A XIX. század végső évtizedében korlátlan irodalmi uralkodó irányzatnak tűnt a realizmus. Csak az egyre hatásosabb naturalizmus igyekezett reálisabb lenni a realizmusnál is. Úgy látszott, hogy az előző évtizedek népszerű romantikája már a hanyatlás korszakába lépett. De a valóság kultuszát űző témavilágnál és stílusirányoknál nem kevésbé tartották magukat távol a romantikától a különböző költői izmusok, az impresszionizmus, expresszionizmus, futurizmus, szimbolizmus, nem is beszélve a XX. században fellépő új stílusszempontokról, dadaizmusról, szürrealizmusról és társairól. Sokan úgy hitték, hogy a romantika elavult, elcsendesedett, kimúlófélben van.
Csakhogy a romantika rendkívüliségeire, a nagy túlzásokra, a nagy kalandokra, a nagy jellemekre, a túlságosan jókra és a túlságosan gonoszokra — úgy látszik — szükség volt. Az olvasók, a nézők ha tagadták is, várták az elmúlni látszó újraéledését. Amit pedig várnak, az megvalósul. A naturalizmus sikereivel együtt hangot keresett és hangot kapott az elfordulás nem csak a naturalizmus aprólékosságától, de a mindennapok valószínűségeitől is. Megszólalt az „újromantika”. A franciául író belga Maeterlinck, az osztrák Hofmannsthal, az angolul író ír Oscar Wilde — főleg meséivel — együtt jelzi, hogy a romantika nem halt meg, még csak nem is alszik. És amikor 1897-ben a párizsi Commédie Française bemutatta a 29 éves, már nem egy sikeres költői színjáték szerzőjének, Edmond Rostandnak Cyrano de Bergerac című hősi játékát — ez olyan tomboló siker volt, amely hamarosan végigszáguldott Európán, és rövidesen Európán kívül is. New Yorkban, Tokióban ugyanúgy sorozatosan kellett játszani, mint Szentpétervárott, Stockholmban vagy Bécsben és Budapesten. — Ennek idestova már száz esztendeje. Ez idő alatt a világ színpadjain alighanem ez a legtöbbet játszott, a legtöbbször felújított, a legnagyobb nézőtömegeket vonzó színpadi játék. — Mert hát realizmus, naturalizmus, egyéb sokféle izmus keletkezik, van, múlik, de romantikára, úgy látszik, szüntelenül szüksége van a gyönyörűségekre vágyó léleknek. A Cyrano és Rostand még néhány másik színpadi játéka romantika a javából.
A múzsák kedveltje volt. Amint — alig kinőve a kamaszkorból — megszólalt, sikert aratott. Ha később egyik-másik verse, színdarabja vagy tanulmánya nem azonnal tetszett a kritikának és az olvasóknak vagy a nézőknek — arról is mindig kiderült néhány év múlva, hogy valami oknál fogva halhatatlan.
Egész életútja ötven évre terjed, de az szakadatlan irodalmi, szerelmi, társadalmi sikerek diadalútja.

Egy régi provence-i előkelő család fia. Apja nagy műveltségű közgazdász volt, aki érdekes tanulmányokkal és újságcikkekkel világosította fel a társadalmi és gazdasági kérdések iránt érdeklődő műveltebb nagyközönséget. Olykor azonban egy-egy kecses formájú, akár szavalásra is alkalmas verssel jelezte, hogy otthon van az irodalomban és az irodalmi életben is. Az ő otthonában műveltté kellett nevelődni. Az ifjú Rostand Párizsban, jó hírű gimnáziumban tanulta a latin és görög nyelvet és irodalmat. Lelkesen mélyedt el a francia történelemben és költészetben. Kitűnő tanuló volt, kiskamasz korában már formás verseket írt. 16 évesen egy költeményét beküldte az egyik újság szerkesztőségébe. Ott nem tudták, ki fia-borja, mennyi idős a költő, de a verset közlésre érdemesnek találták. Meg is jelent. Család, iskola, az ismerősök köre büszke volt. 19 éves korában megpályázta az Akadémia irodalmi tanulmányra kitűzött díját. Megnyerte. A téma Provence két írója volt: a barokk múltban élő Honoré D’Urfé és a legmodernebb, Émile Zola. A szakmai siker folytán a folyóiratok örömmel vették irodalmi, esetleg kritikai cikkeit, a folyóiratok a tanulmányait. Most már verseskötet is következhetett. — Szülei elvárták volna, hogy felkészült jogász- ügyvéd, közjegyző, esetleg bíró — legyen. Ő mint fegyelmezett gyermek, el is végezte a jogtudományi kart, megvolt a diplomája is. De abban a pillanatban hátat is fordított az egész jogászságnak. Úgy látszott, nem is szorul a szülői támogatásra, kezdett ismert író-költő-kritikus lenni. És 22 éves korában meg is nősült. Felesége maga is fiatal író-költő volt. Nem jelentékeny, de egy időben elég népszerű. Házasságuk azért volt boldog, mert igen jó barátok voltak, de nem zavarták egymást szerelmi különútjaikon, sőt olykor meg is beszélték egymással magánkalandjaikat. Erre a férjnek azért is volt lelki szüksége, mert első színpadi játékaitól kezdve a színésznők tündértáncot lejtettek körülötte, és ő szerette valakinek érdekesen elbeszélni az élet romantikus mozzanatait. A feleség pedig a legalkalmasabb volt erre a legbizalmasabb barátságra.
Versei, cikkei, tanulmányai már ismertté tették nevét, amikor megtalálta legigazibb műfaját, a verses színjátékot. Néhány kísérlet után 26 éves korában — 1894-ben — megjelent könyvalakban és a Commédie Française előadta „A regényesek” című csengő-bongó versekben írt bohózatát a romantikára éhes fiatalokról, akik azért búsulnak, mert a valóság nem eléggé romantikus, s még az is keseríti őket, hogy senki se akarja akadályozni a szerelmüket. — A női főszerepet minden idők egyik legnagyobb színésznője, Sarah Bemard játszotta és vitte olyan sikerre, hogy a komédia le sem került a műsorról. Az „isteni Sarah” 24 évvel volt idősebb a költőnél. Ekkor éppen ötvenéves. Ő azonban örök fiatal volt, testileg is, lelkileg is és jóságos tündére a tehetséges íróknak. Rostandnak is évekig volt ösztönzője, munkatársa, parancsoló zsarnoka és alázatos szolgálója. Mindegyik darabjában játszott, akár mellékszerepet is, de ha ő volt a főszereplő, akkor a darab világsiker lett. Évekkel később az ő ötlete volt, hogy Rostand írjon érzelmes drámát Napóleon árvájáról, a „reischstadti herceg”-ről. A költő meg is írta a „Sasfiók”-ot. Az ifjú herceget Sarah Bernard játszotta, világhíres nadrágszerep volt. Az 1900-ban bemutatott dráma olyan sikert hozott, mint három évvel korábban a „Cyrano”, s hamar ez is diadalt aratott az európai színházi világban. És általában színésznők alakították a fiatal herceget.

Rostand ezzel a művével és a következőkkel is vagy zajos sikereket váltott ki, vagy — ha a visszhang mérsékeltebb volt — akkor az derült ki, hogy filozófiai mélységű a darab mondanivalója. Tehát, ha nem volt elég zajos a színpadi siker, a művekből nagyra becsült olvasmányok lettek, mint talán legköltőibb és legfilozofikusabb játékából, a „Don Juan utolsó éjszakájá”-ból.
A legismertebb, legkedveltebb, legmaradandóbb mű mégis a „Cyrano” volt és maradt. Cyrano de Bergerac alakja otthon is, a nagyvilágban is fogalommá vált. A csúnya külsejű, emelkedett lelkű, egyszerre gőgös és önzetlen lovag életében és végül halálában, végtelen komolyságában és korlátlan játékosságával a hírhedett gascogne-i úriemberek típusképe lett. Szélsőségei közt egyszerre volt komikus és tiszteletre méltó, kihívó és bajkeverő, miközben önfeláldozó és az igazi lovagi becsület példaképe. Nagyon tehetséges alkotóelmék is csak legszerencsésebb perceikben tudnak ilyen örök típust kiformálni. És mindezt bravúros versekben. (Még abban is szerencsés szerző volt, hogy magyar fordítója Ábrányi Emil ugyanolyan mesterien játékos verselő volt, mint ő. A magyar fordítás valóban egyenértékű az eredetivel.)
A „Cyrano” és a „Sasfiók” után írt két költői játéka, a „Kakas” és a „Don Juan utolsó éjszakája” több irodalmi elismerést hozott, mint igazi színpadi sikert. A „Kakas” verses állatkomédia, címszereplője a híres középkori „Róka-regény”-ben szereplő gőgös kakas. Az igen filozofikus, sőt politikus állatkomédia az uralomról, a szemétdomb hatalmi viszonyairól szól. Nagyon szellemes — olvasva. Színpadon sohasem volt eléggé hatásos. — A Don Juan-téma kora ifjúságától izgatta. A nagy csábítóban a nagy magányost gyanította. Az ő Don Juan-drámája elégikus hangú színpadi költemény. Olvasva sokkal szebb és jobb, mint előadva. — Rostand Don Juant némileg Fausthoz hasonlítja. A Faust-téma is régóta izgatta, de ezt nem írta meg, hanem költői lendülettel fordította Goethe Faustját franciára.

Végső évei az első világháború idejére estek. Beteg volt ezekben az években. Vidéken élt, szorongva figyelte a háborús híreket, írt közben néhány szép hazafias költeményt. Ezek persze azonnal megjelentek. Még meg is érhette a győzelmet, még megírhatta végső költeményét, az ódát a győztes hazához. Három héttel később meghalt. Egész életműve jelen van irodalmi tudatunkban, a „Cyrano” azonban mindmáig valószínűleg a legtöbbet játszott színdarab nemcsak Franciaországban, hanem a nagyvilágban is.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2008
e-mail: hamuka@drotposta.hu