Shakespeare: Szonettek

 A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
Hogy így örökké rózsáljon a Szép,
S emlékét, ha hull érettebb virágunk,
Őrizhesse a zsenge ivadék:
De te, saját fényszemed rabja, rőzsét
Lángodra tápnak: önmagad dobod,
Ínségbe fojtva, ami csupa bőség
Mézed ürme, te, önnön gyilkosod.
Te, aki a világ friss dísze vagy
S a víg tavasz előtt még csak herold,
Bimbódba temeted tartalmadat
S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.
Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp
Megeszitek, a sír s te, a világét.

 Hogy hirdessem illendőn érdemed,
Ha jobb részem mindenestől te vagy?
Hogy élvezzem az öndicséretet?
S mi nem az, zengve benned magamat?
Már ezért is éljünk külön megint,
S szerelmünk hagyja el az egy nevét,
Hogy megadhassam, így, elválva, mind
Ami jussod, ami csak a tiéd.
Ó, különlét, mily kín volnál, ha nem
Lenne e rossz válás jó alkalom
Merengeni, hosszan, szerelmesen,
(Ó, édes fátyol időn s agyamon!)
S ha nem tanítnál kettőt látni egyben,
Itt dicsérve út, aki messze innen.