Alfred Tennyson  volt a viktoriánus korszak reprezentatív költője. Hosszú, az évszázadot majdnem kitöltő életében annak minden hatására reagált, egyformán tükrözte kételyeit, eltévelyedéseit, törekvéseit. Nagyon jó költő volt, de a viktoriánus előítéletek korlátai között mozgó gondolkodó, éppen ezért nem epikus vagy filozofikus költeményeiben jutott a költőiesség legmagasabb szintjére, hanem azokban a verseiben, amelyekben spontánul engedte érvényesülni a szépség élményét, s azt elragadó képekben, a forma és mérték tökéletességével fejezte ki. Mai olvasója úgy talál hozzá utat, ha versei nyomán felidézi az angol pázsit üdeségét, a gyakori esők után frissen lélegző, napfénybe borult zöld kerteket, a parti sziklákat csapdosó tenger zúgását, a nyári éjszakák tündéri hangulatát. Mindezt Tennyson valami feudális színezettel örökítette meg, talán azért, mert e verseinek jó részét rövid lírai betétként A hercegnő és a Maud című epikus alkotásaiban helyezte el: kastélyok körében, rókavadászatok kürtrivalgásában, finom hölgyek és urak vágyakozó álmaiban, de a szépségnek azzal a fényével, amely a mozdulatlanná dermedt képből örök ragyogást áraszt.
Lassan dolgozó, műveit csiszoló művész volt, de híre gyorsan nőtt. Wordsworth halála után (1850) poéta laureatus, udvari költő lett. Kiváltságos helyzete egyre inkább eltávolította a mozgalmas, nyüzsgő élettől, előkelő visszavonultságban élt Wight szigetén, 1884-től mint lord. Öregkorára írt egy sor gyenge drámát, de hírnevének ezek sem ártottak. Halálakor sírjánál — a Westminster apátságban temették — ott állott az egész hivatalos Anglia.
Hírnevét elsősorban epikus költeményeinek köszönhette. Ezek között akad olyan banális történet, mint az Enoch Arden (1864) az elveszett, majd megkerült tengerészről, aki — hogy családja boldogságát ne zavarja — egy szent béketűrésével hal meg magányában.
A hercegnő (The Princess, 1847) olyan jelentős kérdést vet fel, mely a költemény megjelenésének idején az érdeklődés előterében állt: a nők felsőoktatását. A probléma élét azonban Tennyson elveszi azzal, hogy ezt a nagyon is komoly tárgyat a mese világában dolgozza fel. Ily módon a nőnevelés problémája játékossá válik, abszurdként, fantasztikusként hat, amely — ha igazolni kívánja önmagát — még inkább túlhajtott és groteszk lesz. Az abszurd hatást a költő leginkább azzal éri el, hogy a nők világából teljesen kirekeszti a férfiakat. Ebbe a nagyon is mesterkélten ható elzárkózottságba a férfiak megjelenése hozza be a harc férfias elemét. Ha a lovagi torna feudális eszményképének oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor a béke és tudomány csakugyan nőiessé és elpuhulttá tesz — csakhogy a XIX. század közepén Tennysonnak azt kellett volna bizonyítania, hogy az öldöklés vált értelmetlenné, s ezzel együtt férfiatlanná is, mert méltatlan az emberhez. Ehelyett azt bizonyítja, hogy a nők megváltoztathatatlanok: gyengéd jóságuk megkönyörül a sebesült férfiakon, így aztán nemcsak az emancipációs probléma marad megoldatlan, de ötletként való felvetése szeszélyként hat, s mert szeszély, elröppen, csak költői, nem eszmei nyomot hagy.
A Maud (1855) hőse egy wertheri vonásokat mutató ifjú, aki mintha tárháza lenne mindazoknak az egyéniséget feldúló vonásoknak, amelyeket a jó származás és a szegénység, a szerelemben való siker vágya és a visszautasítottság, az önmaga felé is forduló hősimádat és a világ sivárságának ellentéte szül. „Sírjak, ha Lengyelország elbukik, kiáltsak, ha Magyarország nem boldogul?" — kérdezi magától a kiábrándult hős, s kényelmes módon istenre bízza a döntést: ,,Nem én teremtettem a világot, s ö, aki teremtette, majd vezérli is." Kunyhó és palota ellentéte a Maidban az előkelő olvasók kedvéért nemesi kúria és főúri palota ellentéte lesz. Feudális-romantikus szemléletének megfelelően hősünk a hamis és hazug béke korszakát felváltó háborúban látja élete megoldását. Ez a háború a Vörösmarty-t is megrázó krími háború.
A kompromisszumra való készség, amely tudomány és vallás, szerelem és szenvedély között mindig az erkölcsös és a viktoriánus igény számára elfogadható középutat keresi, sehol nem mutatkozik meg jobban, mint Tennyson Királyidilljeiben. Az Arthur királyhoz és kerekasztalához fűződő mondakör évtizedeken át foglalkoztatta a költőt, romantikus hőskultusza, a képszerűt, a színes, erős atmoszferikus hatást kedvelő ábrázolásmódja egyaránt kielégülhetett ennek a világnak a felidézésében, a múlt erős szenvedélyei azonban a kor konvencióinak igényeihez szelídülnek, az az elkeseredés pedig, amit az iparosodó jelen szül, az arthuri világ egyre szomorúbb hanyatlásában tükröződik.
A drámai monológ korabeli mestere ugyan Browning, de az én-beszéd spontaneitása gyakran feloldotta Tennysonban is az inzuláris megkötöttségeket, s talán legszebb, legmegrendítőbb költeményeit ebben a formában írta. A rövid lírai versek tartalmat-formát kitöltő szépségidézése mákonnyá válik, és zsongító álmosságot hint szét az olyan versekben, mint a Shallott hölgye, a Mariana. Ez utóbbi a halálba hanyatló némaság, a hallgatás és elhagyottság költeménye, ahol a valóság mint álom, méginkább mint elmosódó emlékkép jelenik meg. A tehetetlenség halálba hívó hitvallásává ez a szépségkultusz csak a Lótuszevőkben lesz:
"De liliom- és amaranthusz-ágyon mily édes, enyhe légbe ringva, lágyan egy szent homálya ég alatt nézni, nem csüggve semmi vágyon . . ."
Nemcsak századvégien dekadens, de anarchikus is ez a hitvallás, melyben az élet nyüzsgésétől való távolmaradás óhaja úgy fogalmazódik meg, mint védelem a mozgás keltette halál, az elmúlás ellen.
Életről és halálról vallott felfogását Tennyson az In Memoriam (1850) verseibe rejtette. Áradozva zuhognak olvasójára a négysoros, soronként nyolcszótagos versszakok, ölelkező rímeikkel, ünnepélyes komolyságot és áhítatot keltve, amelyet soha egyetlen frivol jelző vagy színes szó meg nem tör. Mégis, 131 vers a halálról és a gyászról még akkor is sok, ha költőjét vallásos hite megmenti attól, hogy a halál túlzott, novalisi kultuszába süllyedjen. A halott idézése — művét barátjának, Arthur Henry Haliam történésznek az emlékére írta —, a vele való, egyre inkább szellemivé finomuló társalgás azzal a következménnyel jár, hogy az In Memóriám világképe átspiritualizálódik, mégpedig úgy, hogy nemcsak etikus, de didaktikus tételeket is megfogalmaz.

Társadalmi ellentétekre irányuló figyelmének első jele a Lady Clara Vere de Vere című vers. Az előkelő származású ifjú hölgy unalomból játszik egy egyszerű ifjú szívével. Ne tegye — a jóság az egyedüli nemesség, üres idejét töltse inkább a szegények istápolásával. Ez az egyszerű világszemlélet jóval tendenciózusabbá válik, amikor Tennyson az udvari költő ornátusában szólal meg. Költészetében először jelentkezik a sajátos brit hivatástudat hangja (Óda, Wellington halálára, 1852), majd ez a hang kiegészül a brit birodalom hangosabb és harciasabb kürtharsogásával (A könynyű brigád rohama, Lucknow védelme). Végső és hitvallásszerű megfogalmazását a politikum azonban a Locksley Hall, hatvan év múltán (Locksley Hall, sixty years after, 1886) című versében nyeri el. Locksley Hallról Tennyson először 1842-ben kiadott kötetében írt. A kastélyhoz az ifjú költőt eredetileg egy szerencsétlen szerelem emléke fűzte, amelyet látogatása felidézett, s amelyből kiindulva gondolatai elkalandoztak a világ jövője felé. Ezt a jövőt — 1848 előtt — csodálatos optimizmussal szemlélte, mint amely végtelen lehetőségeket tartogat, mert megszünteti a háborút, létrehozza a világparlamentet, az államok föderációját. Mindez oly lelkesítő volt, hogy mögötte háttérbe szorult a fiatalember szerelmi csalódása, magánéletének keserűsége. Ennek az előzménynek a kontrasztjában kap aztán megfelelő világítást a 77 esztendős költő verse. Személyes emlékeit is átjárja a halál, a pusztulás gondolata: sem Amy, az egykor szeretett nő nem él már, sem azok, akikkel életük annak idején összefonódott. A magányos, keserű aggastyán úgy látja, a világot körülötte ellepte a bűn, a hazugság. Egyenlőségről beszélnek, holott ilyet a természet nem ismer (nincsenek-e dombok s hegyek?), másfelől a születés nem határozhatja meg az ember helyét a világban; az állam, az egyház, a trón tekintélyét kezdik ki, de ugyan mi mást tudnak a helyükre állítani? Az irodalom, a művészet hamis eszményeket szolgál, a zolaizmus állati oldaláról mutatja be az embert. Ez volna hát a fejlődés? Tennysonnak a rend és tekintély elvén épülő életszemlélete — amely ifjú éveiben rettegett a saint-simonistáktól — most reagál arra, hogy a polgári bomlás mögött új erők mozdulnak meg, olyanok, amelyeket az elerőtlenedő régi aligha tud már legyőzni. Az evolúció jelszavát megérti, de úgy véli, rosszul értelmezik, sárba rántják. Félelmében az ember esendőségének gondolatához menekül: semmik vagyunk a világűrben, a planéták örök körforgásában, parányi mivoltunkban csak az isteni szándék tud naggyá tenni. Tudás, haladás közkeletű fogalmak, de árnyékukban nőttőn nő a nyomor, a prostitúció, a betegség. Mégis, minden rettentő nehézség ellenére az út előre visz, az ember egyetlen célja: az erkölcsi jó szolgálata. Fiának — már-már túlvilági üzenetként — ezt hagyja örökül: kövesd a fényt és tedd a jót — győzni fog a szeretet.
A vers számvetés, de nemcsak az egyéni élet számvetése, hanem azoké a jórészt beteljesületlen reménységeké is, amelyek a hatvan évvel azelőtti világot eltöltötték. Az öreg Goethe — még a polgári felemelkedés korában — aligha írta volna meg, a költemény hangja — a csalódás és várakozás érzékelésében — inkább az öreg Arany-ra emlékeztet. Világosan tükröződnek benne a korszak ellentmondásai, de megrögzött fideizmusa, félelme a kor igazi haladó eszméitől Tennysont arra bírta, hogy a baj okát mindig csak az isteni szándéktól való eltérésben ismerje fel, s így — önmagát is áltatva — istennél keresse a társadalmi bajok megoldását csakúgy, mint egyéni életében a halálfélelem elleni orvosságot. Tennyson költészetében a romantika szépségkultusza él tovább, s próbál érvényesülni egy a romantikáétól teljesen eltérő környezet társadalmi-történeti adottságai között. A tudomány és vallás ellentéte Tennyson költészetében a kétség és hit ellentéteként jelentkezik, s mert a költő állásfoglalása bizonytalan, olyan műveiben, ahol megkísérli az égi és földi szempontok egyeztetését, költőietlenül lapossá, semmitmondóvá válik. Aylmer's Field című versében egy előkelő úr nem akarja a leányát a helybeli pap jogász-öccséhez adni, ezért a leány elsorvad, meghal, meghal anyja is, a zord atya pedig megőrül, kastélya romba dől. A vers tanulsága: amit isten egybekötött, azt emberi gőg szét ne válassza.
Ha Tennyson képes lett volna kilépni viktoriánus korlátai közül, ma sokkal nagyobbnak éreznők. Amikor bizonyítani akar, ágál, amikor rácsodálkozik a világ szépségére, énekel. Költészetében különválik az élet, mint az emberi kapcsolatok háttere, és a természet világa, mint aminek ehhez nincs köze. Az életről festett képét legpregnánsabban Tennyson monográfusa, Hugh l'Anson Fausset foglalta össze, amikor így ír: „Olyannak tükrözte az életet, amilyennek ő és osztálya makacsul látni kívánta, mert félt attól, hogy álmaikat és dogmáikat próbára tegye, és így rájöjjön arra, milyen felületes és elmosódó az, amiben hisznek."

Szobotka Tibor

Vissza

copyright © László Zoltán 2009
e-mail: hamuka@drotposta.hu