Kulin Katalin

Hatalom és nemlét

(G. García Márquez: El otoňo del patriarca)

A latin-amerikai irodalom három nagy diktátorregénye különböző időpontban és körülmények között jött létre. Először Miguel Ángel Asturias írta meg Elnök úr című művét, amelyben a diktátor csaknem állandóan a háttérben marad, de hatalmának árnyéka rávetődik a társadalomra, és megszabja az egyed életét. Estrada Cabrera elnök diktatúrája indította Asturiast e téma megírására olyan időben, 1922-ben, amikor az 1917-es orosz forradalom győzelmének hatása már jelentkezik a latin-amerikai haladó értelmiség kialakuló új szemléletében, és amikor Guatemalában a forradalom kivívására nincs semmi remény. A társadalmi változás parancsoló szükségszerűsége és gyakorlati megvalósításához szükséges feltételek hiánya határozza meg Asturias koncepcióját. Egyfelől leleplezi az Estrada Cabrera-féle elnyomó rendszer mindenkit könyörtelenül eltaposó mechanizmusát, másfelől úgy ábrázolja a diktátort, mint a tömegek fölé tornyosuló, titokzatos, mitikus hatalmat. Alejo Carpentier El recurso del métado c. regénye egy esztendővel jelent meg. A pátriárka alkonya előtt, bár García Márquez jóval előbb kezdte e1 a művét. Mindkét író a diktátorra összpontosítja a fegyelmet. De a két diktátor alapvetően különbözik egymástól. Carpentier távlatát hazája kivívott forradalma biztosítja. Elnöke ismeri a hatalom kézbentartásának minden fogását, ügyes, tehetséges, de lényegében csak kókler, aki elveszti a játszmát, amikor a történelem túllép rajta. García Márqucznél is nyilvánvaló a forradalom igénylése. A kubai forradalom közel hozta az alapvető társadalmi változás lehetőségét. Ez azonban még mindig késik Latin-Amerika legtöbb országában. A diktatúra kérdését García Márquez nem egy adott ország pillanatnyilag adott problémájának látja, hanem az egész földrész történetét alapvetően meghatározó jelenségnek, amely máig hatóan akadályozza a társadalom fejlődését. A pátriárka "bánatbirodalma" Latin-Amerika elmúlt századait fogja egybe, és sokféle, de lényegileg hasonló urait testesíti meg maga a pátriárka. Ezért legyőzhetetlen és végzetszerű, mint Asturias elnöke. Emlékezetes, lenyűgöző alakja írói fogás, a tulajdonképpeni témát hitelesíti. Ezt a témát a Száz év magány elemzésénél alkalmazott módszerrel kíséreljük meghatározni. A Száz év magányban a témát - a jelentést - a mitikus motívumok és a koncepció - a jelölők és a jelölt - egymásra hatása eredményezte. A Száz év magány az író egész világképét tartalmazza. A pátriárka alkonya a márquezi mitológián belül részmítosznak fogható fel. Ezért erre a regényre is érvényes a Száz év magány koncepciója: a város alapítása és pusztulása, más szóval a társadalom fejlődése és megsemmisülése. A pátriárka alkonyában a város a diktátor működésének tétlen színhelye, a néma lakosok városa. E némák csak a pátriárka halála után szólalnak meg: ők a meghatározhatatlan "mi", akik betörnek a palotába és felfedezik az elnök holttestét. Mind a hat fejezetet a "mi" kezdik, és az utolsót ők is végzik. Ők a társadalom, amely "az örökkévalóság idejének" lejártával újra belép az időbe, és elkezdheti építő vagy romboló jövendőjét. A mű motívumait tehát a társadalom fejlődésének koncepciójához kell viszonyítani. García Márquez minden regényében különösen jelentősek a történet elején és végén elhelyezkedő elemek, főképpen, ha jelenlétük nem értelemszerű, vagy pedig mitikus eredetűek. Ilyen elemek a pátriárka csodatételei. Jelleméből kiindulva ezekre nincs megnyugtató magyarázat. A kezdetieket talán indokolhatnánk azzal, hogy hatalma kezdetén a diktátor még törődött a néppel, de rémtettei sora után efféle cselekedetek már aligha indokolhatók. Ha a csodatételt mitikus motívumként felfogva a társadalom fejlődésének koncepciójára vonatkoztatjuk, megkapjuk a jelentést., a regény témáját. Ez a téma a hatalom, mert a csodatévőnek hatalma van embertársai vagy a természet felett. Közismert a bibliai kitétel, hogy Jézusnak hatalom adatott. A végső csodatételek, a bélpoklosok, bénák és vakok gyógyítása, a messiás-mítoszra utalnak. A hatalom elvont gondolatát García Márquez a pátriárka testébe öltözteti, és ezáltal is a mítosz megtestesülés-mintáját követi. A jézusi párhuzamost erősítik a Patricio Aragonés halála után a Plaza de Armas feliratai: "Isten óvja a fenségest, aki harmadik napon feltámadott a halottak közül" és a pátriárka iskolákban tanított szeplőtelen fogantatása. Anyjának neve (Bendición = áldás) emlékeztet az Üdvözlégy szövegére: áldott vagy te az asszonyok között. A pátriárka neve, Zakariás, ugyancsak bibliai eredetű, Keresztelő János apját hívták így, akinek öregkorában született fia, mint az elnöknek. De a Zakariás név egy rossz királyt és egy hű prófétát is jelöl, az író szokása szerint így is nehezebbe teszi az esetleges szimbolika megfejtését. A Zakariás névvel sugalmazott királyi jelleget az a jóslat is megerősíti, amely Bendición Alvaradónak azt ígérte, hogy a fiából király lesz. A pátriárka gyermekét ugyanúgy hívják, mint Jézust, azaz Emánuelnek, felesége vezetékneve, Nazareno, további utalás a názáreti Jézusra. Az említett motívumokból látható, hogy az író célja nem a pátriárka és Jézus azonosítása, azaz az eredeti történet újrafogalmazása - még szatirikus értelemben sem - hiszen a jézusi nevek fiára és feleségére tolódnak át, és Veronika kendője nem a pátriárka arcának vonásait őrzi, hanem anyjának leánykori alakját. Az azonosítás csupán a messiás-király vonatkozásra terjed ki, azaz Jézusnak arra a sajátságára, amely minden mitológiában a hatalom természetes jelképe.
A harmadik fejezet, amely mintegy a kivonatát adja a pátriárka pályájának, azokkal a csodákkal kezdődik, amelyeket a nép körében visz végbe: ". . . és nem politikai számításból vagy szeretetéhségből tett így, mint ahogy ez máskor megtörtént, hanem mert ez volt természetes létmódja, amikor a hatalom még nem volt az alkony teljének parttalan mocsara, hanem tüzes zuhatag, amely szemünk előtt tört fel ősi forrásaiból úgy, hogy elegendő volt, hogy ő ujjal rámutasson azokra a fákra, amelyeknek gyümölcsöt kellett hoznia, és azokra az állatokra, amelyeknek növekednie és azokra az emberekre, akiknek gyarapodnia kellett, és elrendelje, hogy szűnjék meg az eső, ahol megzavarta az aratást, és menjen a szárazságtól sújtott földekre, és úgy lett . . .'' Ez a valódinak tűnő messiási életút bontakozik ki, és torzul el a fejezet történéseinek tükrében. A pátriarkát a bibliai lángpallosú angyalra emlékeztető mezítlábas indián tábornok védelmezi nádvágókésével. Neve, Saturno Santos, a homály, a sötétség erőit ötvözi az angyali természetet jelölő "szenttel". A fekete angyal, Saturno Santos szecskára aprítja mindazokat, akik az elnök útjába mernek állni. Hatalomra jutása után a pátriárka lassanként kiirtatja riválisait. A messiás-mítosz elemei közül a legmegrendítőbb a bethlehemi gyermekgyilkosság parafrázisa. A lottószámokat gyermekekkel húzatják ki. A főnyereményt mindig a pátriárka nyeri. A csalás módját ismerő gyermekeket nem engedik vissza az otthonukba. A Népszövetség által is vizsgált veszélyes kérdést a pátriárka úgy oldja meg, hogy a gyerekeket hajóra téteti, és a hajót fel- robbantatja. A messiás-történetben ezúttal Heródessel azonosítja García Márquez a pátriarkát. Mindketten hatalmuk védelmében pusztíttatják el a gyerekeket. A gyermekgyilkosság összeesküvésre indítja a pátriárka addig leghűbb emberét, Rodrigo de Aguilar tábornokot. Az is lehet, hogy csak a pátriárka rossz lelkiismerete fedezi fel benne az árulót. Az összeesküvésben részt vevő tisztikart bankettre hívja, és feltálaltatja számukra - de saját számára is a szarvasgombával és különböző fűszerekkel elkészített Rodrigo de Aguilart. A párhuzam a bankett és az utolsó vacsora között kézenfekvő. Az engesztelő áldozati bárány azonban nem az önmagát áldozatul adó megváltó, a pátriárka-messiás, hanem az állítólagos Júdás. A pátriarkát rossz álmok gyötrik a gyermekek halála miatt, és engesztelő áldozatként önmaga helyett Rodrigo de Aguilart ajánlja fel. Ugyanebben a fejezetben álmodja, hogy ellenfelei késsel támadnak rá, végül pedig ledöfi saját fia. A Caesar-Brutus motívumban új elem, hogy a vérző pátriárka boldognak érzi magát a hallgatag és mosolygó gyilkosok között, "akik maguknak követelték az áldozatban való részvétel kiváltságát" és ő "nem érzett sem dühöt, sem félelmet, hanem végtelen megkönnyebbülést, amely egyre teljesebb lett, ahogyan elfolyt az élete; súlytalannak és tisztának érezte magát, úgyhogy ő is mosolygott, miközben ölték, mosolygott miattuk és saját maga miatt."
Álmában tehát ő az áldozat. A hatalom hal meg, hogy a társadalom élhessen. Tudat alatt a diktátor egyetért azokkal, akik a szabadság nevében megölnék. A messiási motívumok következetes használata kettős funkciójú. A király-hatalom jelentést hordozó mitémák a pátriarkára közvetlenül vonatkoznak, az egyéb jelentéstartalmak azonban más személyekre tevődnek át, a szeretetet az anya, a reménységet a pátriárka fia (Emánuel "velünk az Isten" jelentése kb. így tehető át mai fogalomra), az áldozati bárányt, a magát áldozó megváltót Rodrigo de Aguilar képviseli. Az anyát kivéve a többiek egyénisége, jelleme nem indokolja a nekik tulajdonított jelentést. A regény jelrendszerében nyilvánvalóan csak jelölők, arra hivatottak, hogy azokat a messiási vonásokat képviseljék, amelyek nincsenek meg a pátriarkában, és így közvetve jellemezzék a hatalmat. A jelölőket a koncepció azért módosítja, mert történeti és akaratlagos. A pátriárka alkonyában a társadalom fejlődése csak az elnök halálával válik lehetővé. A társadalomnak nincs története - ha a történetet a fejlődéssel azonosítjuk - míg a diktátor él, mert neki minden törekvése a fennálló állapot - a hatalma - biztosítására irányul. Hatalma ugyanakkor lehetetlenné teszi a társadalom akaratlagosságának érvényesülését. A koncepció történetisége és akaratlagossága a diktátor életét jelző motívumokat immanensen nem, csak utólagosan módosíthatja. Ezért szükségszerű, hogy az elbeszélés a halál után kezdődjék - a "mi" csak így nyilatkozhat meg - de olyan történetre vonatkozzék, amelyben a ,;mi"-nek passzív szerepe van. A néma ,,mi" csak a pátriárka halála után jut szóhoz és gondolathoz. A néma jelzőt maga a szerző sugallja, bár ő ezt nem a "mi"-re alkalmazza. A pátriárka tenyere "néma", nincs rajta semmi rajzolat. Sorstalan tenyér. A sorstalanság ugyancsak mitikus fogalom. A görög mitológia szerint az istenek sorstalanok. A görögök átoknak tartották a sorsot. Az örök anyag, amelynek befolyásától az istenek szabadok voltak, meghatározta az embert. Innen a kikerülhetetlen végzetnek tartott emberi sors. A sorstalanság a pátriárka isteni eredetét jelöli - ebben is érvényesül a messiási analógia -, de ez az isteni eredet a görög felfogástól merőben eltérő értékelést kap. Hyperion sorsdala c. versében Hölderlin a görög felfogásnak megfelelően állítja szembe a sorstalan isteneket a sorssal megvert, megkötözött emberekkel. A költeményben a sorstalansághoz az örökkévalóság, a sorshoz a változó idő és a bizonytalanság fűződik. Az első idézett versszakban a "keusch bewahrt" (szűzen őrizve) az isteni szférának megfelelő biztonságot fejezi ki. A versben a cím - Hyperion sorsdala - mutatja, hogy a benne megnyilvánuló felfogás nem feltétlenül azonos Hölderlinével. Számunkra nem annyira az érdekes, egyetértett-e Hölderlin Hyperionnal vagy sem, mint inkább maga a kérdés felvetése. Hegel ebben a században ismeri fel a mozgást mint a történelem lényegét. Ugyanakkor szerinte a mozgás egy mozdulatlan végső szellem felé tart. Hölderlin tehát ösztönösen vagy tudatosan az akkori filozófia kulcskérdését fogalmazza meg. A mérlegnek a mozgás javára történő elbillenése, mint tudjuk, a modern európai történetszemlélet kialakulásához vezet. A sorstalan pátriárka halálakor "az örökkévalóság ideje" jár le. García Márquez is összekapcsolja tehát a sorstalanságot az örökkévalósággal, míg a "mi" - az emberek - "nehéz" élete (sorsa) egyszersmind "tünékeny" is. Ha az isteni és emberi lét jellemzése egybevág is A pátriárka alkonyában és a Hyperion sordalában, García Márquez nem osztja a költeményben kifejezésre jutó értékelést. Ezzel kapcsolatos nézetét csak a mű üzenetének megfejtése világíthatja meg. Mint láttuk, témája elvont fogalom, amelyet elemzésünk első szakaszában a jelölők és jelölt kapcsolatából adódó jelentéssel azonosítottunk. Szükségesnek tartunk egy második szintű elvonást, amelyben az előző szint jelentését a hatalmat - koncepciónak tekintjük. A hatalom jelölőkre gyakorolt módosító hatása vezet el az újabb jelentéshez, az üzenethez. A hat fejezet mindegyikében meghal valaki, aki jelentős helyet töltött be a pátriárka életében. Az első és az utolsó fejezetben a pátriárka egy-egy hasonmását ölik meg. Patricio Aragonés az elnök dubléja, helyette jelenik meg a nyilvánosság előtt. A testi hasonlóságot szándékosan fokozzák, lúdtalpúvá nyomorítják a lábát, prosztatasérvet okoznak neki. A pátriarkának szánt mérgezett dárda végez vele. A haldokló Patricio Aragonés keményen a szemébe mondja a pátriarkának, hogy mit gondolnak róla az emberek. Majd a bensejét égető méreg "meglágyítja a szívét", és arra biztatja a pátriarkát, hogy éljen az alkalommal, és haljon meg vele együtt, mert ". . . senki sem ítélheti meg ezt jobban, mint én, mert én nem törekedtem arra, hogy bárkire is hasonlítsak, vagy hogy a haza atyja legyek . . .'' mondja. Tanácsa egybeesik a pátriárka korábbi - bár későbben elbeszélt álmával, amelyben örül annak, hogy megölik. Patricio Aragonés a lelkének elhallgattatott vágyát, jobbik énjét testesíti meg. Az utolsó fejezetben az elnök alteregója Saenz de la Barra. Külsőleg nem hasonlít hozzá. Azonos azonban vele a hatalom könyörtelen gyakorlásában. Rémtetteinek a tükrében a pátriárka önmagával néz szembe. Saenz de la Barra senki iránt sem képes érzelemre, még szeretői sincse-nek. A pátriárka egyéniségének kizárólag azt a vonását személyesíti meg, amely a hatalmat mindenek fölé helyezi. Szörnyű halálát tulajdonképpen ő is a pátriárka helyett szenvedi el, mint azelőtt Patricio Aragonés. Ez a sors járna ki az elnöknek, ha García Márquez nem emelte volna ki őt az emberi dimenzió- ból, azaz ha benne nem a hatalmat akarta volna testbe öltöztetni. De a hatalom azért hatalom, mert megdönthetetlen. Saenz de la Barra megölése mégis természetszerűleg előzi meg a pátriárka halálát. Vele a hatalom indul pusztulásnak. A második és ötödik fejezet közötti párhuzam abból fakad, hogy az elnök mind a kettőben szerelmes, és mind a kettőben elveszíti a szerelmét. A második fejezetben ugyan nem hal meg Manuela Sánchez, de semmivé lesz, eltűnik örökre. Az ötödik fejezetben Leticia Nazarenát - keresztneve: 'boldogság', ugyancsak jelképes - , a pátriárka feleségét fiával együtt kutyák tépik szét és falják fel. A harmadik és negyedik fejezet között látszólag nincs kapcsolat. A harmadikban áldozza fel a pátriárka önmaga helyett Rodrigo de Aguilart, a negyedikben anyját veszíti el. A harmadik fejezet a hatalom megtartásáról, a negyedik a hatalomért fizetett árról szól. A pátriárka nem csupán azzal fizet, hogy az anyja meghal, hanem azzal is, hogy megfosztatik attól, amit Bendición Alvarado jelképez. Az elnök nem sokkal halála előtt anyjára gondolva ". . . ki is ő, sóhajtja, az alvó boldog anya, aki sohasem hagyta magát megijeszteni a pestistől, sem elbátortalanítani a szeretettől, sem megfélemlíteni a haláltól".
Bendición Alvarado a pátriárka népe, akik közül származik, és akiket megtagadott a hatalom kedvéért. Szűz Mária és az egyház azonosítása ismétlődik meg az anya és a nép azonosításában, a szolgáló Mária és a szolgáló Egyház mintájára a szolgáló anya a szolgáló nép jelképe. Bendición Alvarado csakúgy, mint a "mi" szívére tett kézzel alszik, ő "a nyomorúságok számlálhatatlan éveit és a boldogság ritka elröppenő perceit" élő "mi", akik felismerték, hogy bármilyen is az élet, de nincs más és ezért mindenekfeletti érték. A halál tehát nemcsak a fejezetkezdetekben, de magában a történetben is állandóan ismétlődik. Ezért a hatalomkoncepció és a halál összefüggéseiben. kell keresnünk a jelentést. . A hatalom történetiségének elbírálásánál két ellentmondó adatra támaszkodhatunk. A pátriarkát az angolok segítették hatalomra, ez a múlt század első felére tehető. A regény elején és végén azonban ugyanaz a motívum - a három karavella - a második szintű elvonás: az üzenet tekintetében a hatalom történetiségét az Újvilág felfedezésétől számítja. A logikailag tarthatatlan epizód - a spanyolok már spanyolul beszélő népeket hódítanak meg az Újvilágban - különlegesen jelentős írói szándékról árulkodik. A hatalom a spanyol hódítás óta szakadatlanul meggátolja a társadalom kibontakozását. Halála előtt a pátriárka hiába keresi a látóhatáron a három karavellát, életével együtt végéhez közeledik az Admirális megérkezésével kezdetét vett korszak. A hatalom történetiségének ellene mond a hatalom akaratlagossága: az önmaga fenntartására irányuló kizárólagos szándék megakadályozza a társadalom fejlődését; azaz lehetetleníti a történetiség megvalósulását. A status quo fenntartására irányuló hatalom gátolja a társadalom mozgását, és így tartalmatlanná teszi az időt, megfosztja lényegétől: a történéstől. Innen a pátriárka-korszak már többször idézett örökkévalósága. Az az időt-lenség és az örökkévalóság, amelyben a fellebbezhetetlen hatalmú pátriárka a görög istenekhez hasonlít.
García Márquez elvetendőnek tartja az effajta isteni létet. Az ő világában nem érték a bizonyosság, hiszen a "szűzen megőrzött" (hogy Hölderlint idézzük), a spanyol hódítás óta eredeti állapotában tartott társadalomnak csak a megdönthetetlen, rátelepedő hatalom bizonyosságában van része. A halálsorozat nemcsak a hatalom pusztító hatását hivatott kifejezésre juttatni, hiszen jó néhányan nem a pátriárka rendeletére, sőt kifejezetten szándéka ellenére halnak meg - anyja, felesége, fia -, hanem a hatalommal kapcsolatos - legyen bár általa okozott vagy ellenére bekövetkezett -, egyedül lehetséges történést, ami inkább állapot, semmint történés - hiszen a halál is az - a nemlét állapotát. A nemlét nem azoknak az osztályrésze, akik meghalnak, hiszen ez minden ember sorsa, hanem a pátriarkáé. Ezt igazolja az is, hogy a regény egyetlen közvetlen élményt közvetítő része az ő holttestének látványa. Patricio Aragonés halálakor, akit úgy temettetett e1, mintha ő maga balt volna meg: ". . . nem jött rá, hogy elszánt harca azért, hogy kétszer éljen, csak táplálta azt a gyanúját, hogy egyre kevésbé létezik, hogy letargiában nyugszik . . ." A szobájában megjelenő haláltól azért kér halasztást, mert "a meddő illúziók annyi és annyi esztendeje után most kezdett derengeni, hogy nem él . . ." Ugyancsak a pátriárka nemlétét tanúsítja az ismétlődően visszatérő kép: a vízbefúlt emberhez hasonlító elnökről. "Magányos vízbefúlt álmaiban'' szembe kell néznie az ébrenlétében tagadott és megsemmisített igazsággal. Kippling amerikai nagykövet emlékiratai szerint "a vízbefúlt ember hatalmas méreteit öltötte, és az árral lefelé sodródó vízbefúlt lassú nyugalma volt benne, és kinyitotta az ingét, hogy megmutassa nekem a szárazföldi vízbefúlt módjára feszes és fényes testét . . .'' A vízbefúlt, a néma tenyér, a halálsorozat, az életet jelképező tenger el- tűnése - az amerikaiak megvették és elszállították - a hatalomra vonatkoztatva mind ugyanazt a jelentést sugallják: a sorstalan nemlétet. A pátriárka szavai szerint azért lett katona, hogy eljusson a tengerhez, azaz az életre vágyódva indul el, de a hatalom megtartásának akarása végül is arra kényszeríti, hogy eladja a tengert, eladja az életet. Eladja a hatalom bizonyosságáért. Az élet utáni szenvedélyes vágyódásában folytonosan a tenger visszatérésére vár, "mert a tengerek olyanok, mint a macskák", és amikor az egészségügyi miniszter kullancsokat szed ki öreg testéből, örül, mert "nem kullancsok azok, doktor, a tenger tér vissza".
Az élet vágya fölé mindig fölékerekedik a hatalom akarata, amely biztonságot nyújt. Az elnyomás véres tetteinél is veszélyesebb, hogy a hatalom biztonságvágyával megfertőzi az elnyomottakat. ". . . az egyedüli dolog, amely nekünk biztonságot nyújtott a földön az a bizonyosság volt, hogy ő itt van, nem sértheti sem a pestis, sem a ciklon, sem Manuela Sánchez gonosz tréfája, sem az idő, arra a messiási boldogságra van elhivatva, hogy helyettünk gondolkodjék".A pátriárka sérthetetlensége azt a hamis képzetet kelti a népében, hogy ők is részt kaphatnak e sérthetetlenségből és biztonságból. "Nemcsak hogy végül már valóban elhittük, hogy arra fogantatott, hogy túlélje a harmadik üstököst is, hanem ez a meggyőződésünk biztonságot és nyugalmat is keltett bennünk . . ."Ez a nyugalom nagyon közel van ahhoz a letargiához, amelyben a pátriárka nyugszik. A nemlét, a halálos dermedtség a népre is rátelepszik. Ez a dermedtség még akkor is tart, amikor rátalálnak a pátriárka holttestére: "nem hittük, hogy igaz, és nem azért, mert valóban nem hittük, hanem mert már nem szerettük volna, hogy igaz legyen, mert már odajutottunk, hogy nem tudtuk elképzelni, milyenek is lennénk nélküle, mi is lenne az életünkből őutána . . ."
De a pátriárka aggságának szellemileg legyengült állapotában is tudja, hogy- ez a dermedtség, ez a nyugalom és biztonság csak látszólagos, mert "...örökké és öröktől fogva szenvedni a kezét szívén nyugtató alvó nép kifürkészhetetlen és hatalmas óceánjának bizonytalanságától . . ," A szívre helyezett kéz a szeretet jelképe - mint ahogyan Bendición Alvarado esetében azt is jelenti -, az, amit az elnök kultikus tiszteletben részesített és részesíttetett, mikor anyját "polgári" szentté avatta, de ami rettegéssel tölti el mindenki másban, mert kiszámíthatatlan cselekedeteket rejt magában. A kifürkészhetetlen és hatalmas óceán ezúttal is az élet szimbóluma. Az élet és a szeretet egyet jelent a bizonytalansággal, a kockázat vállalásával. Ez az emberi sors lényege - mint ahogy ezt Hölderlin is látja. De míg a napóleoni háborúkban elszenvedett vereség következtében a német gondolkodás a sors bizonytalan voltának tragikus vonásait domborította ki, García Márquez a társadalom alapvető átalakítását igényelve éppen a bizonytalanságot tartja az emberi lét egyik legértékesebb és legreménytkeltőbb vonásának. A bizonytalanság összhangban van a világ alaptörvényével, a mozgással. García Márquez történeti szemlélete elveti az isteni mozdulatlansággal együtt a biztonságot is. Nyilvánvaló ebből, hogy az a hatalom, amelyet művében ábrázolt, megállapítja a mozgást, kizárólagos célja önmaga fenntartása, és ezért az élet tagadása, maga a nemlét. Ezt a nem valós létet García Márquez egy további képpel érzékelteti. Az elnöki palotát minden harminc másodpercben végigsöpri a kikötő világítótornyának reflektora. Ennek a képnek az értelmére a Kísértethajó utolsó útja c. elbeszélésben találunk magyarázatot. Abban a kísértethajó eltűnik, mikor a fárosz fénycsóvája ráirányul, azaz a körbeforgó fény a valós és valótlan állandó váltakozását jelenti. A felgyúló és kihunyó fény szüntelen ismétlődésében lassan lehetetlen határt vonni a létező és a képzelt között. A fárosz zöld fénye valószerűtlennek mutatja a pátriárka palotáját, amely a semmibe olvad, amint a reflektor elfordul róla. A hullaszínű zöld fénnyel elárasztott szobák az irreális, életellenes hatalmat fejezik ki, míg a sötétségbe merült palota a hatalom nemlétének a jelképe. Élete végén kínzó emlékei elől a sötétség nemlétébe menekül a pátriárka, kioltatja a világítótorony fényszóróit, mert ". . . még a tenger nélküli fárosz fényzuhatagait is, amelyek fel- feltűntek az ablakokban, halottaktól szennyeseknek látta, és reszketve menekült a fantasztikus égi csillagtól, amely forgó lidércnyomása pályáján végig permetezte a halottak csontveleje fényes porának félelmetes özönét, oltsák ki, kiáltotta, kioltották . . . a tenger kráterében paták rohanását hallotta, és a hold kelt fel elaggott havával, ijesztően, szedjék le, kiáltotta, oltsák ki a csillagokat . . ."
A fény, amelyet nem tud elviselni, az igazság. Ezért gyógyulnak meg a bélpoklosok, a bénák és vakok, amikor az élet érintését keresve, rájuk veti az "igazság" kezét. A meggyógyult betegek szétviszik a világba a csoda hírét, amit természetesen senki sem hisz el, és így a palotában a pátriárka egyedül marad a tehenekkel, akiknek több figyelmet szentel, mint az embereknek. A hatalom szempontjából a tehenek az eszményi alattvalók, hasznosak, nincs se gondolatuk, se szavuk. Mégis a hatalom önmagától omlik össze - a pátriárka természetes halállal hal meg-, ha már csak ők maradnak körülötte. A patriarkának még emlékei sem maradnak: ". . . nagy korszaka legélesebb fájdalmai és legboldogabb pillanatai is visszavonhatatlanul kisurrantak az emlékezet lőrésein . . ."Egyedül anyjára emlékezik, és ilyen formában nemléte éjszakáján is fénylik a kioltani remélt igazság, a szeretetre képes élet igazsága, a kezét a szívén nyugtató nép igazsága, azoké, akik majd a pátriárka-messiás halálának (és nem a feltámadásának) jó hírét viszik szerte a világba.