(1474 - 1533)
|
|
A dúsgazdag olasz
reneszánsz kultúrának vitathatatlanul a legnagyobb - s azt is mondhatjuk, hogy a
legélvezetesebb - elbeszélő költője. Hiszen kitűnő epikus költő volt előtte Matteo Boiardo, akitől sokat tanult, s talán még kitűnőbb utána a reneszánszból
barokkba forduló Torquato Tasso, aki sokat tanult tőle, de olvassuk el egymás
mellett fél évezreddel utánuk fő műveiket: tisztelni, becsülni fogjuk
valamennyiüket, de az „Orlando furioso" (Megszokott magyar fordítása:
„Őrjöngő Lóránt") nem tiszteletreméltó emléke régi időknek, hanem olyan
izgalmas és mulatságos olvasmány, amely a legnépszerűbb bűnügyi, szerelmi,
kalandos ponyvákkal vetekszik. (Sajnos olyan hosszú, hogy klasszikusaink és
modern kimagasló költőink - köztük Arany János is - csak szemelvényeket
fordítottak belőle. Egyetlen eddig elkészült teljes magyar változata a derék,
lelkiismeretes és szorgalmas Radó Antalé, több mint száz évvel ezelöttről.
Hűséges tolmácsolás, de túl gyorsan elavult a nyelve.) - Annyi bizonyos: sem az
olasz költészet egészét, sem a reneszánsz költészetet nem lehet elmondani
Ariosto és fő műve nélkül.
A reneszánsz kultúra, ízlés, gondolkodás, amely jellemző a XV. és XVI. század
Európájára, a múló múltnak és a bontakozó jövőnek sajátos egysége volt.
Társadalmi formájában még feudalizmus, szellemiségében már kiútkeresés a
polgárosodás felé. A gazdaságilag legfejlettebb Észak-Itália volt a kirepítő
fészek. Itt vált legkorábban világnézeti és ízlésbeli eszménnyé az újra
felfedezett antik - görög és latin - örökség. A legjobban itt fejlődő polgárság
az irodalmat a középkori egyházi és jogi latinságból a népnyelv felé fordította.
Itt már a XIV. században „édes új stílus"-nak (dolce stil nuovo) nevezik az
olaszul fogalmazott verseket és prózai műveket. A XV. században már minálunk is
- Mátyás király udvari körében - divat és szenvedély az ókori latin formák és
életeszmények felélesztése. Mátyás felesége az egyenest Itáliából érkezett, a
hatalmas Este-családból való Beatrix hercegasszony-királyné, és az ő öccse,
Mátyás királyunk sógora, az a Hippolito d'Este bíboros, esztergomi prímás-érsek,
akinek ferrarai otthonában az Ariosto-család fiai szolgálattevő lovagok vagy
udvari írástudók. A mi Lodovico Ariostónk úgy lép be az irodalom nevezetesei
közé, hogy egy szellemes szatírában közli hatalmas - és közismerten rossz modorú
- feudális urával, a főpappal, hogy azért nem kíván vele menni Magyarországra,
mert ott télen igen rossz idő van, és a borok nem olyan jó ízűek, mint
Itáliában. Ha hinni lehet neki, ezért maradt ki mindenestől a kor legnagyobb
költője a mi történelmünkből. - Holott kezdetben a ferrarai udvarban se volt
minden a kedvére való.
Régi, nagy tekintélyű arisztokrata családban született. Apjaura vitéz
várkapitány volt, majd a ferrarai Este hercegek hadainak a vezérkarához
tartozott. És bárha a fiú sihederkora óta humanista tudósok iskoláiba járt, s a
latin és a toszkánai olasz nyelvnek egyaránt mestere volt, otthonosan mozgott az
ókori költészetben és filozófiában, verseket írt latinul is, olaszul is fiatal
korától fogva, kezdetben mégis vitéznek, seregek parancsnokának kellett lennie.
Volt úgy, hogy rábízták a vidék rablóvilágának a felszámolását. Gyakran alig ért
rá a szerelmes órákra, mert éppen várkapitány volt, akinek az is feladata, hogy
gondoskodjék az őrség ellátásáról. Ilyenkor esténként latin szerelmes verseket
írt. Ezeknek gyűjteménye idővel „Carmina" (Dalok) címmel kötetben
megjelent: szerelmes ifjak olvasták fel egymásnak. Máskor gúnyos hangú
költeményben jellemezte a körülötte kavargó életet, benne saját viszontagságait
is. Ezek a szellemes, mulatságos költemények olaszul készültek, hogy azok is
olvassák és élvezzék, akik nem humanista bölcsektől tanulták az ábécét. Ezek a
latin és olasz lírai versek akkor is nevet biztosítanának számára, ha semmi
egyebet nem ír. De mindezek elhalványulnak a világhírt biztosító fő mű, az
„Orlando furioso" fényében. - Ehhez azonban el kellett érnie, hogy a
magasságbeliek ne tekintsék se hadvezérnek, se állami méltóságnak, törődjenek
bele, hogy magánember, aki életet biztosító vidéki birtokán él. Mire ezt
elérhette, változatos szerelmek után megnősült, derűs, kiegyensúlyozott családi
életet élt, fiai születtek. Mire serdülni kezdtek, gondoskodott, hogy jó
mesterektől tanuljanak, ne kívánjanak látványos életet élni, gazdálkodjanak,
sokat olvassanak. Az se rossz, ha olykor elmélkednek, és ha arra van kedvük,
verseket is írjanak. A feudális földesúr polgári életre és polgári örömökre
készítette elő magamagát is, efelé irányította fiait is. És otthon lassan,
gondosan írta a legjobb és legérdekesebb reneszánsz eposzt. - Első híradásunk
1507-ből van a műről, ekkor Ariosto 34 éves. Úgy tűnik, hogy már jó ideje
foglalkoztatja a téma. Egy-egy részlete olykor napvilágot lát. Akik olvassák,
elbűvölve beszélnek róla. Különböző társaságokban felolvassák, széles körök
átizgulják és átnevetik változatos, derűs, nemegyszer gúnyosan mesélt
történeteit. - Nem sieti el, újraolvassa és folyton javítgatja az elkészült
részeket. Így csak 1533-ban, egy évvel a halála előtt jelenik meg a teljes mű.
Sem akkor, sem azóta nem akadt senki, aki ne tartotta volna igazi, hibátlan, és
főleg nagyon mulatságos remekműnek.
Orlando, a hős a középkori lovagköltészet óta jól ismert alak volt a dalnokok
énekeit hallgató úrinép körében. Orlando frank, vagy ha tetszik, francia lovag
volt, Nagy Károly császár főemberei közé tartozott. A francia lovagköltészet
Rolandnak nevezi. A mórok ellen vitézkedett, ellenük vívott csatában halt hősi
halált. Róla szól a leghíresebb ófrancia hősi ének, a „Chanson de Roland".
- Híre átterjedt más országok lovagdalnokai közé. Ezekben a mórokat
szaracénoknak hívják. Roland több szerelmes kalandot él át, mint amennyi
hadikalandban vesz részt. A reneszánsz epikában amúgy is keverednek a középkor
különböző eredetű lovagi mondakörei. A francia eredetű Nagy Károly-mondakör az
angliai Artus (vagy Arthur) király és a „Kerekasztal" mondaköre, meg a későbbi,
a Pireneusok vidékéről származó Grál-mondakör az irodalmi emlékezetben
összevegyül. A keresztes háborúk évszázadaiban azután a keresztény és a
mohamedán hősök és hősnők úgy keverednek, hogy mire elérkezik a
reneszánsz, már
gyakori cselekménybeli helyzet, hogy keresztény lovag szerelmes mohamedán
leányba, mohamedán lovag szerelmes keresztény leányba, kedvéért át is tér és
vitéz keresztény lovag lesz belőle.
Roland-Orlando-Lóránt körül is már kavarog ez a keresztény-szaracén világ, még
mielőtt Ariosto leült volna, hogy megírja a remekművet. Ariostónál is azzal
kezdődött, hogy olvasta a történet lényegét.
Matteo Boiardo népszerű költő volt már Ariosto születése előtt. Kedveltek voltak
lírai versei is, de igazi nagy hírnevét folyton készülő, folyton bővülő
eposzának, a „Szerelmes Lóránt"-nak köszönhette. A különböző lovagi mondakörök
témarengetegét akarta összefoglalni egyetlen óriási műben. Ami elkészült, azt
időről időre nyomdába adta. Már a 68. ének is elkészült, amikor Boiardo meghalt.
Fő műve tehát töredék, de aki csak lovagokról szóló eposzt írt a következő
évszázadokban, olvasta és gyakran szántszándékkal utánozta. Még versformája, az
olaszul „ottava rímá"-nak, magyar költészetünkben „stanzá"-nak nevezett 8 soros
versszak is világszerte divatos lett, évszázadokkal később
Puskin ugyanúgy
kedvelte, mint nálunk Arany László. - A téma is, a versforma is döntő hatással
volt Ariostóra.
Boiardo nem volt rossz költő, de Ariosto a legnagyobbak közé tartozott. Ráadásul
a legtöbb hőskölteményt fogalmazni merő költővel ellentétben neki humora is
volt. És ez abban sem akadályozta, hogy ha arra került sor, a lelkesedés, a
pátosz, a szenvedély ábrázolója legyen. És ami talán a leginkább reneszánsz
volt: úgy tisztelte a hajdani lovagokat, hogy tudta: rég lejárt az idejük. Az a
gúnyos lovagábrázolás, amely majd nemsokára
Cervantes „Don Quijote de la
Manchá"-ját halhatatlanná teszi, Ariosto „Orlandó"-jában már alapvető
kritikai szempont. - Képtelenséggel is eljátszó humora tette képessé mulatságos
vígjátékok írására is. Az efféle szórakozás volt a számára. Az ókori latin
komédiák voltak. a mintái, halmozta a különös, mulatságos jellemeket. Ezek a
párbeszédes darabok alig-alig valók színpadra, elsősorban olvasásra szánt
játékok. Nem a cselekményük, hanem szellemes dialógusaik a fontosak.
Legnépszerűbb, alighanem legjobb ilyen komédiája „A kerítőnő" című. Ezek
azonban ötletszerű közjátékok életművében. Legképtelenebb humora is elsősorban
eposzának mozzanataiban valósul meg. Példaképpen idézzünk fel egyetlen apró
részletet.
Orlando megőrül, mert Angelica nem viszonozza szerelmét, sőt egy másik férfiba
szerelmes. Barátai döbbenten veszik tudomásul, hogy elvesztette eszét. De hát
ami elveszett, azt meg lehet keresni. Kiderül, hogy a Holdban van az Elveszett
Dolgok Hegye. Ez egy óriási szemétdomb. Ami a földön elvész, az odakerül. Tehát
meg kell találni. A barátok egy holdsugáron felkúsznak a Holdra, elérkeznek az
Elveszett Dolgok Hegyéhez és a limlomok közt keresik Orlando eszét. Először egy
elveszett varrótűt találnak, utána a szomszédasszony elveszett becsületét, majd
egy hadvezér elvesztett csatáját. Végre néhány eldobott, használhatatlan rongy
alatt megtalálják barátjuk elveszett eszét. Fel is veszik, visszakúsznak vele a
földre, és az őrjöngő lovagba belerakják elkallódott józan eszét. Abban a
pillanatban Orlando újra józan, értelmes lesz. Folytatódhat a változatos
cselekmény.
Jellemző ez Ariosto humorának gyakran képtelen jellegére. Nemegyszer tragikus
vagy szenvedélyes, esetleg harcias eseményeket ilyen képtelen közjátékok kötnek
össze.
De az efféle ízelítők csak éppen meggyőzhetik az olvasót, hogy az „Orlando
furioso"-t olvasni kell. Ha nincs korszerű fordítás, megfelel az avult
nyelvű is. Ha nincs előttünk az egész, jó mulatságot nyújtanak a szemelvények
is.
Mert hát az egész gazdag olasz reneszánszban ennél mulatságosabb,
szórakoztatóbb, és talán még azt is mondhatjuk, hogy ennél szebb aligha
található.
copyright ©
László Zoltán 2004 - 2011
e-mail: Literatura.hu