Montaigne

(1553 - 1592)

„Legyünk hálásak a végzetnek, hogy olyan korban élünk, amely a legkevésbé se lágy, kényeskedő és tétlen" — írja gondolatainak utolsó, időskori gyűjteményében a francia reneszánsz legkitűnőbb és legirodalmibb stílusban alkotó elmélkedője, Montaigne. Nem úgy filozófus, mint a gondolkodás tudósai, ezeknél sokkal inkább író. De nem úgy író, mint a regények, novellák vagy éppen színdarabok kitalálói, ezeknél sokkal inkább filozófus.

Ezeknek a középkor végén vagy az újkor kezdetén élő reneszánsz nemzedékeknek az idején kezdték humanistáknak nevezni azokat az írástudókat, akiket minden izgatott, ami emberi érzés, tudat, magatartás és törekvés volt, és lelkesített is mindaz, ami jellemző volt az emberre és az emberiségre. És ez a „humanista" jelző a legjellemzőbb Montaigne eszméire, emberi magatartására és sajátos irodalmi műveire is. Ifjúkorától a kései esztendőkig érdeklődve figyelte az életet. Véleménye volt mindarról, ami körülötte van, keletkezik, alakul, és arról a sok mindenről, amit hihető hírek és bizonytalan mendemondák elhoztak a messzeségekből. És ami a látott-hallott-olvasott dolgokról eszébe jutott, azt megfogalmazta és leírta. Ezeket a gondolatokat vagy terjedelmesebb gondolatsorokat egy olyan műfajnak tekintette, amely ugyanolyan közel van a tudományokhoz vagy ismeretterjesztéshez, mint a szórakoztató vagy éppen gyönyörködtető szépirodalomhoz. A rövidebbek terjedelmes aforizmáknak, a hosszabbak kurta, tömör tanulmányoknak is tekinthetők. Ő mint sajátos műfajt „próbálkozás"-oknak nevezte őket. Próbálkozások: ez franciául „Essais". Amikor már jó sok összegyűlt a feljegyzett valóságot magyarázó ötletekből, gondosan elrendezte és kiadta őket. Akkor már 47 éves volt. A megjelenés 1580-ban történt. A könyvnek is ezt a címet adta: „Essais". Ezt a francia szót magyarul esszé-nek írjuk és mondjuk. Rég magyar szó lett. Számos nyelv fogadta magába a Montaigne adta elnevezést. Legelőször az angolok. Hiszen alig néhány évtizeddel a hamar népszerű francia után a nevezetes angol filozófus, Francis Bacon, aki olvasta és nagyra tartotta a francia szerző bölcsességét is, szabatos stílusát is, a maga kis könyvét, amelyben rövidebb tanulmányai olvashatók, ugyanezzel a szóval esszéknek nevezte. Azóta ez nemzetközi szó. De a francia Montaigne találta ki, és ezzel a példaadó gyűjteménnyel vonult be a francia szerző a reneszánsz kor legjelentékenyebb filozófusai közé. A gyors siker pedig folytatást követelt, és Montaigne továbbra is feljegyezte észrevételeit a világ adódó jelenségeiről. Nyolc éven belül még két kötetjelent meg, a címük ugyanaz: Esszék. Csak sorszámjelezte, hogy első, második vagy harmadik kötet. Hamar lett népszerű olvasmány a francia írástudók körében. Akármilyen viharos kor volt ez, vallásháború és trónviszály állította a felfegyverzett embereket egymással szembe, és mégis: az ellenkezően vélekedőknek is kedves, sot kellemes olvasmány volt, amit Montaigne írt. Amikor hatvanadik életévében meghalt, már Európa-szerte ismert és kedvelt volt az olvasó emberek körében. És az azóta eltelt évszázadok alatt nemzedékek nemzedékekre örökítették nemcsak nagy hírét, de gondolatainak a hatását is. Két évszázaddal később Voltaire, négy évszázaddal Anatole France vallotta, hogy milyen döntő volt egyénisége és szellemisége kialakulásához Montaigne egyénisége és filozófiája.

Milyen volt hát ez az egyéniség és ez a filozófia?

Nagybirtokos, nagy tekintélyű vidéki nemes famíliából származott. A családi várkastély körül óriási birtokok és rajtuk számlálhatatlan jobbágy, kézműves, kalmár szolgálta és szüntelenül gazdagította a nemzetes földesurat. Szerte az országban katolikusok gyilkoltak hugenottáknak nevezett kálvinistákat, majd a hugenották fegyverezték fel az új hit követőit és ők gyilkoltak annyi katolikust, amennyit csak tudtak. Közben és párhuzamosan két család — a Valois és a Bourbon — vetélkedett a francia trónusért. Az úri családok harcias kedvű fiai választhattak, hogy hitben és politikában melyik oldalon akarnak állni, illetve viaskodni. A Montaigne nemzetség Michel nevű fia, az óriási birtok és vagyon egyetlen örököse sehová sem akart állni. Ő olvasni, tanulni, nők körében kellemesen élni, okos társaságokban csevegni, magányosan gondolkozni kívánt. A gyermekkorban jól megtanult latin és görög nyelv mellett külhoni utazásain és utánuk is folytatva a tanulást, megértette az olaszul, németül, angolul, később a spanyolul írt költeményeket, kalandos lovagregényeket és a régi meg az újabb filozófusokat. Harcolni azonban egyáltalán nem kívánt. Semmiféle eszmében nem hitt annyira, hogy meghaljon érte. De amiben nem hitt, azt se tagadta, mert hátha az nem igaz, amiben hisz az ember, vagy az igaz, amiben nem hisz. Ezt a szellemi magatartást az ókor óta kételkedésnek, görögül szkepszisnek nevezik. Mi az újabb korokban agnoszticizmus-nak. Vagyis egykor a szkeptikus, manapság az agnosztikus olyan ember, aki nem bizonyos abban, amit tudni vél. A bölcseletben ennek az álláspontnak az őse Pürrhón, aki hirdette, hogy „minden lehetséges, de semmi se bizonyos". Pürrhón volt Montaigne egyik kedves filozófusa. Ő közvetítette Voltaire-ig és Anatole France-ig a kételkedés ókori bölcsét. — A másik kedves görög bölcse Epikurosz volt, aki a kényelmes, a kellemességekben mértéktartó, türelmes életben hirdette a boldogság előfeltételeit. Montaigne igyekezett is Epikurosz tanácsai szerint élni. Nem volt ő sem vallásos, se vallástalan, jó barátságban volt az egyházzal is, a kálvinistákkal is. Megbízható híve volt a Valois-knak is, s később, amikor uralomra kerültek, a Bourbonoknak is. A birtokán élők, a neki dolgozó parasztok, a neki munkálkodó kézművesek, a vele üzleteket kötő kalmárok lelkesen szerették kedvességéért, méltányosságáért, igazságosságáért. Gyakran perlekedés helyett inkább a tudós földesúrhoz mentek, hogy az tegyen igazságot. Még a közeli város polgárai is felkérték, hogy legyen a polgármesterük. Ez igazi polgári hivatal volt, ritka volt, hogy nemesembert kértek erre a városi méltóságra. Montaigne ezt is vállalta, néhány évig ott is ült a polgármesteri karosszékben a tanácsteremben az asztalfőnél.

TIZENHATODIK FEJEZET
A gyávaság megbüntetéséről

Azt hallottam valamikor egy uralkodótól és igen nagy hadvezértől, hogy nem lehet egy katonát halálra ítélni azért, mert bátorsága cserben hagyta; terített asztalnál éppen Vervins urának peréről meséltek neki, akit Boulogne feladásáért halálra ítéltek.

Valóban jó okkal teszünk különbséget a gyengeségünkből és a rossz szándékainkból származó hibák között. Mert az utóbbiak esetében tudatosan szegülünk szembe az ész törvényeivel, melyeket a természet plántált belénk; míg az előbbiek esetében, úgy tűnik, ugyanezt a természetet hívhatjuk tanúul, mely ilyen tökéletlen és esendő állapotban hagyott minket; így aztán sokan vélekedtek úgy, hogy csak azt lehet felróni nekünk, amit lelkiismeretünk ellenére cselekszünk; és részben ezen a szabályon alapul azoknak a véleménye, akik elítélik az eretnekekre és hitetlenekre kiszabott halálbüntetést, és az is, hogy egy ügyvéd vagy egy bíró nem vonható felelősségre, ha tudatlanságból nem látta el jól a tisztét.

Ami azonban a gyávaságot illeti, bizonyos, hogy a legközönségesebben megszégyenítéssel és megalázással büntethető. Úgy tartják, hogy ezt a szabályt először Kharóndász, a törvényhozó alkalmazta, s hogy előzőleg a görög törvények halállal büntették azt, aki elmenekült a csatából; ő azonban úgy rendelkezett, hogy három napon át a köztéren kell ülniük, mert remélte, hogy még jó szolgálatot tehetnek, miután e megszégyenítés visszaadja bátorságukat. "Suffundere malis hominis sanguinem quam effundere." Úgy tűnik továbbá, hogy a római törvények régen halállal büntették azokat, akik megfutamodtak. Ammianus Marcellinus meséli, hogy Julianus császár tíz katonáját, aki meghátrált a parthusok elleni ütközetben, előbb megfosztotta rangjától, majd megölette, úgymond az ősi törvények értelmében. Mindazonáltal máskor, másokat hasonló bűnért arra ítélt csupán, hogy a foglyok közt, a málha mellett tartózkodjanak. A római nép szigorú ítélete is megkímélte azok életét, akik Cannae-nál elmenekültek, vagy akik Gnaeus Fulvius vereségének részesei voltak.

Mindig félő, hogy a megszégyenítés az ilyeneket kétségbeesésbe kergeti, és nem csupán közömbössé, hanem ellenséggé teszi.

Apáink idejében Franget urát, de Chatillon marsall kíséretének volt hadnagyát, akit Chabannes marsall úr, Fontarrabie kormányzója du Lude úr helyébe állított, miután átadta a várat a spanyoloknak, megfosztották nemességétől, s mind őt, mind utódait közrendűnek, adókötelesnek és fegyverforgatásra alkalmatlannak nyilvánították; e szigorú ítéletet Lyonban hajtották végre. Utóbb hasonlóan büntettek minden nemest, akit Guise-ben találtak Nassau grófjának bevonulásakor, s később másokat is.

Mindazonáltal, ha olyan durva és nyilvánvaló tudatlansággal vagy gyávasággal állunk szemben, amely túltesz minden megszokott mértéken, akkor azt a hitványság és rosszindulat elégséges bizonyítékának tekinthetjük, s eszerint büntethetjük.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A félelemről

Obstupui, steteruntque comae, et vox faucibus haesit.

Nem vagyok nagy természetbúvár (mint mondják), és fogalmam sincs, hogy a félelem milyen rugókra jár bennünk; de annyi bizonyos, hogy különös indulat; és az orvosok szerint nincs még egy, mely ítéletünket jobban kizökkentené szokott kerékvágásából. Való igaz, sok embert láttam eszét veszteni a félelemtől; bizonyos, hogy még a leghiggadtabbakat is szörnyű káprázat keríti hatalmába nagy megpróbáltatások idején. Mellőzzük most a köznépet, melynek a félelem hol sírból kikelő, szemfedőbe burkolt ősök, hol farkasemberek, manók és lidércek képében jelenik meg. Habár még katonák között is, ahol kevésbé volna helye, hányszor vátoztat egy birkanyájat vértescsapattá? nádat és rőzsét lándzsás fegyveresekké? barátot ellenséggé? fehér keresztet vörössé?

Mikor Bourbon hercege bevette Rómát, a Szent Péter erőd egyik zászlótartóját olyan rémület fogta el az első fegyverzajra, hogy zászlóval a kezében egy romos résen keresztül kirohant a városból, egyenesen neki az ellenségnek, azt hivén, hogy a város belseje felé rohan; mígnem Bourbon hercegének emberei láttán, aki felsorakoztak előtte, mert ők meg azt hitték, a védők próbálnak így kitörni, nagy nehezen összeszedte magát, és sarkon fordulván visszabújt ugyanazon a résen, ahol kijött, miután háromszáz lépésnyire kiszaladt a nyílt mezőre. Juille kapitány zászlótartója azonban sokkal rosszabbul járt, amikor Bures grófja és Reu ura elfoglalta tőlünk Saint-Pol városát; olyannyira elvesztette ugyanis az eszét a félelemtől, hogy egy lőrésen át zászlóstul levetette magát, s az ostromlók felkoncolták. Ugyanebből az ostromból emlékezetes, hogy egy nemesembernek a félelem úgy összeszorította és megdermesztette a szívét, hogy holtan bukott a földre egy lőrésnél, holott egy karcolás sem érte.

Hasonló félelem fog el néha sokaságot is. Germanicus egyik alemánok elleni ütközetében a két nagy sereg rémületében ellenkező irányba indult: az egyik arra menekült, amerről a másik érkezett.

Hol szárnyat ad a lábnak, mint az előbbi kettővel történt; hol földhöz szögez és megbéklyóz, mint Theophilus császárról olvasható, aki Hágár fiai ellen csatát vesztvén úgy megdöbbent és megdermedt, hogy képtelen volt határozni és menekülni: "adeo pavor etiam auxilia formidat," mígnem Manuel, seregének egyik parancsnoka meg nem ragadta és meg nem rázta, amint a mélyen alvókat szokás, mondván: "Ha nem jössz velem, megöllek. Mert jobb, ha az életedet veszted el, mint ha fogságba esvén a Birodalmat."

Akkor a legerősebb, amikor szolgálata ugyanarra a vitézségre kényszerít bennünket, amelyet kötelességtudásunktól és becsületünktől megtagadott. Az első igazi csatában, amelyet, Sempronius konzulsága idején, a rómaiak elveszítettek Hannibállal szemben, egy legalább tízezer főnyi gyalogos had, rémületében és nem látván más kiutat gyávaságának, nekiesett az ellenséges sereg zömének, és csodálatos erőfeszítés árán, számtalan karthágóit lemészárolva áttört rajta, szégyenletes futásáért ugyanazt az árat fizetvén, amelyen dicső győzelmet is vehetett volna. Ez az, amitől jobban félek, mint a félelemtől.

Hevességével is túlszárnyal minden más érzelmet.

Lehet-e nyersebb és jogosabb indulat, mint Pompeius barátaié, akik hajójából nézték végig amaz iszonyú mészárlást? Mégis, a közeledő egyiptomi vitorlások okozta félelem ezt is elnyomta; följegyezték, hogy már csak a tengerészeket buzdították nagyobb sietségre, és evezésben kerestek menekvést; mígnem Türoszba érvén megszabadultak a félelemtől, eszükbe idézhették az elszenvedett veszteséget, és szabad folyást engedhettek sirámaiknak és könnyeiknek, amelyeket az a másik indulat bennük szakasztott.

Tum pavor sapientiam omnem mihi ex animo expectorat.

Akiket egy háború valamelyik ütközetében jól elpáholnak, azokat azon véresen, sebekkel borítva másnap újra csatasorba állítják. Ám akiket egyszer jól megszorongatott a félelem, azokat hiába kérleled, hogy akár csak szembenézzenek ellenségeikkel. Akiket nyomasztó félelem gyötör, hogy elveszíthetik mindenüket, hogy száműzik őket, hogy rabságba kerülnek, azok állandó aggodalomban élnek, sem inni, sem enni, sem pihenni nem képesek; miközben a szegények, a száműzöttek, a szolgák gyakran éppen olyan vígan élnek, mint bárki más. A sok ember, aki sarkantyúzását nem viselhetvén fölakasztotta, vízbe ölte vagy magas helyről levetette magát, ugyancsak arra tanít, hogy a félelem még a halálnál is kínosabb, elviselhetetlenebb lehet.

A görögök egy másik fajtájáról is tudnak, amely nem ítélőképességünk tévedésének szülötte, hanem, mint mondják, minden látszólagos ok nélkül, égi késztetésből származik. Néha egész népeket, egész hadseregeket kerít hatalmába. Ilyen volt az, amely Karthágót csodálatos kétségbeesésbe kergette. Mást sem lehetett hallani, mint sírást és rémült kiáltozást. A lakosok kirohantak házaikból, mintha fegyverbe hívták volna őket, s úgy támadták, kaszabolták, gyilkolták egymást, mintha ellenséggel álltak volna szemben, mely el akarja foglalni városukat. Teljes volt a zűrzavar és a kavarodás; mindaddig, míg imákkal és áldozatokkal le nem csillapították az istenek haragját. Ezt nevezik a görögök páni félelemnek.

Filozófusai tanácsa szerint élt. Szerette a kényelmet, de ahol tenni, segíteni, tanácsolni kellett, azonnal ott volt. Szerette az italt, de mértéktartóan, szerette az okos társaságot, de csak néhanapján. Szerette az asszonyokat, de nem annyira, hogy egy életre odakösse magát valakihez. Csak a könyvekből, az olvasásból nem volt neki sose elég. És amit megtudott, ahhoz mindig volt hozzátennivalója. Esszéiben tehát leírta, amit helyesnek látott közölni. Így tanította kortársait és az utókort. A gondosan rendezett három kötet után még számos esszét írt, ezeket idővel rendezték is, ki is adták őket, ezek azonban kevésbé kerültek az irodalom és a filozófia köztudatába, mint az a három kötet, amely fölényes diadallal állja az évszázadokat.

Hegedűs Géza

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2011
e-mail:
Literatura.hu