A részeg hajó

Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.

Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben
angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben
vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
robogtam siketen, mint gyermekagy, tova !
az omlóföldű félszigetek partja táján
győzelmesebb vihar nem tombolt még soha !

A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
nem bántam már a part hunyorgó fényeit.

Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
s hab mosta kék borok és hányások nyomát.

S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
és csillagringató tenger dalaiban,
a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
és mámoros tetem bús sajkaként suhan;

s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -
s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.

Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
antik tragédiák merev s zord hőseként.

Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
a tengerszemein csók volt az éjsetét,
kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
s hallottam sárga és kék foszfor énekét.

És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
a kergült csordaként torló hab taraján,
nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
talpával tiprat-e a hörgőóceán?

Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
láttam párduc-szemű, virágos testeket
s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

És mocsár fortyogott, és óriási varsán
rohadt a sás között leviatáni hal,
szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.

Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
öblök rémroncsait láttam s a hajnali
parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
a görbe, mélyszagú fákról lehullani.

S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
Virágos habverés áldotta bús utam már,
s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.

S a tenger - pólusok gyötörték s únt világok -
míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.

S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
rossz láncaim között aludni mélyre szállt...

Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
s madártalan terek üréig vert az ár,
vizektől részegült roncsom ki nem halássza
se fürge monitor, se lassú bárka már.

Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
és most a nap-moha és azúr nyála föd be
költőknek ritka és zamatos jófalat.

S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
setét csikóhal is a balog tat megett,
vad júliusi fény és izzó lángdorongok
verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.

Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
sajnálom Európa kivénhedt földjeit.
Láttam sziget-csodát ! Csillagzó szemhatárral !
Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj
az éjek mélyein, jövendő szent Derű?

Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal,
s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
és részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj,
csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!

Ha vágynám vízre még az únt Európában,
hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
hol bús fiúcska ül az alkony illatában,
s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó...

Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
Nem, nem ! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
nem állom már a mord hidak nehéz szemét...
Kardos László fordítása

Rimbaud még nincs tizenhét éves, mikor megismerkedik a nála tíz évvel idősebb Verlaine-nel. Egy charlevillei irodalombarát, egy bohém adóhivatalnok hozza össze őket: véletlenül ismeri Verlaine-t. Elküldi neki a kamasz költő néhány versét. Két hét múlva megérkezik a válasz : "Jöjjön, kedves nagy lélek, hívjuk, várjuk !" A vidéki fiút amúgy is régóta vonzza Párizs. Elviselhetetlennek érzi a kisváros keshedt, izzadt polgárvilágát, ég a közlésvágytól, de egyelőre nem sok sikerrel kísérletezik : nemigen akarják közölni, pedig micsoda verseket tudott már akkor írni ! 1871 februárjában szökött meg harmadszor a szülői házból. Két hétig csavargott, éhezett-nyomorgott a fővárosban, s aztán a frontvonalon át, mert éppen háború van, hazagyalo- gol Charleville-be. Most másképp indulhat neki. Mindenesetre ír egy verset, hogy megmutassa a párizsiaknak. Az elutazás előtti napon olvassa fel A részeg hajót iskolatársának, Ernest Delahaye-nek. "Megjósoltam neki, hogy a legfényesebb neveket is el fogja homályosítani, de ő szomorú volt, gondterhelt." Így emlékezik majd vissza a jelenetre Delahaye. Rimbaud meg is magyarázza, miért szorong: "Mihez kezdek én ott?... Nem tudok viselkedni, nem tudok beszélni... Ó, ami a gondolkodást illeti, senkitől se félek." "Bennevan az egész tenger!"-mondja rajongva Verlaine, mikor elolvassa a verset. Mégis egy évtizednél is több kell hozzá, hogy A részeg hajó előbb egy folyóiratban, majd Verlaine Az elátkozott költők című antológiájában megjelenjen. "A mágikus költő a ragyogó erő birodalmába vezet" - mondja ugyancsak Verlaine. "A legszebb vers, amit a tengerről valaha is írtak" - lelkesedik érte Duhamel. Pedig a francia líra már akkor sem szűkölködött a káprázatos tengerleírásokban. Elég csak Hugót, Lautréamont-t emlékezetünkbe idézni: A Rimbaud-kutatók, A részeg hajó értelmezői nem győznek csodálkozni, hogy mikor a költő ezt a nagy verset írta, még nem látta a tengert. Nem kevesen próbálták kideríteni, miféle élményeken alapszik hát a vers. Az idézett iskolatárs gyerekkori emlékekben keresi "a lángelmére valló leírás" forrását. A Charleville környéki nagy őszi, tavaszi árvizekben. Sőt egy kikötött bárkára is emlékszik. A gyerek Rimbaud bátyjával addig himbálta-taposta, míg nagy hullámok nem verődtek mellette, akkor hasra feküdt, "és mohón fürkészte a mélységet". Csakugyan: a nagy víz vonzását minden gyerek ismeri, de ha az ember elolvassa A részeg hajót, nehezen akarja elhinni, hogy az óceán roppant tereit, tajtékos kavargását, zöld ragyogását, halottakat görgető, rejtelmes mélységeit, pusztító-teremtő erejét, valószerű és fantasztikus részleteit, nyüzsgő lényeit, szörnyeit a gyerekkori árvíz hívta a versbe. Mások inkább irodalmi források után nyomoztak. Delahaye az Iliász, az Aeneis tengerábrázolásait emlegeti. Egy irodalomtörténész egy képes folyóirat cikkeiben fedezi fel A részeg hajó jó néhány motívumát, azonos vagy hasonló képeket (többek közt a kezdő strófa indiános jelenetét), szavakat, kifejezéseket. Szerinte még a címet is onnan vette Rimbaud: Szicíliában a tenger egy bizonyos fajta háborgását részeg tengernek hívják. Van, aki Verne Húszezer mérföld a tenger alattjának (egy évvel a vers megírása előtt jelent meg) hatását érzi A részeg hajóban. (Mulatságos elgondolni, hogy egy zseniális vers mögött egy kitűnő, de mégiscsak ifjúsági regény is ott lehet, de ez tulajdonképpen jellemző Rimbaud tolvajtermészetére: a legsilányabb kacatot is elorozta, hogy remekművet csináljon belőle. De mulatságos az is, hogy a már kétségtelenül nagy költő még kamaszoknak való regényeket olvas.) Van, aki Hugo regényére, A tenger munkásaira gyanakszik, abban csakugyan gyönyörű, romantikus-színpompás, érzékletes és fantasztikus képekben jelenik meg a tenger, a tengermély. Volt, aki Gautier egy versében találta meg Rimbaud tengeri szörnyeinek mintáját, és van, aki szerint Baudelaire egy verse, Az utazás is elindítója lehetett A részeg hajónak. Baudelaire-t (önmagán kívül) az egyetlen igazi látnok-költőnek, valóságos Istennek mondta Rimbaud, bizonyos, hogy szívesen utánozta egy-egy mozdulatát. A két versben csakugyan vannak többé-kevésbé rokonítható részletek, közös bennük a csömör is meg az elvágyódás is, az egzotikum vonzása és az egész versnek az íve, a határtalanba futó sodra. De engem leginkább Rimbaud versének egy különös hasonlata győz meg, hogy versírás közben, talán öntudatlanul, emlékezhetett Az utazásra : "siketen, mint gyermekagy", olvassuk A részeg hajóban. Baudelaire versének 6. részében pedig: "Óh, gyermeki agyak". Azt hiszem, a legnyilvánvalóbb hatás így, ilyen logikátlanul, irracionálisan működik. De hagyjuk is abba a forráskutatást. Nem mintha nem volna érdekes tudni, mi minden lehet egy vers előéletében. De ez inkább alkotás-lélektani kérdés vagy keletkezéstörténet. Fontosabb volna azt megmagyarázni, miért sorolják A részeg hajót a világirodalom legnagyobb versei közé. Figyeljünk először is a vers iramára. Könnyen megeshet, hogy egy ilyen hosszú vers megtörik. Ha a képsort nem tartja össze valami erős áram, darabjaira hull. Rimbaud-nak három versszaknyi táv kell, hogy felgyorsuljon. Az első két strófa lassú, szinte az az érzésünk, hogy terjengős, regényes leírás. Az ár egyelőre még halk, hűvös (Tóth Árpád egykedvűje e közelebb van a francia impassible-hoz), a "festett karókra vert" vontatókat halálra nyilazó indiánok képében sincs semmi drámai, mintha játékos díszletül volnának ott, egy Cooper-regényből kivágva. De alighogy beleálltunk ebbe a tempóba, máris minden meglódul : minden csupa mozgás, a nagy, nyugtalan lobogású képek, a jelzős főnevek, az igék, a sűrű, felkiáltójelekkel is meghangosított mondatok, s a dinamikát még a magyar szövegben gyakoribb alliterációk, a t-k, a k-k is fokozzák. A tomboló elemek sodrában hánykódó hajó már maga a dráma. Aztán hirtelen minden megáll, háromszakasznyi nyugalom következik. De mert ennek a nyugalomnak, mondhatni, a mindenség a fészke, a vers feszültsége itt sem esik. A vad száguldás után a hajó tejszínű derengésben, változó megvilágításban, tündéri fényben fürdik. Gazdátlanul, teljes szabadságban. Eddig mintha egy folyamatos történet játszódott volna le előttünk. Jelen, bár múlt időbe téve. A "mind láttam"-tól kezdve a történet az emlékezet színterein, az emlékezés szeszélyes törvényei szerint folytatódik. Ez közelebbi múlt a vers eleji vihar idejénél, mégis távolabbinak tetszik. A képek itt már nem történnek, inkább
csak előhívódnak a hajó (mondhatom-e másképp?) tudatából. Félig már hallucinációk, hiszen' Rimbaud hozzászokott a hallucinációkhoz, ahogy A szó alkimiájában mondja. A víziósor állandó, bár ingadozó feszültségben remeg. A képek hol fellobbannak, hol kihunynak, hol viharos energia feszíti őket, hol egyensúlyba kerülnek. Mintha a képsor lázgörbéje egy rapszodikus kedély hullámzását követné. A vers zenitjén két nagyszerű kép: az egyik lidérces ("Behemót buja s hars poklához az orkán / borzongató dühe ötven mérföldre vitt"), a másik paradicsomi derűvel fénylik ("Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!") . De ezután az elragadtatott pillanat után egy már-már érzelmes-mélabús akkorddal elhalkul a vers. A határtalan szabadságtól mámoros hajó egyszerre éli át a honvágyat (Európába vágyik vissza, persze, vagy éppen -be) és a hazatérés képtelenségét.
A részeg hajóban a franciaszimbolizmus lelke, ízlése, technikája érzik. "Némely szakaszában azt a már-már elviselhetetlen szépséget érezzük, amelynek érintésére elalél a szív" -írta róla Thierry Maulnier. De ha egy-egy képe természetét, szerkezetét nézzük, a szürrealisták jutnak eszünkbe. Nemcsak azért, mert olyan könnyű kézzel kever valószerűt, fantasztikumot, mitológiát. Azért is, mert olyan váratlan elemeket társít egymáshoz, mint a fortyogó mocsár, az óriási varsa, a rohadt sás és a Leviatán, vagy mert olyan vakmerően keveri a képzeteket ("hallottam sárga és kék foszfor énekét") , vagy mert olyan hézagos az előadásmódja: nem a magyarázhatóságra, inkább az evidenciára épít. Rimbaud-nak nyilván eszébe sem jutott, hogy lefordítható allegóriát írjon. Olvashatjuk a verset csak az első jelentésére figyelve. A tenger, a beláthatatlan, új s új alakot mutató távolok, az ismeretlen tájak lenyűgöző megjelenítésének. De kihallhatjuk belőle a gyötrelmesen gyönyörű szabadság mámorító hívását is. És tekinthetjük önvallomásnak, önarcképnek is. Nem Rimbaud-e ez a mindent, magát a mindenséget szomjazó, az Európától megcsömörlött, de a vad kalandokkal is eltelő, már csak szétrepedni, már csak elsüllyedni vágyó hajó? Valaki azt írja, hogy Rimbaud "a folyton gazdagodó és táguló jelkép segítségével próféta módjára hirdeti meg legendáját és patetikus végzetét: mindent látni, mindent átérezni, mindent fenékig üríteni, mindent megtapasztalni és mindent elmondani".

Lator László

Vissza