A romantikát és a realizmust nem lehet éles határvonallal elválasztani egymástól. Természetesen vannak olyan romantikus művek, amelyeknek semmi közük vagy igen kevés közük van a realizmushoz, és vannak realista művek, amelyekben nincs, vagy vajmi kevés a romantika. De magában a romantikában is megvolt a valóságfelderítő igény, és a haladó indulatú romantikusokban sok a realista vonás; míg a realizmus programja maga is a haladó romantikából nőtt ki, és főleg első nagy megvalósítói sok mindenben rokonságban maradtak a romantikával. Hiszen időbelileg is, amikor a nagyromantika Európa-szerte kibontakozik, máris nyomába ered a céltudatos realizmus. Ne feledjük el, hogy a realizmus atyja Balzac, három évvel idősebb is volt a romantika főalakjánál, Victor Hugónál. Stendhal pedig, aki előbb volt romantikus, mint Hugo, és előbb pedzette a realizmust, mint Balzac, mindkettőjüknél idősebb volt, magát romantikusnak mondotta, de nem szerette a romantikusokat; a tárgyilagos megfigyelés és tárgyilagos megfogalmazás megszállottja volt, de nem tekintették realistának — valójában megtalálta a tökéletes összhangot a romantikus szenvedély és a realista tárgyilagosság között.

A Stendhal csak egyike számos álnevének, de történetesen ezzel lett világhíres. Igazi neve Henri Beyle volt. Szerette magát milánói olasznak mondani, még sírkövére is ezt vésette, holott grenoble-i volt, királyhű, vidéki francia nagypolgári család sarja. Olykor azt állította magáról, hogy muzsikus, pedig csak tudott zenélni is, valóságos foglalkozása szerint korábban hivatásos katonatiszt, utóbb diplomata. A sírjára azonban a hamis adat mellé azt is felíratta: Élt, írt, szeretett. Ez pedig igaz és jellemző: hajszolta a változatos életet, szenvedélye volt az írás, és sihederkorától ötvenkilenc éves korában bekövetkezett hirtelen haláláig egész magánélete a nagy szerelmi szenvedélyek és a futó szerelmi kalandok szakadatlan sorozata. Gyermekkorában úgy lázad királypárti apja ellen, hogy lelkesedik a forradalomért. Tizenhét éves fővel Napóleon katonája. Egy ideig a forradalom és szabadság nevében gyűlölettel gondol a magát császárrá koronázó forradalmi generálisra, de azután elragadja Napóleon emberi nagysága. Később ő írja meg Napóleon első irodalmi értékű életrajzát is. A hadseregben magas rangú gazdasági tiszt lesz: hadbiztos. Végigharcolja a legendás háborúkat, ott van a Bécsbe bevonulók közt, és ott van Moszkva égésénél. S amikor a császár megbukik, azt veszi tudomásul, hogy a nagyszerűségek után most jönnek a kisszerűségek, a tenni akarók előtt bezárulnak a kapuk. Ennek az életérzésnek, a nagyot akarás reménytelenségének lesz halhatatlan megfogalmazója regényeiben. Napóleon volt tisztje a visszaállított királyság elől Milánóba fut. Nyelveket tudó, művelt ember, olaszul kitűnően beszél, olvas, ha kell, ír is. És lelkesedik Itáliáért. Mindehhez: járatos a zenében is, a képzőművészetben is. És gyönyörűség számára az írás, habár eddig csak készülődött a gondolatok és érzelmek megfogalmazására. Milánóban megpróbál ebből megélni. De nem szépprózával kezdi: zenetörténeti és művészettörténeti könyveket ír, különböző álneveken. Ezek meg is jelennek, pénzt is kap értük, de semmiféle feltűnést nem keltenek. Azután még ott, Itáliában írja A szerelemről című nagy lélektani tanulmányát, első igazi remekművét. Ez már Párizsban jelenik meg. Szereti nagyon Milánót, de nehezen viseli el az Észak-Itáliát megszállva tartó osztrákokat, akiknek szemében szerfelett gyanús alak ez a volt francia tiszt. Apja halálakor hazautazik. Öröksége sokkal kisebb, mint várta. Él, ahogy tud, ír mindenfélét, egy szűk irodalmi kör sejti is benne a rendkívüli tehetséget. Amit ír, általában meg is jelenik, de sem az irodalmi élet, sem a nagyközönség nem vesz róla tudomást. Pedig ez időben kelt néhány remekmívű olasz tárgyú novellája és Armance című regénye, amelyben már felismerhető a romantikus szenvedélyeknek a realista ábrázolása, és a klasszikus eszményű szabatos stílus, amely oly jellemző lesz egész életművére. 1830-ban azután végre megbukik a régit visszahozó királyi rend, és a gyoztes nagypolgárság megteremti a Lajos Fülöp-féle polgárkirályságot. Ekkor végre biztos megélhetést adó hivatalt kap. Konzul lesz, méghozzá szeretett Itáliájában.

Még tizenkét év van hátra az életéből. Ez alatt felemelkedett kora legnagyobb írójává, noha ezt szinte senki sem vette észre. Még íróbarátai is inkább a nagyon tehetséges műkedvelőt, a feltűnően biztonságosan, ámbár a romantika igényeihez képest szárazan fogalmazó, művelt diplomatát látták benne. Regényei akadálytalanul megjelentek, voltak olvasói is, de nem írtak, nem beszéltek róla. Az egyetlen Balzac volt, aki a Pármai kolostor megjelenése után tanulmány terjedelmű kritikában vallotta, hogy új hangú, egyéni módszerű, igen jelentékeny író műve ez a regény. Az olvasó tömegek nem vették észre, az írók és kritikusok nem tudták, végül is hogyan vélekedjenek róla. Egyszerűbb volt hallgatni felőle. A kor egyik legjelentékenyebb kritikusa, Jules Janin, egy ízben félig gúnyosan, félig komolyan ezt mondta neki: „Milyen szép cikket írunk önről a halála után!"