Boccaccio

(1313 - 1375)

Ha az utókorból tekintünk vissza az előzményekre, akkor megállapíthatjuk, hogy a novella műfaji tulajdonságait már megtalálhatjuk az ókori történetírók kerekded epizódjaiban. Holott ezek nem tudták, hogy új műfajt teremtenek, amikor csattanós kis történetekkel jellemezték a múlt felidézett alakjait. Azután a későbbi novellákat készítették elő a középkorban a szentekről fogalmazott példázatos legendák is. De túl ezeken, minden jól lekerekített pletyka, adoma, anekdota, amelyet élő vagy képzelt alakokról elbeszéltek, és szájról szájra tovább adtak, meg a lovagi történetekről költött verses elbeszélések és nem utoljára a lassanként Európában is megismert keleti mesegyűjtemények, elsősorban az Ezeregyéjszaka történetei mind együtt egyengették az útját annak a zárt, rövid, embereket kiélezett helyzetben jellemző elbeszélő prózának, amely teljes érettségében, szüntelen példaadó hatással Boccaccio Decamerone (magyarosan Dekameron) című kötetével kezdődik, s attól kezdve közkeletűen novella a neve.

Szerzőjének életéről több adatunk van, mint kellene: ezek az adatok ugyanis nagymértékben ellentmondanak egymásnak. Még az is bizonytalan, hogy Párizsban született-e vagy Firenzében vagy talán Certaldóban. Törvénytelen gyerek volt. Az anyja egyesek szerint előkelő francia hölgy, aki beleszeretett az üzleti úton Párizsban járó daliás itáliai kalmárba, fiút szült neki, de felesége nem lehetett, mivel Boccaccino di Chellino, a firenzei polgár nem volt eléggé rangos vő a nagyúri családnak. Egy másik híradás szerint azonban az anya egyszerű párizsi polgárlány volt, akit olasz szerelmese magával is vitt Firenzébe (vagy Cartaldóba?). Ott volt a családi otthonuk, majd sok-sok évvel azután az idősödő s már nagy hírű író is oda vonul vissza. Idős korát Firenzében töltötte, és Certaldóban halt meg.

Annyi bizonyos, hogy a fiú még gyermekkorban kerül apjához és apja családjához; együtt serdül törvényes házasságból származó féltestvéreivel.

Ez a XIV. századbeli Firenze polgári város a feudális Európa közepette; ott, Észak- és Közép-Itáliában csírázik a majdani kapitalizmus. Boccaccio nyolcéves, amikor száműzetésben meghal a város legnagyobb fia, Dante, aki a középkori műveltség teljességével már az újkor világképét és életérzéseit készítette elő. A korán fejlődő Boccaccio hamar megismeri Dantét, és egyre jobban megismeri. Egész élete a nagy előd bűvöletében telik el. Egyebek közt a Dante-kutatásnak és Dante-magyarázatoknak is ő lesz az első klasszikusa.

Apja szeretné, ha kereskedőemberré fejlődnék, de ehhez neki már eleve sincs kedve. Költő vagy tudós akar lenni, vagy még inkább mind a kettő. És amikor apja a kamasszá érett fiút elküldi Nápolyba, világot látni és szakmát tanulni - akkor ő beiratkozik az egyetemre, hogy jogot, teológiát és filozófiát tanuljon. És hamarosan kitűnik éles eszével, napról napra bővülő tudásával, kitűnő előadóképességével és nem utolsósorban nagyon jó megjelenésével. Be is kerül az Anjouk nápolyi udvarába. Igen jó viszonyba kerül Johannával, a későbbi királynővel, aki oly tragikus szerepet játszott a mi történelmünkben is (mint tudjuk: megölette férjét, Nagy Lajos király öccsét, s ez adott okot a magyar lovagok nápolyi hadjáratára. Arról is ellentétes híradásaink vannak, hogy ebben a háborúban Boccaccio Johanna diplomatája volt-e, vagy Nagy Lajos oldalán tevékenykedett-e Johanna ellen). Itt ismeri meg végzetes szerelmét, Maria d'Aquinót, aki talán egy király törvénytelen leánya volt, és udvarhölgy Johanna mellett, de mások szerint kikapós nápolyi polgárasszony. Annyi bizonyos, hogy ez a szerelem sok lángolással és sok keserűséggel járt. Emléke végigkísérte és végigkísértette Boccaccio egész életét.

Ebben az időben már ismert nevű költő. Verses művei Dante hatására vallanak. Ezekben még kereste a maga igazi hangját, amelyet azután az elbeszélő prózában talált meg. A Giovanni Boccaccio nevet azonban az írástudók Itália-szerte kezdték ismerni. A nevet születi keresztneveiből állította össze, hiszen törvénytelen születésű lévén, nem volt joga az apai Chellino névhez. Anyját hívták Jeanne-nak, olaszosan Giannának, ennek fiúalakja Giovanni, és az apai Boccaccinóból lett a halhatatlanná vált Boccaccio név.

Első prózai történeteit állítólag szerelme szórakoztatására írta. Ezek még próbálkozások, ámbár lehetséges, hogy a későbbi Dekameron legkorábbi darabjai is már ekkor keletkeztek.

Dekameron (10 nap könyve)

Nyelve: olasz; az ún. ‘lingua parlata’; az olasz beszélt nyelvet ötvözi a cicerói körmondatokkal (különösen a történetek felvezetésében).

Kerettörténet: 1348-ban a firenzei pestis-járvány elől 7 nő és 3 férfi egy vidéki kastélyba menekül és történetekkel szórakoztatják magukat. Minden este királyt vagy királynőt választanak, aki kijelöli a témát, hogy miről szóljon a történet. Így hangzik el 10*10 történet.
1. nap: szabad téma
2. nap: szerencsésre forduló szerencsétlenség
3. nap: célt érő agyafúrtság

Témakörök: (erre épül a mű)
1. A szerelem elsősorban a testi szerelem
2. Az emberi hiszékenység, ostobaság kigúnyolása
3. Az egyházi személyek ironikus ábrázolása

A reneszánsz jelleg nem elsősorban a témakörökben tükröződik, hiszen a testi szerelem ábrázolásában a középkor durvább és egyértelműbb volt. Az egyház bírálata pedig késő-középkori közhely. A történetekből áradó szemlélet a reneszánsz. Az élethez, az örömhöz való jog, a “jó élni a Földön”-gondolat köti a reneszánszhoz. 1348, a nagy pestisjárvány hozza létre a késő-középkor legjellemzőbb műfaját, a haláltáncot, azaz a halál egyetemességét az élet viszonylagosságával szemben hirdető műveket, és az életörömöt, az élet diadalát hirdető Dekameront.

Poétikai jelentősége:
A novella műfajának megteremtése.
=
: a latin ‘novum’ (=új, újdonság) szóból ered. Kisepikai műfaj, mely terjedelménél fogva nem törekedhet a külső valóság teljességének ábrázolására, többnyire egyetlen motívum köré szerveződik, s ezt a novellaelméletet a Dekameron 5. nap 9. novellájának alapján (a sólyom feláldozása), sólyom-motívumnak nevezik. A novella végén gyakran fordulat vagy csattanó helyezkedik el.

Azután 1340-ben, huszonöt éves korában hirtelen hátat fordít Nápolynak. Hogy miért? Csak találgathatunk. Apja vagyoni helyzete ez időben alaposan megrendül, de ez talán mégsem ok, már csak azért sem, mert nem siet haza, hanem nyolc évig kalandozik itáliai városokban. Azt sem tudjuk, miből él ez időben. Talán diplomáciai szolgálatban áll, hol itt, hol ott. (Ezért bizonytalan, hogy hol is áll Nagy Lajos hadjárata idején.) Lehetséges, hogy valami miatt szembekerül az addig számára oly kellemes udvarral? Vagy éppen az udvar küldi, és Nápolyt szolgálja a különböző városokban? Vagy nem bírta tovább Maria szeszélyeit? Regényíró kitalálhatja, a történetíró csak találgathat.

Annyi bizonyos, hogy ettől kezdve talál olyan írói hangot, amely már nem utánzás, nem keresés. 1343-ban megírja a Fiammettát. Ez a világirodalom első igazi lélektani regénye. Maria d'Aquino alakját formálja hősnővé, saját szerelme kínlódásait formálja művészi cselekménnyé. A történetet Fiammetta mondja el, de úgy, hogy az is kiderül, hogy Panfilo (akit az író magamagáról mintázott) igen csapodár ifjú ember volt. Ebből a remekmívű történetből már tudomásul vehető, hogy milyen jó megfigyelő, milyen biztonságos cselekménybonyolító, és milyen világos egyszerűséggel tud fogalmazni.

Ettől fogva verses művei is egyénibb hangra találnak. De igazi műfaja a próza.

1348-ban Firenzét szörnyűséges pestis pusztítja. Alighanem ennek esett áldozatul Boccaccio apja és családja is. A következő évben az író hazamegy, átveszi örökségét. S habár városa is olykor igénybe veszi szolgálatait, a hátralévő huszonhét esztendőt az irodalomnak és a tudománynak szenteli. Összebarátkozik a kor legnagyobb költőjével, Petrarcával, aki ámulva veszi tudomásul óriási műveltségét. Petrarca ismeri a készülő Dekameront, és lelkesedik érte. Amikor egy elvakult pap elkárhozással fenyegeti Boccacciót a papokat gúnyoló novellákért, Petrarca akadályozza meg, hogy a kétségbeesett író tűzbe vesse remekművét. De arra is Petrarca beszéli rá, hogy rendszeresen foglalkozzék a Dante-magyarázatokkal, a Dante-népszerűsítéssel. Ennek köszönhető az első, máig is népszerű Dante-életrajz, amelyet úgyszintén Boccaccio írt.

A főmű azonban a Dekameron, ezzel vált a prózairodalom halhatatlan klasszikusává.

A firenzei pestissel kezdődik: hátborzongató remekmű ez a leírás a rémületbe esett városról. Ebből a rémületből menekül tíz fiatal ember (három férfi, hét nő) egy környékbeli nyaralóvillába, ahol azzal űzik el félelmüket, hogy egymásnak mesélnek. Tíz napon át mind a tízen egy-egy történetet. (Deka merone - görögül azt jelenti: tíz nap.)

Honnét vette ezeket a történeteket? Ahol találta. Régi mesék, lovagtörténetek, pletykák, megtörtént kalandok, kitalált fura históriák. Mindegy, honnét származnak, mert együtt a hajnalodó polgári élet óriási körképévé kerekednek ki. Az olvasó előbb nevet a sikamlós szerelmi kalandon, majd a másodikon és harmadikon, jó tréfának tekinti a lóvá tett emberek históriáit... De azután egyszerre érzi, hogy körülötte él, nyüzsög, tesz-vesz, szeret, gyilkol, hazudik, gazdagodik a firenzei polgárok világa. Talán egészen Balzac-ig nincs író, aki ennyi különböző alakot vonultatna fel. Az emberek szerelmet akarnak, pénzt akarnak, és hatalomra törnek. Az Ady fogalmazta „vér és arany", a polgári tülekedés első tökéletes megfogalmazása ez a könyv. Itt kezdődik a feudális világ kellős közepén a polgári irodalom. Itt kezdődik az egyházi világkép korában az a világi ember- és társadalomszemlélet, amely majd a reneszánszra lesz jellemző. A kor még nem reneszánsz, de Boccaccio már reneszánsz író. És művével megindul a novella világtörténete.

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2011
e-mail:
Literatura.hu