Eugéne Scribe |
|
Az a
drámaszerkesztési biztonság, pergő dialógus, könnyed, mégis lélektani
hitelességű jellemábrázolás, amelyet együtt a francia irodalomban „jól
megcsinált drámá”-nak szoktak mondani, Eugéne Scribe gazdag életművének
tanulságaira vezethetők vissza. A romantikát játékosan tovább éltető Sardou, a
realista törekvésű „tézisdrámák” legfőbb mestere, az ifjabbik Dumas ugyanúgy
tanult tőle, mint az újromantika legfőbb francia mestere, Rostand. De nálunk is
beleépült hatásával a színműirodalomba.
Szigligetire, Csepreghyre, a realista igényű
Csikyre ugyanúgy hatott, mint a mi
századunkban Molnár Ferencre,
Zilahy Lajosra, Heltai Jenőre
és mindazokra, akiket gúnyosan „export-drámaírók”-nak neveztek, mert túltörtek
határainkon, áttörtek Európa szélein is, és Amerikától Japánig világsikert értek
el. Scribe a legkomolyabb témát is könnyed játékká tudta varázsolni úgy, hogy a
mondandó mégis hiteles társadalmi-erkölcsi példázat. De a legléhább témát is úgy
tudta feldolgozni, hogy kicsillanjon belőle a valóság példázata.
Iskolás kisfiú, amikor apja meghal és a család olyan szegénységbe süllyed, hogy
nem tanulhatna tovább, ha nem volna olyan kiemelkedően jó tanuló, hogy tanítói
magas ösztöndíjat eszközölnek ki számára. A tanítók, tanárok, az iskolatársak
pártfogó szülei úgy vélik, hogy ennek a fiúnak a magas értelmiségbe kell
belenövekednie. Ő pedig fogadkozik, hogy érettségi után jogtudós vagy jogalkotó
lesz belőle. Jogásznak is indul, egyetemi vizsgái is kitűnőek, és
tudására-gondolkodására üdvös hatású is a jogászi gondolkodás logikája is, a
kibúvók keresése is. Bizonyára kitűnő bíró vagy ügyvéd is lehetett volna, ha a
törvények tanulmányozása közben közeli kapcsolatba nem kerül a színházi élettel:
színészekkel, színésznőkkel, fiatal színpadi szerzőkkel. Már húszéves korában
színdarabírással próbálkozik. Ennek ugyan még nincs sikere, de a színházak is,
fiatal írótársak is hamarosan nélkülözhetetlennek tartják, mert kitűnő témákat
tud kitalálni és barátainak ajándékozni, s a barátok drámáit használható
dialógusokkal egészíti ki. Elolvas minden kezébe kerülő színjátékot, klasszikust
és tegnap keletkezettet vegyesen. Jó tanácsokat tud adni a színigazgatóknak, mit
illesszenek műsorukba. Tehát dramaturgiai feladatokat is végez, anélkül, hogy
akár maga, akár a színház ezzel a címmel illetné. Itt ugyanúgy a
tanulószenvedély mozgatja, mintha latin nyelvtant vagy büntetőjogot kellene
tanulnia, hogy jelesre vizsgázzék.
Azt pedig az első kísérlettől elhatározza, hogy megtalálja a sikerhez vezető
utat-módot. Nem is hiába. 25 éves korában dübörgő sikert ér el „A nemzeti gárda
egy éjszakája” című vígjátékával. Nézők és kritikusok együtt lelkesednek érte, ő
pedig tüntető szerénységgel közli az újságokkal is, hogy a témát nem is ő
találta ki, hanem egy Delsetre Poisson nevű, ugyancsak írónak készülő barátja,
köszöni is neki, sőt a honoráriumot is megosztotta vele. Ez a példa adja már a
kezdetek kezdetén, hogy összjátékot szervez, hogy együtt fogalmazzák drámává
kimeríthetetlen képzelettel ontott témáit, vagy ha közülük talál ki valamelyikük
egy használható témát, ahhoz ő jó dialógusokat ír, jeleneteket komponál.
Valószínűleg még az idősebbik Dumas, a nagy
romantikus is tőle veszi a példát a szövetkezett formában készítendő művekre. —
A legmaradandóbb játékokhoz azonban nem kell társulás. Ilyenek pl. az „Egy pohár
víz”, amelyet hamarosan Vörösmarty nálunk is
a legjobb vígjátékok közé sorol, vagy a „A portici néma” és a „Fra Diavolo”,
amelyekből Auber halhatatlan operákat formál. A zeneszerzők egyébként is sorra
rácsapnak színjátékaira. A „Zsidónő”-ből Halévy, az „Alvajáró”-ból Bellini, a
„Szerelmi bájital”-ból Donizetti készít halhatatlan operát. Verdi is alkalmas
librettókat talál a hatásos drámák között. Hiszen Scribe írta „A szicíliai
vecsernyé”-t is, az „Álarcosbál”-t is.
Termékenysége, versben és prózában biztonságos
szövegkezelése, otthonossága tragédiától a bohózatig minden drámai árnyalatban,
sőt az a tény is, hogy gyakran dolgozott társszerzővel, és ezt nemhogy nem
tagadta, de még szinte hivalkodott is vele, a kritikusok egy részét ellene
fordította. A humortalan bírálók gyakran ítélték felszínesnek, irodalmi
iparosnak. Még bosszantotta is őket, hogy olyan jól versel, és olyan költői
prózában tudja beszéltetni hőseit és hősnőit. Mások, akik maguk is művészei
voltak az irodalomnak, elragadtatottan szóltak róla. Jellemző, hogy nálunk
Vörösmarty lelkesen ír róla, a humortalanul szigorú Gyulai Pál pedig még azokat
is elmarasztalja, akiknek tetszenek Scribe színjátékai vagy akár a belőlük
készült operák. És sehogy sem tudja megbocsátani
Csiky Gergelynek, hogy fordítja is Scribe műveit, lelkesedik is értük,
sőt egyik-másik drámáján érezhető is Scribe hatása.
Természetesen ugyanilyen ellentmondó a nemzetközi kritikai visszhang. Ennek
egyik oka az is volt, hogy színjátékainak áradását nem lehetett besorolni
egyetlen stílusáramlatba. Történelmi játékai a romantikához kapcsolták,
társadalmi feszültségeket ábrázoló vígjátékai a tézisdrámák mintaképei voltak. A
tézisdrámák a realizmushoz közeledtek, az induló naturalizmus hívei viszont
indulatosan elutasították játékosságát. Általános sikere azonban vonzó volt
mindenfajta színház számára. Hatása is nemzedékről nemzedékre kimutatható, ha
színjátékainak nagy részét már csak ritkán játsszák is, de az 1840-ben
bemutatott „Egy pohár víz” több mint 150 év után is újra meg újra felújított és
mindig sikeres műsordarab Európa és Amerika színházaiban. Talán elmondhatjuk,
hogy ez művészileg is, sikerességében is legjobb alkotása. Ez olyan történelmi
vígjáték, amely egy angliai történelmi mozzanat ábrázolása. A konzervatív
törekvések, a „tory” párt programja és a haladó „whig” párt liberalizmusa közti
harcot úgy mutatja be, mint két történelmi alak — a maradi udvarmesternő és a
haladó újságíró — közti személyes ellentétet, a múlt és a jövő politikai
vetélkedését. Szellemes, mulatságos, a történelmi fordulatot mégis hitelesen
ábrázoló remekmű.
Az első sikerétől haláláig eltelt 45 év Napóleon bukásától, a Szent Szövetség
megalakulásától III. Napóleon uralmának fénykoráig változó társadalmi
szemléletek egymással vitázó korszaka volt. Scribe úgy volt a kor hiteles
tanúja, hogy soha se kormánypárti, se ellenzéki nem volt, a közhangulatot tudta
kifejezni hol vidáman, hol komoran, de mindig hitelesen. Ez az egyik titka
örökös sikereinek, de nem kevésbé az is, hogy amit kifejezett, hatásosan fejezte
ki. Szépélményt adott nézőinek nemzedékről nemzedékre. Nem véletlen tehát, hogy
habár sokan bírálták, de még a bírálók is tisztelték. Miközben otthon is, más
országokban is sokan lebecsülték könnyedségét, mégis részesült a legmagasabb
irodalmi elismerésben: tagja lett a Francia Akadémiának. És bárhol, bárhogy
váltakozott a politikai irányzat és vele az irodalmi ízlés, Scribe szakadatlanul
felújítandó szerző maradt, az operaszínpadokon is mint nagy hatású zeneművek
librettószerzője, de még inkább az „Egy pohár víz” örök időszerűsége és
felújíthatósága folytán.
Akik tudnak hatásos, jól épített drámákat írni, már fél évszázad óta mesterüknek
és példájuknak tarthatják, még akkor is, ha ezt maguk se veszik észre.
Vissza
copyright © László Zoltán 2007
e-mail: hamuka@drotposta.hu