Charle-Marie-René |
|
Afrikától keletre, közel Madagaszkárhoz fekszik Reunior
szigete, francia gyarmat. Jól termő földje és kedvező időjárása miatt vállalkozó
szellemű francia ültetvényesek próbálkoztak itt jól megélni, az áldott föld
termékeiből, amelyek kelendőek voltak nemcsak otthon Franciaországban, hanem
szinte mindenütt a mérsékelt égövön. Itt élt egy Leconte de Lisle nevű,
Bretagne-ból való, vidéki kisnemesektől származó szerényebb birtokú földesúr,
aki kreol leányt vett feleségül. Ők voltak a később oly nagy tekintélyű költő,
műfordító szülei. Ha azt mondjuk: parnasszizmus, ez mindenekelőtt Leconte de
Lisle-t jelenti. Ha azt mondjuk Leconte de Lisle, ez mindenekelőtt a
parnasszizmust jelenti.
Leconte de Lisle-t apjaura hazaküldte Franciaországba, ott nézzen körül, mi akar
lenni, és hol akar lenni. Franciaországban pedig Rennes-ben kezdte az életet.
Ott járt egyetemre, méghozzá jogászként, jól ismerve a nemesi, később polgári
világban nagyon is indokoltan kialakult véleményt, hogy akinek jogi diplomája
van, az sok minden lehet, keresett ügyvéd is, népszerű író vagy költő is, de
közéleti férfiú is. A már nagyon korán rendkívül értelmesnek bizonyuló
fiatalembert pedig ugyanúgy izgatták a tudományok, mint a művészetek, főleg az
irodalom, de nem lehetett megkerülni - főleg fiatal fővel - a politika
útvesztőjét se. Az inkább elméleti érdeklődésű - és a közéleti gyakorlattól
távol álló -, feltétlenül haladó, demokratikus elmék számára a legcsábítóbb az
utópista szocializmus volt.
Ebben az időben, vagyis a nagy francia forradalom és Napóleon korának elmúlása
után, 1848 új forradalmi korszaka előtt Franciaországban egymás mellett több
utópista szocialista program versengve kínálta magát. Sokak számára volt a
legvonzóbb Fourier elképzelt jövőbeli társadalma. (A mi
Madách-unk is Fouriertől tanulta és értette félre a szocializmus
lényegét. A „falanszter" szót is Fourier találta ki, és ezt értette félre
teljesen tévesen Madáchon kívül egy egész nemzedék Európa-szerte). Leconte de
Lisle első versei és elmélkedő írásai fourierista lapokban jelentek meg. Közben
társadalmi problémái mellett a vallási vívódások hiteket és kétségeket
váltogattak tudatában. Lélekalkata szerint szüksége volt a hitre, de a
felvilágosodás szellemétől kapott kétkedő-kutató igénye tulajdonképpen valami
felekezeten kívüli hitrendszert igényelt. Ezt találta meg temérdek olvasás után
a buddhizmusban. Nem tért át szabályos vallásváltoztatással a buddhista hitre,
de világnézetét, metafizikai szemléletét mindhalálig befolyásolta Buddha
filozófiája. 1848-ra - tehát 30 éves korára - már ismert és elismert költő volt,
de igazán műfordítói gyakorlatával lépett be az irodalmi életbe. Irodalmi
tevékenységét meghatározta, hogy már korán jól tudott görögül. Ugyanígy latinul
is. Élete folyamán Szophoklész-nek
ugyanúgy népszerű tolmácsa lett, mint Horatius-nak.
Majd eljutott a teljes „Iliász" és „Odüsszeia" fordításához. A klasszikus
homéroszi költészet őáltala lett klasszikus francia olvasmány.
1848 csődje - mint oly sokaknál - nála is általános kiábránduláshoz vezetett. A
politikai világban ettől kezdve idegen volt és maradt mindenkitől. Az új
császárság és a polgári köztársaság híveitől idegen volt az utópizmus, hiszen az
szocialista volt. A megjelenő tudományos szocializmus híveitől idegen volt az
utópizmus, mert idealista volt. Szocialisták, anarchisták, pozitivisták
idegenkedtek a vallási problémák közt gyötrődő gondolkodótól. Vissza is húzódott
minden közéletiségtől a költészetbe, az irodalomba. A polgári foglalkozások
különféle útjai között végérvényesen kikötött a könyvtárosság mellett. Idővel
országos méltóságú főkönyvtáros lett, a könyvtártudomány tudósa. Ő az irodalom
tágas világában is egyszerre akart művész és tudós lenni. Egyik verseskötete
előszavában írja ezeket a szavakat: „A tudománynak és a művészetnek egyesülnie
kell, sőt össze kell olvadniok."
Az 1848 utáni általános kiábrándulás, a hitetlenség minden eszmében a költői
törekvések zűrzavarát készítette elő. Az
impresszionizmus, a
szimbolizmus elködösítette a
fogalmakat. A költők is, olvasóik is úgy érezték, hogy valami általános
hanyatlás kora jött el. Már Baudelaire merőben új hangú költeményeiben ezt a
hanyatlást - közismert latin szóval „dekadenciá"-t élték át.
Baudelaire a fiatalabb költői
nemzedék példaképe lett. De számosan a dekadenciából is azt szűrték le maguknak,
hogy minden értelmetlen. Áhítozták az egyértelműséget. Leconte de Lisle pedig a
konkrét tényeket, a költői élmény megfogalmazhatóságát tűzte ki a költészet
céljául. Az ókori görög és latin líra tárgyszerűségét kereste esztétikai
modellnek. A klasszicizmust és a XVIII. század francia költészetének a
tárgyilagos eszményvilágát tekintette érvényes példának. A tapasztalat, az
ellenőrizhetőség tudományosan igazolható tényeiben keresték a költői tárgyat.
Ennek a hideg, érzelem nélküli világnak a legszigorúbb formafegyelemmel
megvalósított, tárgyilagos költészetét találták üdvözítőnek.
Csillaghullás Omoljatok ti gyöngyök, |
A jaguár álma A mahagóni fák alatt virágdagály, Sarkvidék Halott világ, tajték köröskörül, Kosztolányi Dezső fordításai
|
Ez természetesen szembefordulás volt a romantikával, a
szentimentalizmussal, de a fogalmakat elhomályosító impresszionizmussal és
szimbolizmussal is. Ennek az alapvetően költőietlen, de nagy fegyelmet igénylő
irányzatnak legjellegzetesebb, legműveltebb, legjobban verselő művésze Leconte
de Lisle volt. Az idősebb nemzedékhez tartozó Théophile Gautier, a „l'art
pour l'art" meghirdetője ugyanúgy lelkesedett érte, mint a sokkal
fiatalabbak közül azok a legnagyobbak -
Mallarmé, Verlaine -, akik
idővel az impresszionizmus és szimbolizmus nevében el is fordultak ettől a rideg
költészettől. A hatvanas években azonban olyan tekintély volt, hogy a
„jelenkori" költészet vezéralakjának tekintették.
A francia költészet java Leconte de Lisle körül csoportosult. A közös
jelentkezéshez vagy folyóirat vagy évkönyv vagy egységes kiállást jelentő
antológia kellett. Ennek senki más nem lehetett vezéralakja, mint Leconte de
Lisle. Közösen, megegyezéssel, valószínűleg az ő javaslatára nevezték el
készítendő antológiájukat „Jelenkori Parnasszus"-nak (Le Parnasse
contemporainnek). A válogatás szempontjai, a végső döntés a vezérre hárult. És
1866-ban meg is jelent az azonnal nagy hatású közös mű. Sikere óriási volt, ez a
művészi szenvtelenség nagyon is megfelelt az értelmiség eszményvesztésének.
Fiatal költők egész sora csoportosult lelkes parnasszistaként Leconte de
Lisle-hez. 1869-re összegyűlt és már nyomdakész volt a „Parnasszus" második
kötete. A történelem azonban közbeszólt: jött 1870-71. Előbb a háború,
vesztesként összeomlott III. Napóleon császársága, következett a forradalom, a
Párizsi Kommün, majd ennek vérbe folytása. Csak 1871 végén jelenhetett meg a
második kötet. Az általános csüggedésben szinte menedék lett az olvasó emberek
számára a parnasszizmus szenvtelensége.
Leconte de Lisle már a legfőbb könyvtár legfőbb vezetője volt. Hamarosan a
Francia Akadémia tagja lett. Élő, csaknem személytelen bálvány volt az irodalmi
életben. Közben azonban a történelem komor élményeit túlélő ifjúság már újabb
eszmények felé tájékozódott. A testi szerelem kultusza ugyanolyan témavilág
lett, mint a forradalmiság különböző formái. Mire 1876-ban elkészült a
„Parnasszus" harmadik kötete, a szimbolizmus útján tovább haladó költők:
Mallarmé, Verlaine, a kamaszkorában felbukkanó
Rimbaud már nem csak különbözött, de el
is idegenedett az idősebb nemzedéktől. És ugyanakkor néhány kiemelkedő
parnasszista költő, például a nagy hírű, divatos Sully-Prudhome, vagy a harmadik
kötet szerkesztője, a hozzájuk társult Anatole France nem is kívánt együtt
mutatkozni a szimbolistákkal. (Anatole France
parnasszista költőnek indult, és innét fejlődött a századforduló egyik
legnagyobb regényírójává.) A parnasszizmus tehát kezdett szétzilálódni. Leconte
de Lisle azonban művészi és társadalmi tekintély volt és maradt. A
parnasszizmus pedig
elmúlásával is beépült azoknak a következő nemzedékeknek a műveibe, amelyeknek
ez az irányzat már csak tisztes hagyomány volt. Így a parnasszisták és
vezéralakjuk, Leconte de Lisle nélkül nem lehet elmondani az oly fontos francia
költészet történetét.
Hegedüs Géza
copyright © László Zoltán 2000 -
2010
e-mail: Literatura.hu