A német irodalomban előbb jelenik meg a romantika, mint az angol és a francia kultúrákban. Már a XVIII. században, a klasszicista stílus és a felvilágosodás virágzása idején a költészetben és a drámairodalomban felismerhető az a hangütés, amely a klasszicizmusból ágazik le, de a szélsőségek, indulatok, váratlan fordulatok ábrázolásával, szokatlan formákat hajszoló nyelvezetével előképe, olykor példája lesz a XIX. században elinduló angol, majd a napóleoni kor után azonnal felvirágzó francia romantikának. A német klasszicizmus legjelentősebb alakjai - Goethe, Schiller - különösen a drámairodalomban erősen hatnak a kibontakozó romantikára, habár a két stílusirány legjobbjai kölcsönösen gyanakodva figyelik egymást. A német romantika indulásának kétségtelenül legnagyobb drámaköltőjét, Kleistet a klasszicizmus legnagyobb alakja, Goethe alábecsüli és elutasítja. A mi számunkra azonban már régóta kétségtelen, hogy a XIX. század első évtizedének Goethe és Schiller mellett Kleist a harmadik legnagyobb drámaírója.

Egyéniségében sok minden vagy alig érthető, ezért sokan ezt a lángeszű írásművészt egyben elmebetegnek is tekintik.

Régi porosz nemesi-katonatiszti családból származott. Maga is úgy indult, hogy katonatiszti pályát fog befutni. Hadnagy volt a fegyelmezettségéről nevezetes porosz hadseregben. A fegyelem családi örökségként szállt rá és lett erkölcsi eszménye. Egész életére jellemző túlzásai azzal kezdődtek, hogy nem tartotta elég fegyelmezettnek, elég jól szervezettnek a porosz hadsereget. Eljegyezte egy porosz tábornok leányát, de hamarosan nem találta megfelelő élettársnak a vidám, szerinte túl könnyű vérű leányt. Felbontotta eljegyzését és megvált a hadseregtől. Előbb Svájcba ment, ott egy szigeten szinte remeteéletet élt, s írta első drámáit. Ezekre nemcsak Schiller korai tragédiái hatottak, hanem a divatos „lovagdrámák"-nak nevezett rémtörténetek. Első befejezett színjátéka, „A Schroffenstein család" ilyen szörnyű végzettel küszködő, rémségeket átélő és elbukó emberekről szól. Amikor előbb Königsbergben, majd Berlinben próbálkozik vele, a színházaknak nem kell. Később Goethe ízléstelen ostobaságnak tartja. Nyilván ez az oka, hogy csalódottan abbahagyja készülő történelmi drámáját, a „Robert Guiscard"-ot, amely a Bizáncot rémítő hajdani normann vezérről szólt volna. Töredékeiből úgy sejthető, hogy már megtalálta magát: cselekménye hatásos, dialógusai életszerűek, jellemábrázolása olyan jó, hogy a német romantika későbbi szerzői sem érték utol.

Tulajdonképpen kora ifjúsága óta lelki válságban él. Ide-oda hányódik a német városok között. Egymás után írja jobbnál jobb drámáit. Ezeket általában itt-ott be is mutatják, de sem a kritikának, sem a közönségnek nem tetszenek. Újságoknál próbálkozik, hiszen meg kell élnie. Cikkeit általában el is fogadják, mert érdekesek és egyéniek. Egy vígjátéknak, „Az eltört korsó"-nak némi sikere is van. Csak humorát veszik tudomásul, de azt csak sokára - a szerző halála után - ismerik fel, hogy ez a komédia a bürokrácia kitűnő szatírája. - Élete szakadatlan nyugtalanság. Kant racionális filozófiája kétségbe ejti, hatására egyszerre nem érti, minek mi értelme van. Elkezdi nem hinni, amit tud. A tapasztalható igazságtalanságok felháborítják. Megírja a méltánytalanságok és az ellenük való reménytelen küzdelem regényét: a „Kohlhaas Mihály"-t. Ez olyan remekmű, amely akkor is biztosítaná számára az irodalmi halhatatlanságot, ha semmi egyebet nem írt volna. Drámai, hőseinek sorsa kétségbeejtően tragikus. Egyetlen kivétel a „Kätchen von Heilbronn" (Reviczky Gyula fordításában „Heilbronni Katica"). Ez egy erős akaratú, de kétségtelenül mániákus leány szerelmi elragadtatásának mesébe illő története. Ezt el is fogadja a közönség, közel kétszáz év óta legtöbb nyelven legtöbbször felújított drámája. Ez a Katica is olyan jellem, amely mulatságosan kedves is, de kétségtelenül az elmebaj határán él és cselekszik. Majd nála is túlzóbb szenvedélyű „Penthesilea" című tragédiájának a hősnője, az antik görög amazon, aki megöli szerelmesét, mert az nem olyan, amilyennek elvárná. - A római és germán ókorban játszódó „Hermann csatája" vérbeli romantikus hazafias darab, célzása azonnal felismerhető: a germán-római ellentétben a hódító Róma a napóleoni Franciaországot jelenti, Hermann és germán hősei a védekező német népet. Érdekes és költője sorsára jellemző, hogy ez is csak Kleist halála után lett sikeres színpadi mű. De akkortól kezdve annál inkább.

Frigyes brandenburgi választófejedelem az országába betörő svédek ellen vív háborút. Homburg herceget, a lovasság fiatal és öntörvényű parancsnokát, a két csata közti pihenőben, a kastélykertben találják, ahol alvajáróként babérkoszorút fonva, dicsőségről álmodik. Frigyes hirtelen ötlettől vezérelve a koszorút nevelt lánya, Natalie hercegnő kezébe adja, hogy ő tegye azt az álmodó Homburg fejére. A herceg izgatottan kap a lány után, és észrevétlen lerántja annak kesztyűjét. Felébredve azt hiszi, csak álmodta az egészet, de a kezében ott a kesztyű. Homburg herceg álma nyomába ered: másnap rohamot indít – a fejedelem tiltó parancsa ellenére – és győz. Mi a fontosabb: a törvény vagy a győzelem? Kleist drámája titokzatos, mint a herceg álma. Szereplői szélsőséges érzelmek és idegállapotok kiszolgáltatottjai. A világ, amelyben élnek, bár részeiben ésszerűnek tűnik – egészében tébolyítóan átláthatatlan. Szerelem, hatalom, háború, politika – mindez csak háttér egy sokkal nagyobb történethez az ember beteljesülhetetlen vágyáról, hogy eggyé váljon a világmindenséggel.

Drámai erőben és dramaturgiai megszerkesztettségben alighanem legtökéletesebb színjátéka a „Homburg hercege", az önpusztító felelősségtudat tragédiája. Ez a herceg, egy katonai alakulat parancsnoka, királyának parancsa ellenére rohamot vezényel. És győz. Magatartásával azonban megsértette a katonai fegyelmet, ami lazulást okozhat a tisztikarban. Hadbíróság elé állítják. Megmenekülhetne, hiszen sok az enyhítő körülmény, ő azonban felismeri, hogy fegyelmezetlenségével romboló hatású az egész katonai fegyelemre, és maga erőszakolja ki, hogy ítéljék halálra. - Természetesen ez Kleist túlzásainak és fegyelem-mániájának a megfogalmazása.

Jól tudja, hogy remekműveket ír, de azt kell látnia, hogy ezek senkinek sem kellenek. A sikertelenség gyötri amúgy is gyenge idegeit. A nők körében sincs sikere. Elszántan készül a halálra, s ezt a véget egy tragikus szerelmi kalanddal akarja elérni. Több leánynak felajánlja, hogy kövessenek el közös öngyilkosságot. Végül akad egy hasonlóképpen zavart lelkű nő, aki szintén a közös halálban kívánja megtalálni a végső szerelmi gyönyört. - Kimennek egy Berlin közelében fák közt kéklő tóhoz. Ott Kleist katonaidejéből megmaradt pisztolyával előbb lelőtte a leányt, majd szíven lőtte önmagát is. - Ilyen szörnyűséges jelenetek olykor az ő drámáiban fordulnak elő.

A mindössze 34 évre terjedő sikertelen élet után azonban szinte azonnal megérkezett a siker, majd a világsiker, amely máig is tart.