Jókai mindmáig a legolvasottabb magyar írók közé tartozik. Jókaival lett teljessé a magyar romantika. Életműve a száznál is több kötetben felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett. Ez a romantika számos mozzanatában realista tanúságtétel. Negyvennyolc dicsőségének és Petőfi emberi-költői nagyságának emlékét pedig senki sem szolgálta olyan erővel, mint az a Jókai, aki egykor annak a dicsőséges márciusi forradalomnak az egyik vezéralakja és Petőfinek barátja, egy időben a legjobb barátja volt, amíg a forradalom kétféle magatartás-lehetősége el nem idegenítette őket egymástól. Petőfi élete ugyanúgy nem mondható el Jókai nélkül, ahogy Jókaié sem mondható el Petőfié nélkül. Nemegyszer úgy tűnik, mintha úgy egészítenék ki egymást, mint az ellentétek, amelyeknek csak együtt van teljes értékük. A sziklaszilárd, a nem alkuvó Petőfi mellett Jókai a minden befolyásra érzékeny, a lágylelkű, az egyezkedésre hajlamos. Petőfi forradalmi álláspontja a szabadság vagy halál elve; Jókaié az „érjünk el annyit, amennyit lehet". Petőfi mindenki számára fogalmazza az érzelmeket és a teendőt; Jókai megfogalmazza azt, amit a környezete érez, és teendőnek tud. Petőfi a plebejus-demokrata, aki úgy antifeudális, hogy túlnéz a polgáron is; Jókai liberális nemes, aki úgy antifeudális, hogy egy nemesi hagyományokkal teljes polgári demokráciáról ábrándozik. Ámde 1848 forradalmában ez a kétféle álláspont együtt harcolt az elaggott régi ellenében a korszerűvé változtatandó hazáért, s a bukás után az üldöző győztes hatalom együtt kereste halálra a forradalmi demokratát és a demokratikus liberálist, nem is téve különbséget közöttük. Ezért utólag már a köztudat sem tudott éles különbséget tenni, hiszen a hősi halált halt következetes forradalmár Petőfi ugyanúgy volt a nemzeti szabadság vértanúja, mint a szelíd liberális gróf: Batthyány Lajos. S amikor nagy sokára elérkezett a kiegyezés, amelyet Jókai bár kesernyés kritikával, de mégis elfogadott, akkor már maga is alig-alig emlékezett arra az ellentétre, amely 1848 szeptember után elválasztotta Petőfitől, és történelmi feladatának tudta Petőfinek és a forradalomnak az emlékét éleszteni és ébren tartani. Így írói léte is elválaszthatatlan Petőfitől és a forradalomtól.

Élete is romantikus vonásokkal teljes. A reformkor kezdetén született, 1825-ben, és a polgári fénykor teljében halt meg hetvenkilenc éves korában, 1904-ben. Polgári környezetben és polgáriasodott körülmények közt élő komáromi nemesi-értelmiségi család fia volt; apja jogász, maga is annak készül, ámbár kora ifjúságától fogva tudja, hogy hivatását valamelyik művészetben fogja megtalálni. Egy időben habozik irodalom és festészet között, de már jogászkorában akadémiai dicséretet nyer egy drámapályázaton, és ez eldönti további útját. Már első novelláival sikereket arat, első regénye ismert íróvá teszi. Petőfivel még az iskolában barátkozott össze, a nála két évvel idősebb, de nehéz körülmények folytán az iskolában két évet vesztett Petőfivel Pápán osztálytársak voltak, és azonnal felismerték egymásban a minden iránt érdeklődő, izgatottan művelődő, irodalmi hajlandóságú barátot. Az 1848 előtti időkben Pesten már harcos eszmetársak, a forradalom előkészítői, és 1848 márciusában ok ketten a forradalmi ifjúság vezérei. Csak szeptember után válik ketté az útjuk. Jókai azokkal tart, akik hajlamosak az egyezkedésre, és ezt Petőfi legkevésbé barátainak bocsátja meg. De 1849 után, amikor Petőfi már halott, Jókait is halál fenyegeti. Bujdosik, amíg felesége — Laborfalvi Róza, a kor ünnepelt színésznője — jól használható hamis papírokat szerez neki. Ezekkel vészeli át az életveszélyes idoszakot. Egy ideig álnéven ír. De végre írhat saját nevén is. És ekkor kezdődik a Jókai-romantika diadalútja.

Az elnyomatás szomorúságában a reménység kifejezője lesz. Szívósan és szakadatlanul ír, könnyen fogalmaz, képzelete kiapadhatatlan, meseszövése bravúros, stílusa gördülékenyen kellemes. Szemléletes leírás, pergő cselekmény, feledhetetlenül szemléletes alakok, átérzett pátosz és derűs humor egyesül írásmodorában. Az olvasó szakadatlanul érzi, hogy az író milyen szeretetre méltó ember. És ez a szeretetre méltó, csodálatos csevegő lelke és tehetsége egészével a szelíd emberségesség oldalán áll. Itt nincs megalkuvás, nem hajlandó azonosulni semmiféle gyűlölettel, embertelenséggel, még nacionalizmusa is gyűlöletmentes, úgy tud lelkesedni a hazáért és mindenért, ami hazai, hogy közben magához öleli az idegeneket is. Csak a gonosznak nincs kegyelem nála. Az embertelenség a Jókai-regényekben ördögi képet ölt, míg az emberségesség angyalivá magasztosodik. Hősalakjai így válnak az erények és a bűnök feledhetetlen jelképeivé.

Ezzel a módszerrel idézi fel úgyszólván az egész nemzeti történelmet. Aki Jókait olvassa, személyes kapcsolatba kerül az évszázadokkal. És egyre inkább azzal a korszakkal, amely a felvilágosodástól vezet a negyvennyolcas forradalmon keresztül a liberális polgári Magyarországhoz.

A kiegyezés után leginkább ez az út izgatja. Ekkor keletkeznek gyors egymásutánban legnagyszerűbb regényei, a szabadságharc prózai eposza: A koszívű ember fiai, a magyar polgár hőskölteménye: a Fekete gyémántok, és talán legszebb regénye, egy példaadó polgár felemelkedése és kiábrándulása saját polgári létéből: Az aranyember.

Ez időben már élő klasszikus. Közéleti férfi: képviselő, főszerkesztő, bankelnök. Ellenzékinek indul Tisza Kálmán pártjában. De 1875-ben az ellenzékieskedő Tisza Kálmán, a forradalom egykor üldözött hőse, hirtelen pálfordulással a császárkirály miniszterelnöke lesz, és másfél évtizeden keresztül hű és erőszakos kiszolgálója a Habsburgok rendszerének. Jókai egyszerre azon veszi észre magát, hogy kormánypárti képviselő. Ettől kezdve nem ismeri ki magát a politikai életben. Még a pálfordulás évében írta kitűnő társadalmi szatíráját, a Kiskirályokat. De utána egyre jobban távolodik a napi valóságtól, briliáns kalandregényeket ír, a bűnügyi regénytől sem riad vissza. De közben érdekli minden tudomány a csillagászattól a tengeri csigák rendszertanáig, és irodalmi tevékenysége mellett lelkes ismeretterjesztő munkásságot is vállal, miközben szakadatlanul újságíró. Publicisztikai munkássága alig kisebb méretű, mint szépirodalmi életműve. Szinte elképzelhetetlen, hogyan is volt ideje mindehhez. Hiszen közben még képviselő és bankelnök is volt, hosszú ideig tagja az Osztrák—Magyar Monarchia közös ügyeit intéző Delegációnak, később a főrendi ház tagja. Idősebb korában ironikusan jegyzi meg, hogy volt a nyakán hóhér kötele is, érdemrend szalagja is, mind a kettő ugyanattól a királytól.

1867 után egy ideig remélte, hogy a kiegyezéssel olyan helyzetet valósítottak meg, amelyben folytatható, ami 1849-ben abbamaradt. De ez a feltétlen optimizmus 1875-től kezdve, tehát amikor szándéktalanul kormánypártivá lett, egyre jobban fordul kételkedésbe. A hazai polgári fejlődés útja egyre kevésbé tetszik neki. Utolsó regénye, az Ahol a pénz nem isten, amelyet nem sokkal halála előtt írt, az osztály nélküli társadalom látomását vetíti előre.

A sokáig erőteljes férfi hetvenöt éves korában újra nősült. Fiatal lányt vett feleségül. Az álszentek felháborodtak, hogy az öreg ember még igényt tart az élet gyönyörűségeire. Ez a meg nem értés erősítette benne a kritikát az őt környező világ iránt. Végső írásaiban tisztábban látónak bizonyult, mint a megelőző évtizedekben. A nagy romantikus, aki egyébként gyakran fogadta be a realizmus hatásait, élete végén nagyot lépett a realizmus felé. De a meg nem értés ugyanúgy nem ártott neki, mint más időkben az ünneplés: megmaradt derűs lelkű emberszeretőnek. Minden másban hajlandó volt alkudozni és megalkudni, de az emberségesség kérdéseiben soha. Szerette az embert, az életet, a szépséget, a jóságot, az igazságosságot — és ezt hirdette véghetetlen képzelőerővel és szeretetre méltó szelídséggel. Ezt érzi meg ma is az olvasó. Ez a titka annak, hogy mindmáig a legolvasottabb magyar írók között van.