Romeo és Júlia

Ugyan mit lehet elmondani arról a műről, mely létrejöttének pillanata óta a világirodalom legszebb, legmeghatóbb és legidőtlenebb szerelmi története, melyet valaha is színpadra írtak?! Egyáltalán szabad-e magyarázni azokat az irodalmi alkotásokat melyek egybefonódva az örök olvasóval, a tökéletesség állapotát őrzik magukba zárva?!
Tökéletes mű a Romeo és Júlia? Természetesen nem. Tökéletlenségei hozzátartoznak   tökéletességéhez. Az emberi elme nem képes felfogni sem a végtelent, sem a tökéletest, Shakespeare műveit éppen ezért hibái, apró emberi tévedései emelik a tökéletesség szintjére. Ugyanakkor a Romeo és Júlia a legnépszerűbb művek egyike a világirodalomban, bestseller s mint ilyen az irodalomtudósok szemében eleve gyanús. Gyanús, tehát elemezni boncolgatni kell, ki kell mutatni hibáit tévedéseit,

minden olyan mozzanatot mely az olvasó tömegek szemében vonzóvá, olvasandóvá, megnézendővé teszi.
Lássuk azonban a tényeket. Mint a Shakespeari művek általában az is idegen forrásból veszi a történetét. Olasz novellák és verses elbeszélések tárgyaként a tinédzser szerelmesek tragikus meséje egész európában közismert és francia közvetítéssel már angol  földre is eljutott. A történet azonban másodlagos, a figurák és a szituációk a fontosak, vagyis mindaz amit Shakespeare adott hozzá a történethez.. Eleven és vérbő reneszánsz világot teremtett a színpadon, saját korának szenvedélyeit, indulatait, színpompáját és hatalmas életéhségét transzponálva művészi világlátássá. A Romeo és Júlia expozíciója a tipikus Shakespeari eljárások közé tartozik. Másod és harmadrangú szereplők indítják az előadást

úgy, hogy alapjaiban tisztázzák a fennálló helyzetet és a főbb szereplők benne elfoglalt helyét. Nyüzsgő városkép, éles, kemény vonásokkal felvázolt figurák, lüktető és pergő eseménysor. Mintha csak filmet néznénk. Alig néhány mondat és máris az események kellős közepén érezhetjük magunkat. Színes világkép, melyben a komikus és tragikus vagy éppenséggel hétköznapi elemek keverednek egymással, gyors egymásutánban váltakozva. Az expozició mely a véres csetepaté végén megjelenő Herceg fenyegető mondataival ér véget, észrevétlenül csúszik át a cselekmény kibontakoztatásába és a főszereplők fizikai színrehozatalával elkezdődik a mese fő fonalának gombolyítása.
A mindenkori értelmetlen és magyarázat nélküli gyűlölet megszüli a maga ellenlábasait a szerelmet a tisztaságot képviselő hősöket.

Romeo, színrehozatalának pillanatában egy kamasz Hamletre emlékeztet, de mélabúja, töprengése nem filozofikus nem az élet mélyebb értelmére irányul. A tinédzserkor életérzései maradandó nyomot hagyhattak Shakespeare-ben, hiszen a bál előtti és utáni momentumok rendkívül éles kontúrokkal elevenítik fel a kamaszos világlátás és viselkedés örök érvényű alapformáit. És közben előrevetítődik az igazi Hamleti figura, a cinizmusból és szkepticizmusból összegyúrt Mercutio. De Mab monológja csupán egy villanás mely egyenes úton vezet a nagy találkozás, a szerelem első látásra nagyjelenete felé. A szokvány és a sablon ezt a momentumot oly gyakran tette tönkre, hogy szinte érthetetlen a Shakespearei megoldás csodával határos nagyszerűsége. Az egymásra csodálkozás, a felfedezés nagy jelenete az amelyben Romeo és Júlia egymásra találnak. Mindent elsöprő, hatalmas érzelmi telítettség mely mindent és mindenkit félresöpör. Az első szerelem ritka pillanata.

Mert Romeo és Júlia a kamaszszerelem képviselői. Azé a tiszta és meg nem ismételhető nagyszerű érzésé ami nélkül nem érdemes élni, de ami csak keveseknek adatik meg  és semmiképpen sem örökkévaló. Shakespeare a szerelmet, annak teljes skáláját két szerelmespáron keresztül tárta nézői elé. A Romeo és Júlia kiegészítésének tekinthetjük a felnőttkori szerelmi szenvedély nagy drámáját az Antonius és Cleopatrát. Romeóék számára a világ érdektelen, annyira eggyé válnak saját érzelmeikkel, hogy kívül rekednek a világon, amely túl nagy, túl hatalmas és végül összezúzza őket. Antoniuszék végzetes szenvedélye, két óriásról szól akik számára a világ túl kicsi. A kamasz szerelmesek könnyedén dobják el életüket, hiszen az élet az a másik. A felnőttkori

szerelem képviselői, gyötrődve, kínlódva és kétségek közt vergődve szánják rá magukat a végső tettre. Romeo és Júlia az örök szerelmespár, a bemocskolatlan eszménykép a szerelemről, a vágy amelyet mindannyian táplálunk magunkban. De haláluk törvényszerű. A világ és annak hétköznapjai minden esetben kikövetelik a maguk helyét az életben bármennyire is tiltakozunk ellene. Ha Romeo és Júlia nem hal meg, ha szerelmük nem ér tragikus véget, akkor az idő és az unalmas hétköznapok végeznek szerelmükkel. A tökéletes szerelem nagy pillanata tehát ez a darab, az emberi vágy és a rideg valóság szembesítése, a mulandóság örökkévalósággá történő átlényegülésének a krónikája.