pocsolyává gyulve.

A kéményekbol nedves fa suru, keseru füstje szállt alá és úgy megtöltötte az utcát, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye ideokádta volna füstjét. Egyszóval az idojárás nem volt éppen szívderíto. Mégis deru és öröm volt a levegoben; foszló-fehér felhos nyári kék ég alatt sem lehetett volna különb. Ez a vidám derü a lakosságból sugárzott. A férfiak a házak ereszén állva - miközben a havat lapátolták - vidáman kiáltoztak egymásnak, olykor egy-egy hólabdát is hajítottak. Jót nevettek, ha célbatalált, még jobbat, ha elhibázta a célt. A mészáros boltja félig nyitva van még, a gyümölcsös kulipintyója teljes dicsfényben tündököl. A gesztenyés kosarak az ajtóban úgy dülleszkednek ki az utcára, mint valami tekintélyes úriember önérzetes pocakja. A szép nagy barna spanyolhagymák, mint valódi spanyolok büszkén sorakoznak egymás mellé a polcon és csak, ha egy nagyon csinos lány megy el a bolt elott, kacsintanak rá nagy huncutul. A körték, almák sárgálló gulákban mosolyognak. A bejárat felett fonalra aggatva csodás szolofürtök függnek. Mindenkinek jogában áll megszemlélni oket, sot a boltos különös elozékenysége folytán teljesen díjmentesen futhat össze láttukra a nyál bárki szájában. A norfolki aszaltalmák mély aranysárgája beleolvad a narancsok meleg és a citromok hideg sárgájába. Egy szegen készen állnak a papírzacskók, türelmetlenül várva, hogy azt a sok zamatos gyümölcsöt befogadják és vacsorautáni csemegének elvigyék gazdagok és szegények ünnepi asztalára. Még az aranyhalak is fontoskodva uszkálnak körbe-körbe a kirakat közepére tett uborkás üvegben. Ha az ember meggondolja, hogy milyen szenvtelen és hideg nedves elemben élo lények, szüntelen keringésük izgatott tüntetésszámba megy.

Hát még a fuszerüzlet ! Oh, a fuszerüzlet ! Bár kirakatait már bezárták és az ajtó csak félig van nyitva, az ajtóhasadékon át még mindig káprázatos dolgokat láthat és hallhat az ember. A mérleg serpenyoi szüntelen csengenek, a spárgagombolyagok, mint az ördögmotolla pörögnek, a bádogdobozok, mintha varázslat folytán volnának örökös mozgásban polc és pult között. A tea és a kávé illata ingerloen száll a levegoben. A mazsolás hordóból aranyszínu mazsola ömlik, a fahéjrudak a világ leghosszabb fahéjrúdjai, a tisztított mandula a világ legfehérebb mandulája. A cukrozott gyümölcsön olyan vastag a barázdás szürkés cukorréteg, hogy az ember rosszúl lesz az éhségtol, ha ránéz ! Az aszaltszilva és a koszorúfüge is ünnepi díszbe vágták magukat; fenyovel és magyallal vannak díszítve. A vásárlók a keskeny ajtóban az ünnepi bevásárlás rettento sürgosségétol uzve és a dolog orült fontosságától áthatva minduntalan egymásbabotlanak, ott felejtik a megvásárolt árut és izgatottan visszafutnak érte. Vagy elfelejtenek fizetni és akkor meg a boltos lesz izgatott. A személyzet örömtol sugárzó arccal áll a csata hevében a pult mögött. Oly fényes az arcuk, mintha a cég különlegességeként árusított és a világ legkitünobb cipopasztájának híresztelt krémmel subickolták volna ki.

Mikor az esteli harangszó megkondul, a város apraja-nagyja ünneplo ruhát és ünneplo arcot öltve tolong a templomok és kápolnák felé vezeto utcákon. A mellékutcák és a városvég egyszeru népe szakajtókban hóna alatt viszi az ünnepi fonott mazsolás kalácsot a pékhez. A szellem különös érdeklodést mutat irányukban. Scrooge-al együtt ott állnak meg a legforgalmasabb pékmuhely ajtaja elott. A szellem felnyitja a szakajtók fedelét és a kezében tartott boségszaruból szentelt vizet hint a kalácsra. A szentelt víz hatására, ha akad a tömegben egy-két civakodó, savanyúképu vagy bánatos arc, az is menten felderül és osztozik az általános jókedvben. Maguk mondják, hogy civakodás, bánat méltatlan a szent karácsonyünnephez. És ez így is van. Isten látja lelkem, így is van !

Amint a harangszó elhangzott, a pékek is becsukták boltjukat. Csak a kalácsok sültek tovább, illatosan a kemencék mélyén, miközben a kéményekbol úgy dolt a füst, mintha a téglákat is meg akarnák sütni ünnepi csemegének.

- A szenteltvíz, amit a kalácsra hintettél, talán valami különleges ízt ad a kalácsnak ? kérdezte Scrooge.

- Igen, a karácsonyünnep ízét és zamatát.

- És vajjon illik-e ez az íz mindegyik kalácshoz ?

- Igen, mindegyikhez, amit jószívvel adnak. A szegényekéhez különösen.

- Miért éppen a szegényekéhez ?

- Azért, mert nekik van rá leginkább szükségük.

Scrooge kissé elgondolkozott, azután hirtelen a szellemhez fordult.

- Lám, ha ennyire szíveden viseled a szegények sorsát, tán nem te, vagy valamelyik rokonod az, aki megtiltja nekik, hogy vasárnap fozzenek és süssenek ?

- Mármint én ?

- Ezek a szegény emberek úgyszólván csak ezeken a pihenonapokon jutnak hozzá, hogy meleg ételt egyenek és te ettol a kis örömtol is megfosztanád oket ?

- Én ?!

- Bocsáss meg, lehet, hogy tévedek, de annyi bizonyos, hogy a te nevedben, vagy rokonaid nevében tették !

- Vannak köztetek olyanok, akik azt hangoztatják, hogy ismernek minket és barátságban állanak velünk. De ezt csak azért teszik, hogy nevünkben saját elbizakodottságukat, gogjüket, önzésüket szolgálják. Nekem, rokonaimnak és barátaimnak oly idegenek ok, mintha a világon sem lennének. Gondolj erre és az o rovásukra írd, amit panaszolsz, ne a mienkre !

Scrooge megértoen bólintott és láthatatlanul odöngtek tovább a városi utcákon. Már a péknél megfigyelte Scrooge, hogy a szellem hatalmas alakja a legszukebb helyen is átfér és bármely kis putriban is oly fenséges és emberfeletti, mintha magas, boltíves teremben állana.

Lehet, hogy éppen ez a képessége, de az is lehet, hogy csak végtelen jóindulata és a szegények iránt érzett szeretete indították a szellemet arra, hogy Scrooge segédjét, Cratchit urat is meglátogassák. Határozott léptekkel mentek a segéd lakása felé. Scrooge még mindig görcsösen kapaszkodott a szellem ruhájába. A szellem megállt a küszöbön, hogy a boségszaruból szenteltvizet hintsen az ajtófélfára. Hamiskásan mosolygott, mintha csak azt mondta volna : lám, így lakik ez a szegény ördög a heti tizenöt shilling fizetésbol. Hm ! Végre egy ördög, aki nem szalad el a szenteltvíz elol.

Cratchitné asszony már ünnepi díszben sürgött-forgott. Egyszeru, olcsó, két-háromszori alakításon már átment ruhát viselt. Nagy gonddal terített. Kisebbik leánya, Belinda, ügyesen segített neki. A nagyobbik fiú, Péter, hatalmas, füligéro keménygallérjával (a papa egy gyenge pillanatban saját legszebb gallérját ajándékozta kedvencének és elsoszülött örökösének) a tuzhely mellett állt és villával forgatta az üstben a krumplit. Látszott rajta, hogy keménygallérját oly elokelonek és ficsurosnak véli, hogy valamelyik divatos szórakozóhelyen is feltunést kelthetne vele.

Most a Cratchit-családnak még két kisebb tagja került elo : egy fiúcska és egy kislány. Izgatottan szaglásztak. Érezték az ünnepi vacsora szagát és megéljenezték Pétert, aki ragyogó elegánciája fényes magaslatán a zúgó üstben ide-oda lökdöste a lassan fovo krumplikat, mialatt az üstbol hatalmas gozfelho tört elo.

- Vajjon hol késik apátok ? - mondta Cratchitné tunodve és Tibi sincs még itt. Tavaly ilyenkor Márta is már jó félórája itthon volt.

- Megjött Márta ! - kiáltotta a két kisebbik gyermek.

- Márta ! Márta - ilyen libánk van ! közölték büszkén az érkezovel.

- Drága szívem, az Isten áldjon meg, csakhogy itt vagy már, úgy vártalak - mondta Cratchitné, jobbról-balról csókolgatva nagyleányát, miközben kalapját,

köpenyét segített neki levetni.

- Sok sürgos munkánk volt tegnap, anyám, a mai nap elment a takarítással, rámolással, amit tegnap elmulasztottunk.

- Az a fo, hogy már itt vagy, ülj a tuzhöz, hogy átmelegedj kicsit, drágám.

- Ne ülj le ! Le ne ülj , Márta ! - kiáltotta most a két kicsi. Apa már itt jön a sarkon, bujj el hamar.

Alighogy Márta elbujt, csakugyan megjött apa, vagy ahogy a gyerekek hívták, Bobi. Kezében jókora fenyoággal, kis jégcsapokkal a bajuszán, mint egy Mikulás. Kicsi Tibi a nyakán lovagolt. Szegény kicsi Tibi egyik lába születésétol béna volt, sínben kellett tartani és mankóval kellett járnia.

- Hát Márta hol van ? kérdezte Bobi, amint belépett és alaposan körülnézett.

- Még nem jött - mondta Cratchitné.

- Még nem jött ? Szent karácsonyestéjén ilyenkor még nincs itt - mondta Bobi és jókedve menten elpárolgott. Sóhajtott és izzadó üstökét törölgette, mert a templomtól hazáig ügetve kellett jönnie. Kicsi Tibi jól megszalajtotta "lovát". Márta látta búvóhelyérol apja gondterhelt arcát és elobujt, mert még tréfából sem akarta ot megszomorítani. A két kisebb gyermek felkapta kicsi Tibit és a konyhába vitték, hadd lássa o is a surgés-forgást, hadd hallja a vacsora sistergését.

- Hogy viselkedett kicsi Tibi a templomban ? kérdezte most anyja.

- Óh, roppant aranyos volt - válaszolt Bobi. És milyen komoly. Ott ült a padban, homlokát összeráncolta, maga elé nézett, látszott, hogy valamin töri kis fejét. Hazafelé azután egyszer csak azt mondta, hogy már csak azért is jó, hogy ott volt a templomban, mert az emberek, amint ot mankójával látták, biztosan rögtön arra gondoltak, aki a bénákat éppé, a vakokat látóvá tette.

Bobi hangja remegett a megindultságtól. Óh, kicsi Tibi napról-napra okosabb lesz ! Figyel, gondolkodik és mélyen érez.

Nem beszélt tovább, mert már jött is szegény kicsi Tibi kis mankójával topogva-kocogva. Egy-egy testvérkéje kisérte jobbról-balról. Leült kis székébe a tuz mellett. És mialatt Bobi felturt kabátjával - mintha bizony meg lehetett volna óvni a további kopástól rettenetesen vásott kabátját - forró limonádét készített, Péter és a másik két kicsi a pékhez szaladtak a diós-mákos kalácsért és a sültlibáért. Néhány perc mulva ünnepélyes menetben vonultak be ezekkel a nagyszeruségekkel.

Menten olyan lázas izgalom keletkezett, mintha egy sültliba valami párjátritkító jelenség lenne, ritka és becses madár, amihez képest a fekete hattyú kismiska. És ebben a házban valóban ritka és becses is volt. Az izgalom tetopontra hágott. Anya a forró mártást öntötte a tálba. Péter szédületes gyorsasággal rakta ki a krumplit a lábasból, Belinda megcukrozta az almamártást, Márta a melegített tányérokat rakta az asztalra. Apa maga mellé ültette kicsi Tibit az asztalsarokra. A többi gyerekek nagy zenebonával hozták a székeket, majd odaültek az asztal mellé és kanalaikkal türelmetlenül doboltak. Végre ott illatozott a pompás libasült gyönyöruen feltálalva az asztal közepén. Amint az asztali áldás elhangzott, anya vette a nagykést és olyan néma csendben, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ünnepélyesen felvágta a sültet. A gyerekek kicsi Tibi vezénylésére harsány éljent kiáltottak.

Soha ilyen libát ! Bobi maga sem fogyott ki a magasztaló szavakból. Milyen puha ! milyen zamatos ! Bore ropogósra sült és foképp milyen olcsó ! A pompás almamártással és zsírban sült krumplival olyan kiadós lakoma volt, hogy az egész család jóllakott vele, sot még maradt is. Bizony, még maradt is ! Cratchit mama különösen büszke volt erre és nagy gonddal rakta félre a maradékot, ami valójában nem volt más, mint egy jókora csont, parányi kis hússal. A kicsik fülig zsírosak lettek és alig tudtak szuszogni a jóllakotságtól. Különösen a zsírban sült krumpliból vették ki részüket.

Most Cratchit mama kiment a konyhába és mialatt Belinda leszedte az asztalt és tiszta tányért tett mindenki elé, óriási lámpalázzal nyitotta ki a sütot, hogy kivegye a puddingos-fazekat. Vajjon átfott-e eléggé, vajjon kijön-e simán és egydarabban a formából ? Nem esik-e majd össze ? Egy pillanatra az is eszébe ötlött, hogy hátha valaki belopódzott a konyhaajtón, mialatt a család a libasültnek szentelte minden figyelmét és elemelte az egész fazekat. De nem ! A fazék ott lapult a süto mélyén ! Amint a fedelét megmozdította, bódító gozfelho tört elo. Egy mozdulat és a pudding már egész fenségességében ott reszketett a tálon. A hófehér gozölgo kendo olyan illatot árasztott mint amilyen nagymosáskor van. Na és a pudding maga ! Az úgy illatozott, hogy le sem lehet írni ! Egy pillanat és Cratchit mama fülig pirulva az örömtol, kezében a puddingos tállal, belépett a szobába. A brandy kék lánggal égett a pompásan és szilárdan álló puddingtorony körül, amelynek tetejébe karácsonyi gyertyát tuztek.

Soha ilyen puddingot ! Bobi szent meggyozodéssel erosítgette, hogy ez a legjobb pudding, amit anya házasságuk ideje alatt készített. Cratchit mama elfogódottan mentegetodzött, mondván, hogy túlkicsinek találja a puddingot ekkora család részére. Úgylátszik, elvétette a mértéket. Mindnyájan hevesen mondtak ellent és csakugyan, amint kiosztották a pompás, gozölgo, édes, meleg ételt, jókora adag jutott mindenkinek.

Végre asztalt bontottak, néhány hasáb fát dobtak a tuzre és körülülték a kandallót. Narancs és alma járta, majd halom gesztenyét vetettek a parázsra. Bobi maga elé tette a család boros-készletét, ami egy fületlen kancsóból és két pohárból állott. Ebbe töltötte a fuszeres, édes forraltbort, mialatt a gesztenye vidám pattogással sült a parázson.

- Boldog karácsonyi ünnepeket mindnyájatoknak, drágáim, mondta most Bobi. Isten segítsen valamennyiünket !

- A jó Isten áldása legyen mindnyájunkon - mondta kicsi Tibi.

A kicsi szorosan odahúzódott apja mellé. Bobi tenyerében tartotta a kis sima kezecskét, mintha nem akarná elengedni. Nagyon szerette és féltette ezt a kis nyomorék gyermekét.

- Szellem - szólalt meg most Scrooge, soha nem érzett elérzékenyüléssel - meg fog halni ez a kicsike ?

- Egy üres széket látok, meg egy zúgot a sutban, ahová nem ül soha senki. Ha csoda nem történik, ez azt jelenti, hogy meghal a gyermek.

- Nem ! Nem ! Édes kísértet, drága szellem ! Ne mondd ezt, ne mondd ezt. Mondd, hogy életben marad !

- Mondom, ha csoda nem történik, nem éri meg a jövo karácsonyt. Dehát mi hiba ebben ? Legalább csökkenti majd a túlnépesedést. Nem ?

Scrooge lehorgasztott fovel hallgatta saját szavait, amelyeket a kísértet nyilván gyúnyból idézett.

- Gyarló ember - mondta a szellem - lám milyen hideg és keményszívu voltál, amikor a túlnépesedésrol beszéltél, anélkül, hogy végiggondoltad volna valójában a dolgot. Azt hiszed, hogy magad szabhatod meg embertársaid életét vagy halálát. Nem gondolod, hogy Isten elott a te életed sokkal kevésbé értékes, mint az ilyen nyomorék gyermeké ? Isten ! Az ilyen beszéd annyi elotted, mintha egy kukac a falevélen felhánytorgatná, hogy lent a sárban túlsok éhes társa van !

Scrooge megtörve hallgatta a szellem dorgáló szavait, elgondolkozva sütötte le szemét és csak arra figyelt fel, amikor a nevét hallotta.

- Scrooge úr egészségére - mondta. - Az o egészségére, akinek ezt a szép ünnepi estét köszönhetjük.

- Valóban neki köszönhetjük ! Volna csak itt ! - mondta Cratchitné asszony haragra gyúlva. - Majd megtanítanám arra, hogy mi a karácsony. Kitálalnám neki a tésztát. Annyit, hogy tudom Isten, nehezen nyelné le.

- Drágám, - mondta Bobi - a gyerekek elott ne beszélj így. No, meg karácsonyeste van !

- Hát persze, hogy karácsonyeste van ! Mikor juthatna máskor eszedbe egy ilyen házsártos, fukar, kapzsi, keményszívu ember egészségére inni, mint amilyen fonököd, Scrooge. Ha valaki, akkor te, szegény öregem, igazán tudhatod, hogy kicsoda.

- De drágám, hagyd már abba ! Éppen ma este nem illik !

- Ha valakinek az egészségére iszom, az csak te lehetsz, szívem. Amit Scrooge úrnak kívánok, azt nem mondom hangosan. Legyen boldog vele. Olyan boldog, ahogy én kívánom.

Körbeadták a poharakat; a gyerekek is bedugták a nyelvük hegyét a borba. Utolsónak kicsi Tibi.

Scrooge a család mumusa volt. Nevének említése elég volt arra, hogy a mosoly eltunjön az arcokról. Vagy öt percig nem is tértek magukhoz. De azután annál vídámabbak lettek. Bobi elmondta, hogy Péter számára egy állás van kilátásban, ami, ha beválik, öt shilling hat pennyt jövedelmez hetenkint. A kicsik jót nevettek, mert komolyan nem tudták elképzelni, hogy Péter, mint egy felnott, pénzt keressen. De Péter töprengve meredt maga elé, mintha azon gondolkodnék, hogy mibe fektesse majd hatalmas jövedelmét. Márta, aki kézilány volt egy kis noiszabónál, elmondta, hogy mi a dolga a muhelyben. Azt is, hogy milyen nehezen múlik néha munka közben az ido és hogy mennyire örül a holnapi pihenonapnak. Oh, milyen soká fog aludni. Milyen remek dolog egy ilyen ünnepnap ! Elmondta, hogy egy lordot és egy ladyt látott a minap. A lord alig volt akkora, mint Péter. Közben vígan rágcsálták a sült gesztenyét és szürcsölték a bort. Néha énekeltek is. A dal egy kisfiúról szólt, aki elfáradt a hóviharban. Kicsi Tibi csilingelo magas hangja kellemesen csengett ki a kórusból.

A kis meghitt csoportot a legjobb akarattal sem lehetett tetszetosnek mondani. Nem voltak valami csinos emberek. Öltözetük szegényes volt, fakó, cipojük vásott, ruháik kopottak, foltozottak, arcuk a gondtól és szegénységtol szürke. De boldogok voltak mégis és megelégedettek; legalább ma, ebben az órában; a karácsony szelleme meghintette oket megbékíto, megszépíto szenteltvizével. Már az ajtóban álltak, de Scrooge még mindig nem tudta szemét levenni róluk. Különösen kicsi Tibit nézte hosszan, símogató szemmel, mielott az ajtót behúzták maguk mögött.

Közben lassan egészen besötétedett és suru pihékben hullt a hó. A konyhaajtókon és ablakokon keresztül a tuzhelyek meleg fénye csodálatos vörös és sárga színfoltokat vetett a friss hóra. Fények és illatok árulták el szerte a városban, hogy ünnepi vacsora készül. Az ablakfüggönyök készen álltak, hogy lehúzzák oket és a sötétet és hideget kirekesszék a fényes és meleg otthonokból. A gyermeksereg víg hancúrozással futott mindenütt a vendégek elé, a bácsik, nénik, felnott testvérek, nagyapa, nagyanya fogadására. Másutt kis csapatok tereferélve indultak látogatóba. Egy csapat csinos fiatal leány is feltunt, divatos prémkucsmásan és apró csizmácskákban. Huncut boszorkányok ! Olyan kacéran, annyi tuzzel pillantgattak jobbra-balra; jaj annak a megcsontosodott legényember szívnek, akit ma lángralobbantanak !

Ha az ember elnézte a sokaságot az utcákon, szinte úgy látszott, hogy a házakban talán senki sem maradt, aki ezt a vendégsereget fogadja. Holott valójában alig volt ház, ahová vendéget ne vártak volna. A kandallókban akkora tüzek lobogtak, hogy a lángnyelvek itt is, ott is, kicsaptak a kéményen. Békesség a jóakaratú embereknek ! - mondta a szellem és láthatatlanul járva a tömegben örömet és boldogságot hintett a szívekbe.

Még az öreg, máskor mogorva és magányos lámpagyújtogató is jót nevetett magában, amikor elhaladtak mellette. Fénypontok gyúltak, amerre az öreg elhaladt és nem sejtette, ki kíséri útján és mitol olyan könnyu és vídám öreg szíve.

Most hirtelen megint változik a kép, anélkül, hogy a szellem bármit szólt volna. Sötét, vad, mocsaras, kietlen táj látszik. Nagy, faragatlan korakások fehérlenek elszórtan, mintha óriások temetoje volna. Zabolátlan vizek törnek elo mindenfelol, a sziklák hasadékaiban zöldes jéggé fagyva. Moha és zúzmó, keshedt gyér fu a laposabb sziklákon. A nyugati égbolton vörösen pislákol a lenyugvó nap, mint valami vérbenforgó bedagadt szem, majd mind lejjebb és lejjebb csúszva eltunik a szemhatár alatt, elnyeli a hideg és nedves éjszaka.

- Milyen vidék ez ? - kérdezte most Scrooge.

- Bányászok tanyája, akik a föld sötét gyomrát túrják, - válaszolta a szellem. - De jól ismernek engem. Idenézz ! - Az egyik kunyhó ablaka világos volt; benn lámpa égett. Arrafelé tartottak. A vályogviskó falán keresztül a szobába léptek. Töpörödött anyóka és hosszúszakállú vén ember ültek a tuznél, körülöttük gyermekeik, unokáik, talán dédunokáik is. Az öreg mély, öblös hangon egy karácsonyi dalt énekelt. A dallam messzire elhangzott a kopár táj felett a csendes éjszakában. Osrégi dal volt, amit még gyermekkorában tanult; a többiek csak a refrént énekelték vele. Valahányszor felhangzott a kórus, az öreg dala is nekivídámult, élénkebb és színesebb lett; ha a fiatalabbak elhallgattak, az öreg hangja is fáradtabb lett, el-elcsuklott.

Mindezt csak futólag látták. Semmit sem idoztek. Scrooge erosen belekapaszkodott a kísértet ruhájába és lebegve szálltak magasan a levegoben.

Hová ? Messze ki a nyilt tenger felé ! Scrooge borzadva látta, mint tunik el a sziklás part csipkés vonala mögöttük; dermedten hallgatta a vadul hömpölygo víz robaját, amint örvényeket váj a tengerfenékbe s sziklaüregek között hófehér tajtékot verve hullámzik ide-oda. Egy magános sziklán, egy jó órányira a vad partvidéktol egy világítótornyot pillantottak meg. Hinár és tengeri fu fonódott a sziklák lába köré, sirályok repdestek a torony körül, olyan valószínutlen környezetben, mintha a tenger és a vihar szülte volna oket. A két toronyor a tuzhely mellett ült, ahonnan egy barátságos fénysugár a dühöngo tengerre hullt. Gyalulatlan asztalnál ültek, egy kancsó grog mellett és melegen szorongatva egymás kezét, boldog karácsonyünnepet kívántak egymásnak. Az öregebbik, tenger- és viharszántotta barázdákkal arcán, olyan volt mint egy régi gálya orrán tengerészmódra odafaragott szoboralak. Eros hangon énekelt, mintha a vihart és hullámverést akarná túlkiáltani.

Ám a szellem itt sem pihent meg. A háborgó, viharos tenger felett repülve, mind messzebbre ragadta magával Scrooge-ot, amíg végre minden emberlakta helytol távol, egy hajó fedélzetén szálltak le. Megálltak a kormányos mellett, szemmel tartották az ügyeletes tiszteket, a legénységet. Sötét ruhájukban, a ködös téli estében a tengerészek is szellemalakoknak látszottak. Legtöbbjük valami karácsonyi dallamot dúdolt, mások félhangosan beszélgettek régi-régi karácsonyi élményükrol, vagy egyszeruen hazagondoltak vágyakozó szívvel, családjukra, az otthoni karácsonyra. Egyben megegyeztek valamennyien, a tisztek és a legénység, az orszemélyzet és azok is, akik nem voltak szolgálatban - abban, hogy mindegyiküknek volt egy jó szava, egy mosolya a másik számára, egy gondolata távollévo szerettei számára és örömmel töltötte el mindegyiküket a tudat, hogy a távollévok is bizonnyal szeretettel gondolnak rájuk. Mialatt Scrooge még a viharos szél zúgását hallgatta, és azon tunodött, hogy a tengerészek mily haláltmegveto biztonsággal vitorláznak ezen az elhagyott vidéken, a feneketlen tenger ismeretlen mélységeit kísértve, nagy csodálkozására hirtelen ismeros, vídám kacagást hallott. Még jobban elcsodálkozott, mikor felismerte unokaöccse hangját és fényesen kivilágított, barátságos, meleg szobában találta magát. A szellem mellette állt és Scrooge oldalt pillantva rá, jól látta, hogy meghitten mosolyog unokaöccsére.

- Haha - kacagott Scrooge unokaöccse - hahaha.

Egyébként, ha ismertek valakit, aki szívbol jövobben és többet kacagna Scrooge unokaöccsénél, szóljatok kérlek nekem, az illetovel és is szívesen megismerkednék.

Milyen bölcs és kituno dolog, hogy nemcsak a betegségek, a baj és szomorúság ragadósak, hanem az öröm és jókedv is. Sot ezek talán minden más dolognál gyorsabban és alaposabban ragadnak egyik emberrol a másikra. Igy történt, hogy mikor Scrooge unokaöccse olyat kacagott, hogy az oldala is belefájdult, a kacagás menten átragadt feleségére is. Az egybegyult barátok is mind karban velük kacagtak.

A karácsonyünnepet csalásnak és ámításnak mondta - Istenemre, micsoda ostobaság ! - És ezt valóban így is gondolta !

- Annál nagyobb szégyen ránézve - mondta most a fiatalasszony. Nagyon talpraesett, okos menyecskének látszott. És csinos is volt - nagyon csinos ! Gödröcskés állacska, csókratermett cseresznyeszáj, ragyogó szemek ! Vonzó, elbájoló jelenség ! valóban elbájoló !

- Bolondos egy fickó az öreg - mondta most Scrooge unokaöccse. - Tele mindenféle bogarakkal és hibákkal. De hibái magukban hordják büntetésüket. Nekem egyébként semmi bajom nincs vele.

- Azt szoktad mondani, hogy rettento gazdag - mondta a fiatalasszony.

- És mit ér vele ? Semmit. Éppen semmit. Semmi jóra nem használja a pénzét. Még arra sem, hogy kényelmesen és szépen éljen, vagy abban a gondolatban teljék öröme, hogy a pénzét ránkhagyhatja. Hahaha !

- Én nem vagyok vele ilyen elnézo - mondta az asszony. Novérei és a jelenlévo többi hölgyek is láthatólag ugyanazon a véleményen voltak.

- De én elnézo vagyok, mert sajnálom ot ! nem is tudnék rá haragudni, még ha akarnék is. Kinek van terhére örökös zsörtölodésével ? Csak saját magának. Most a fejébe vette, hogy haragban van velünk. Mi az eredmény ? Elesik egy vacsorától. Egy nem valami kiváló vacsorától.

- De igen is hogy kiváló, nagyon is kiváló vacsorától esik el ! - szólt közbe a fiatalasszony. Az egész társaság helyeselt neki, és meg kell adni, hogy ebben a dologban a legmértékadóbbak voltak, mert most keltek fel a vacsorától és a kandalló körül ülve a csemegét rágcsálták.

- Nos, örülök, hogy ezt hallom, mert nincs sok bizalmam a fiatal és tapasztalatlan háziasszonyok konyhája iránt. Te hogyan vélekedsz errol, Topper ? - Topperen a vak is láthatta, hogy fülig belehabarodott a háziasszony egyik húgába; ehhez mérten persze azt válaszolta, hogy o, mint társtalan, szerencsétlen legényember, túlságosan elfogult, semhogy ilyesfajta kérdésre érdemleges választ adhatna. A háziasszony húga, bájos, gömbölyded szokeség gyönyöru csipkegalléros ruhában, mélyen elpirult.

- Mondd csak tovább, ha már elkezdted - bíztatta Scrooge unokaöccse barátját - fura alak vagy, soha nem fejezed be azt, amit elkezdesz. - Scrooge unokaöccse most újból kacagni kezdett és noha tömzsi kis sógornoje szagosvizes üveget tartott az orra alá, nem hagyta abba, amíg csak valamennyi jelenlevore át nem ragadt a nevetés.

- Csak azt akartam mondani, hogy öreg, rigolyás nagybátyám azáltal, hogy nem szeret minket és nem barátkozik velünk, csak kellemes óráktól fosztja meg magát. Olyan óráktól, amiket poros irodájában és dohos lakásában saját exkluzív társaságában bizonyára nem élvezhet. Én a magam részérol minden karácsonykor megkísérlem, hogy béke-jobbot nyújtsak felé, akár tetszik neki, akár nem; oszintén szólva : sajnálom az öreget. Felolem kigúnyolhatja a karácsonyt, amíg csak él, mégis úgy hiszem, hogy ha minden évben mosolygó arccal elébe állok és üdvözlöm, csak javul valamelyest a véleménye a szeretet ünnepérol. Ha más hatást nem gyakorlok rá, minthogy esetleg hagy ötven fontot szegény segédjére, már sokat tettem. Azt hiszem, ma délután sokat épült az öreg, mert alaposan munkába vettem. - Ezen megint csak jót nevetett a társaság. De Scrooge unokaöccse egy pillanatra sem érezte sértve magát, hogy talán rajta nevetnek. Sokkal fontosabb volt neki, hogy vendégei vídámak legyenek, semhogy azzal törodjék, hogy mi vídámságuk oka. Igy mulatoztak, ismételten körbe-körbe adva a boroskancsót. Teáztak, majd tea után muzsikáltak. Toppernek kellemes basszus hangja volt, amit oly könnyedén kezelt, hogy sohasem vörösödött bele. A háziasszony szépen hárfázott és oly könnyed és egyszeru dallamokat csalt elo a hangszerbol, hogy egy gyermek is megtanulhatta elso hallásra. A gyermeki melódiák hallatára Scrooge-nak hirtelen eszébe jutott az iskola és játszópajtásai, amint azt elmult karácsonyok szelleme felidézte volt számára. Fokról-fokra mindjobban ellágyult és világosan érezte, hogyha gyakrabban hallgatta volna ezeket az édes hangokat, talán olyan ember lett volna belole, aki az élet szépségeit is meglátja és néha boldognak is érzi magát. Ha pedig az élet végére gondol, más is eszébe jut, nemcsak a sírásó, aki szegény öreg Marley-t eltemette.

Mikor a zenével beteltek, zálogosdit játszottak, mert roppant jólesik néha gyermekké válni ismét. Különösen jó karácsonykor, mert hiszen az ünnep maga is a gyermek Jézus ünnepe ! Eloször persze szembekötosdit játszottak. Topper szemére kendot kötöttek, de úgylátszik, a szerelmes fiatalember a tyúkszemével is látott, mert mindenütt a begyes, csipkegalléros lány nyomában volt. Alighanem összejátszottak a házigazdával és talán a szellemmel is, akirol felteheto, hogy a szerelmesek pártfogója. Székeken, asztalokon keresztül mindenütt a lány nyomában ! Feldönti a piszkavasat, belegabalyodik a függönybe, nekimegy a zongorának, de csodálatos módon mindig tudja, merre jár a lány. Nem is akar mást megfogni, csak ot. Ha valaki elébe állna, hogy szántszándékkal megfogassa magát, azt nagy ívben kikerülné és addig ügyeskedne, oldalogna, amíg megint csak a kislány nyomában volna. Az el-elkiáltja magát, hogy Topper csal, kukucskál, hamis a játék. És igaza van. Végül is a lány fondorkodása, suhanása, illanása hiábavaló, beszorul egy sarokba és fogva van. Most a fiún a sor, hogy meggyozodjék, valóban ot fogta-e el ? Micsoda huncutság ! Fejkendojét, nyakékét, gyurujét, mind-mind végigtapogatja, hogy személyazonosságáról meggyozodjék. A lány duzzog is, alig tudja a fiú megengesztelni. következo játékból mindketten ki is maradnak, és hosszan suttognak egy függöny mögött.

A háziasszony nem játszott szembekötosdit; ott ült a tuz mellett, nagy öblös karosszékben. Scrooge és a szellem épp a háta mögött álltak. De mikor azután késobb "árverés"-t és "mesterségünk címeré"-t játszottak, ezekben a játékokban olyan gyors észjárású és szellemes volt, hogy férjének nem kis örömére, valamennyi húgát lepipálta. Ami elég nagy szó, ha meggondoljuk, hogy közöttük is akadt kiválóan okos leány - aki nem hiszi, kérdezze meg Toppert !

Vagy húszan lehettek és valamennyien játszottak; még Scrooge is, aki teljesen megfeledkezve magáról és arról a körülményrol, hogy láthatatlan és a hangját sem hallhatja senki, gyakran közbeszólt és fején találta a szöget; tudjuk, hogy ravasz és éleseszu öreg fickó volt, ha néha együgyunek is tetette magát.

A szellem örömmel látta, hogy Scrooge hogy belefeledkezett a játékba. Majd mikor már menni készültek, Scrooge, mint valami gyermek, könyörgött, hogy maradjanak még, amíg a vendégek szétszélednek. A szellem ebbe sehogysem akart beleegyezni.

- Ni, épp egy új játék kezdodik, - mondta Scrooge - csak egy félórácskát maradjunk még !

"Fekete-fehér, igen-nem"-et játszottak. Scrooge unokaöccsének a kitalálandó szót egy cédulára kellett titokban felírnia és a többiek kérdéseire "fekete-fehér, igen-nem"-mel válaszolnia; a feleletekbol meg kellett állapítani a cédulára felírt szót. A kérdések pergotüze megindult, rövidesen úgy alakult a helyzet, hogy a kérdések egy állat körül forogtak. Annyi bizonyos volt már, hogy élo állat, kellemetlen állat, vadállat; olyan állat, amelyik morog, dörmög, szabadon jár-kel London utcáin. Senki nem vezeti, nem él az állatkertben, sem a cirkuszban, nem ló, nem disznó, nem szamár, nem macska és nem medve. Scrooge unokaöccse minden kérdés után hangosabban és hangosabban kacagott, végül már az oldalát fogta és a divánon hempergett, rugkapálódzott nagy jókedvében. Végül is a kis tömzsi lány (a csipkegallérral) mentette meg a helyzetet :

- Kitaláltam, kitaláltam, tudom már, mi áll a cédulán !

- Nos, mi ?

- Scrooge úr ! A nagybácsid !

Eltalálta ! Mindenki megcsodálta az éleseszu kislányt, bár egyesek hibáztatták, hogy a "medve?" kérdésre a házigazda "nem"-mel felelt. Ha egyáltalán számításba vették volna Scrooge urat, ez a "nem" megzavarhatta volna oket.

- Lám, milyen pompás, mulatságos perceket szerzett nekünk az öregúr - mondta most az unokaöccs - igazán hálátlanság volna, ha nem innánk az egészségére. Hol a boroskancsó ? Nosza igyunk !

- Éljen Scrooge bácsi ! Éljen, éljen ! az öreg Scrooge - kiáltották karban.

- Kellemes karácsonyt és boldog újévet kívánunk neki, akár tetszik, akár nem ! Éljen Scrooge bácsi.

Scrooge vídámnak és könnyunek érezte magát. Soha nem érzett érzések töltötték el : hálát és boldogságot érzett. Ha a szellem idot enged neki, akkor a felköszöntot ünnepi szónoklattal viszonozta volna; azzal sem törodött volna, hogy szavát senki sem hallhatja. Minderre azonban nem volt ideje. Mikor unokaöccsének utolsó szavai elhangzottak, az egész kép eltunt, mintha a szél fújta volna el. Egy pillanat és ismét útban voltak.

Egy sereg házban megfordultak, sok mindent láttak; mindenünnen megnyugodva és elégedetten távoztak. Betegágyak mellett állottak és a betegek felfrissültek; a számkivetettek néhány percre otthon érezték magukat; a boldogtalanok reményre kaptak; a szegények gazdagnak, a gyengék erosnek érezték magukat. Szegényházba, kórházba, fegyházba és a nyomornak mindenféle más tanyáira látogattak el; a szellem a szerencsétleneknek mindenütt vígaszt és örömöt osztott; Scrooge látott, hallott és okult. Hosszú és kalandos éjszaka volt. Scrooge azon tunodött, vajjon csakugyan egyetlen éjszaka-e ? Az is feltunt neki, hogy míg o maga mitsem változott, a szellem szemlátomást öregedett. Éppen egy kis csapat betlehemes gyerektol búcsúztak, amikor Scrooge a szellemre nézett és látta, hogy haja oszbevegyülo már.

- Ilyen rövid a szellemek élete ? - kérdezte.

- Az én életem a földön nagyon rövid. Ma éjszaka véget ér, - válaszolt a szellem.

- Ma éjszaka ?

- Éjfélkor. Nincs már sok idom hátra.

Az óra éppen elütötte a háromnegyedet. - Bocsáss meg, - szólalt meg Scrooge halkan - ha olyat kérdezek, ami nem rám tartozik. Valami különös látszik ki ruhád alól. Alig tudom elképzelni, hogy a te testednek lehetne része. Azt sem tudom, hogy láb-e vagy karom ?

- Amennyi hús van rajta, attól karom is lehetne - válaszolta a szellem szomorúan. - Idenézz !

Ezzel kitárta ruháját; két nyomorúságos, csontig soványodott, reszketo kisgyermek tunt elo. Letérdepeltek és két kézzel kapaszkodtak ruhájának szegélyébe.

- Ember ! Ezeket nézd meg ! Jól nézd meg oket - kiáltotta a szellem. - Egy fiúcska és egy leány. Sápadt-zöld, rongyos, éhes, sötét és sóvár pillantású, nyomorultul alázatos mindaketto ! Arcukon az ifjúság hamvának helyén rút ráncok, petyhüdt bor, kiálló csontok, fénytelen kék szemek. Homlokukon az orangyal lehellete helyett ördögpata komisz rúgása. Gonosz varázslat, rontó bubáj, vagy bármi más, emberi értelem számára érthetetlen csoda sem tudott volna félig ilyen visszataszító szörnyeket létrehozni.

Scrooge visszahokölt. Nem tudta, mit mondjon. Elso percben úgy érezte, hogy talán dícsérnie kellene a gyermekeket. Talán azt kellene mondania, hogy szépnek találja oket. De azután visszarettent ettol a borzalmas hazugságtól és csak annyit mondott : - A tieid ? A te gyermekeid ?

- Az Emberiség gyermekei - mondta a szellem a két szerencsétlenre nézve. Hozzám futottak, hogy vádat emeljenek szüloik ellen. Ez a fiú : a Tudatlanság és az a lány : a Nyomor. Orízkedj mindkettotol és egész rokonságuktól. De leginkább a fiútól, mert az o homlokára a Kárhozat van írva, ha nem akad senki, aki letörölje onnan. Jól tudod, mirol van szó, ne tagadd ! Kövezd meg azokat, akik aljas pártérdekbol elturik oket, bár tudják, hová visz az út és a vég elkerülhetetlen.

- De hát nem akad számukra segíto kéz vagy oltalom ? - kiáltotta Scrooge.

- Mire valók a fegyházak ? - mondta gúnyosan a szellem, saját szavait fordítva Scrooge ellen. - És a dologházak ?

Az óra tizenkettot ütött.

Scrooge a szellem felé fordult, de semmit sem látott. A szellem eltunt. Amikor az utolsó óraütés is elhangzott, Scroogenak hirtelen eszébe jutott az öreg Marley jövendolése és amint körülnézett, csakugyan egy különös ünnepélyes látomást látott közeledni. A látomás gomolygó ködbe, félelmetes titokzatosságba burkoltan állott elotte.

*

A harmadik számu, egyben utolsó kisértet

A látomás lassan, néma csendben közeledett. Mikor már egész közel volt, Scrooge térdreesett; a kísértet nyomában - mert a látomás nem volt más, mint a harmadik számú kísértet - még a levego is titokkal és borzalommal volt tele. Tetotol-talpig bo, fekete köntöst viselt, amely arcát is elfedte, alakját teljesen beburkolta, úgy hogy csak egyik kinyújtott keze látszott, egyébként teljesen beleveszett a koromsötét éjszakába. Scrooge csak annyit látott, hogy a kísértet magas, derék alak és jelenléte valami ünnepélyes, szorongó félelemmel tölti el. A titokzatos, sötét alak némán és mozdulatlanul állt elotte.

- Az eljövendo karácsonyok szelleméhez van szerencsém ? - kérdezte Scrooge.

A szellem nem válaszolt. Kezét kinyújtva tartotta, mintha valahová mutatna.

- A jövot akarod felfedni elottem ? Dolgokat, mik még nem történtek meg, de el fognak következni az idoben ? Igy van ?

A sötét ruha redoje mintha megmozdult volna a nyak körül. A kísértet alighanem bólintott. Ezt válasznak is vehette Scrooge, mert egyéb választ nem kapott. Noha megszokta már a szellemekkel való érintkezést, ettol a hallgatag kísértettol mégis annyira félt, hogy alig állt a lábán. A szellem látta, hogy milyen nyomorúságos állapotban van, és úgylátszik, ezért is várakozott. De a szünet nem igen használt Scroogenak, sot inkább rosszabbul lett tole. Iszonyatos volt számára a gondolat, hogy a sötét kámzsa mögül fürkészo szemek szegezodnek rá, o maga pedig bárhogy erolködik, mitsem lát, csak egy fehér sovány kezet és egy árnyalak elmosódó körvonalait.

- Jövendo szelleme ! - kiáltotta kétségbeesésében - jobban félek toled, mint az eddig látott szellemektol együttvéve. De tudom, hogy jószándékkal vagy irántam és azért jöttél, hogy megváltozzam és más ember legyen belolem. Vezess tehát és én bizalommal és hálával foglak követni. Nem akarsz szólni hozzám ?

Semmi válasz. Csak a kinyújtott kéz mutat némán egy irányba egy ismeretlen cél felé.

- Induljunk ! - mondja Scrooge. - Induljunk már ! Az éj rövid és az ido drága. Vezess, szellem !

A kísértet oly lassan, mint jött, megindult. Scrooge az árnyékába lépett. Az árnyék körülburkolta, felemelte és vitte magával. Nem kellett bemenniök a városba, a város mintha a földbol nott volna ki, hirtelen ott volt körülöttük. Ott álltak a város kellos-közepén, a tozsde elott. Bankárok, kereskedok, ügynökök sietve jártak fel-alá, pénzt csörgettek zsebükben, órájukat nézték, csoportokba verodve tárgyaltak; a kép ismeros volt Scrooge számára.

Egy kis csoport közelében álltak meg. Scrooge látta, hogy a szellem a csoportra mutat és közébük állt, hogy meghallgassa, mirol beszélnek.

- Nem, a részleteket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy meghalt - mondta egy magas, kövér ember.

- Mikor halt meg ? - kérdezte egy másik.

- Azt hiszem, az éjjel.

- Tulajdonkép mi baja volt ? - kérdezte egy harmadik, óriás tubákos szelencébol jókora adagot csippentve.

- Azt hittem, örökké fog élni.

- Istenem, ez az élet, - mondta valaki és nagyot ásított.

- Vajjon kire hagyta a vagyonát ? - mondta egy vörösarcú úriember, akinek az orra hegyén jókora lelógó bibircsók éktelenkedett. Olyan volt ez az orrtoldalék, mint a pulykakakas lebernyege.

- A fene tudja - mondta az álmos képu és ismét ásított. - Talán a társaságára. Rám nem hagyta, annyi biztos !

Ezen aztán mindnyájan nevettek.

- Bizonyára silány temetése lesz az öregnek. Nem tudom, ki az ördög fog elmenni kikísérni. Talán ha mi néhányan összeállnánk, elmehetnénk, nem ?

- Ha kiadós halotti tor lesz , szívesen elmegyek - mondta a bibircsókos. - De ital is legyen.

Ezen megint csak jót nevettek.

- Ugy látszik, én vagyok köztetek a legönzetlenebb, - mondta a kövér úriember - mert se fekete kesztyut nem szeretek hordani, se enni-inni nem tudok már kedvemre, mégis elmegyek a temetésre, ha jön még valaki velem. Ha jól meggondolom, én voltam az öreg legjobb barátja. Valahányszor találkoztam vele az utcán, mindig megálltam vele pár szóra! No, de már mennem kell ! A viszontlátásra.

A kis csoport szétszéledt, ki erre, ki arra. Scrooge valamennyiüket ismerte, de nem értette, miért kellett ezt a beszélgetést végighallgatnia. Fürkészve nézett a szellemre.

De az egy szót sem szólt, csak némán mutatott az egyik mellékutcában két férfire, akik éppen találkoztak. Scrooge ezek mellé is odaállt hallgatódzni. Talán ez a párbeszéd fog fényt deríteni a szellem rejtélyes viselkedésére. Ezt a két urat is jól ismerte. Gazdag és tekintélyes üzletember volt mindaketto. Scrooge mindig fontosnak tartotta, hogy ezek az urak jónak tartsák ot. Persze szigorúan üzleti értelemben jónak. Mondjuk húszezer fontra jónak.

- Jó napot ! - mondta az egyik.

- Jó napot ! mi ujság ? felelte a másik.

- Semmi különös. Az öreg Scratch elpatkolt !

- Igen, én is hallottam. Jó hideg van, nem ?

- Karácsonykor miért ne lenne. Maga biztosan nem korcsolyázik ?

- Nem én ! Van egyéb gondom is. Nos, Isten vele !

Ennyi és nem több : üdvözlés, párbeszéd, búcsú; Scrooge semmivel sem lett okosabb. Érthetetlennek találta, miért tulajdonít a szellem ilyen jelentéktelen beszélgetésnek, mint aminoket most végighallgatott, fontosságot. Annyit mindenesetre sejtett, hogy bizton van valami rejtett célja. Marley haláláról alig lehetett szó, mert hisz ez a mult volt, a szellemnek pedig a jövot kellett megmutatnia neki. Bárhogy törte a fejét, sehogyan sem tudta az imént hallottakat saját-magával összefüggésbe hozni. Azt azonban biztosra vette, hogy valamilyen tanulságnak, amelynek haszna egyelore rejtve volt, kell a dologban lennie. Éppen ezért elhatározta, hogy igyekszik mindent jól emlékezetébe vésni, különösképpen pedig arra fog figyelni, ha saját árnyalakja feltunnék, annak minden szavát, mozdulatát megjegyezze magának ! Bízott benne, hogy jövobeni alakjának viselkedése meg fogja oldani a számára most még érthetetlen rejtélyt. Bement a tozsdeépületbe és körülnézett, de megszokott helyén egy idegen ember állt. Az órára nézett, tozsdeido volt, ilyenkor mindig itt szokott lenni; mindenkit jól megnézett, de még csak olyant se talált, aki kicsit hasonlított volna rá. Csalódást érzett, mert azt remélte, hogy most végre megpillanthatja megváltozott valóját.

A szellem szótlanul, sötéten állt mellette. Kinyujtott keze most egyenest reá mutatott. Ebbol azt sejtette, hogy fekete kámzsa mélyén rejtozo szempár is rászegezodik; élesen, hidegen. Erre a gondolatra hideg futott végig a hátán, megborzongott. Most kimentek az épületbol és elhagyták a banknegyedet. Csúf, rosszhíru városrészbe jutottak, ahol Scrooge azelott sohasem járt, csak hírbol ismerte ezt a környéket. Piszkos, szuk sikátorok, nyomorúságos viskók, gyanus üzletek, rongyos, félmeztelen emberek, dülöngélo részegek. Csatornabuz, szenny, piszok. Minden ház, utcasarok, kocsma, bunt, aljasságot és nyomorúságot lehel magából.

Ebben a gyanus környezetben egy ugyancsak gyanus külseju ócskásbolt elott állottak meg. Rongyok, üres üvegek, ócskavas, láncok, szögek, elnyutt cipok, csontok és más hulladékok halomban hevertek a kis bolt belsejében. Az ószeres, egy hetven körüli szurtos, ápolatlan, szakállas öreg egy hevenyészett cserépkályhán ült. A kályhában faszén égett, buzt és füstöt terjesztve, a kis öreg egy szutykos pipából nem kevésbé buzlo füstfelhot eregetett. Láthatólag élvezte a világtól való elvonultságot és elokelo magányát.

Amint Scrooge és a kísértet a bolt elé értek, éppen egy asszony surrant be az ajtón, hátán jókora batyut cipelve. Alig lépett be az asszony, egy másik batyus no is követte, majd egy sötétruhás férfi lépett a boltba. Néhány pillanatig riadtan pislogtak egymásra, azután hirtelen mind a hárman elnevették magukat.

- A takarítóno volt az elso, mondta az asszony, aki késobb jött.

- És a mosóno a második, - mondta a sötétruhás férfi.

- És a sírásó a harmadik - mondta az ószeres. - Kutya egy szerencse, hogy mindhárman nálam találkoztatok. Mintha csak összebeszéltetek volna ! No de jó helyre jöttetek. Kerüljetek csak beljebb a kis szobába. Egyiktek sincs eloszor itt. Csak egy pillanat még - míg a boltajtót bezárom. Hogy nyikorog ez a vacak. Esküszöm, hogy nincs még egy ilyen ócska vasdarab az egész raktárban. És hogy hasogat a derekam. Ez is a legócskább csont az egész boltban. Ócska és rozzant vagyok magam is; illek az ócskaságaimhoz. No, gyertek be !

A kis szobát egy piszkos, szakadozott függöny választotta el az üzlettol. A kis öreg felpiszkálta a tüzet, zsebkendojével megtörülgette a kormos lámpaüveget, azután nagy nyugodalmasan tovább pipázott.

Ezalatt a takarítóno földredobva batyuját egy alacsony zsámolyra ült; könyökig meztelen karját összefonta a térdén és kihívóan nézegette a másik kettot.

- No, mit bámul Dilberné ? Nincs ebben semmi. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az öreg is csak a saját elonyét nézte világéletében.

- Erre valóban ráhibázott ! helyeselte a mosóno. Mást se tudott, csak mindig a maga javát nézni !

- Nos, akkor mit pislogtok úgy, mintha félnétek ! Ki fogja megtudni ? Senki. És mi biztosan nem fogjuk egymást bemártani.

- Affelol nyugodt lehetsz, mondta Dilberné és a férfi egyszerre.

- Nos, akkor minden rendben van. Ez a pár vacak itt a batyuban senkinek sem fog hiányozni. A halottnak legkevésbé.

- Ha emberségesebb lett volna a vén gazember, lett volna valakije, aki vigyázzon a holmijára és nem halt volna meg olyan magányosan, mint egy kivert kutya.

- Fején találtad a szöget. Az öreg megkapta a magáét.

- Bár inkább én kaptam volna meg különbül a magamét. De nem akadt egyéb a kezemügyébe, csak ami ebben a rongyos batyuban van. No, de nyissuk ki, öreg Joe, halljam mit adsz érte. Mondd csak ki kereken. engem nem bánt, hogy elso vagyok és nem szégyellem magam ezek elott. Összetartottunk mi mindig. Meg aztán nem bun, amit csinálunk.

Úgylátszik, a zsiványbecsület felülkerekedhetett a sírásóban, mert elsonek mégis o nyitotta fel a batyuját. Nem volt sok benne. Legértékesebb még az az egy-két inggomb, kézelogomb, óralánc, irón, melltu volt, ami rögtön szemet szúrt az ószeresnek. Rendre mindent összeszámolt az öreg. Minden darabnak az árát felírta a falra, azután körülményesen összeadta. A végösszegre mutatva csak ennyit mondott :

- Uram, ennyi az ön követelése és ha kerékbetörnek, se adok egy fillérrel se többet. Ki következik ?

Dilberné volt most soron. Néhány lepedo, törülközok, két régimódi ezüstkanál, cukorfogó, három pár viselt cipo. Az o számláját is a falra írta az öreg.

- Hölgyeknek mindig nagyobb árat fizetek. Ez a gyengém; ezen fogok tönkremenni - mondta panaszkodó hangon az öreg. - Asszonyom, ön ennyit kap és egy félfillért se tud belolem kiszorítani, még ha külön fizet érte, akkor sem.

- No öregem, most nézzük az én batyumat, mondta az asszony, aki elsonek érkezett.

Az ószeres letérdelt, nem mintha valami áhitatot érzett volna, inkább, hogy jó pár csomót megoldjon a bugyoron, ami néhány nyögés után sikerült is neki. A csomagból valami sötét, bizonytalan színu és anyagú szövet került elo.

- Mi ez ? Mennyezetes ágy kárpítja ?

- Ágykárpit ! Ördögöd van, válaszolta nevetve az asszony, kissé eloredölve keresztbefont karjaira.

- Csak nem emelted le gyurustol, tartóstól az ágyról, mialatt az öreg még...

- De bizony úgy - vágott szavába az asszony.

- Csoda életrevaló teremtés vagy ! Biztosan boldogulni fogsz az életben - mondta az öreg Joe.

- Hát bizony, aminek lába nincs azt elviszem és nem szégyellem magam. Csak vigyázz, be ne piszkítsd a tiszta takarókat.

- Ezek is az o takarói ?

- Hát ki másé volnának ? Biztosítalak, egy cseppet sem fázik már nélkülük.

- Remélem, nem valami járványos betegségben halt meg ? mondta az ószeres és kissé riadtan nézett az asszonyra.

- Légy nyugodt, nem becsültem olyan sokra a társaságát, hogy mellette maradtam volna, ha valami ragályos baja lett volna. Azt az inget pedig nézheted vakulásig, akkor sem fogsz egy mákszemnyi lyukat vagy csak egy tenyérnyi kopott helyet rajta találni. A legjobb inge volt és milyen finom. Persze, hogy nem engedtem eltékozolni !

- Hogy érted azt, hogy eltékozolni ? kérdezte az ószeres.

- Hát csak úgy, hogy az ilyen finom holmit kár volna halotti ingnek használni. Valaki elég ostoba volt és ráadta, de én nem voltam rest és lehúztam róla. Jó erre a célra egy ócska pamuting is. Épolyan jól áll a hullának, mint egy másik. Ha ez marad rajta, ettol se lett volna szebb. -

Scrooge borzadva hallgatta ezt a beszélgetést.

Amint ott ült ez az alvilági csoport az öreg ószeres lámpájának fényénél, szinte úgy tunt neki, mintha démonok marakodnának egy elköltözött lélekért. Az ószeres egy vászonzacskóból pénzt halászott elo.

Ha, ha, ha, - nevetett az egyik asszony - amíg élt, mindenkit elriasztott magától ? miért ? kiért ? - nyilván értünk ! Mert kinek van belole haszna ? Csak nekünk. Hahaha.

- Szellem ! mondta Scrooge és tetotol talpig megborzongott. - Mindent értek. Ennek a szerencsétlen embernek a sorsa az enyém is lehetne. Magam is ilyen szörnyu vég felé haladok. De szentséges ég, mi ez ?

A szín ismét változott. Egy ágyat látott, egy csupasz, függönynélküli ágyat. Oly közel volt hozzá, hogy ha karját kinyujtja, elérhette volna. Az ágy összegyurt lepedojén egy sötét tömeg feküdt. Egy holttest.

A szoba sötét volt. Olyan sötét, hogy nem igen lehetett benne alaposan körülnézni. Scrooge valami titkos ösztönnek engedve, mégis kimeresztette szemét és igyekezett megállapítani, hol van. Az utcáról halvány fény esett éppen az ágyra, ahol a holttest feküdt; virrasztatlanul, siratatlanul, magára hagyatva.

Scrooge a szellemre nézett. A szellem keze a holttest fejére mutatott. A halotti lepel oly könnyedén volt odavetve, hogy Scrooge-nak elég lett volna egy ujjal hozzányúlnia, hogy a halott arcát láthassa. Világosan érezte, hogy szeretné is megtenni, de amikor kezét fel akarta emelni, ereje teljesen elhagyta, úgy, hogy a legkisebb mozdulatra is képtelen volt.

Ó hideg, rideg, rettenetes Halál ! Milyen borzalmas és iszonyatos a te oltárod : a ravatal, ahol végtelen és titokzatos birodalmad kezdodik. De bármekkora is hatalmad, azoknak a fejéhez, akiket az életben szerettünk, becsültünk, tiszteltünk, nem nyúlhatsz. Egy hajszálukat sem görbítheted meg, egy arcvonásukat sem másíthatod meg. Mitsem számít az, hogy a halott keze erotlenül lehanyatlik, hogy szíve már nem dobog, ha a kéz, amíg élt, adakozó volt és jóságos és a szív érzon, melegen, emberségesen dobogott. Kaszálj csak, Halál, kaszálj ! Az emberi jócselekedetek kivirágzanak a sírokon és az örök életet hirdetik szerte a világon.

Ezeket a szavakat egy belso hang súgta Scrooge-nek, amint ott állt és a halott ágyát nézte. Azon tünodött, vajjon hogyan viselkednék a halott, ha hirtelen feltámadna. Vajjon még mindig kapzsiság, irígység, pénzvágy irányítanák-e gondolatait ? Hiszen láthatta már, hogy milyen szomorú, dicstelen vég felé vitték ezek a jellemvonások ! Mindenkitol elhagyatva, kiterítve fekszik a sötét, magányos házban. Sehol egy asszony, gyermek vagy csak egy barát, akihez egyszer egy jó szót szólt életében és aki most emlékezve erre a szóra, egy könnyet ejtene érte ! Csak egy kóbor macska sündörög az ajtó körül és patkányok matatnak a tuzhely alatt. Scrooge undorodva hessegette el magától a gondolatot, hogy ezek miért keringenek oly izgatottan a holttest körül.

- Szellem - mondta - az iszonyat háza ez a hely. Hidd el, már megkaptam a leckét. Nem fogom elfelejteni. Vigyél el innen !

De a kísértet még mindig mozdulatlanul mutatott a holttest letakart fejére.

- Értelek - mondta Scrooge - és megtenném, amít kívánsz, ha tudnám. De nincs erom hozzá. Egy parányi erom sincs !

A kísértet meroen nézett rá.

- Ha van valaki ebben a városban - könyörgött Scrooge gyötörten - akiben valamiféle érzést kelt ennek a szerencsétlen embernek a halála, úgy vezess oda, hadd lássam, ki az.

A kísértet sötét köpenyét, mint egy denevér-szárnyat terjesztette ki. Egy pillanatra Scrooge semmit sem látott, azután egyszerre fényes nappal volt; egy szobában voltak, ahol egy anya gyermekei körében fel-le járkált.

Az asszony látható türelmetlenséggel pillantott idonkint az ajtóra; nyilvánvalóan várt valakit. Megpróbált kissé varrogatni, de azután megint csak felkelt, kinézett az ablakon, az órára nézett. Játszadozó gyermekei zsivaját - máskor oly kedves lármát - is csak nehezen turte.

Végre nyilt az ajtó; az asszony elébefutott férjének. Fiatal férfi volt, de a gond és nélkülözés mély barázdákat szántott már arcára. Az arcon mintha valami derü suhant volna át. Öröm, amit azonban leplezni akart, mintha szégyelte volna magát miatta.

Szótlanul ültek az ebédhez. Hosszú hallgatás után az asszony törte meg a csendet.

- Van valami ujság ?

A férfi mintha habozott volna, mit válaszoljon.

- Jó vagy rossz ? - kérdezte most az asszony.

- Rossz.

- Végkép tönkrementünk ?

- Nem. Még van remény.

- Igen. Ha haladékot adna. De hát hihetünk-e ilyen csodában ?

- Már adott haladékot - mondta a férfi. Meghalt.

Az asszony szelid és türelmes teremtés volt, nyilt tekintetu; minden gondolata az arcára volt írva. Most összekulcsolta a kezét, imádkozott. Imája a hála imája volt és egyben könyörgés. Az ég bizonyára megbocsátotta neki a gondolatot, ami a hír hallatára az elso pillanatban agyába tolult.

- Tudod, hogy tegnap este meg akartam látogatni, hogy egy hét haladékért könyörögjek. Részeges takarítónoje nem engedett be; azt mondta, beteg. Azt hittem, egyszeru kifogás. Nos, nemcsak hogy tényleg beteg volt, hanem már a végét járta akkor.

- Vajjon ki lesz az örökös ?

- Nem tudom. De amíg a helyzet tisztázódik, biztosan eloteremtjük a pénzt. Vagy ha nem sikerülne megszerezni, talán akkor sem lesz a sors hozzánk olyan mostoha, hogy az örökös is olyan kérlelhetetlen hitelezo legyen, mint o volt. Ma éjszaka mindenesetre nyugodtan alhatunk. Valóban a kedélyek megnyugodtak. Még a gyermekek arca is felderült, noha nem sokat értettek a dologból. A ház fellélegzett, csaknem vidám lett, boldog és nyugodt, mert az az ember meghalt. Az egyetlen ház volt a városban, ahol a haláleset valami érzelmet váltott ki. És ez az érzelem is a megkönnyebbülés érzése volt.

- Szellem, - mondta most Scrooge - csak egy szikrányi gyengédséget, csak pillanatnyi ellágyulást szeretnék valahol látni. Valakit, aki megindultan gondol a halottra, aki ott fekszik a hideg, sötét szobában, elhagyatva és magánosan. Óh milyen vigasztalan és gyötrelmes emlék ! Sohasem fogom elfelejteni.

A kísértet ismeros utcákon át vezette. Scrooge jobbra-balra tekintgetett, még mindig remélve, hogy saját alakját pillanthatja meg valahol; de hiába.

Cratchit házához értek. Cratchitné és a gyerekek a tuz körül ültek.

A szobában csend volt. Szokatlan csend. A máskor oly pajkos és hangos kicsik összebujva ültek egy sarokban; Péter könyvet olvasott. Cratchitné és a lányok varrtak.

"És elofogván egy gyermeket közéjük állítá azt."

Ez a mondat csengett Scrooge fülében. Vajjon hol hallotta ? Bizonyára Péter olvasta fel az ölében levo könyvbol, mikor beléptek az ajtón. De miért hagyta abba az olvasást ?

Cratchitné sóhajtva tette félre munkáját, kezébe temetve arcát.

- A varrás megerolteti a szememet. különösen ha gyertyafénynél varrok; mindig könnyezni kezdek. Nem akarom, hogy apátok, ha hazajön, könnyes szemmel találjon. Azt hiszem, mindjárt itt lesz. -

- Már rég itt kéne lennie, mondta Péter becsukva a könyvet, de az utóbbi napokban úgy látszik, lassabban jár. Mindnyájan hallgattak megint. Csak bólogattak szomoruan, végre megint Cratchitné szólalt meg.

- Pedig hogy tudott sietni ! Kicsi Tibi a nyakában ült ! Még futott is vele !

- Én is hányszor lovagoltattam így szegénykét ! mondta Péter.

- Én is, én is - mondták a többi gyerekek.

- Nem volt nehéz, hiszen olyan vékonyka volt. És apa hogy szerette, hogy becézte, milyen boldog volt, ha maga mellé ültethette. Kis kezét melengethette. De már itt is van apa !

Az ajtóban ott állt Bobi kis kabátban - szegény ördögnek még mindig nem volt télikabátja - és átölelte odafutó asszonyát. Teája ott gozölgött már a kandalló párkányán, mellette karosszék. Amint leült, egy-egy gyerek ült térdére, szorosan összebujva hozzá, mintha csak vigasztalni akarnák. Apa, drága apa, nyugodj meg, ne légy szomorú, légy a mi vidám pajtásunk, drága jó apánk !

Bobi gyengéden magához szorította oket, kedvesen elbeszélgetett az egész családdal. Megcsodálta anya és a lányok munkáját. Megdícsérte oket, milyen ügyesek, milyen gyorsak. Biztosan elkészülnek még vasárnap elott.

- Vasárnap ! Te biztosan kint voltál ma ! - mondta Cratchitné.

- Kint voltam - válaszolta Bobi, - milyen jó lett volna, ha te is jöhettél volna. Jó lett volna látnod, milyen szép, virágos, zöldelo, nyugodalmas hely. De hiszen sokszor fogod még látni. Megigértem szegény kicsikénknek, hogy minden vasárnap meglátogatjuk majd. Szegény, drága kis fiam, szegény, drága kis fiam !

Ismét magába roskadt; bárhogy is akart magán uralkodni, nem tudott. Hiszen ha tudott volna érzéseinek parancsolni, nem kötötték volna olyan eros szálak éppen ehhez a gyermekéhez. Lassan kiment a szobából; felment az emeletre. Fent a szoba fényesen ki volt világítva, karácsonyi ágakkal feldíszítve. A kisfiú ágya mellett egy szék állott. Szegény Bobi szomorúan leült a székre, megcsókolta kicsi Tibi sápadt, hideg arcát. Ettol a csóktól visszanyerte erejét. Lassankint megint úgy érezte, hogy bele kell nyugodnia abba, ami történt. Ezzel a nyugalommal szívében ment vissza a többiekhez.

Még mindig ott ültek a tuz körül és halkan beszélgettek. Anya és a lányok varrtak. Bobi elmesélte, hogy találkozott Scrooge úr unokaöccsével, aki igen finom úriember és nagyon kedves volt hozzá.

- Talán látszott rajtam egy egészen kis levertség és ezért megkérdezte, hogy mi bajom van. Mire elmondtam neki nagy bajomat. Láttátok volna, hogy mennyi részvéttel szorongatta kezemet és milyen gyöngéden mondta : "Nagyon sajnálom önt, uram és feleségét is, azt a kitüno asszonyt." Vajjon honnan tudta ezt ?

- Mit honnan tudott, drágám ?

- Hát azt, hogy oly kitüno asszony vagy ! - mondta Bobi.

- Azt mindenki tudja - szólt közbe komolyan Péter.

- Igazad van fiam ! Anyád valóban kitüno asszony és megérdemli, hogy mindenki tisztelje és becsülje. Aztán még azt mondta, hogy ha valamire szükségem van, orá mindig számíthatok. A címét is megmondta. De nem is az, hogy felajánlotta segítségét - amire igazán nem számítok - esett olyan végtelen jól nekem, hanem páratlan kedvessége és oszinte jósága. Úgy beszélt, mintha ismerte volna szegény kicsi Tibit és velünk együtt siratná.

- Bizonyosra veszem, hogy nagyon derék, jó ember lehet, - mondta Cratchitné.

- Ez így is van, drágám és valóban nem csodálkoznék, ha Péternek egy jobb állást szerezne.

- Hallod, Péter - mondta Cratchitné.

- Az is lehet - mondta az egyik lány - hogyha Péternek jó állása lesz, majd megnosül és itthagy minket.

- Te csak magaddal törodj - mondta Péter duzzogva.

- Hát bizony elobb-utóbb megtörténhetik, fiam, bár még van idod boven. A gyerekek megnonek, kirepülnek a fészekbol. Egy azonban bizonyos, hogy bármikor, bármilyen körülmények között válunk is el egymástól, egyikünk sem fogja soha elfeledni kicsi Tibit, aki elsonek hagyott itt minket.

- Sohasem fogjuk ot elfeledni, apám.

- És ha arra gondoltok, hogy milyen szelíd, milyen béketuro volt, noha még egész kicsiny gyermek volt, ti sem fogtok sohasem civakodni egymásközt.

- Nem fogunk, apám.

- Milyen jól esik ezt toletek hallanom.

Cratchitné megcsókolta férjét; a lányok is megcsókolták apjukat, a kicsik is megcsókolták. Péter kezét nyujtotta felé, férfiasan megszorította és megrázta apja kezét. Kicsi Tibi a mennybol bizonyára meghatottan nézte oket, amint az o emlékének áldozva, a szeretet, az együvétartozás szent fogadalmát tették egymásnak.

Szellem - mondta most Scrooge - úgy érzem, hogy közeledik a perc, amikor elválunk egymástól. Kérlek, ne hagyj el addig, amíg meg nem tudom, ki volt az a halott, akit magános házban láttunk ?

Az eljövendo karácsonyesték szelleme most ismét a tozsde tájékára vitte Scrooge-ot. Ismét kereste és ismét csak nem találta sehol saját jövobeli alakját. Most meglátta, hogy szemben a tozsdével nyitva van irodájának ablaka. Odafutott, benézett az ablakon, hátha itt megláthatja azt amit keres. A helyiség ugyanaz volt, a ház ugyanaz volt, de az iroda berendezése teljesen megváltozott. Itt sem találta, amit keresett.

- Szellem - mondta most Scrooge - azon a helyen jártunk, ahová hivatásom, az üzletem kötött, ahol dolgoztam. Kérlek, mutasd meg nekem jövobeli alakomat, jövobeli helyemet. A kísértet ott állt a tozsde elotti téren és mozdulatlanul mutatott szellemkezével egy bizonyos irányba. Nem a tozsdére mutatott, nem Scrooge irodájára mutatott. Másfelé mutatott.

- A tozsde itt van, az irodám amott és te egy harmadik irányba mutatsz. Hová mutatsz ?

De a kísértet néma maradt és mozdulatlan. Végül is Scrooge nem tehetett mást, mint lassan megindult a jelzett irányba. Egy vaskerítéshez értek. Scrooge megállt, hogy megnézze, micsoda kert van a kerítés mögött.

A temeto volt. Itt feküdt hát a magányos ház nyomorult halottja. Elvadult, gazos temeto volt. Virágtalan gyom, dudva tenyészett földjében, amelybe túlsok halottat zsúfoltak össze. Vigasztalan volt és sivár, méltó a magányos ház szerencsétlen halottjához.

A kísértet a sírhantok között állt és egy sírdombra mutatott. Némaságához és mozdulatlanságához most még valami vésztjósló, komor ünnepélyesség is társult. Scrooge tétovázva, reszketve indult a sírdomb felé.

- Egy kérdésem volna, szellem; válaszolj rá, mielott a sírkohöz lépek, amelyre mutatsz. Miféle árnyakat mutatsz nekem ? Árnyképeket, amelyeknek a jövoben feltétlenül be kell következniök vagy olyanokat, amelyek bekövetkezhetnek ?

A szellem néma maradt és mozdulatlan.

- Úgy képzelem, hogy jellemünk és cselekedeteink szabják meg életünk irányát és ezzel szükségképpen végzetünket. De ha képesek vagyunk jellemünkön változtatni, cselekedeteinket új célokra beállítani, akkor végzetünk is megváltozhatik. Óh, mondd, hogy ezért mutatod nekem ezeket az árnyakat !

De a szellem megint csak mozdulatlan maradt és néma.

Scrooge odavonszolta magát a sírhanthoz. Repedezett sírkövén egy név állott :

SCROOGE EBENEZÁR.

- Én vagyok hát a magányos ház nyomorult halottja - kiáltotta térdrehullva.

A kísértet keze most a sírkore, majd Scrooge-ra mutatott.

- Nem, szellem. Ez nem lehet !

A kéz még mindig orá mutatott.

Szellem - kiáltotta és kétségbeesetten kapaszkodott a kísértet ruhájának szegélyébe, - lásd, én nem vagyok már az, aki voltam; te magad vagy az, aki megjavítottál. Ne légy kegyetlen és mondd, hogy még van mód feltartóztatni a végzetet, ha megváltozom és új életet kezdek ?

A kéz most megremegett.

Óh, hogy szívembe zárom majd a karácsony-ünnepet; megtartom szent tanulságait egész éven át ! A multban, jelenben és jövoben akarok élni, úgy ahogy te és társaid erre tanítottatok ! Óh, mondd, hogy még letörülhetem errol az átkozott sírkorol szerencsétlen nevemet !

Végso kétségbeesésében megragadta a kísértet kezét. Az ellökni igyekezett magától, de Scrooge minden erejét megfeszítve szorította. Eros volt, de a kísértet még erosebb volt nála és végül kiszabadította kezét.

Scrooge kimerülten hevert a földön. Onnan tekintett fel imára kulcsolt kézzel a szellemre. A szellem alakja most hirtelen zsugorodni kezdett. Mind vékonyabb-vékonyabb lett, végül már csak egy sötétszínu csavart oszlop volt. Egy mennyezetes ágy sötétbarna csavart oszlopa !

*

Egy oszlopot látott. Mégpedig saját ágyának egyik tartóoszlopát. Kétségtelenül a saját ágyáét a saját szobájában. És - mily mennyei boldogság - saját nagyszeru jövojét is maga elott látta. Saját, új, teljesen megváltozott életét !

" A multban, jelenben és jövoben akarok élni" - ismételgette boldogan, mialatt kibujt az ágyból. Óh, három szellem, kik meglátogattatok, ti fogtok utamon vezérelni. És te, Marley Jakab ! A magasságos ég áldjon meg érte ! Térdenállva mondok hálaimát érte !

Mindezt kiáltani szerette volna nagy boldogságában, de hangja az izgalomtól oly gyenge volt, hogy szinte csak suttogni tudott. A szellemmel való tusakodástól még zihált a melle és arca nedves volt a könnyektol.

- Nem lopták el oket ! Itt vannak ! - mondta, miközben gyengéden simogatta meg ágyának kárpítjait. Itt vannak és én is itt vagyok ! Élek ! A szörnyuségek, amiket láttam, nem fognak bekövetkezni !

Közben öltözködni akart, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ruháit rendbeszedje. Nadrágszárát ki- meg befordította. Kabátujját ugyancsak. Visszájára fordította a kabátot. Mellényét kabátja fölé húzta. Nyakravalóján elobb csomót kötött, azután kibogozni próbálta, mikor ez sem sikerült, össze-vissza szaggatta a könnyu selymet.

- Már azt sem tudom, mit csinálok, kiáltotta nevetve széles jókedvében, miközben Laokoonként gabalyodott bele hosszú harisnyáiba. - Óh, olyan könnyu, olyan friss, olyan boldog vagyok. Oly boldog, mint egy angyal ! Úgy érzem magam, mint egy iskolásfiú, mint egy kölyök, mint egy csikó, mint egy részegember. Jó karácsonyt és boldog újévet mindenkinek ! Bort, búzát, békességet !

Féllábon ugrándozva táncolt át a nappaliba, ahol végül kimerülten megállt.

- Ni, ott a teáskanna - mondta, megint nekiiramodva a kandalló elott, s izgatottan futkosott fel s alá. És ott az ajtó, amelyiken Marley Jakab szelleme bejött. Abban a sarokban ült az idei karácsony szelleme. Ezen az ablakon át láttam az éjszakában bolyongó szellemcsapatot ! Mindez valóság, mindez velem történt, minden igaz ! Hahaha !

Boldogan, felszabadultan, szívbol nevetett, noha évek óta semmi gyakorlata nem volt már ebben.

- Azt se tudom, hányadika van ma ! Vajjon mennyi idot tölthettem a szellemek társaságában ? Tudja a jó ég ! Nem is akarom tudni ! Semmit sem akarok tudni ! Oly tudatlan és boldog vagyok, mint egy maszületett csecsemo !

Most harangszó hallatszott kintrol. Ilyen üde, csengo hangokat még soha életében nem hallott. Bim-Bam, bim-bam, bim-bam-bim-bam ! Dicsoség ! Bim-bam ! Istennek ! Bim-bam ! Az ablakhoz futott, szélesen kitárta. Világos volt, a köd szertefoszlott ! Kék ég, napsugár, vérpezsdíto hideg és harangzúgás. Áldott, tiszta harangzúgás !

Egy ünneplobe öltözött kisfiú ment el az ablak alatt. Lekiáltott neki :

- Mi van ma ?

- Hogy-hogy ? - mondta a fiúcska csodálkozva.

- Milyen nap van ? Hányadika ? kisöcsém !

- Hányadika ? Micsoda kérdés ! Karácsony elso napja.

Karácsony elso napja ! Lám, nem aludtam át. A szellemek egy éjszaka vitték végbe mindezt, ami velem történt. Valóban minden csodára képesek ! Minden, amit csak akarnak, hatalmukban áll ! Hé, kisöcsém !

- Tessék ! - mondta a kisfiú.

- Tudod, hol van a baromfikereskedo boltja itt a szomszéd sarkon ?

- Hogyne tudnám !

- Okos fiú vagy ! Akkor talán azt is tudod, hogy eladta-e azt a nagy pulykát, ami a kirakatban volt ?

- Azt, amelyik akkora volt, mint én ?

- Pompás fickó vagy ! Öröm veled beszélgetni ! Éppen azt gondoltam, öcskös ! Nos ?

- Még az imént ott lógott.

- Nagyszeru ! Fuss oda rögtön és vedd meg nekem !

- A bácsi tréfál !

- Nem én ! A legkomolyabban beszélek. Mondd meg a boltosnak, hogy hozza ide, menten kifizetem és elvitetem. Gyere te is vissza, kapsz egy shillinget. De ha öt perc alatt visszajössz, kettot kapsz !

A fiúcska úgy nekiiramodott, mintha puskából lotték volna ki.

- Cratchitnak küldöm a pulykát - dörmögte magában Scrooge és elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. Névtelenül küldöm. A pulyka kétszer akkora, mint kicsi Tibi. Törheti a fejét, ki küldi a pulykát. Páratlan tréfa !

Kissé reszketett a keze, amíg a címet felírta, de csak elkészült vele és el is lehetett olvasni. Lement a kapuba a pulykát lesni. Amint ott állt, megpillantotta a kopogtató-vasat.

- A kopogtató ! - és gyengéden végigtapogatta - amíg csak élek, mindig kedves leszel nekem. Milyen komoly kis fontoskodó pofa ! Hogy is nem vettem észre azelott ! No, de itt a pulyka ! Hé ! Itt vagyok ! Boldog karácsonyünnepet ! Hogy van, öregem ?

- Ez aztán pulyka ! Olyan lába van, mint egy struccnak és taraja olyan vörös, mint a pecsétviasz. Ezt nem tudja elcipelni Camden-Townba. Vegyen kocsit !

Nevetve mondta, nevetve fizette ki a pulykát, nevetve fizette ki a kocsit, nevetve nyomott két shillinget a fiúcska markába, nevetve ment vissza szobájába; leült a karosszékbe és addig nevetett, amíg elpityeredett.

A borotválkozás rendes körülmények között sem könnyu dolog. Figyelem, nyugodt kéz, nyugodt idegek kellenek hozzá. De hogy valaki oda sem néz közben és féllábon táncol örömében, úgy valóban életveszélyes. De Scrooge azt se bánta, ha levágja is az orra hegyét, legföljebb visszaragasztja egy flastrommal és minden szép és jó lesz megint.

Tetotol-talpig ünneplobe öltözött és kisétált. A nép ellepte az utcákat; úgy jártak fel-alá, ahogy az idei karácsony szelleme mutatta volt neki. Scrooge hátradugta kezét és vídáman malmozott hüvelykujjával. Oly derus és bizalomkelto volt az öreg külseje, hogy nem egy vídám fickó köszöntött rá : "Jó reggelt, uram, kellemes karácsonyi ünnepeket !" Oly jól esett az öregnek ez a köszöngetés, hogy még évek mulva is, ha valami kellemes élményt akart elmondani, ezt emlegette. Alig jutott el a szomszéd utcába, amint látja, hogy jön ám szembe vele a tegnapi jótékonysági urak közül az idosebb. Zavarba jött és már elore tartott tole, micsoda szemeket fog rá vetni ez a derék öregúr. Ám hirtelen meggondolta magát és o maga lépett oda hozzá :

- Jó reggelt, drága uram - mondta, mindkét kezét megragadva - remélem, rámismer? Hogy sikerült tegnapi körútja ? Igazán nagyon kedves volt, hogy engem is felkeresett. Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok !

- Scrooge úrhoz van szerencsém ?

- Az vagyok és remélem, nem neheztel rám a tegnapi eset miatt. Bocsánatot kérek és egyben kérem, jegyezzen elo… - a többit csak a fülébe súgta az öregúrnak.

- Teremto Isten ! - kiáltotta az öregúr és szinte belevörösödött. Ezt komolyan gondolja, Scrooge úr ?

- A legnagyobb mértékben. Vegye úgy kérem, hogy ezzel jókora adag régi adósságomat is lerovom. Nos, legyen szíves, jegyezze fel kérem. Megteszi nekem, ugyebár ?

- Uram, - mondta a másik, még mindig Scrooge kezét szorongatva, - nem találok szavakat.

- Ne szóljon egy szót sem - vágott szavába Scrooge. - Inkább látogasson meg egyszer. Remélem, lesz szerencsém ?

- Feltétlenül. Ön nagyon lekötelezett. Nagyon-nagyon köszönöm. Ég áldja önt, uram.

Elment a templomba is, azután megint csak sétált. Vídáman nézegette az ünneplobe öltözött embereket, barackot nyomott a gyerekek fejére, elbeszélgetett a koldusokkal, benézett a kunyhókba is és bekukkantott egy-egy ablakon. Soha nem hitte volna, hogy ennyi öröme telik ilyen céltalan kószálásban.

Estefelé elindult, hogy meglátogassa unokaöccsét.

Tíz-tizenkétszer is fel s alá sétált a kapu elott, mielott bekopogtatott volna. Tudja az ég, inába szállt a bátorsága. Végül összeszedte magát és mégis csak kopogtatott.

Csinos szolgálóleány nyitott ajtót. De milyen csinos !

- Itthon van a gazdája, drágám ? - kérdezte.

- Igenis, uram.

- És merre találom, aranyom ?

- Az ebédloben vannak, úrnommel együtt. Parancsára be fogom jelenteni.

- Köszönöm, de ismernek engem - felelte Scrooge - a kilincsre téve kezét. Halkan, óvatosan nyitotta ki az ajtót. Az asztalon fehér teríto, virág, fínom tányérok, ezüstnemu. Ezek a fiatal háziasszonyok nagyon ügyelnek arra, hogy minden a legnagyobb rendben a helyén legyen.

Scrooge most megszólalt.

- Frédi !

Oh, a fiatalasszony hogy összerezzent ! Ha Scrooge látta volna, hogy milyen kényelmesen ül a karosszékben, lábát alacsony zsámolyra téve, kétszer is meggondolta volna, hogy ráijesszen.

- Szent és ! Ki az ? - kiáltotta Frédi.

- Én vagyok, Scrooge bácsi. Vacsorára jöttem. Remélem, szívesen láttok ?

Hogy szívesen látták-e ? Öccse úgy megrázta a kezét, hogy majd kitépte a karját. Felesége is szivélyesen üdvözölte. Késobb a háziasszony húgai is megjöttek és más vendégek is. Mind-mind nagyon kedvesek voltak hozzá. Alig akarták elengedni.

- Ne menjen még, - mondták - hiszen alig öt percnyire lakik.

Csodaszép, nagyszeru este volt !

Másnap Scrooge jókor ment az irodába. Mindenképpen meg akarta elozni Cratchitot. Helyesebben rajtakapni, amint elkésik. Sikerült is.

Kilenc óra. Negyedtíz. Cratchitnakse híre, se hamva. Végre kilenc óra tizennyolc és fél perckor befut. Teljes tizennyolc és fél percet késett. A fonöki szoba ajtaja tárva-nyitva. Scrooge lát, figyel mindent. Szegény Bobi még az utcán leveszi kalapját, sálját, szélsebesen beront és már ott is ül az asztalnál, már kezében a toll, mintha már kilenc óra óta ott ülne.

Most megszólal Scrooge szokott, zsörtölodo hangján, vagy legalább is úgy, ahogy utánoznia sikerül régi önmagát.

- Miféle dolog ez ? Ilyen késon kell jönni ?

- Elkéstem, uram, nagyon sajnálom.

- Elkésett ! Meghiszem azt, hogy elkésett ! Szíveskedjék csak befáradni ide hozzám.

- Egyszer egy esztendoben megtörténik, - hebegi Bobi, miközben elojön odújából.

- Majd gondoskodom róla, hogy többé elo ne forduljon - mondja Scrooge szigorúan és hirtelen lelép a fonöki emelvényrol. Odaáll Bobi elé és úgy oldalbaböki, hogy az visszatántorodik odújába.

- Most pedig felemelem a fizetését - kiáltja Scrooge utána.

Cratchit egy pillanatra habozik, hogy ne kiáltson-e segítségért. Nyilvánvaló orület ! Kényszerzubbony !

- Boldog karácsonyi ünnepeket, Bobi, - mondja most Scrooge oly komolyan, hogy ezt nem lehet félreérteni. Jóakaratúan megveregeti Bobi vállát és folytatja :

- Boldogabb karácsonyt, mint az eddigiek voltak. Sokat szenvedett nálam, öreg fiú. De most máskép lesz ! A mai nappal felemelem a fizetését és a családjáról is gondoskodni kívánok. Még ma mindent alaposan megbeszélünk egy jó forralt bor mellett. Mindenekelott vegyen még egy szenesládát. Addig egy vesszot se tegyen.

Scrooge megtartotta a szavát. Sot jóval többet tett, mint amennyire fogadalma kötötte. Kicsi Tibihez - aki nem halt meg - oly jó és gyöngéd volt, mintha az apja lett volna. Az egész városban nem volt még egy olyan közismerten barátságos úriember, olyan kituno fonök, olyan jótétlélek, mint o.

Persze, akadtak, akik kinevették, kigúnyolták a hirtelen változás miatt. De o nem sokat törodött velük. Nevessenek csak. Bölcsen tudta, hogy a jónak mindig akadnak gúnyolói és olyanok, akik nevetnek rajta. Jobb, ha nevetnek, mintha haragszanak. O maga is jót nevetett ezen az okoskodáson.

A szellemekkel való társalgást beszüntette. Mérsékletes, egyszeru életet élt. A karácsonyt pedig úgy megünnepelte, hogy bárki példát vehetett róla. Ezt tudta is róla mindenki ! Isten áldja meg érte ot és mindazokat, akik hozzá hasonlóan cselekszenek. Vagy ahogy kicsi Tibi mondaná :

- A jó Isten áldása legyen mindnyájunkon !

*

Vissza