François-René de Chateaubriand
|
|
Vannak írók, akik szerepük kétessége, nézeteik
bizonytalansága, egész egyéniségük visszariasztó volta ellenére is elbűvölnek,
rabul ejtenek, értelmünkre rácáfoló engedékenységre kényszerítenek. Az ilyenek
közé tartozik Chateaubriand.
Élete talán épp azért válhatott gyanússá az utókor számára, mivel nagyon is szép
volt. Pályája azért hagy ma bennünket hidegen, mert sikerek és bukások,
ünnepelteté-sek és megaláztatások nagyon is arányosan, túlontúl tetszetősen
osztoznak rajta. Főúr volt, de rangja és vagyona nem lehetett elegendő ahhoz,
hogy megölje benne a művészt; művész volt, de tehetsége és alkotókedve nem
boríthatta előtte árnyékba a politikai és diplomatái karrier kísértéseit;
szenvedései sokkal színpompásabbak, diadalai sokkal kesernyésebbek voltak,
hogysem azt a valódi harcot és valódi békét ismerhette volna, melyek nélkül egy
igazán nagy élet elképzelhetetlen. Mennyire irigyelhette sikereit és
szárnyalását Stendhal — s mégis, mily
kevéssé vehette volna hasznát, ha Chateaubriand erényeivel vagy szerencséjével,
hibáival, vagy balsorsával ajándékozza meg, ideiglenesen, egy játékos angyal.
Kortársai, de ő maga is, azt hitték, hogy művével valami új hangot szólaltatott
meg, mely sugallón és ébresztőén hat majd eljövendő évtizedek képzeletére.
Valójában azonban egy elmúlt kor hangját hallatta, hangot, mely immár idegenné,
feledette vált: a XVIII. század, az Ancien Régime hangját — öntudatlan
biztonsággal és gazdagsággal, pompával és finomultsággal, habár egy csalóka
„korszerűség" külsőségeibe álcázottan. Chateaubriand és kortársai egyaránt nem
sejtették, hogy ez az elbűvölő hang ama zenék helyett szól, melyektől az idő s
egy világváltozás megfosztotta őket — tiltott zenék, visszahozhatatlan dallamok
helyett. Olyan bűvész volt, aki nem sejtette, hogy bűvölet, amit művel — s
kortársai úgy figyeltek rá, mint akik a jelen képeiben is csak emlékképeket
tudnak látni. Az emlékezés azonban mindinkább veszti erejét — ebben rejlik
Chateaubriand veresége és Stendhal diadala.
Chateaubriand élete éppúgy irodalomtörténet, mint
művei, akárcsak Goethe vagy
Byron élete; életének legendáját
szolgálja sötét, romantikus méltóságú és bánatú önéletrajza, amelyet
csak halála után engedett kiadni, a Mémoires d'outre-tombe (Sírontúli
emlékiratok, 1850). A legendagazdag Bretagne-ban, Saint-Malóban
született ősi nemescsaládból; talán kelta vére is magyarázza álmodozó
természetét és gazdag képzeletét. De megmagyarázza ifjúkora is, az öreg,
elhanyagolt combourg-i kastélyban, rosszindulatúan zordon apja mellett;
nem értette senki, csak gyenge idegzétű, korán meghalt nővére, Lucile;
megmagyarázzák az esték a kastély óriási lovagtermében, ahol az apjuk
szótlanul járt fel és alá, mialatt nekik beszélgetniük sem volt szabad,
csak figyelték, hogyan tűnik el apjuk alakja a terem túlsó végén, ahová
már nem hat el a gyertyák bizonytalan világa... |
A katolikus szellem, a keresztény eszme nagy újítójaként
ünnepelték — holott akár a katolicizmus, akár a kereszténység igazi valóságához
sohasem volt mélyen, őszintén köze. A Napóleonhoz hasonló kalandorok és hódítók
fajtájára ütött inkább: szembeszegült Napóleonnal, s mindvégig együtt érzett
vele. Nem ismerte az embert, de még az emberiséget sem: élet és történelem csak
megindító és megható helyzetek vadászterületeként tárult elébe — mintha leste
volna, de nem a lélek, hanem: a történelem, a végzet hősi és fenséges tirádáinak
alkalmát a természet és a halál pompázó vagy titkos drámáiban. Mindmáig
szószátyár dicsekvőnek hiszik, pedig valójában csak érzéketlen a valóság iránt;
fontoskodónak, gőgösnek 'híresztelik, holott csak e'lérzékenyült és hiszékeny,
mint egy arisztokrata. A polgári írók már az emberi komédia változásait lát jak,
amikor Chateaubriand még mindig valamely paradicsomi kertben kóborol, magányosan
és társtalanul.
Hajlékonyabb, zeneibb művet keveset ismerek az övénél — s mégsem nőies ez a mű,
mégsem lágy vagy andalító. Don Quijote is férfi-jelenség volt — és Chateaubriand
is az, habár nem épp ossziáni arcfintorainak jóvoltából. Ebből az életműből ma
már leginkább csak magának az életnek a regénye, a Mémoires d'Outre-Tombe
érdekel bennünket, a Sírontúli Emlékiratok, melyeket holmi „túlvilágról" érkező
visszhangnak szánt, amikor majd halála után megjelennek. E céljára rácáfolóan
azonban már életében többszörös előlegeket vett föl alkotására, s az irodalmi
szalonokban élő hangon olvasta fel a síri ajkakra szánt fejezeteket. Ez a
hatalmas emlékirat mégsem a színes, mozgalmas, fordulatokban gazdag élet miatt
érdekel bennünket — hanem inkább amiatt, ami benne mozdulatlan és
sike-rektől-csapásoktól független mondanivaló. Egy nagy költő szólal itt meg,
prózába fojtottan — Baudelaire-ig
nem találunk költőt, őhozzá foghatót. Vagy talán: nem is any-nyira költő, mint
inkább — szónok Chateaubriand, aki azonban az antik szerzőktől,
Racine-on át
Rousseau-ig, az ékesszólás minden
gyarapodásával gazdagon, valamennyi, akár legparányibb hangsúlya iránt
érzékenyen, s legmerészebb zenei hatásaitól sem visszar iádon: a világ
hangulatainak és látványának ékességét szólaltatta meg, ámítón és meghatottan —
mintha tulajdon koporsója felett akarná a világirodalom legszebb, legpanaszosabb
és mégis leguj-jongóbb gyászbeszédét elmondani.
Az egész eljövendő francia költészet ott rejtőzik e műben, mely két évszázad
kiapadt lírájáért kíván kárpótlást nyújtani — de benne rejtezik e műben
Proust is,
Giraudoux is, s minden
hangulat-varázsló irodalom ígérete, izgalma és lehetősége!
Sőtér István
copyright ©
László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu