Eugéne Scribe
(1791—1861)

        Az a drámaszerkesztési biztonság, pergő dialógus, könnyed, mégis lélektani hitelességű jellemábrázolás, amelyet együtt a francia irodalomban „jól megcsinált drámá”-nak szoktak mondani, Eugéne Scribe gazdag életművének tanulságaira vezethetők vissza. A romantikát játékosan tovább éltető Sardou, a realista törekvésű „tézisdrámák” legfőbb mestere, az ifjabbik Dumas ugyanúgy tanult tőle, mint az újromantika legfőbb francia mestere, Rostand. De nálunk is beleépült hatásával a színműirodalomba. Szigligetire, Csepreghyre, a realista igényű Csikyre ugyanúgy hatott, mint a mi századunkban Molnár Ferencre, Zilahy Lajosra, Heltai Jenőre és mindazokra, akiket gúnyosan „export-drámaírók”-nak neveztek, mert túltörtek határainkon, áttörtek Európa szélein is, és Amerikától Japánig világsikert értek el. Scribe a legkomolyabb témát is könnyed játékká tudta varázsolni úgy, hogy a mondandó mégis hiteles társadalmi-erkölcsi példázat. De a legléhább témát is úgy tudta feldolgozni, hogy kicsillanjon belőle a valóság példázata.
Iskolás kisfiú, amikor apja meghal és a család olyan szegénységbe süllyed, hogy nem tanulhatna tovább, ha nem volna olyan kiemelkedően jó tanuló, hogy tanítói magas ösztöndíjat eszközölnek ki számára. A tanítók, tanárok, az iskolatársak pártfogó szülei úgy vélik, hogy ennek a fiúnak a magas értelmiségbe kell belenövekednie. Ő pedig fogadkozik, hogy érettségi után jogtudós vagy jogalkotó lesz belőle. Jogásznak is indul, egyetemi vizsgái is kitűnőek, és tudására-gondolkodására üdvös hatású is a jogászi gondolkodás logikája is, a kibúvók keresése is. Bizonyára kitűnő bíró vagy ügyvéd is lehetett volna, ha a törvények tanulmányozása közben közeli kapcsolatba nem kerül a színházi élettel: színészekkel, színésznőkkel, fiatal színpadi szerzőkkel. Már húszéves korában színdarabírással próbálkozik. Ennek ugyan még nincs sikere, de a színházak is, fiatal írótársak is hamarosan nélkülözhetetlennek tartják, mert kitűnő témákat tud kitalálni és barátainak ajándékozni, s a barátok drámáit használható dialógusokkal egészíti ki. Elolvas minden kezébe kerülő színjátékot, klasszikust és tegnap keletkezettet vegyesen. Jó tanácsokat tud adni a színigazgatóknak, mit illesszenek műsorukba. Tehát dramaturgiai feladatokat is végez, anélkül, hogy akár maga, akár a színház ezzel a címmel illetné. Itt ugyanúgy a tanulószenvedély mozgatja, mintha latin nyelvtant vagy büntetőjogot kellene tanulnia, hogy jelesre vizsgázzék.
Azt pedig az első kísérlettől elhatározza, hogy megtalálja a sikerhez vezető utat-módot. Nem is hiába. 25 éves korában dübörgő sikert ér el „A nemzeti gárda egy éjszakája” című vígjátékával. Nézők és kritikusok együtt lelkesednek érte, ő pedig tüntető szerénységgel közli az újságokkal is, hogy a témát nem is ő találta ki, hanem egy Delsetre Poisson nevű, ugyancsak írónak készülő barátja, köszöni is neki, sőt a honoráriumot is megosztotta vele. Ez a példa adja már a kezdetek kezdetén, hogy összjátékot szervez, hogy együtt fogalmazzák drámává kimeríthetetlen képzelettel ontott témáit, vagy ha közülük talál ki valamelyikük egy használható témát, ahhoz ő jó dialógusokat ír, jeleneteket komponál. Valószínűleg még az idősebbik Dumas, a nagy romantikus is tőle veszi a példát a szövetkezett formában készítendő művekre. — A legmaradandóbb játékokhoz azonban nem kell társulás. Ilyenek pl. az „Egy pohár víz”, amelyet hamarosan Vörösmarty nálunk is a legjobb vígjátékok közé sorol, vagy a „A portici néma” és a „Fra Diavolo”, amelyekből Auber halhatatlan operákat formál. A zeneszerzők egyébként is sorra rácsapnak színjátékaira. A „Zsidónő”-ből Halévy, az „Alvajáró”-ból Bellini, a „Szerelmi bájital”-ból Donizetti készít halhatatlan operát. Verdi is alkalmas librettókat talál a hatásos drámák között. Hiszen Scribe írta „A szicíliai vecsernyé”-t is, az „Álarcosbál”-t is.

Termékenysége, versben és prózában biztonságos szövegkezelése, otthonossága tragédiától a bohózatig minden drámai árnyalatban, sőt az a tény is, hogy gyakran dolgozott társszerzővel, és ezt nemhogy nem tagadta, de még szinte hivalkodott is vele, a kritikusok egy részét ellene fordította. A humortalan bírálók gyakran ítélték felszínesnek, irodalmi iparosnak. Még bosszantotta is őket, hogy olyan jól versel, és olyan költői prózában tudja beszéltetni hőseit és hősnőit. Mások, akik maguk is művészei voltak az irodalomnak, elragadtatottan szóltak róla. Jellemző, hogy nálunk Vörösmarty lelkesen ír róla, a humortalanul szigorú Gyulai Pál pedig még azokat is elmarasztalja, akiknek tetszenek Scribe színjátékai vagy akár a belőlük készült operák. És sehogy sem tudja megbocsátani Csiky Gergelynek, hogy fordítja is Scribe műveit, lelkesedik is értük, sőt egyik-másik drámáján érezhető is Scribe hatása.
Természetesen ugyanilyen ellentmondó a nemzetközi kritikai visszhang. Ennek egyik oka az is volt, hogy színjátékainak áradását nem lehetett besorolni egyetlen stílusáramlatba. Történelmi játékai a romantikához kapcsolták, társadalmi feszültségeket ábrázoló vígjátékai a tézisdrámák mintaképei voltak. A tézisdrámák a realizmushoz közeledtek, az induló naturalizmus hívei viszont indulatosan elutasították játékosságát. Általános sikere azonban vonzó volt mindenfajta színház számára. Hatása is nemzedékről nemzedékre kimutatható, ha színjátékainak nagy részét már csak ritkán játsszák is, de az 1840-ben bemutatott „Egy pohár víz” több mint 150 év után is újra meg újra felújított és mindig sikeres műsordarab Európa és Amerika színházaiban. Talán elmondhatjuk, hogy ez művészileg is, sikerességében is legjobb alkotása. Ez olyan történelmi vígjáték, amely egy angliai történelmi mozzanat ábrázolása. A konzervatív törekvések, a „tory” párt programja és a haladó „whig” párt liberalizmusa közti harcot úgy mutatja be, mint két történelmi alak — a maradi udvarmesternő és a haladó újságíró — közti személyes ellentétet, a múlt és a jövő politikai vetélkedését. Szellemes, mulatságos, a történelmi fordulatot mégis hitelesen ábrázoló remekmű.
Az első sikerétől haláláig eltelt 45 év Napóleon bukásától, a Szent Szövetség megalakulásától III. Napóleon uralmának fénykoráig változó társadalmi szemléletek egymással vitázó korszaka volt. Scribe úgy volt a kor hiteles tanúja, hogy soha se kormánypárti, se ellenzéki nem volt, a közhangulatot tudta kifejezni hol vidáman, hol komoran, de mindig hitelesen. Ez az egyik titka örökös sikereinek, de nem kevésbé az is, hogy amit kifejezett, hatásosan fejezte ki. Szépélményt adott nézőinek nemzedékről nemzedékre. Nem véletlen tehát, hogy habár sokan bírálták, de még a bírálók is tisztelték. Miközben otthon is, más országokban is sokan lebecsülték könnyedségét, mégis részesült a legmagasabb irodalmi elismerésben: tagja lett a Francia Akadémiának. És bárhol, bárhogy váltakozott a politikai irányzat és vele az irodalmi ízlés, Scribe szakadatlanul felújítandó szerző maradt, az operaszínpadokon is mint nagy hatású zeneművek librettószerzője, de még inkább az „Egy pohár víz” örök időszerűsége és felújíthatósága folytán.
Akik tudnak hatásos, jól épített drámákat írni, már fél évszázad óta mesterüknek és példájuknak tarthatják, még akkor is, ha ezt maguk se veszik észre.

Vissza

copyright © László Zoltán 2007
 e-mail: hamuka@drotposta.hu