GOGOL: A KÖPÖNYEG
                         =================

                        Makai Imre fordítása


Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken.
Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál,
kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali
testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő
személyében az egész társadalmat sértik meg. Azt mondják, a minap
is beadvány érkezett egy járási rendőrkapitánytól, már nem emlékszem,
melyik városból. Ebben a beadványban a rendőrfőnök világosan kifejti,
hogy az állami rendeletekre fittyet hánynak, és hogy az ő szentséges
nevét hiába veszik. Ennek bizonyítására valami regényforma műnek
óriási kötetét is mellékelte, amelyben minden tizedik oldalon
előbukkan egy járási rendőrkapitány; olykor-olykor egészen pityókás
állapotban. Így hát - hogy elkerüljünk mindenféle kellemetlenséget
- legjobb lesz, ha a szóban forgó ügyosztályt egy ügyosztálynak
nevezzük.

Tehát egy ügyosztályon szolgált egy hivatalnok. Nem mondhatnánk,
hogy nagyon kiváló hivatalnok: alacsony, kissé ragyás, kissé rőt, sőt
kissé vaksi is volt, homloka fölött tar sáv, mindkét orcája barázdás,
arcának színe meg olyan, amelyet "aranyeres"-nek neveznek... Mit
csináljunk?! A pétervári éghajlat az oka! Ami a rangját illeti (mert
nálunk mindenekelőtt a rangot kell megemlíteni), úgynevezett örökös
címzetes tanácsos volt. E rang rovására - amint köztudomású - untig
eleget csipkelődtek és szellemeskedtek különféle írók, akiknek megvan
az a dicséretre méltó szokásuk, hogy arra vetik rá magukat, aki nem
tud visszaharapni. A hivatalnok családneve Basmacskin [1] volt. Már a
nevén is látszott, hogy valamikor a cipőtől származott. De hogy mikor,
melyik korszakban és milyen módon származott a cipőtől, azt homály
borítja. Apja is, nagyapja is, sőt sógora is, és kivétel nélkül
valamennyi Basmacskin csizmát viselt, legfeljebb évente háromszor új
talpat veretett rá. Keresztnevén és apai nevén Akakij Akakijevicsnek
hívták. Lehet, hogy az olvasó kissé furcsának és keresettnek ítéli,
de meggyőződhet róla, hogy ezt egyáltalán nem keresték; a körülmények
maguktól alakultak úgy, hogy semmiképpen sem lehetett más nevet
adni neki. Ez pedig pontosan így történt: Akakij Akakijevics, ha
emlékezetem nem csal, a március huszonharmadikára virradó éjszaka
született. Megboldogult anyja - egy hivatalnok felesége, nagyon
jóságos asszony - intézkedett, hogy megkereszteljék, amint illik. Az
anya még gyermekágyban feküdt, az ajtóval szemközt, jobb kéz felől
a koma állt, Ivan Ivanovics Jeroskin, igen kiváló ember, aki mint
irodafőnök szolgált a szenátusban, mellette pedig Arina Szemjonovna
Belobrjuskova, a komaasszony, egy kerületi kapitány felesége, ritka
erényes asszonyság. A gyermekágyas asszonyra bízták, hogy e három
név közül azt válassza, amelyiket akarja: Mokkijnak, Szosszijnak vagy
pedig Hozdazat vértanú nevére kereszteljék-e a gyermeket. "Nem -
gondolta magában a megboldogult -, ezek mind olyan furcsa nevek."
Hogy kedvében járjanak, fellapozták a kalendáriumot más helyütt is;
megint három névre bukkantak: Trifilij, Dula és Varahaszij. "Micsoda
istenverése! - mondotta az öregasszony. - Milyen különös név ez mind,
én bizony soha még csak hallani sem hallottam ilyeneket. Még ha
Varadat vagy Varuh volna, de Trifilij meg Varahaszij!" Arrább lapoztak
még egyszer. Most ezek kerültek elő: Pavszikahij és Vahtyiszij. "No,
most már látom - mondotta az öregasszony -, hogy minden bizonnyal ez
a gyermek, sorsa! És ha egyszer így van, inkább hívják úgy, mint az
apját. Az apja Akakij volt, legyen a fia is Akakij..." Így keletkezett
az Akakij Akakijevics név. A gyermek, miközben megkeresztelték, sírni
kezdett, és olyan fintorokat vágott, mintha előre érezte volna, hogy
címzetes tanácsos lesz belőle. Szóval ez így történt. Mindezt csak
azért mondottuk el, hogy az olvasó maga is láthassa: ez teljességgel
szükségszerűen történt így, és más nevet semmiképpen sem adhattak
neki. Mikor és mely időkben lépett az ügyosztály kötelékébe, ki
nevezte ki, erre már senki sem tudott visszaemlékezni. Akárhány
igazgató és egyéb tisztviselő váltotta is egymást, őt mindig ugyanazon
a helyen, ugyanabban a helyzetben, ugyanabban a tisztségben,
ugyanannak a másoló hivatalnoknak látták; így aztán később azt
hitték, hogy valószínűleg köznapi egyenruhában és kopasz fejjel,
kész hivatalnokként jött a világra is. Az ügyosztályon semmiféle
tiszteletet sem tanúsították iránta. Az altisztek nem álltak fel, ha
elment előttük, sőt ügyet sem vetettek rá, mintha közönséges légy
repült volna keresztül a várószobán. Főnökei hidegen, kényúr módjára
bántak vele. Egyik-másik helyettes irodafőnök egyszerűen az orra alá
dugta az iratokat, még azt sem mondta: "Másolja le", vagy "Lám, ez
érdekes, jó kis akta", vagy valami barátságosat, ahogy jól nevelt
tisztviselők között szokás. És ő elvette, csak a papírra meredt, nem
nézte, ki tette oda neki, és volt-e joga hozzá. Elvette és nyomban
nekilátott, hogy lemásolja. A fiatal hivatalnokok folyton gúnyolták,
élcelődtek vele - már amennyire kincstári szellemességükből tellett.
Ott, előtte meséltek róla meg a gazdasszonyáról, egy hetvenesztendős
vénasszonyról különféle kiagyalt eseteket; azt pletykálták, hogy a
banya elagyabugyálja őt, majd pedig faggatták, mikor lesz a lagzi,
papirosdarabokat szórtak a fejére, és azzal ugratták, hogy esik a hó.
De Akakij Akakijevics egy árva szót se felelt, mintha senki se lett
volna körülötte. Mindennek még a munkájára sem volt semmi hatása:
az efféle kötekedések közepette sem csinált egyetlenegy hibát sem
a másolásban. Csak ha már túlságosan tűrhetetlenné vált az évődés,
amikor a karját lökdösték, és zavarták munkájában, akkor nyitotta ki
a száját: "Hagyjanak békében! Minek bántanak?!" És volt valami furcsa
ezekben a szavakban meg a hangban, ahogyan kiejtette. Ki lehetett
érezni belőle valamit, ami oly nagy szánalmat keltett, hogy egy
fiatalember, akit csak nemrég neveztek ki, és aki a többiek példáján
felbuzdulva, megengedte magának az élcelődést, hirtelen abbahagyta,
mintha szívébe nyilallott volna, és attól fogva mintha minden
megváltozott volna számára: mindent más színben látott. Mintha
valami természetfeletti erő taszította volna el kollégáitól, akiket
illedelmes, nagyvilági embereknek tartott, amikor megismerkedett
velük. És később, legvidámabb pillanataiban is, sokáig meg-megjelent
képzeletében az alacsony, kopasz hivatalnok, amint szívbe markoló
hangon mondja: "Hagyjanak békében! Minek bántanak?!" Ezekben a szívbe
markoló szavakban más szavak is csengtek: "Hiszen én felebarátod
vagyok." És ez a szegény fiatalember eltakarta arcát tenyerével,
s azután is, egész életén át, sokszor összerettent, amikor látta,
milyen sok embertelenség van az emberekben, milyen sok vadság és
durvaság rejtőzik a finom nagyvilági külső alatt, Istenem, még abban
az emberben is, akit ország-világ nemesnek, becsületes embernek
ismer...

Aligha akadna ember a világon, aki annyira egybeforrott volna
hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanók, hogy buzgón szolgált,
nem, nem, ő szeretettel szolgált hivatalában. Ott, másolás közben,
valami sajátos, változatos és kellemes világ tárult ki előtte. Arcán
gyönyörűség tükröződött. Némelyik betűt különösen szerette; ha a
másolásban ezekhez ért, egészen magánkívül volt, elmosolyodott,
kacsintott egyet-egyet, még a szájával is segített, úgyhogy az
arcán szinte el lehetett olvasni minden betűt, amelyet a tolla a
papírra vetett. Ha szorgalmának megfelelően előléptették volna,
nagy meglepetésére talán még államtanácsosi rangra emelkedett volna;
de - élcelődő kollégái szavával élve - ő csak kapcsot szolgált a
gomblyukába rendszalag helyett, meg aranyeret a hátuljába. Egyébként
nem mondhatnám, hogy senki sem vette figyelembe. Egy igazgató, aki
igen jó ember volt, meg akarta jutalmazni a hosszú szolgálatért,
a közönséges másolásnál valamivel fontosabb munkát adott neki:
nevezetesen egy kész akta alapján egy másik hivatalnak szóló
átiratot kellett volna készítenie. Az egész feladat abból állt,
hogy változtassa meg a címeket, az igéket hellyel-közzel tegye át
első személyből harmadikba. Ez olyan fejtörést okozott neki, hogy
egészen beleizzadt, folyton a homlokát törölgette, és végül is azt
mondta: "Adjon inkább valami másolnivalót!" Attól kezdve mindörökre
meghagyták másolónak. A másoláson kívül szinte semmi sem létezett
számára. Ruhájával nem törődött: köznapi egyenruhája nem zöld, hanem
vöröses korpaszínű volt. Olyan alacsony, keskeny gallér volt rajta,
hogy amikor nyaka kinyúlt a gallérból - bár nem is volt hosszú -,
szokatlanul hosszúnak látszott, mint azoké a gipszkandúroké, amelyeket
a külföldi oroszok tucatjával hordanak a kalapjukon. Valami mindig
hozzátapadt a kabátjához: vagy egy szál széna, vagy valami cérna;
ezenkívül megvolt az a különös ügyessége, hogy az utcán
jártában-keltében mindig éppen akkor ért valami ablak alá, amikor
szemetet hajítottak ki rajta, és ilyenformán folyton hordozott a
kalapján hol görögdinnye-, hol sárgadinnyehéjat vagy más efféle
hulladékot. Soha életében nem figyelt arra, mi történik, mi megy
végbe az utcán nap nap után, amire pedig - tudvalevő - mindig ügyel
a magaszőrű hivatalnokember, főként a fiatalja. Fürkésző, fürge
tekintetük annyi mindenre kiterjed, hogy még azt is észreveszik,
ha a túlsó oldalon lereccsen valakinek a nadrágjáról a talpalló, ami
mindig kaján mosolyt csal az arcukra. De Akakij Akakijevics, még ha
ránézett is valamire, mindenen a maga tiszta, egyenletes kézírással
kicirkalmazott sorait látta, és legfeljebb csak akkor vette észre,
hogy nem annyira a sor közepén, mint inkább az utca közepén halad,
ha egy-egy ló - az ördög tudja, honnan került elő - vállára tette
pofáját, és orrlyukain valóságos szélvészt fújt arcába. Ha hazament,
rögtön asztalhoz ült, sebtiben behabzsolta káposztalevesét, megevett
egy darab hagymás marhahúst, nem is érezte az ízét, megevett mindent,
legyestül, mindenestül, amivel Isten épp megajándékozta. Mikor
észrevette, hogy már dagadozik a hasa, felállt az asztal mellől,
elővette tintatartóját, és a hazahozott iratokat másolgatta. Ha
ilyesmi nem akadt, akkor külön a maga gyönyörűségére másolt valamit,
ha az irat figyelemre méltó volt; nem ugyan a stílus szépsége miatt,
hanem azért, mert valami új vagy fontos személynek szólt a címzés.

Még azokban az órákban is, amikor teljesen fakóra homályosult a
szürke pétervári égbolt, amikor megvacsorázott, jóllakott az egész
hivatalnoknépség, ki hogy tudott, fizetése meg az ínye szerint, amikor
már mindenki kipihente magát a hivatali tollsercegés, lótás-futás, a
saját és a mások halaszthatatlan elfoglaltsága s minden egyéb után,
amit a serény ember a maga jószántából nyakába vesz, többet is a
kelleténél; amikor a hivatalnokok sietnek élvezetekre fordítani
szabad idejüket: a fürgébbje színházba rohan; aki különféle női
kalapok mustrálgatására szánta szabad óráját, az utcára megy; akad,
aki estélyre siet, hogy valami takaros fehérnép, egy-egy kisebb
tisztviselőkör csillaga körül mulassa el üres idejét; némelyik -
és az a leggyakoribb eset - egyszerűen átballag a magaformájú
hivatalnoknak a harmadik vagy második emeleten levő kétszoba-konyhás,
előszobás, némileg divatos igényű kis lakásába, ahol lámpa vagy más
holmi díszeleg, amely sok áldozatba, ebédekről, szórakozásokról való
lemondásba került; egyszóval még akkor is, amikor a hivatalnokok mind
egy szálig szétszéledtek barátaik kis lakásaiba, hogy lejátszanak
egy-egy fergeteges whistpartit, mialatt az olcsó kétszersült mellé
teát kortyolgatnak poharukból, hosszú szárú csibukból eregetik a
füstöt, osztás közben magasabb társaságból kiszivárgott pletykát
mesélnek, amiről soha, semmi szín alatt sem tud lemondani az orosz
ember, vagy ha már egyáltalán nincs mit újságolniuk, akkor az örök
adomát mondják el újra meg újra arról a parancsnokról, akinek azt
jelentették, hogy levágták a Falconet-emlékmű lovának a farkát -
szóval még akkor is, amikor mindenki igyekszik szórakozni, Akakij
Akakijevics semminemű szórakozásnak nem engedte át magát. Senki sem
mondhatta, hogy bármikor is találkozott vele valamilyen estélyen.
Amikor kedvére kiszórakozta magát a másolással, aludni tért, s már
előre mosolygott, ha a holnapi napra gondolt: majd csak küld valami
másolnivalót holnap is az Isten. Így folydogált e hivatalnok békés
élete, aki beérte négyszáz rubeles évi fizetésével, meg volt elégedve
sorsával, és eléldegélt volna talán késő aggkoráig is, ha nem lenne
olyan sok mindenféle baj, amelyekkel tele van szórva nemcsak a
címzetes, hanem még a titkos, valóságos, udvari és mindenféle
tanácsosok élete útja is; még azoké is, akik senkinek sem adnak,
de akik maguk sem fogadnak el senkitől sem tanácsot.

Van Pétervárott egy kérlelhetetlen ellensége mindazoknak, akik évi
négyszáz vagy e körüli fizetést kapnak. Ez az ellenség nem más, mint
az északi hideg, bár egyébként azt mondják, hogy a hideg nagyon
egészséges. Reggel kilenc órakor, éppen amikor az utcák tele vannak
hivatalba igyekvőkkel, olyan csípős, erős fricskákat osztogat
válogatás nélkül mindenkinek az orrára, hogy szegény hivatalnokok
határozottan nem tudják, hová tegyék az orrukat. Ilyenkor, amidőn
még a magasabb tisztséget viselők homlokát is megfájdítja a fagy, és
könnyet facsar a szemükből, a szegény címzetes tanácsosok teljesen
védtelenek. Egyedüli menekvésük abból áll, hogy vékony kabátjukban
minél hamarabb végigszaladnak öt-hat utcán, és azután addig topognak
a kapus szobájában, míg ilyen módon kellőképpen fel nem olvad minden
- útközben befagyott - tehetségük, a hivatali tennivalók ellátására
szolgáló minden talentumuk.

Akakij Akakijevics egy idő óta azt érezte, hogy hátát és vállát
valahogy különösen süti a hideg, pedig iparkodott minél gyorsabban
befutni a rendes távolságot. Végül eszébe jutott, hogy vajon nem
a köpönyegével van-e valami baj. Miután alaposan szemügyre vette,
felfedezte, hogy két-három helyütt, éspedig éppen a hátán meg a
vállán, olyan vékonyra nyűtt, mint a szita. A posztó annyira elkopott,
hogy a szél ki s be járhatott rajta, a bélés is szétfeslett. Tudnunk
kell, hogy Akakij Akakijevics köpönyege szintén a hivatalnokok gúnyos
élceinek céltáblájául szolgált. Megtagadták tőle a tisztességes
"köpönyeg" nevet, és hacukának csúfolták. Való igaz, különös szabása
volt: gallérja évről évre kisebb lett, mert más részeinek aláfoltozására
szolgált. A foltozás nem volt a szabómesterség remeke, sőt éppenséggel
nagyon otrombának és lomposnak hatott. Amikor Akakij Akakijevics
látta, hányadán áll a dolog, megállapította, hogy a köpönyeget el kell
vinni Petrovicshoz, a szabóhoz, aki valahol a harmadik emeleten lakott
a hátsó lépcsőnél. Ez a szabó - noha szeme kancsal, és egész arca
ragyavert - eléggé sikeresen foltozgatta a hivatalnokok és mások
nadrágjait, frakkjait, persze csak ha józan állapotban volt, és nem
törte fejét valami más vállalkozáson. Erről a szabóról, persze, nem
volna szükséges sokat beszélni, de mivel már az jött divatba, hogy az
elbeszélésben minden személy jellemét teljes pontossággal meg kell
rajzolni, nincs mit tenni, gyerünk, ide azzal a Petroviccsal, hadd
fessem le! Kezdetben egyszerűen Grigorijnak hívták, és jobbágy volt
valami uraságnál; Petrovicsnak azóta nevezte magát, amikor megkapta
szabadságlevelét, és jócskán inni kezdett, eleinte csak nagy
ünnepeken, később válogatás nélkül minden egyházi ünnepnapon, ahol
csak kereszt áll a naptárban. Ebben a tekintetben hű maradt nagyapja
szokásához, és valahányszor perpatvar támadt emiatt a családban,
nagyvilági dámának és németnek szidta a feleségét. Ha már kiböktük,
hogy felesége is van, őróla is szólni kell egy-két szót. De sajnos,
nem sokat tudunk róla, legfeljebb annyit, hogy Petrovics felesége,
meg azt, hogy főkötőt hord, és nem keszkenőt; de úgy látszik,
szépségével egyáltalán nem dicsekedhetett, mindenesetre csupán a
gárdakatonák vetettek egy-egy pillantást a főkötője alá, ha útjukba
került, olyankor rántottak egyet a bajuszukon, és különös hangokat
hallattak.

Amikor Akakij Akakijevics felfelé baktatott a Petrovicshoz vezető
lépcsőn - amely (meg kell adni az igazat) csupa víz volt a sok
mosólétől, és belevette magát az a szeszszag, amely csak úgy csípi
a szemet, és mint tudjuk, állandóan ott leng minden pétervári ház
hátulsó lépcsőjén -, szóval, amikor Akakij Akakijevics felfelé haladt
ezen a lépcsőn, már azon főtt a feje, hogy mennyit kér Petrovics, és
gondolatban úgy határozott: nem ád többet két rubelnél. Az ajtó nyitva
állt, mert a háziasszony valami halételt készített, akkora füstöt
csinált a konyhában, hogy még a svábbogarakat sem lehetett látni.
Akakij Akakijevics úgy ment át a konyhán, hogy még a gazdasszony sem
vette észre. Végre belépett a szobába, és megpillantotta Petrovicsot,
aki egy széles, festetlen faasztalon ült, maga alá húzott lábbal,
mint egy török basa. A munkájuk mellett ülő szabók szokása szerint,
mezítláb dolgozott. Mindenekelőtt a hüvelykujja tűnt szembe. Akakij
Akakijevics nagyon jól ismerte ezt a hüvelyket, és rajta a vastag,
elnyomorodott karmot, amely olyan kemény volt, mint a teknősbéka
páncélja. Petrovics nyakában egy gombolyag selyemcérna és fonal
lógott, a térdén meg valami ócskaság hevert. Már vagy három perce
próbálta a cérnát a tű fokába fűzni, de nem talált bele, és ezért
nagyon mérges volt a sötétségre, sőt magára a cérnára is. "Nem megy
bele a nyavalyás; ej, megeszi az életemet ez a vacak!" - dörmögte
halkan. Akakij Akakijevicsnek kellemetlen volt, hogy abban a
pillanatban érkezett, amikor Petrovics bosszankodott: olyankor
szeretett rendelni nála valamit, amikor Petrovics már kissé felöntött
a garatra, vagy ahogy a felesége kifejezte: "Fejébe szállt a
bundapálinka a félszemű ördögnek!" Ilyen hangulatban rendszerint
szívesen engedett az árból, ráállt mindenre, sőt minduntalan
hajlongott és köszönte szépen. Igaz, hogy azután jött a felesége,
és pityergett, hogy részeg volt az ura, azért vállalta olyan olcsón.
No de ha az ember megtoldotta tíz kopejkával, azzal rendben is volt
a dolog. De most úgy látszott, hogy Petrovics józan állapotban van,
vagyis kemény, csökönyös, és hajlamos az ördög tudja, milyen árat
szabni. Akakij Akakijevics sejtette ezt, és szeretett volna - ahogy
mondani szokták - kereket oldani, de már el volt vetve a kocka.
Petrovics rásandította fél szemét, és Akakij Akakijevics önkéntelenül
is kibökte:

- Adj' isten, Petrovics!

- Fogadj' isten, uram - felelte Petrovics, és oldalvást Akakij
Akakijevics kezére pillantott, mert látni akarta, miféle zsákmányt
hozott.

- Hát én ezt... izé... neked... - Tudnunk kell, hogy Akakij
Akakijevics javarészt ragokban, határozószókban s végül olyan
segélyszócskákban fejezte ki magát, amelyeknek határozottan semmi
értelmük sincs. Ha pedig valami nagyon nehéz dologról volt szó,
szokása szerint egyáltalán nem is fejezte be a mondatot, úgyhogy igen
gyakran így kezdte a beszédet: "Ez igazán egészen izé..." - de aztán
nem jött semmi, maga is elfelejtette, mit akart mondani, vagy azt
hitte, hogy már el is mondta.

- No, mi az? - kérdezte Petrovics, és jól szemügyre vette fél szemével
Akakij Akakijevics ruháját, gallérjától kezdve az ujjáig, hátáig,
aljáig, a gomblyukáig, amit mind nagyon jól ismert, hiszen az ő
keze műve volt. No de ez a szabók szokása, ez az első dolguk, ha
találkoznak valakivel.

- Én azért, izé, Petrovics... ez a köpönyeg... látod, a posztója...
máshol még mindig egészen erős, csak egy kicsit belepte a por és
ócskának látszik, de új, csak ezen a helyen egy kicsit izé... itt a
hátán meg itt a vállán kopott egy picikét, no meg itt a másik vállán
is, látod, ennyi az egész. Nincs is vele sok munka...

Petrovics elvette a hacukát, először kiterítette az asztalra, sokáig
vizsgálgatta, csóválta a fejét, és fél kezével az ablakba nyúlt a
burnótszelencéért, amelyet egy tábornok arcképe díszített, hogy
kié, nem tudni, mert az a hely, ahová az arca esett, ujjal át volt
lyukasztva, azután pedig négyszögletes papírdarabbal ragasztották
be. Petrovics szippantott egy kis dohányport, majd szétterítette
a hacukát a karján, a világosság felé tartotta, úgy nézegette, és
megint megcsóválta a fejét; aztán bélésével kifelé fordította; újból
megrázta a fejét, megint levette a szelence fedelét a tábornokkal
együtt, aki papirossal volt megragasztva, jó adag burnótot
szippantott fel, becsukta, eldugta a szelencét, és így szólt:

- Nem, nem lehet kijavítani, rossz gúnya biz' ez!

Akakij Akakijevics szíve elszorult ezekre a szavakra.

- Miért nem lehet, Petrovics? - kérdezte csaknem rimánkodó hangon,
mint valami kisgyermek. - Hiszen csak az az egész baja, hogy elkopott
a vállon, hiszen neked vannak valamilyen darabjaid...

- Foltnak valót még csak lehet találni, darabok akadnak - mondotta
Petrovics -, de rávarrni nem lehet: egészen avítt portéka, ha hozzáér
az ember a tűvel, máris szétmállik.

- Hadd málljék, te azonnal... oda is egy kis foltot...

- De nincs mire tenni a foltocskát, nincs miben megkapaszkodnia, vajmi
gyengén tart már ez. Csak a neve posztó már ennek, ha egy kis szél fúj,
szétrepül az egész.

No de azért csak varrd rá! Hogy is lehet, igazán így izé...

- Nem - mondotta Petrovics határozottan -, semmit sem lehet csinálni.
Vacak az egész. Jobb, ha kapcát csinál belőle, ha jön a szigorú tél,
mert a harisnya nem melegít. Azt csak a németek találták ki, hogy
minél több pénzt harácsoljanak össze (Petrovics alkalomadtán szerette
megcsipkedni a németeket), de köpönyeget bizony újat kell csináltatni.

Az "új" szóra mintha hályog ereszkedett volna Akakij Akakijevics
szemére, és minden összekuszálódott előtte, ami csak a szobában volt.
Csupán a Petrovics burnótszelencéje fedelén díszelgő, ragasztott fejű
tábornokot látta.

- Hogyhogy újat? - kérdezte, mintha még mindig rosszat álmodnék. -
Hisz nincs is rá pénzem.

- Igen, újat - mondotta Petrovics hóhéri nyugalommal.

- No de, ha már újat kellene, hát akkor az hogy is...

- Vagyis, hogy mibe kerülne?

- Igen.

- Hát, három ötvenest okvetlen rá kell szánni - mondotta Petrovics, és
közben jelentősen összeszorította a száját. Nagyon szerette a hatást
keltő szavakat, szerette hirtelen meghökkenteni az embereket, és aztán
oda-oda sandított, hogy milyen gondterhes pofát vágnak hozzá!

- Százötven rubel egy köpönyegért?! - kiáltott fel szegény Akakij
Akakijevics, méghozzá talán először kiáltott fel, amióta a világon
van, mert mindig nevezetes volt csendes beszédjéről.

- Igen, uram - mondotta Petrovics -, igen, de milyen köpönyeg az! Ha
nyusztgallért teszünk rá, és rábiggyesztünk egy selyembéléses kámzsát,
már kétszázba is belekerül.

- Petrovics, kérlek - mondotta Akakij Akakijevics esdeklő hangon, és
eleresztette a füle mellett, mert igyekezett nem is hallani Petrovics
szavait és hatásvadászó megjegyzéseit -, csak foltozd meg valahogy,
hogy legalább még egy darabig hordani lehessen.

- De nem lehet, ebből már nem lesz semmi: én hiába ölnék bele annyi
munkát, maga meg potyára dobná ki a pénzét - mondotta Petrovics, és
Akakij Akakijevics teljesen megsemmisülve tántorgott ki e szavak
hallatára.

Petrovics még sokáig mozdulatlanul állt Akakij Akakijevics távozása
után, jelentőségteljesen összeszorította ajkát, és nem látott
munkához, mert igen nagyon meg volt elégedve, hogy se ő maga nem
adta be a derekát, se a szabómesterségre nem hozott szégyent.

Akakij Akakijevics úgy támolygott ki az utcára, mint az alvajáró.
"Ej, micsoda csapás, micsoda baj! - dünnyögte magában. - Igazán nem
gondoltam volna, hogy így fog kiütni." Némi hallgatás után hozzátette:
"Hát így van ez! Mi lett a vége! Igazán, egyáltalán nem is hittem
volna, hogy így lesz!" Ezután megint hosszú hallgatás következett,
majd újból megszólalt: "Így hát úgy... Lám csak, valóban milyen
váratlan... Ilyen még nem volt! Micsoda körülmény!"

Amíg ezt elmotyogta, ahelyett hogy hazament volna, egészen más
irányba indult, de nem is gyanította. Útközben egy kéményseprő
nekidörgölődzött, egész kalapra való mész hullott a fejére. Ő
mindebből semmit sem vett észre, és csak már azután - mikor nekiment
az utcai őrnek, aki alabárdját maga mellé állítva burnótot rázott
kérges markába -, csak akkor ocsúdott fel egy kissé, de akkor is csak
azért, mert a rendőrőrszem ráförmedt: "Mit mászol az ember pofájába?
Ott van a járda, hé!" Ez arra késztette, hogy körültekintsen, és
hazafelé forduljon. Csak most kezdte szerbe-számba szedni gondolatait,
világosan, a maga valóságában látta helyzetét, és most már nem
szakadozottan, hanem értelmesen és őszintén kezdett társalogni magával,
mint valami okos baráttal, akivel a legbensőbb, legbizalmasabb dologról
is lehet beszélni. "Nohát - mondotta Akakij Akakijevics -, most nem
lehet szót érteni Petroviccsal, ő most olyan izé... úgy látszik,
alaposan elagyabugyálta a felesége. Jobb, ha vasárnap reggel megyek
el hozzá, olyankor a szombat esti iddogálás után későn kél fel, még
keresztbe áll a szeme, nagyon jólesne neki egy kis itóka, de az
asszony nem ad rá pénzt, akkor majd a markába nyomok egy tízkopejkást,
és mindjárt jobban hajlik a szóra, s akkor majd kirukkolok a
köpönyeggel is..." Így tanakodott magában Akakij Akakijevics, lelket
öntött magába, és várta az első vasárnapot. Amikor messziről kileste,
hogy Petrovics felesége elment hazulról, egyenest a szabóhoz szaladt.
Petrovicsnak a szombat esti muri után csakugyan keresztbe állt a
szeme, majdnem a padlót verte a fejével, annyira mámoros volt,
mindazonáltal, mihelyt meghallotta, miről van szó, mintha az ördög
bújt volna belé. - Nem lehet - jelentette ki -, tessék újat rendelni.
- Akakij Akakijevics rögtön odacsúsztatta a tízkopejkást. - Köszönöm,
uram, iszok egy kupica szíverősítőt a maga egészségére - mondotta
Petrovics -, de a köpönyeg miatt ne törje magát, nem való az már
semmire sem. Majd varrok én magának egy remek új köpönyeget, ebben
maradunk!

Akakij Akakijevics még mindig a kifoltozás mellett kardoskodott, de
Petrovics nem is hallgatta végig, és kijelentette: - Okvetlen újat
varrok magának, s afelől nyugodt lehet, hogy megteszek minden tőlem
telhetőt. Sőt majd berakott ezüstcsattal kapcsolódik a gallérja, mert
most ez jött divatba.

Ekkor végre belátta Akakij Akakijevics, hogy új köpönyeg nélkül nem
lehet megúszni, és egészen kétségbeesett. Hisz valóban: miből, miféle
pénzen csináltathatna új köpönyeget? Persze, valamelyest számítani
lehetne a legközelebbi ünnepi jutalomra, de ezt a pénzt már régen
előre beosztotta, rég megvolt már annak a helye! Új nadrágot kellett
beszerezni, meg kellett adni az adósságot a csizmadiának, amiért
megfejelte az ócska csizmaszárat, a varrónőnél három inget kellett
rendelnie, meg két darabot abból a fehérneműből, amelyet nem illik
nevén nevezni az irodalmi nyelvezetben. Egy szó, mint száz: már előre
elköltötte az utolsó vasat is, még ha az igazgató olyan kegyes lenne,
hogy negyven rubel jutalom helyett negyvenötöt vagy ötvenet szánna
neki, akkor is olyan csekély maradna belőle, ami csepp lenne a
köpönyeghez szükséges tőke tengerében. Bár jól tudta: Petrovicsnak
megvan a bogara, hogy arcátlanul magasra csapja fel az árat,
úgyannyira, hogy némelykor maga a felesége sem tudta türtőztetni
magát, és rákiáltott: - Mi az, megbolondultál, te tökfilkó! Máskor
potom áron vállal munkát, most meg belebújt az ördög: annyit kér,
amennyit ő maga sem ér meg. - Persze Akakij Akakijevics tudta, hogy
Petrovics nyolcvan rubelért is vállalni fogja, de honnan vegye akár
ezt a nyolcvan rubelt is? A felét még csak elő lehetne teremteni, a
fele, vagy talán valamivel többecske is, majd csak meglenne, de honnan
szerezze meg a másik felét?

De mindenekelőtt az olvasónak meg kell tudnia, honnan teremtődik elő
a nyolcvan rubel első fele. Akakij Akakijevicsnek megvolt az a jó
szokása, hogy minden egyes elköltött rubel után félretett egy garast
egy kulcsra járó kis dobozba, amelynek a tetején nyílás volt hasítva,
hogy beledobhassa a pénzt. Minden félévben megszámolta az összegyűlt
rézpénzt, és ezüst aprópénzre váltotta. Így folytatta már régidő
óta, s ily módon - jó néhány esztendő leforgása alatt - több mint
negyvenrubelnyi summa gyűlt össze. Így hát a fele már a kezében volt;
de honnan vegye a másik negyven rubelt? Akakij Akakijevics töprengett,
töprengett, és végül úgy határozott, hogy szorosabbra kell húzni a
szokásos költségeit; legalább egy esztendeig le kell mondani az esti
teázásról, alkonyatkor nem kell gyertyát gyújtani, és ha mégis
csinálnia kell valamit, akkor le fog menni a gazdasszony szobájába,
és annak a gyertyája mellett fog dolgozni; ha az utcán jár, minél
könnyedébben és óvatosabban kell lépkednie a kockaköveken, csaknem
lábujjhegyen, hogy ne koptassa el a csizma talpát időnek előtte; a
fehérneműt minél ritkábban kell mosásba adni, hogy ne nyűvődjön el
olyan hamar, le kell dobnia, mihelyt hazaért, és egy szál félpamut
hálókabátban kell maradnia, amely már nagyon régi ugyan, de amelyet az
idő foga is megkímélt. Meg kell vallani az igazat: eleinte kissé nehéz
volt hozzászokni ezekhez a korlátozásokhoz, de később mégis megszokta,
és úgy ment, mint a karikacsapás, sőt azt is megtanulta, hogyan kell
koplalni estéről estére: de lelkileg annál dúsabban táplálkozott,
szüntelen a jövőbeni köpönyeg örök ideáját hordozta gondolataiban.
Ettől kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna, mintha
megnősült volna, mintha valaki más is együtt élt volna vele, mintha
nem lett volna egyedül, hanem valami kedves, bájos élettárs vállalta
volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján - és ez az élettárs
nem volt más, mint az a vastagon vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű
köpönyeg. Elevenebb, sőt szilárdabb jellemű lett, mint olyan ember,
aki határozott célt tűzött maga elé. Arcáról és viselkedéséből eltűnt
a kétség, a határozatlanság, egyszóval minden ingadozó, bizonytalan
jellemvonás. Olykor tűz lobbant fel a szemében, sőt a legvakmerőbb, a
legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet
a gallérjára? Eme ábrándok között csaknem szórakozott lett. Egyszer,
egy irat lemásolása közben, hajszálon múlt, hogy hibát nem követett
el, úgyhogy még éjszaka is felkiáltott álmában: "Tyű!", és szaporán
keresztet vetett. Minden hónapban, ha csak egyszer is, meglátogatta
Petrovicsot, hogy beszéljen vele a köpönyegről, hol volna a legjobb
posztót vásárolni, milyen színűt vegyenek, és milyen árban, s ha kissé
gondokba merülten is, de mindig elégedetten tért haza, egyre azon járt
az esze, hogy végre-valahára mégis elérkezik az ideje, amikor mindezt
meg fogják vásárolni, és amikor kész lesz a köpönyeg. Az ügy még
gyorsabban is haladt, mint várta. Az igazgató - minden várakozás
ellenére - nem negyven vagy negyvenöt, hanem kereken hatvan rubel
jutalmat utalt ki Akakij Akakijevicsnek; megsejtette, hogy Akakij
Akakijevicsnek köpönyegre van szüksége, vagy csak magától esett úgy
a sorja, elég az hozzá, hogy húsz rubel felesleg maradt a zsebében.
Ez a körülmény meggyorsította a dolog menetét. Még rövid három hónapi
koplalás, és Akakij Akakijevicsnek csakugyan nyolcvan rubel körül járt
az összezsugorgatott pénze. Máskor olyan nyugodt szíve hevesebben
vert. Mindjárt az első nap elindult Petroviccsal a rőföshöz. Remek
posztót vásároltak; nem is csoda, hisz már fél éve folyton ezen
törték a fejüket, és alig múlt el hónap, hogy ne mentek volna a boltba
tájékozódni az árak felől, így aztán maga Petrovics is azt mondta,
hogy finomabb posztó nincs a világon. Bélésnek kalikót vettek, de
olyan jót, olyan sűrűt, hogy Petrovics szerint különb a selyemnél,
sőt, szinte még mutatósabb és fényesebb is. Nyusztprémet nem
vásároltak, mert az bizony nagyon drága volt, de helyette a legszebb
vadmacskaszőrmét választották ki, ami csak volt az üzletben. Olyan
szép volt az, hogy messziről bármikor nyusztnak lehetett nézni.
Petrovics összesen vagy két hétig vesződött a köpönyeggel, mert sok
tűzdelnivaló volt rajta, különben hamarabb elkészült volna vele.
Tizenkét rubelt kért a munkáért - olcsóbban sehogy se lehetett
megszámítani: hisz igazán mindent selyemmel, kettős apró öltéssel
varrt, és minden varraton végigment a fogával, kiegyengetve a
különféle ráncolódásokat. Ez... bizony már nehéz volna megmondani
pontosan melyik napon történt, de az biztos, hogy az a nap Akakij
Akakijevics életének legünnepélyesebb napja volt, amikor Petrovics
végre-valahára elhozta a köpönyeget. Reggel hozta, éppen akkor, amikor
Akakij Akakijevicsnek a hivatalba kellett indulnia. Soha jobbkor
nem jöhetett volna a köpönyeg, mert már eléggé hideg fenyegetett.
Petrovics pontosan úgy állított be a köpönyeggel, ahogy egy jó
szabóhoz illik. Arcán olyan fontoskodó kifejezés ült, amilyet Akakij
Akakijevics még sohasem látott. Mintha teljes mértékben átérezte
volna, hogy nem kis dolgot művelt, és a maga személyén mutatta meg,
hogy ég és föld a különbség ama szabók között, akik csak új bélést
tesznek egy ócska köpönyegbe, vagy átpofozzák valahogy, meg azok
között, akik vadonatújat varrnak. Kivette a köpönyeget abból a
hatalmas zsebkendőből, amelyben idehozta: a kendő olyan tiszta volt,
mint a patyolat; Petrovics szépen összehajtogatta, és zsebre dugta
későbbi használat céljából. Amikor kivette a köpönyeget, nagyon
büszkén nézegette, és két kézzel tartva, roppant ügyesen Akakij
Akakijevics vállára dobta. Aztán megrántotta hátul, felülről lefelé
letapogatta a tenyerével, és kissé kinyitva, szépen ráncba szedte a
köpönyeget. Akakij Akakijevics, mint megfontolt ember, az ujját is ki
akarta próbálni. Petrovics szépen feladta neki - kiderült, hogy ujjban
is kifogástalan. Szóval bebizonyosodott, hogy a köpönyeg remek, és
éppen idejére lett kész. Petrovics ez alkalommal nem mulasztotta el
megjegyezni, hogy csak azért vállalta ilyen olcsón, mert kis utcában
lakik és cégére nincs, no meg azért, mert régóta ismeri Akakij
Akakijevicset; a Nyevszkij Prosztpekten csak a varrásért elkértek
volna tőle vagy hetvenöt rubelt. Akakij Akakijevics nem akart erről
vitatkozni Petroviccsal, de meg hallani se szerette azokat a
borsos összegeket, amelyekkel Petrovics úgy szeretett hetvenkedni.
Kiegyenlítette a tartozását, megköszönte, és új köpönyegében azonnal
indult a hivatalba. Petrovics utánament, és az utcán megállva, még
sokáig nézte a köpönyeget mind messzebbről, azután szándékosan
átment a túlsó oldalra, hogy egy görbe sikátoron körülkerülve,
megint kijusson az utcára és még egyszer szemügyre vegye a köpönyeget
a másik oldalról, azaz egyenesen szemközt is. Ezalatt Akakij
Akakijevics a legünnepélyesebb hangulatban baktatott a hivatal felé.
Minden pillanatban érezte, hogy új köpönyeg takarja a vállát, sőt
néhányszor még el is mosolyodott a belső gyönyörűségtől. Csakugyan,
e ruhadarabnak két jó tulajdonsága is volt: egyik az, hogy meleg,
a másik meg az, hogy szép. Nem is látta az utat, egyszer csak a
hivatalban szedte össze magát. A kapus szobájában levette köpönyegét,
megnézte minden oldalról, és a kapus különös gondjaira bízta. Nem tudni,
milyen úton-módon, de a hivatalban mindenki egy csapásra megtudta,
hogy Akakij Akakijevicsnek új köpönyege van, és a hacuka nincs többé.
Abban a pillanatban mindenki kiszaladt a kapus szobájába, megnézni
Akakij Akakijevics köpönyegét. Elhalmozták szerencsekívánatokkal,
üdvözölték jobbról-balról, úgyhogy eleinte csak mosolygott, de később
már restellte is a dolgot. Amikor köréje tolakodva mindenki azt
mondogatta, hogy az új kabátot fel kellene avatni, és hogy legalább
rendezzen vacsorát mindnyájuknak, Akakij Akakijevics egészen
elveszítette a fejét, nem tudta, mitévő legyen, fülig elpirulva,
már-már azt erősítgette, hogy ez egyáltalán nem új köpönyeg, hogy így
meg úgy, ez csak egy ócska köpönyeg. Végül az egyik hivatalnok, talán
az irodafőnök helyettese, nyilván azért, hogy megmutassa, ő cseppet
sem büszke, és még alantasaival is szóba áll, azt mondogatta: "No hát
akkor majd én adok estélyt Akakij Akakijevics helyett, és kérem, hogy
fáradjanak el hozzám ma este teára; véletlenül épp ma van a nevem
napja." A hivatalnokok természetesen tüstént szerencsét kívántak a
helyettes irodafőnöknek, és szívesen elfogadták a meghívást. Akakij
Akakijevics szabódni kezdett, de mindenki úgy ráripakodott: ez
illetlenség, sőt, egyenesen szégyen, gyalázat, hogy sehogyan se
tudta magát kihúzni a dologból. Egyébként később még jól is esett
neki, amikor eszébe jutott, hogy ennek révén alkalma lesz estére is
sétálni egyet az új köpönyegben. Ez az egész nap a legörvendetesebb
diadalünnep volt Akakij Akakijevics számára. A legboldogabb hangulatban
tért haza, levetette köpönyegét, és óvatosan felakasztotta egy szögre,
gyönyörködött még egy sort a posztóban, aztán összehasonlítás végett
előhúzta a szekrényből a teljesen szétmállott régi hacukát.

Amikor rátekintett, maga is elnevette magát: ég és föld a különbség!
Még ebéd után is elmosolyodott, valahányszor eszébe jutott, milyen
állapotban van a hacuka. Jókedvűen megebédelt, és ebéd után nem fogott
hozzá semmiféle irat lemásolásához sem, hanem egy kissé ellustálkodott
az ágyon, amíg be nem sötétedett. Akkor nem húzta-halasztotta sokat a
dolgot, felöltözött, vállára vette a köpönyeget, és kiment az utcára.
Sajnos, nem tudjuk megmondani, hol is lakott a vendéglátó hivatalnok:
emlékezetünk kezd egyre jobban cserbenhagyni bennünket, és minden,
ami csak van Pétervárott, minden utca és ház úgy egybemosódott,
összezavarodott a fejünkben, hogy nagyon nehezen lehet onnan előszedni
valamit a rendes formájában.

Volt, ahogy volt, annyi bizonyos, hogy a hivatalnok a város legszebb
részében lakott, vagyis eléggé messzire Akakij Akakijevicstől. Eleinte
néhány néptelen, homályos utcán kellett keresztülhaladnia, de minél
közelebb ért a hivatalnok lakásához, az utcák annál élénkebbek,
népesebbek és világosabbak lettek. Egyre sűrűbben tünedeztek fel
járókelők; szépen felöltözött hölgyekkel találkozott, hódprémes
gallérú férfiak kerültek az útjába, ritkábbak lettek a ványkák [2]
rácsos faszánkóikon, amelyekbe aranyozott fejű szegek voltak verve,
viszont egyre gyakrabban bukkantak elő a málnaszín bársonysapkás,
jóvágású bérkocsisok medvebőr takarós, lakkozott szánjaikkal, és
cifra bakos kocsik repültek végig az utcán, csak úgy csikorgott a hó
kerekeik alatt. Akakij Akakijevics mindezt úgy nézte, mint valami
újdonságot. Már több éve nem járt ki esténként az utcára. Kíváncsian
állt meg egy képszalon kivilágított kirakatánál, hogy jobban megnézze
azt a képet, amely egy gyönyörű nőt ábrázolt, amint éppen levetette
cipőjét, és ily módon csupaszon mutogatta formás kis lábát, a háta
mögött a másik szoba ajtaján kidugta a fejét valami oldalszakállas
férfi, akinek hetyke spanyolszakáll fityegett az ajka alatt. Akakij
Akakijevics megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. Aztán továbbhaladt
a maga útján. Miért mosolygott, azért-e, mert valami eddig egészen
ismeretlen dologra bukkant, de ami iránt mégis mindenkiben marad némi
érzék, vagy pedig, sok más hivatalnokhoz hasonlóan, a következőket
gondolta magában: "Nahát, ezek a franciák! Szó, ami szó, ha már
egyszer kedvük szottyan valamire, hát akkor aztán..." De nagyon
lehetséges, hogy nem is ezt gondolta magában, hisz nem lehet belebújni
az ember lelkébe és kifürkészni mindent, amit csak gondol. Végre
odaért ahhoz a házhoz, amelyikben a helyettes irodafőnök lakott.
A helyettes irodafőnök nagy lábon élt: a lépcsőházban lámpás
világított. A lakás az első emeleten volt. Amikor Akakij Akakijevics
belépett az előszobába, a padlón egész sor sárcipőt látott. A szoba
közepén egy gőzgomolyokat pöfögő, zubogó szamovár állt. A fogasokon
mindenütt palástok, köpönyegek lógtak, amelyek közt a hódprém galléros
vagy a bársonyhajtókás se volt ritka. A szobából zajos beszélgetés
hallatszott, amely még harsányabbá, világosabban érthetővé vált,
amikor kinyílt az ajtó, és kijött egy lakáj tálcával, amely tele
volt üres poharakkal; volt rajta még egy tejszínes kanna és egy
kétszersültnek való kosárka is. A tisztviselők nyilván már régen
egybegyűltek, és ki-ki felhörpintette az első pohár teát. Akakij
Akakijevics saját kezűleg felakasztotta köpönyegét a fogasra, és
bement a szobába. Egyszerre tűntek szemébe a gyertyák, a hivatalnokok,
a pipák, a kártyaasztalok, és egymásba keveredve ütötte meg fülét a
mindenfelől hangzó sebes terefere meg az ide-oda tologatott székek
zaja. Nagyon ügyetlenül, tétován állt meg a szoba közepén, és
igyekezett kitalálni, mit is kell csinálnia. De már észrevették, nagy
üdvrivalgással fogadták, és azonnal kitódult mindenki az előszobába,
hogy szemügyre vegye a köpönyeget. Akakij Akakijevics egy kissé
restelkedett, zavarba jött ugyan, de nyíltszívű ember lévén, nem tudta
leplezni örömét, amikor látta, mennyire dicséri a köpönyegét mindenki.
Aztán, persze, mindenki faképnél hagyta őt is meg a köpönyeget is,
és - ahogy szokás - a vendégek visszaültek a kártyaasztalok mellé.
A lárma, a csevegés és a vendégsereg - mind-mind olyan furcsa volt
Akakij Akakijevicsnek. Egyszerűen nem tudta, hogyan viselkedjék, hova
tegye kezét-lábát meg egész testét. Végül is letelepedett a játékosok
mellé, kibicelt nekik, hol egyiknek, hol másiknak az arcába bámult,
és bizonyos idő múlva ásítozni kezdett, az az érzése támadt, hogy
unatkozik, annál is inkább, mert már rég elmúlt az az idő, amikor ő
nyugovóra szokott térni. Búcsút akart venni a házigazdától, de nem
engedték el, mondván, hogy az új köpönyeg örömére mindenkinek okvetlen
innia kell egy-egy serleg pezsgőt. Egy óra múlva felszolgálták a
hússalátából, borjúsültből, pástétomból, cukrászsüteményből és
pezsgőből álló vacsorát. Akakij Akakijevicsbe beleerőltettek két
serleg pezsgőt, minekutána sokkal rózsásabbnak látta a világot, de
mégse ment ki a fejéből, hogy már tizenkét óra van, s ideje volna
hazaballagni. Hogy a házigazda valamilyen furfanggal vissza ne
marasztalja, kiosont a szobából, az előszobában megkereste köpönyegét,
amely nem kis sajnálatára a padlón hányódott, kirázta, leszedte róla
a pelyhet és más effélét, felöltözött, s leballagott a lépcsőn az
utcára. Az utcán még mindig világos volt. Egyik-másik szatócsüzlet
- a cselédek és más egyéb ilyen emberek állandó klubja - nyitva
volt, más üzletekből pedig, amelyeket már bezártak, hosszú fénysugár
szűrődött ki az ajtó résén, jelezve, hogy még nem oszlott szét
a társaság, és a szobalányok vagy inasok még nem értek végére a
tereferének meg a pletykának, miközben gazdáik még csak nem is sejtik,
hol töltik az időt. Akakij Akakijevics jókedvűen baktatott hazafelé,
sőt - maga se tudta, miért - hirtelenjében majdnem utánaszaladt egy
hölgynek, aki úgy iramodott el mellette, mint a villám, és akinek
minden testrésze olyan különösen mozgott. De tüstént megállt, és
ismét nagyon csendesen indult tovább, s maga is csodálkozott, hogyan
kerekedett kedve úgy nekiiramodni. Nemsokára néptelen, hosszú utcák
húzódtak előtte, amelyek még nappal sem valami barátságosak, este
pedig annál kevésbé. Most ezek az utcák még magányosabbak, még
néptelenebbek lettek. Az utcai lámpák egyre gyérebben pislákoltak;
úgy látszik, ide már kevesebb olaj jutott; faházak, deszkakerítések
következtek, sehol egy lélek, csak a hó csillámlott az utcákon, meg
a szendergő, alacsony viskók lezárt ablaktáblái feketélltek. Egyre
közelebb ért ahhoz a helyhez, ahol végtelennek látszó tér szakította
ketté az utcát. A túlsó oldalon álló házak alig-alig látszottak, és
az egész tér olyan volt, mint valami félelmes sivatag.

Messzire, isten tudja, hol, parányi fény pislákolt valami bódéban,
amely mintha a világ végén állt volna. Akakij Akakijevics jókedve
itt valahogy feltűnően megcsappant. Önkéntelenül is inába szállt
a bátorság, amikor nekivágott ennek a térnek, mintha szíve előre
sejtette volna, hogy valami nemszeretem dolog történik. Szétnézett:
sötétség tengere vette körül mindenfelől. "Jobb, ha nem nézegetek
semerre" - gondolta, és behunyt szemmel haladt tovább. Amikor
kinyitotta szemét, hogy megtudja, messze van-e még a tér túlsó széle,
hirtelen azt vette észre, hogy emberek állnak az orra előtt, de
pontosan nem tudta megállapítani, kicsodák-micsodák. Köd szállt a
szemére, és mellében riadtan vert a szíve.

- Hisz ez az én köpönyegem! - szólalt meg az egyik mennydörgő hangon,
és galléron ragadta Akakij Akakijevicset.

Már-már segítségért kiáltott, mikor a másik egészen a szájához nyomta
hivatalnokfej nagyságú öklét.

- No, most kiabálj! - dörmögte.

Akakij Akakijevics csak azt érezte, hogy lehúzzák róla a köpönyeget,
térddel rúgnak egyet rajta; hanyatt vágódott a hóba, és többé már
semmit sem érzett. Néhány perc múlva magához tért, lábra állt, de
akkorra azok már kámforrá váltak. Érezte, hogy nagyon hideg van itt,
ezen a puszta téren, és nincs rajta köpönyeg. Kiabálni kezdett, de úgy
tetszett, mintha a hangjának esze ágában sem lett volna a tér széléig
elszállni. Szakadatlan, kétségbeesett kiáltozással futásnak eredt
a téren keresztül a bódé felé, amely mellett egy éjjeliőr állt, és
alabárdjára támaszkodva kíváncsian nézte, miféle szerzet szalad feléje
messziről, olyan éktelen kiabálással. Akakij Akakijevics odafutott
hozzá, s fuldokló hangon kezdte pirongatni, hogy csak alszik, semmire
se vigyáz, és nem látja, hogyan fosztják ki az embert. Az őr azt
felelte, hogy ő ugyan semmit se látott, csak azt, hogy a tér közepén
megállította két ember, de azt gondolta, hogy Akakij Akakijevics
barátai voltak, és ahelyett, hogy itt veszekszik vele, inkább a
rendőrfelügyelőhöz menjen el reggel, az majd kinyomozza, ki rabolta
el a köpönyeget. Akakij Akakijevics teljesen ziláltan szaladt haza:
a halántékán és tarkóján gyéren ácsorgó hajszálai összevissza
kócolódtak; oldala, melle, egész nadrágja csupa hó volt. Vén
háziasszonya, mihelyt meghallotta az éktelen dörömbölést az ajtón,
gyorsan kiugrott az ágyból és csak fél lábát érkezett papucsba
dugni, úgy rohant ajtót nyitni, csupa szeméremből összefogva mellén a
hálóinget; de amikor kinyitotta az ajtót, hátratántorodott, hogy ilyen
feldúlt állapotban látja viszont Akakij Akakijevicset. Amikor pedig
elmesélte, mi történt vele, az öregasszony összecsapta kezét, és azt
mondta, hogy egyenest a kerületi rendőrkapitányhoz kell mennie, mert
az őrsparancsnok becsapja, az csak ígérget, de folyton húzni-halasztani
fogja az ügyet, legjobb, ha egyenest a kerületi kapitányhoz megy,
az még ismerőse is neki, mert Anna, a finn lány, aki azelőtt mint
szakácsnő szolgált őnála, most dajkának szegődött a kerületi
kapitányékhoz. Gyakran látja magát a kerületi kapitányt is, amint
elkocsikázik a házuk előtt; minden vasárnap templomba jár, imádkozik,
no meg olyan derűsen néz mindenkire - mindebből látni való, csakis
jó ember lehet. Miután Akakij Akakijevics végighallgatta ezt a
következtetést, nagy bánatosan szobájába vánszorgott, és hogy
hogyan töltötte ott az éjszakát, azt annak megítélésére bízom, aki
valamelyest bele tudja képzelni magát felebarátja helyzetébe. Másnap
reggel korán elindult a rendőrkapitányhoz, de azt mondták, hogy
alszik; elment tíz órakor is, megint azt mondták: alszik. Amikor
tizenegy felé beállított, azt a feleletet kapta, hogy már nincs
otthon. Erre ebédidő tájon ment el újból, de a fogadószobában ülő
írnokok semmi szín alatt se akarták beereszteni, és mindenáron ki
akarták szedni belőle, milyen ügyben jött, mi a baja, és mi történt.
Akakij Akakijevics - életében először - a sarkára akart állni, és
kereken megmondta: személyesen kell beszélnie a kerületi kapitánnyal,
és ne merjék őt elutasítani, mert hivatalos ügyben jött, és ha ő
panaszt tesz, akkor majd megkapják a magukét. Ez ellen semmit
se mertek szólni az írnokok, és egyikük ment is, hogy kihívja a
kapitányt. Az rendkívül furcsán fogadta a köpönyegrablás történetét.
Ahelyett, hogy az ügy fő pontjára fordította volna figyelmét, olyasmi
felől kezdte faggatni Akakij Akakijevicset, hogy miért ment olyan
későn haza; nem bordélyházba tért-e be, nem ott időzött-e olyan
sokáig; úgyhogy Akakij Akakijevics egészen zavarba jött, és
kitámolygott a kapitány szobájából, azt se tudta, lesz-e kellő
folyása a köpönyegügynek, vagy sem. Egész nap nem volt hivatalban
(világéletében ekkor fordult elő először). Másnap halálsápadtan,
ócska hacukájában állított be, amely most még siralmasabbnak festett.
A köpönyegrablási história sokakat megrendített, noha akadtak olyan
hivatalnokok, akik még ezúttal sem mulasztották el, hogy gúnyt űzzenek
Akakij Akakijevicsből. Nyomban el is határozták, hogy gyűjtést
rendeznek a javára, de nevetséges semmiség gyűlt össze, mert a
hivatalnokok már úgyis sokat költöttek. Ugyanis már előbb megrendelték
az igazgató arcképét, sőt egy könyvet is, amelyet az irodafőnök, a
szerző jó barátja, varrt a nyakukba - így aztán igen csekélynek
bizonyult az összeg. Valaki csupa részvétből rászánta magát, hogy
legalább jó tanáccsal segít Akakij Akakijevicsen: azt javasolta neki,
hogy ne is menjen az őrsparancsnokhoz, megtörténhet ugyan, hogy az,
ki akarván érdemelni feletteseinek elismerését, valamilyen úton-módon
előkeríti a köpönyeget, de az akkor is a rendőrségen marad, ha ő
nem tudja felmutatni a törvényben előírt bizonyítékokat, miszerint
a köpönyeg valóban az övé; az lesz a legjobb, ha egy tekintélyes
személyhez fordul, és hogy ez a tekintélyes személy - kikényszerítheti
az ügy sikeresebb folyását. Nem volt mit tenni, Akakij Akakijevics
rászánta magát, hogy elmegy a tekintélyes személyhez. Hogy pontosan
milyen volt, s miben állt e tekintélyes személy tisztsége, az még a
mai napig sem ismeretes. Tudni kell, hogy ez a tekintélyes személy
csak nemrég lett jelentékeny személlyé, és azelőtt csupán jelentéktelen
személy volt. Egyébként az ő állását most sem tekintették
jelentékenynek más jelentékenyebbekéhez viszonyítva. De még mindig
akadnak olyan körök, amelyek számára mégis jelentékeny az, ami mások
szemében jelentéktelen. Egyébiránt ő sok más eszközzel igyekezett még
tekintélyesebbé tenni magát, elrendelte, hogy alárendeltjei már a
lépcsőnél fogadják, amikor hivatalába érkezik, parancsba adta, hogy
senki se merészkedjék a színe elé csak úgy egyenest, hanem minden a
legszigorúbb rendben haladjon: a törvényszéki iktató tegyen jelentést
a kormányzói titkárnak, a kormányzói titkár a címzetes tanácsosnak
vagy másnak, ahogy éppen adódik a dolog, és csak így kerüljön eléje az
ügy. Szent Oroszországban annyira megfertőzött mindenkit az utánzási
hóbort, hogy mindenki a feljebbvalóját majmolja és utánozza. Azt
beszélik, hogy egy címzetes tanácsos, amikor megtették egy különálló
kis iroda vezetőjévé, nyomban elkerített magának egy külön kis zugot,
amelyet "kancelláriá"-nak nevezett ki, és holmi vörös galléros,
paszományos szolgákat állított az ajtó mellé, akik ajtót nyitottak
minden jövevénynek, bár a "kancelláriá"-ba egy közönséges íróasztalt
is csak nagy üggyel-bajjal tudtak betenni. A tekintélyes modora és
viselkedése komoly és méltóságteljes, de nem valami bonyolult volt.
Rendszerének alapját a szigorúság alkotta. "Szigorúság, szigorúság
és szigorúság" - szokta mondani, és az utolsó szónál rendszerint
sokatmondóan nézett az arcába annak, akivel éppen beszélt. Erre
egyébként semmi sem adott okot, mert hiszen az a tíz hivatalnok, aki
irodájának egész kormányzó gépezetét alkotta, anélkül is kellőképpen
be volt gyulladva. Ha messziről meglátták őt, abbahagyták a munkájukat,
és vigyázzban állva várták meg, amíg a főnök végigmegy a szobán.
Alárendeltjeivel való társalgásából csak úgy áradt a szigorúság, és
jóformán csak három mondatból állt az egész: "Hogyan merészel ön?
Tudja maga, kivel beszél? Tisztában van maga azzal, hogy ki áll
maga előtt?" Egyébként jólelkű ember volt, barátai iránt kedves
és előzékeny; de a tábornoki rang egészen kizökkentette a rendes
kerékvágásból. Miután megkapta a tábornoki rangot, valahogy
meggabalyodott, kiesett a szerepéből, és egyáltalán nem tudta, hogyan
viselkedjék. Ha egyenrangúakkal hozta össze a véletlen, olyan rendes
ember volt, hogy nem is kell különb, sőt, sok tekintetben még elég
okosnak is bizonyult, de mihelyt olyan társaságba került, ahol akár
csak egy fokkal alacsonyabb rangú emberek is voltak, akkor valósággal
olyanná vált, mint valami fajankó: szavát sem lehetett venni, és
állapota fölöttébb szánalomkeltő volt, kivált mert maga is érezte,
hogy sokkal, de sokkal jobban el tudná tölteni az időt. Olykor
lehetett látni a szemén, hogy nagyon szeretett volna bekapcsolódni
valami érdekes beszélgetésbe, vagy belevegyülni valamelyik csoportba,
de mindig megtorpant arra a gondolatra: nem lesz-e túlságosan sok az
ő részéről, nem lesz-e ez nagyon bizalmas, és nem fogja-e csorbítani
tekintélyét. E meggondolás következtében megmaradt örökké ebben a
hallgatag állapotban, és csak néha bökött ki egy-két egy szótagos
szót; ily módon abba a hírbe került, hogy a legunalmasabb ember a
kerek világon. Ehhez a tekintélyes személyhez állított be a mi Akakij
Akakijevicsünk, mégpedig a legalkalmatlanabb időben, a legrosszabbkor
a maga szempontjából, viszont a legjobbkor a tekintélyes személy
szempontjából. A tekintélyes személy éppen szobájában tartózkodott,
és nagyon vidáman beszélgetett néhány órával ezelőtt érkezett régi
jó ismerősével, gyermekkori pajtásával, akivel már évek óta nem
találkozott. Ekkor jelentették neki, hogy valami Basmacskin keresi.
"Ki fia-borja az?" - kérdezte kurtán. "Valami hivatalnokféle" -
válaszolták neki. "Ahá! No, csak várjon, most nincs időm - mondotta
a tekintélyes személy. Meg kell mondani, hogy a tekintélyes személy
szava szemenszedett hazugság volt: volt ideje bőven, már rég
kibeszélgették magukat a barátjával, és már régóta igen hosszú
szünetekkel nyújtották a társalgást, enyhén megpaskolták egymás
combját, mondván: "Így hát úgy, Ivan Abramovics!" - "Biz' úgy,
Sztyepan Varlamovics!" - de mégis várakoztatta a kishivatalnokot, hogy
megmutassa rég nyugalomba vonult és otthon falujában élő barátjának,
mennyit várakoznak a hivatalnokok az ő előszobájában. Végre, amikor
már eleget csevegtek, jobban mondva eleget hallgattak, és elszívták
szivarjukat hátrahajtható hátú, kényelmes karosszékükben, akkor végre,
mintegy váratlanul, eszébe jutott a dolog, és odaszólt a titkárának,
aki a jelentésre előkészített iratokkal az ajtónál állt: "Ah, igen,
igen, azt hiszem odakint ácsorog egy hivatalnok, mondja meg neki,
hogy bejöhet!" Amikor megpillantotta Akakij Akakijevics alázatos
arcát és ócska egyenruháját, odafordult hozzá, és érdes, kemény hangon
azt kérdezte tőle: "Mit óhajt?" Ezt a modort már jó előre betanulta;
magára zárkózva a szobájában, tükör előtt tanulgatta egy héttel
azelőtt, hogy elnyerte a tábornoki rangot és jelenlegi állását.
Akakij Akakijevics már előre kellőképpen megszeppent, kissé zavarba
is jött, és amennyire csak tudta, amennyire nyelve engedte - az "izé"
szócskának a rendesnél is sűrűbb betoldásával -, elmagyarázta, hogy a
köpönyeg egészen új volt, és most embertelen módon elrabolták, és hogy
azért fordult őhozzá, hogy valahogy, izé, írjon pár sort a rendőrfőnök
úrnak vagy valaki másnak, és keríttesse elő a köpönyeget. A tábornok -
nem tudni, miért - nagyon bizalmaskodónak találta ezt a modort.

- Hogyhogy, tisztelt uram - szólt érdesen -, nem tudja, mi a rend?
Hová tolakodott ön, nem ismeri az ügymenetet, mi? Magának először
is kérvényt kellett volna beadnia ebben az ügyben az iktatóba. A
kérvény az irodafőnökhöz, aztán az osztályfőnökhöz került volna, aki
továbbadta volna a titkáromnak, a titkárom pedig elém terjesztette
volna...

- De, méltóságos uram - mondta Akakij Akakijevics, és igyekezett
összeszedni egész gyűszűnyi bátorságát, ami csak volt még benne, de
ugyanakkor érezte, hogy szörnyen verejtékezik -, azért bátorkodom
méltóságodat terhelni, mert a titkárok... az megbízhatatlan népség...

- Micsoda? - szörnyülködött a tekintélyes személy. - Honnan vesz
magának ekkora vakmerőséget? Honnan szedi az ilyen ötleteket?
Micsoda lázadó szellem terjed el mostanában a fiatalemberek között
a feljebbvalóikkal, főnökeikkel szemben?

A tekintélyes személy, úgy látszik, nem vette észre, hogy Akakij
Akakijevics már jóval túl járt az ötvenen, következésképpen legfeljebb
csak viszonylagosan lehetett fiatalembernek nevezni, vagyis csak ahhoz
viszonyítva, aki már elmúlt hetvenéves is.

- Tudja maga, kinek mondja ezt? Tisztában van azzal, hogy ki áll maga
előtt? Tisztában van vele? Tisztában van vele, kérdem én öntől. - Még
dobbantott is, és olyan magasra kanyarította erős hangját, hogy bizony
más is megszeppent volna, nemcsak Akakij Akakijevics. Szegény feje
megdermedt, inogni kezdett, egész testében remegett, és sehogy se bírt
megállni a lábán: ha két altiszt oda nem szalad hozzá, hogy megkapja,
bizonyára a padlóra zuhan. Csaknem holtra váltan vitték ki. A
tekintélyes személy pedig nagyon meg volt elégedve azzal, hogy a
hatás minden várakozást felülmúlt, és teljesen megmámorosodott attól
a gondolattól, hogy az ő szavától még el is ájulnak az emberek;
barátjára sandított, hogy lássa, mi a véleménye erről az esetről,
és nem minden elégedettség nélkül tapasztalta, hogy barátja a
legbizonytalanabb állapotban volt, sőt már ő maga is bizonyos
félelmet érzett.

Akakij Akakijevics egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan ment le a
lépcsőn, hogyan jutott ki az utcára. Nem érezte se kezét, se lábát.
Világéletében sem ripakodott rá még ilyen keményen egyetlen tábornok
sem, kivált idegen! Száját is nyitva felejtette, és a járdáról letérve
bandukolt az utcákon a süvöltő hóviharban; a szél - jó pétervári
szokás szerint - mind a négy világtáj felől, minden mellékutcából
fújta. Egy szempillantás alatt meghűtötte a torkát, és mire
hazaténfergett, már egy árva szót sem bírt kinyögni. Tetőtől talpig
megdagadt a teste - ágynak esett. Ilyen erős hatása van néha az alapos
dorgálásnak! Másnapra magas láz tört ki rajta. Hála a pétervári
éghajlat nagylelkű támogatásának, a betegség lefolyása gyorsabb volt,
mint várni lehetett volna. Mire megjelent az orvos és megtapogatta
az ütőerét, már semmi tennivalót sem talált, legfeljebb meleg
borogatást rendelhetett, azt is csak azért, hogy a beteg ne maradjon
az orvostudomány jótékony segítsége nélkül, egyébként már akkor
kereken megmondta, hogy semmi szín alatt sem fogja egy-két napnál
tovább húzni. Ezután odafordult a háziasszonyhoz, s azt mondta neki:
"Maga pedig, anyókám, ne fecsérelje hiába az időt, tüstént rendeljen
egy fenyőfa koporsót, mert a tölgyfából való túl drága lesz neki."
Hallotta-e Akakij Akakijevics ezeket a számára oly végzetes szavakat,
vagy nem, s ha hallotta, megrendítő hatást tettek-e rá ezek a szavak,
vagy sem, sajnálta-e a maga nyomorúságos életét, vagy sem - mindezt
nem tudjuk, mert Akakij Akakijevics egész idő alatt félrebeszélt és
lázas volt. Szakadatlanul lázálmok lebegtek előtte, egyik furcsább
volt, mint a másik: hol Petrovicsot látta, és olyan köpönyeget rendelt
nála, amelyiken fortélyos csapda is van a tolvajok ellen; hol úgy
rémlett neki, hogy a tolvajok az ágya alatt bujkálnak, és minden
pillanatban hívogatta a háziasszonyát, hogy az egyik tolvajt, aki a
takaró alá merészkedett, húzza ki. Néha azt kérdezte, minek lóg itt az
ócska hacuka, amikor neki új köpönyege van, máskor úgy rémlett neki,
hogy a tábornok előtt áll, éppen a derekas fejmosást hallgatja, és
folyton azt hajtogatja: "Bocsánat, méltóságos uram", végül hébe-hóba
olyan cifrán elkáromkodta magát, olyan trágár szavakat kiabált, hogy
a vénasszony nem győzte a keresztet vetni, mert világéletében sem
hallott semmi effélét Akakij Akakijevics szájából, annál is kevésbé,
mert ezek a szavak közvetlenül a "méltóságos uram" megszólítás után
következtek. Később teljesen értelmetlen zagyvaságot beszélt, amiből
nem lehetett megérteni egy mukkot se, csak azt hámozhatta ki az ember,
hogy zavaros gagyogása és gondolatai szüntelenül a köpönyeg körül
forogtak. Szegény Akakij Akakijevics végül kilehelte a lelkét. Sem
szobáját, sem holmiját nem pecsételték le, mert először is, nem voltak
örökösök, másodszor, nagyon kevés hagyaték maradt, nevezetesen egy
csomó lúdtoll, huszonöt ív kincstári fehér papír, három pár zokni,
két-három gomb, amelyek már rég leszakadtak a nadrágjáról, no meg az
olvasó előtt már ismeretes hacuka. Kié lett mindez, csak az isten
tudja, bevallom, meg se kérdeztem attól, aki elmondta ezt az esetet.
Akakij Akakijevicset kivitték a temetőbe, és elhantolták. És Pétervár
Akakij Akakijevics nélkül maradt, mintha sohase lett volna benne
Akakij Akakijevics. Eltűnt, nyoma se maradt annak a lénynek, akit
senki se védett meg soha, aki senkinek se volt kedves, senkinek se
volt érdekes, aki még a természetbúvár figyelmét se vonta magára, bár
az nem mulasztja el, hogy tűjére tűzze a közönséges házilegyet, és
mikroszkóp alatt vizsgálgassa; eltűnt az a lény, aki béketűréssel
viselte az irodai gúnyolódásokat, aki elköltözött ebből az
árnyékvilágból anélkül, hogy valami rendkívülit is cselekedett volna,
de aki előtt - noha csak élete legvégén - mégis megjelent a jótékony
fényes tündér egy köpönyeg alakjában, hogy megélénkítse egy pillanatra
szegényes életét, és akire azután olyan elviselhetetlenül zúdult rá
a szerencsétlenség, ahogy lecsap e világ hatalmasainak fejére is!
Elhalálozása után néhány nappal egy altisztet küldtek a lakására,
azzal a paranccsal, hogy azonnal jelentkezzék: a főnöke követeli.
De az altisztnek dolgavégezetlen kellett visszakullognia, és azt
a választ hozta, hogy Akakij Akakijevics többet nem jöhet. Mikor
megkérdezték, miért, így fejezte ki magát: "Hát csak, mert meghalt,
negyednapja el is temették!" Így szereztek tudomást az ügyosztályon
Akakij Akakijevics haláláról, és másnap már új hivatalnok ült a
helyén, aki termetre sokkal magasabb volt, de már nem olyan egyenes
kézírással, hanem sokkal görbébben és kajlábban vetette papírra a
betűt.

De ki gondolta volna, hogy ezzel még nem szakadt vége Akakij
Akakijevics pályafutásának, hogy a végzet rendeléséből néhány napig
élnie kell, halála után még nagy botrányokat kell csapnia, mintegy
kárpótlásul soha figyelemre nem méltatott életéért. De mégis így
történt, minek következtében szerény kis történetünk váratlanul
fantasztikus befejezést nyer. Pétervárott egyszerre csak városszerte
az a hír járta, hogy a Kalinka-hídnál és még messze lejjebb is,
meg-megjelenik mostanában éjjelenként egy halott, elrabolt köpönyegét
kereső hivatalnok képében, és elrablott köpönyege visszaszerzésének
örve alatt rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál
mindenféle köpönyeget, akár macska- vagy hódprémmel, akár mosómedve-,
róka- vagy medvebőrrel, avagy vattával bélelt legyen is, egyszóval:
bármiféle szőrméből és bőrből készült légyen is, amit csak kieszeltek
az emberek, hogy eltakarják a takarnivalójukat. Az ügyosztály egyik
hivatalnoka tulajdon két szemével látta a halottat, és rögtön ráismert
Akakij Akakijevicsre, de ettől annyira inába szállt a bátorsága, hogy
futásnak eredt, ahogyan csak a lába bírta, így aztán nem is tudta
jól szemügyre venni, csak azt látta, hogy messziről megfenyegette az
ujjával. Mindenfelől szakadatlanul özönlött a panasz, hogy nemcsak a
címzetes tanácsosok válla meg háta - mert az még csak hagyján -, hanem
az udvari tanácsosoké is ki van téve a tökéletes meghűlés veszélyének
a gyakori köpönyeglehúzás miatt. A rendőrségen kiadták a rendelkezést,
hogy a halottat élve vagy halva, de mindenáron kézre kell keríteni, és
elrettentő példaképpen a legszigorúbban meg kell büntetni: hát ez kis
híján sikerült is. Az egyik városnegyed éjjeliőre a Kirjuskin utcában
már-már galléron ragadta a halottat, ott, a gaztett színhelyén, amikor
éppen megtámadott egy nyugalomba vonult zenészt - aki annak idején
fuvolán játszott -, és leráncigálta róla daróckabátját. Amikor nyakon
csípte, odakiáltotta két másik bajtársát, rájuk bízta a halottat,
hogy fogják egy darabig, ő maga pedig a csizmaszárba nyúlt, csak egy
pillanatra, hogy elővegye onnan nyírfaháncsból való burnótszelencéjét,
és felfrissítse életében még soha olyan cudarul meg nem dermedt orrát,
de a burnót - úgy látszik - olyanfajta volt, hogy még a halott se
bírta elviselni: az éjjeliőr, ujjaival befogva a jobbot, még nem
is érkezett a bal orrlyukával felszippantani egy fél marékra valót,
amikor a hulla akkorát tüsszentett, hogy mindhármójuknak a szemét
telefröccsentette. Amíg ők öklüket a szemükhöz emelték, hogy
megtöröljék, a halott szőrén-szálán eltűnt, úgyhogy jószerint azt
se tudták: csakugyan a kezükben volt-e vagy sem. Ettől fogva az
éjjeliőrök úgy iszonyodtak a hulláktól, hogy még az élőket is féltek
elcsípni, és csak messziről kurjongatták: "Hé, eredj dolgodra!"
A hivatalnok hullája pedig már a Kalinka-hídon túl is felbukkant,
és nem kis rémületet keltett az ijedős természetű emberekben.

No de mi teljesen a faképnél hagytuk azt a tekintélyes személyt,
pedig valójában alighanem ő volt az oka, hogy egyébként elejétől
végéig színigaz történetünk fantasztikus irányba csapott. Először is,
igazságérzetünk megköveteli, hogy elmondjuk: a tekintélyes személy
nem sokkal szegény tönkresilányított Akakij Akakijevics távozása után
valami szánalomfélét érzett. A részvét nem volt számára ismeretlen
érzés, sok nemes indulat előtt nyitva állt szíve kapuja, bár a rangja
igen gyakran nem engedte megnyilvánulni ezeket a nemes indulatokat.
Mihelyt kilépett dolgozószobájából a látogató, a tekintélyes személy
töprengeni kezdett szegény Akakij Akakijevics esetén. Attól fogva
csaknem mindennap megjelent előtte a halálsápadt Akakij Akakijevics
képe, aki nem bírta elviselni a hivatalos dorgálást. Ez a gondolat
annyira aggasztotta, hogy egy hét múlva rászánta magát: elküld hozzá
egy hivatalnokot, tudakolja meg, hogy van Akakij Akakijevics, és nem
lehetne-e valóban segíteni rajta. Amikor jelentették, hogy Akakij
Akakijevicset idő előtt sírba vitte a láz, lelkiismeretének szemrehányó
hangját hallotta, és egész nap rossz hangulatban volt. Kissé szórakozni
kívánt, el akarta felejteni ezt a kellemetlen benyomást, ezért hát
elment egyik barátjához estélyre. Ott igen rendes társaságot talált,
és ami a fő, csaknem egytől egyig azonos rangú vendégek gyűltek össze,
úgyhogy az égvilágon semmi sem feszélyezte. Ez csodálatos hatással
volt a kedélyére. Nekividult, nyájasan beleelegyedett a társalgásba,
kedves volt; egyszóval igen kellemesen töltötte az estét. Vacsora
közben megivott két pohár pezsgőt, ez pedig - amint tudjuk -
jókedvcsinálás szempontjából nem is olyan rossz eszköz. A pezsgő
hajlamot öntött beléje különféle csintalanságokra. Így például
elhatározta, hogy még nem hajtat haza, hanem elszánkózik Karolina
Ivanovnához - valószínűleg német származású hölgyismerőséhez -, aki
iránt teljesen baráti érzelmekkel viseltetett. Meg kell mondani, hogy
a tekintélyes személy már csöppet sem fiatal ember, viszont gyöngéd
férj és tisztes családapa volt. Két fia - akik közül az egyik már
hivatalban szolgált - és csinos, tizenhat esztendős, kissé fitos,
de helyes kis orrú lánya mindennap kézcsókra járult eléje, és így
köszöntötte: "Bonjour, papa." Hitvese - még mindig eléggé üde, sőt
csöppet sem csúnya hölgy - először a saját kezét nyújtotta csókra,
azután másik oldalára fordította, és ő csókolta meg a férje kezét. De
a tekintélyes személy, noha egyként teljességgel meg volt elégedve e
gyöngéd, házias családi élettel, nem tartotta illetlennek, hogy baráti
kapcsolatokat tartson fenn a város másik végén lakó hölggyel. Ez a jó
barátnő csöppet sem volt csinosabb vagy fiatalabb az ő feleségénél,
de hát vannak ilyen rejtélyek a világon, és nem ránk tartozik, hogy
ítéljünk bennük. Szóval, a tekintélyes személy lement a lépcsőn,
és a szánkóba fellépve odaszólt a kocsisnak: "Karolina Ivanovnához!"
Ő maga pedig igen kényelmesen beburkolózott meleg bundájába, és abba
a kellemes állapotba merült, amelynél remekebbet ki se lehetne találni
az orosz ember számára, vagyis abba az állapotba, amikor semmire
se gondol az ember, de a kellemesnél kellemesebb gondolatok mégis
maguktól másznak a fejébe, megkímélik attól a fáradságtól, hogy
keresse, kergesse őket. A legnagyobb élvezettel idézte emlékezetébe -
de csak úgy könnyedén - az eltöltött este valamennyi vidám mozzanatát,
minden szót, amely kacagásra ingerelte a kis társaságot, egyiket-másikat
magában dünnyögve el is ismételte, és úgy találta, hogy még mindig
ugyanolyan mulatságosak, mint azelőtt; így aztán nem csoda, hogy
egyedül is szívből kacagott rajtuk. Igaz, hogy néha bántotta a
neki-nekirohanó szél, amely isten tudja, honnan vette magát, és miért
fúj annyira, de olyan cudarul vágott az arcába, marékszámra szórta
a havat a szeme közé, és úgy dagasztotta a bunda gallérját, mint
a vitorlát. Majd természetfeletti erővel a fejére borította, hogy
folyton bajlódnia kellett a kikászálódással. A tekintélyes személy
hirtelen úgy érezte, hogy valaki erősen galléron ragadta őt. Amikor
megfordult, egy elnyűtt, ócska egyenruhás, alacsony embert vett
észre, és nem minden rémület nélkül ismert rá Akakij Akakijevicsre.
A hivatalnok arca olyan fehér volt, mint a hó, és tökéletesen úgy
festett, mint valami halott arca. De a tekintélyes személy rémülete
csak akkor hágott tetőfokára, amikor a hulla szája kinyílt, borzalmas
síri bűzt lehelt rá, és efféléket mondott: "Ahá, no végre! Végre
valahára tégedet is... izé... nyakon csíptelek! Éppen a te bundád
kell nekem! Nem jártál el az ügyemben, sőt össze is szidtál - most
hát csak add ide a magádét!" Szegény tekintélyes személy majd
szörnyethalt. Akármilyen kemény legény volt is a hivatalában, meg
általában alárendeltjeivel szemben, bármennyire is mondta mindenki,
aki csak egy pillantást vetett férfias külsejére és termetére: "Ez
aztán ember a talpán!" - most itt éppúgy félelmet érzett, hogy nem
minden ok nélkül tartott valami beteges rohamtól. Önként vetette
le sebtiben a bundáját, és magából kikelve üvöltött rá a kocsisra:
"Gyerünk haza, lóhalálba!"

A kocsis miután meghallotta ezt a hangot, amelyet gazdája rendszerint
csak a legkritikusabb pillanatokban szokott hallatni, sőt sokkal
kézzelfoghatóbb dolgokkal is kísérni, minden eshetőségre számítva a
válla közé húzta a fejét, meglendítette az ostort, és nekiiramodott a
szán, mintha puskából lőtték volna ki. Jó hat perc múlva a tekintélyes
személy már házának kapuja előtt állt. Ahelyett, hogy Karolina
Ivanovnához érkezett volna, otthon kötött ki, sápadtan, halálra
rémülten, bunda nélkül; valahogy elvánszorgott a szobájáig, és a
legnagyobb nyugtalanságban töltötte az éjszakát, úgyhogy másnap reggel
a teánál lánya kereken meg is mondta neki: "Papa, te ma egészen sápadt
vagy!" De a papa hallgatott, és senkinek sem szólt egy árva szót sem
arról, hogy mi történt vele, hol volt, és hová akart szánkózni. Ez az
eset erős hatást tett rá. Sokkal ritkábban mondta alárendeltjeinek:
"Hogyan merészel ön? Tisztában van maga azzal, hogy ki áll maga
előtt?", ha pedig mégis mondta néha, legfeljebb csak akkor, ha előbb
meghallgatta, miről van szó.

De még érdekesebb, hogy ez után az eset után teljesen megszűnt a
hivatalnok kísértetjárása: úgy látszik, a tábornok bundáját éppen reá
szabták, legalábbis már sehol se lehetett olyan eseteket hallani, hogy
valakiről is lehúzták volna a köpönyeget. Egyébként sok jövő-menő és
aggodalmaskodó ember sehogy se akart csillapodni, és azt pletykálta,
hogy a távoli városrészekben még mindig fel-felbukkan a halott
hivatalnok. Csakugyan: egy Kolomna-negyedbeli éjjeliőr a tulajdon
szemével látta, amint a kísértet előbukkant egy ház mögül, de az
éjjeliőr természettől fogva kissé gyönge lévén - annyira, hogy egyszer
egy magányos ház mögül előrohanó közönséges, esztendős ártány leverte
a lábáról, a körülötte ácsorgó bérkocsisok nagy mulatságára, akiktől
a csúfolódás fejében egy-egy garast követelt dohányra -, egyszóval,
gyönge lévén, nem merte megállítani, hanem csak úgy ment utána a
sötétbe, míg végül a kísértet hirtelen körülnézett, megállt, és azt
kérdezte: "Neked meg mi kell?" - és akkora öklöt mutatott, amilyen
öklük nincs is eleven embereknek.

A éjjeliőr azt felelte: "Semmi" - és azonnal visszafordult. De
a kísértet most már sokkal magasabb volt, óriási bajuszt viselt,
valószínűleg az Obuhov-híd felé irányította lépteit, és eltűnt a
koromsötét éjszakában.

                                 ---

[1] Cipész
[2] A bérkocsisok gúnyneve

                                 ---

Vissza