John Dos Passos ( 1896 - 1970 ) |
"Róla igazán csak az utókor fogja tudni megállapítani, kiváló író volt-e
vagy amerikai blöff" - írta Dos Passosról Szerb
Antal 1935-ben, az író legnagyobb nemzetközi sikere és híre idején, a
Hétköznapok és csodákban. S hogy ezt írta róla, az
egyszerre bizonyítja a kritikus éleslátását, széles horizontját s az író sikerét
és hírnevét már első lépéseitől kísérő szkepszist - hogy ne mondjunk gyanút. E
szkeptikus gyanakvás legalább annyira szólt a sikernek, mint az eszközöknek,
amelyekkel Dos Passos elérte; s ha ma már, borúsabb pillanatainkban, jobban hajlunk
arra, hogy szerzőnk műveinek halmazát közelebb tegyük a mérleg másik
serpenyőjéhez, mint az elsőhöz, annak talán inkább része az életút, a hosszú
életet annak hosszabb felén kísérő egyre keserűbb és egyre nekiveselkedettebb
erőfeszítés, hogy más zászló alatt megismételje korai sikereit, mint éppen azok az
első művek, amelyek igazi s máig rezgő sikerét hozták, amelyek máig s a mán túl
nevének fennmaradását biztosítják.
Úgy indult, mint az amerikai irodalom szerencsés királyfija, akit tehetsége
táltos lova oda röpít, ahová csak akarja. Portugál eredetű családja az ő
születésére már teljesen elamerikaiasodott; jómódú ügyvéd apja nemcsak anyagilag
gondtalan fiatalságot
biztosított. neki, de az amerikai tradícióhoz tartozást is: apja gyerekfővel részt
vett a szecessziós háborúban. Fiatalságait a századvégi New Yorkban és környékén
élte meg, abban a világban, amelyről Frank Harris önéletírása oly varázslatosan
mesél; amely egyszerre volt a világ csodálatos metropolisa és a kisvárosi életek
konglomerátuma. Iskoláira Harvard tette fel a koronát, s a világidegen, európai
szépségekbe bódult fiatalember holdvilágos
esztétizmusát csak megerősítette,
felfokozta spanyolországi tanulmányútja, ahol az európai civilizáció korai remekein
kedvére merenghetett. Csak megerősítette és felfokozta? Valószínűleg nem, hanem az
európai élet s ez élet szociális ellentmondásai (amelyek a század eleji
Spanyolországban tán még
szembeszökőbbek voltak, mint sokfelé másutt) zavaró, ellentmondásos, ha még nem is
tudatos tartalmakkal töltötték meg. Különben alig lenne érthető, hogy amint
lehetősége nyílik rá, az európai értékek fegyveres védelmére siet: mint Hemingway és mások, ő is önkéntesnek jelentkezik, s a
francia fronton vezet betegszállító autót. Az élet elkényeztetettje itt találkozik
az élet visszájával: nemcsak a halállal és a pusztulással, de a különböző
társadalmi osztályokkal s a brutalitással, a pöffeszkedő katonai ostobasággal, az
általa egyedül értéknek tekintett dolgok - tárgyak, eszmék, érzések -
semmibevételével. S utána, a háború utáni Párizzsal, s ami még fontosabb, a
háború utáni pezsgő és pezsgős Párizsban nemzedéke tagjaival és Gertrude Stein
bűvkörével - azokkal az emberekkel, azokkal a gondolatokkal s azzal a légkörrel,
amelyből az "elveszett nemzedék" kisarjadt és virágba szökkent. S amelyből
Dos Passos tehetsége is kisarjadt és virágba szökkent - azé a Don Passosé, akiről
sokáig azt lehetett hinni, hogy legjellegzetesebb, legmarkánsabb tehetsége ennek a
nemzedéknek. Három nekiszaladással számolt le saját széplélek-múltjával és a
háború sokkjával: Streets of Night, amely a harvardi emlékek gúnyoros-irónikus
felszámolása egy
új értékrend alapján (mint ahogy a nemzedék másik nagy tagjának:
Faulknernek is el
kellett ezt végeznie a Mosquitoesban saját korai világával, igazi hangjára találása
előtt); One Man's Initiation (amit később First Encounter címen adott ki), amely a
háború élményeinek első lereagálása; s végül a telitalálat az 1921-ben
megjelenő Three Soldiers, mely először hozza meg számára a hazai és nemzetközi
sikert. Jellegzetesen a lázadó lélek műve. S jellegzetesen a közönség-hangulatra
érzékeny, azt
szinte születése pillanatában irodalmilag megformálni tudó szerző műve. A Three
Soldiers-t megelőzte Barbusse Tüze, de szinte csak az; viszont minden utána
következő, háború ellen tiltakozó regény már Dos Passos árnyékában születik -
még az annak idején talán leghíresebb, Remarque Nyugaton a helyzet változatlanja is. A
kortársak forradalmi műnek érezték abban a forradalommal terhes korszakban; pedig ez
még inkább csak lázongó mű. Nem annyira harcos pacifista, mint amennyire
harcosan esztéta; az emberek pusztulása, lelki degradálása (amelyet pedig annyi
erővel ír meg) korántsem fáj neki úgy, nem érzi akkora veszteségnek, mint egyik
hőse, az önmagáról modellált John Andrews zeneszerző születő szimfóniájának
elvesztét. S
már ebben a regényben jelentkezik az a módszerbeli sajátossága, amellyel hamarosan a
legnagyobb feltűnést fogja kelteni: a központi hős felszámolása, az egyén helyett a
közösség középpontba állítása. Ez itt még csak félénken történik: egy helyett
három hőssel, akiknek a sorsa érintkezik, de nem fonódik szervesen egybe. De már
ezáltal is szélesebbre tudja tárni az ábrázolt társadalmi színképet, jobban ki
tudja élni bőven áradó mesélő kedvét, helyzet-teremtő invencióját; s ki tudja
próbálni, hogyan lehet három egymás mellett futó, egymást csak véletlenül
keresztező szállal az életek párhuzamos sokaságát, az élet véletleneinek
értelmetlen-értelmességét ábrázolni. S ez a sokféle újság, meg az újat újmódon
közlés szenvedélye a hangban eltakarták már itt is megmutatkozó legnagyobb
gyengéjét: a prekoncepciós és ezért ellapuló, igazi relief nélküli
lélekábrázolást.
A Three Soldiers sikerétől duzzasztott vitorlákkal tér vissza az Egyesült Államokba,
hogy új eszmei segítségével új irodalmat teremtsen. Nem tudjuk, Franciaországban
kapcsolatba került-e a kommunista párttal; de hogy őt is eltöltötte, magával
ragadta mindaz a remény, amely a nyugati értelmiség legjobbjait tömegesen sodorta
baloldalra a háború keserű tapasztalatai s az Oroszországban győzedelmeskedő szocialista forradalom láttán, az kétségtelen. Emberi útja is ezt bizonyítja:
hamarosan s a húszas éveken át szilárdan a kommunistákkal együtt harcol az
elnyomottak emberibb életéért; hol mint militáns, hol mint újságíró, legtöbbször
mint militáns újságíró vesz részt a különböző sztrájkokban és tüntetésekben
s a Sacco és Vanzetti kivégzése elleni kampánynak talán legmarkánsabb,
leglángolóbb tollú riportere és publicistája. A "Jazz-kor" Dos Passosnak a
harc kora az önfeláldozó, a nagy közösség ügyéért folyó harcé; míg
nemzedékéből mások rózsaszinű ködben járják a simit a Waldorf-Astoriában, ő a
börtönt járja meg, mint "osztályellenség''. Ezt bizonyítja alkotói útja is.
Következő műve az igazi világsiker: az 1925-ben megjelenő Manhattan Transfer
(Manhattani átkelés; korábbi magyar fordításának pontatlanabb, de a mű lényegéhez
hűségesebb címe a Nagyváros volt) egy csapásra old meg, számos, a kor
íróit-irodalmárait izgató művészi problémát. E regény ugyanabból a formai
igényből születik, mint a vele egyidőben létrejövő Hamispénzverők,
André Gide
nagy és nagyjelentőségű műve; mi sem igazolja ezt jobban, mint éppen a regény
írása közben, A Hamispénzverők naplójában leírt szavak: "Azt szeretném, ha
az eseményeket sosem mondaná el közvetlenül a szerző, hanem különböző
látószögekből (s
többszörösen) exponálnák a szereplők, akikre ezek valamilyen befolyással vannak.
Azt szeretném, ha beszámolóikban ezek az események kissé eltorzulnának: így az
olvasó érdeklődését felfokozná a helyreállítás munkája. A történet csak akkor
rajzolódik ki helyesen, ha ő is közreműködik . . . Így aztán a Hamispénzverők
történetét csak lassacskán fedezhetnék fel, olyan
beszélgetéseken át, amelyekben egyben a szereplők jelleme is
kirajzolódik. "Ugyanabból a formai igényből, de egészen más világnézeti
magatartásból: Dos Passos itt már forradalmárnak tudja magát, New York képén át az
amerikai élet totalitásának
ábrázolására tör, s a naturalisták híres "életszeletének" egy más
metszetére: az idő hosszában való metszés helyett egy ponton fit a társadalom minden
rétegén átfutó szeletre. A "hős nélküli" regény Thackeray óta kísérti az angol irodalmat; Dos
Passos
most egy csapásra úgy oldja meg, hogy közben szinte elsőként megvalósítja azt is,
amit előtte az unanimisták hirdettek s közülük csak Jules Romains próbált
többé-kevésbé létre is hozni: a kollektívum atmoszféra-regényét, melyben egy nagy
közösség élete, hangulata, "lelke" szólal meg. Formai eszközei szintén
teljesen újak; erősen érezni rajta az új művészet, az:
új technika ihlető hatását: képei már film-ihlette képek, tempója a film-montázs
ütemét igyekszik (s nem is sikertelenül) szavakkal visszaadni. A némafilm korának
regénye ez, a némafilm ihlette regény, mely majd hamarosan és erősen visszahat a
filmformálásra is.
Hogy korrajza és társadalom-analízise megfelel-e a történelmi és szociológiai
valóságnak, azt döntsék el a történészek és szociológusok ; hogy
emberábrázolása, jellemrajza közelebb esik a naturalizmus kimunkálta eszközökhöz,
bár egy szárazabb, objektívebb (sőt objektivistább) modorban, melynek még nagy
jövője lesz - azt a kortársak éppúgy érezték, tudták, mint ahogy előttünk ma
már világos. Mégis: nagy monumentum ez a regény, sokak szerint Dos Passos legjobb
regénye; mindenesetre - s ezt tán az utókor biztosabban érzi, mint amennyire a
kortársak sejtették - hangulatilag hü és maradandó képe annak, amit az
irodalomtörténet "Jazz-kor"-ként szokott emlegetni, annak a lihegő, lázas,
önmaga felismerése és elveszejtése mámorában fürdő, sürgő-forgó világnak, ami
az Egyesült Államok volt az első világháború és a nagy gazdasági válság
között.
A Manhattan Transfer hozta meg az igazi világsikert írójának: Moszkvától Tokióig;
Los Angelestől Isztambulig mindenütt siker volt, nevét mindenütt a haladó irodalom
élvonalába írta. Nemcsak azért, ami elődeinek is varázsa, sikere titka volt: Sinclair Lewis, Upton Sinclair világsikert értek el azzal, hogy azt
a különös, egzotikus világot, ami az európai olvasó számára a korabeli amerikai
társadalom volt, közel hozták. Ez természetesen a Manhattan Transfer sikerébe is
belejátszott, hiszen ezt a különösséget még furcsább, lihegő tálalásban, a
közvetlen élménynek s ugyanakkor a közvetlen élményhez vezető nagyobb olvasói
erőfeszítésnek a felfokozott varázsával adta; e különös világot már nemcsak a
környezeti-technikai külsőségek modernsége, de irodalmi köntöse, sosem látottan
újszerű modernsége is tolmácsolja. Az író s gyorsan szaporodó tábora számára a
Manhattan Transfer nem beteljesülés volt, hanem ígéret; s Dos Passos ezt az ígéretet
igyekezett is sürgősen
beváltani. De nem aprópénzre: ha a Manhattan Transfer már meglepett tágasságával,
lihegő, de tág lélegzetével, az utána következő nagy mű, The 42nd Parallel
(magyarul 42. szélességi fok címen jelent meg) ezt még fokozottabban kiteljesítette.
S külön említeni a 42nd Parallelt valójában méltatlan dolog: hiszen eleve része egy
nagy trilógiának, az U.S.A.-nak, melynek egyes részei lépésről lépésre készültek
természetesen, de egy nagy terv, egy nagy és egységes koncepció részeiként,
amelyet a technikai megoldások sajátossága is összeötvöz. A 42nd Paralel 1930-ban
jelent meg; az 1919 - a második kötet - 1932-ben; s a záró The Big Money 1936-ban,
hogy két év múlva együtt, egységesen, az U.S.A.-trilógiában lássanak
napvilágot. Rosszmájúan s igazságtalanul azt is lehetne mondani hogy az
U.S.A.-trilógia csak grandiózusra duzzasztása annak a témának és eszköz-tárnak,
amellyel Dos Passos először a Manhattan Transferben ért el sikert. Hiszen megint a
századfordulótól a 3o-as évekig viszi a társadalom extenzíven totális
ábrázolását, s ezt mellbevágóan új irodalom-technikai
eszközökkel oldja meg. De ezt állítva igazságtalanok lennénk: míg az első regény
- a film-montázs-technikai és a joyce-i tudatáram-technika ravasz elegyével - egy
város világát próbálta megragadni, addig az U.S.A. három kötete a világot - vagy
legalábbis az Újvilágot, s itt a "legalábbis" szinte önmagát gúnyolja ki
- szorítja fedelei közé. Valóban világot átfogó lendület és pátosz mozgatja az
író tollát: alakok, sorsok, helyzetek és végzetek számlálhatatlan tömegével
találkoztatja olvasóját, akit a cselekmény nyugtalanul dobál a két óceán között
abban az emberöltőben, amely a szerző fiatalságának kora, amely a
kortárs-olvasók emberöltője, s amelyről valamennyien érzik, hogy az emberiség
sorsának döntő meghatározója, új útra indítója vagy kisiklatója. Dos Passos ekkor
még szilárdan hisz abban, hogy a kor, amely a századelő felelőtlenségében a
világháborút, a világháború véres görcseiben a szocialista forradalmat vajúdta
ki, az emberiség sorsának új útra indítója. Regénye pátosza részben a feladat
nagyságából adólile: immár szinte félszázada kísért az igény az irodalomban,
hogy végre a sok partikuláris érdekesség után az Egyesült Államok totalitása
szólaljon meg egyetlen nagy lélegzetű regény-koncepcióban; Thomas Wolfe pátosza és
erőfeszítése is efelé a cél felé feszül. Másrészt viszont - s tán nagyobbrészt
- e pátosz és lendület forrása a
világnézetre-találás öröme: az U.S.A.-ban a szerző közvetetten kifejeződő, de
szilárd meggyőződése szerint a társadalom rákfenéje a nagytőke, mely minden
nyomornak, szenvedésnek az előidézője és haszonélvezője, s a társadalom reménye
az elnyomottak és kizsákmányoltak összefogása, harca. De e hit és meggyőződés,
bár szinte minden sorából kiolvasható,
seholsem fejeződik ki az író közvetlen véleményeként: technikai újításai
továbbfejlesztésével az objektivizmus látszatát is továbbfejlesztette Dos Passos.
Sosem kommentátora az eseményeknek, csak lejegyzője, legtöbbször szilzár, riporteri
stílusban; pártossága az összképből bontakozik ki, nem nyilatkozataiból. Az
összkép viszont valóban igen összetett kép: nemcsak azért, mert a felvillantott vagy
nyomon követett életek, sorsok tömege, mely már az előző regényben is kábitóan
hatott, itt még meghatványozódik, hanem azért is, mert az ott még egységes - bár
különböző elemekből összeálló, de egybeötvözött - hang, előadói modor itt
már részeire bomlik s ezáltal sokszorosan bonyolulttá válik. Az U.S.A. egységes nagy
folyama négy, egymást
sokszorosan metsző, de össze nem olvadó áramból tevődik össze: a regényenként
öt-tiz főalak (és számtalan mellékalak) sorsának narrativ nyomonkövetése közben
(vagy mellett vagy felett: tetszés szerint) a "főcímek" (Newsreel) szakaszai
a korfestés feladatát látják el: politikai hírek, bűntények, slágerek, hirdetések
festik alá a történéseket, mint ahogy a nyitva felejtett rádió váltakozó műsorai
beleszólnak az emberek mindennapi életébe; a "fotó-szem" (Camera-eye) egy e
korban felnövő magányos művészlélek szakadatlan tudatáramainak általában ritmikus
próza-versben való megjelenítése; s az
"életrajzok" (Biographies) a korra jellemző jelentős emberek, politikusok,
filmsztárok, szakszervezeti vezérek, bűnözők ragyogóan megformált,
együttérzéssel vagy szeretettel, de a legtöbbször gúnnyal és megvetéssel
töltött, az életpálya látszólag objektíven beállított miniatűr
jellemzései-remeklései. S ha ehhez hozzávesszük még, hogy már az egyes regényekben
is az életpályák érintkezve bár, de egymástól többé-kevésbé függetlenül
futnak, s egyik-másik főalak a többiek sorsában mint jelentős vagy jelentéktelen
mellékalak bukkan fel, hogy az újabb regények újabb alakokat állítanak a
középpontba, de nem ejtik el végleg, vagy csak ritkán a már korábban felbukkantak
élet-fonalát - körülbelül körvonalaztuk, ha nem is írtuk le azt a
formális, vagy technikai gazdagságot, amely ezt a regényt jellemzi; s talán
érzékeltetni tudtuk ezáltal azt a rendkívüli szerkesztési biztonságot, azt az
áradó fabuláló készséget, s az élet sokrétűsége és sokszínűsége iránti
kíváncsi érdeklődést, mely
legteljesebben és leghitelesebben Dos Passosnak ebben a regényében bontakozik ki, de
amely egész művészi életpályáján sem hagyja cserben. Mert az életpálya útja - s
vele a művészi kiteljesedés vonala - hamarosan megtörik. A militáns részt vesz a
spanyol polgárháborúban a köztársaság oldalán - s onnan súlyos politikai sebbel
tér vissza. Mint tudjuk, ebben nincs egyedül: a spanyol köztársaság oldalára álló
írók nem is csekély része eszmében-lélekben felvértezetlenül került szembe azzal
a komplikált és gyötrelmes valósággal, amelyet nemzeti és nemzetközi téren a
spanyol polgárháború jelentett; nem egy közülük ebből a következtetést nem
magára, hanem az általa addig támogatott kommunista mozgalomra vonta le. Malraux és
Silone,
Koestler és Orwell, Hemingway és Dos Passos - más-más
módon, más-más színezettel s erősen különböző virulenciával, de valamennyien a
spanyol polgárháború élményei kapcsán fordultak el a kommunizmustól. S Dos Passos
pálya-alakulása itt megint többet jelez, mint pusztán egy ember élet- és alkotói
útjának képét: a maga módján tipikus. Amint arra a modern angol-amerikai regényről szóló művében Walter Allen is rámutat, Dos Passosban ekkor a
kommunista korszaka előtti ideológiai állapota támadt fel: a már a Three Soldiersben
érzékelhető anarchista teljesedik ki következő regényében. Most már tíz évre van
szüksége ahhoz, hogy újabb trilógiáját megírja: a District of Columbia ugyan
elutasítja még a fasiszta megoldást
(Number One), de éppoly szenvedélyesen a kommunista megoldást is (Adventures of a Young
Man), s mindvégig s a legnagyobb szenvedélyességgel támadja a
"főellenséget", a szervezett államhatalmat, konkréten ekkor a roosevelti
politikát s elsősorban a New Dealt (The Grand Design). Ez a trilógia a korábban
kialakított technikai módszerekkel viszi el alakjait
a harmincas évektől a második világháború küszöbére - és sodorja szerzőlét a
kortárs-irodalom élvonalából a "futottak még" zagyva seregébe. S e szinten
aztán a regények további özönben ömöltek: Chosen Country, Midcentury, Most Likely
to Succeed, The Great Days; "Umwertung aller Werte", a hajdani
világforradalmár, az újabbkori anarchista az idők előrehaladásával már a fennálld
társadalmi rend apologétájává - és a legszerényebb társadalmi haladás keserű és
sértett ellenfelévé - válik, antikommunizmusában a regénybe öltöztetett
denunciálástól sem riad vissza a maccarthyzmus legsötétebb
éveiben, hogy végül - amint legjobb kritikusa, Maxwell Geismar meggyőzően kimutatta -
a rosszemlékű hadügyminiszterben, Forrestalban találja meg emberideálját és eszmei
fároszát, Rooseveltben pedig a Gonoszt, aki féktelen hatalomvágyában előbb
Európát, aztán a világot s benne az Egyesült Államokat kiszolgáltatta a
bolsevizmusnak. Azt hiszem, nem érdemes elidőzni e kép valóság-értékének elemzése
mellett. De amellett egy percre igen, hogy a kő, ha eldobták, megállíthatatlanul gurul
lefelé; s hogy a világnézet sarkonfordulása az emberben lakó művészt is
kifordította sarkaiból. Aki hajdan a legnagyobbra tört, visszazuhant szinte egy
pillanat alatt a naturalista bestseller szintjére, s ott tenyészett tovább egyre jobban
elszürkülve, egyre jobban
elérdektelenedve, egyre groteszkebben, egyre dühödtebben. Aki úgy indult, mint az
"elveszett nemzedék" zászlóhordozója, akinek a neve előbb volt minden
szájon, mint akár Hemingway-é, akár
Faulkneré vagy Thomas Wolfe-é, aki fénykorában
még Scott Fitzgeraldot is elhomályosította, most hirtelen mindezek - sőt saját
tanítványai és utánzói - mögé is került. Umwertung aller Werte? Azáltal, hogy
megtagadta a maga által elfogadott értékeket, saját értékeitől is megfosztotta
magát; formailag- művészileg megújulásra képtelenül, saját korábbi eredményeit
alacsonyabb-olcsóbb szinten reprodukálva vegetált, a nemzeti irodalom margóján, a
világirodalomban létét vesztve. Persze a későbbi fejlődés fényében visszanézve a
pálya korábbi, felfelé menő szakaszára, abban már számos jelét láthatjuk a
később rákosan elterjedő tendenciáknak. Pálfordulását lényegében jóhiszemű
tévedésre is redukálhatnók: Dos Passos egy ideig azt hitte, kommunista lett, pedig
sosem volt más, mint anarchista lázadó. Az volt a Three Soldiersben is: az esztétikai
értékek pusztulása jobban izgatta, mint az emberi életeké; a hadsereg ostobasága és
brutalitása, "szervezett barbársága" jobban felháborította, mint a háború
ténye. Az, ami az U.S.A.-ban forradalmi hitnek látszott, sokkal inkább volt egyfajta
társadalmi fatalizmus: a kapitalizmus minden baját és bűnét látva,
mintegy a transzcendens igazság nevében azt pusztulásra ítéltnek is látta s a
pusztulás eszközét a munkásosztályban; s amikor a munkásosztály ezt a
várakozását nem teljesítette rövid lejáratra s az ő elképzelései szerint, a
transzcendens igazság visszafordult, a Jó és Rossz manicheista harca megmaradt, csak
tábort cserélt. Ezt látva - s ezt a sikerült és jelentős művekben is látva -
tetszik groteszknek, ha valaki ma még Dos Passosszal kapcsolatban "proletár
irodalomról" beszél (mint Jacques Cabau a modern amerikai regényről szóló,
egyébként szenvedélyesen reakciós művében, La Prairie perdue-bem): az sosem volt, ha
az
írót s műveit egy ideig a mozgalom a magáénak tudta is, s ha c művek java objektíve
valóban a mozgalom érdekeit szolgálta is. Ha sem proletár irodalom, sem szocialista
irodalom ez soha nem volt, annak legmélyebb oka korántsem szerzőjük későbbi
életútjában rejlett, hanem saját legbensőbb tulajdonságaiban. Elsősorban
humanizmus- nélküliségében, A társadalmi igazságtalanság ellen lázadt - de nem a
kiteljesülni nem tudó emberség nevében, hanem valami transzcendens igazság
védelmében; az emberről, bármely osztályban vagy helyzetben legyen is, jó
véleménye soha nem volt. Amint Maxwell Geismar kimutatta, jellemei skálaíja a
gyöngétől az erkölcstelenig terjed: erőt, tisztességet, erkölcsi integritást
felmutató alakkal műveiben nem találkozhatni. Ez természetesen több, mint egy hamis
prekoncepció következménye: ez az író legmélyebb, legbensőbb világlátásának
művészi lenyomata. Mint ahogy az is, hogy műve tanúsága - tehát az író látása -
szerint, amint Willard Thorp jellemezte, nincs sajátos egyéni jellem, egyéniség: az
egyén csak társadalmi relációban létezik, e reláció határozza meg; másképpen
fogalmazva, a társadalom nem öntörvényű szubjektumokból áll, akikre amaz hatással
van, hanem a szubjektum kizárólag és közvetlenül a társadalom terméke. Ebbe a
logikai sorba illeszkedik azután két további következés: egyfelől, hogy az író
figyelmét igazán a társadalom köti le, s a lélek, a jellem, a belső fejlődés ha
valamennyire létezik is, csak másodlagos vagy sokadlagos a számára; másfelől pedig,
hogy ha a fennálló társadalmat elutasítja, termékeit és függvényeit: a benne levő
embereket is el kell utasítania. S ez megint visszavezet ahhoz, amit már mondottunk:
még progresszivitása sem humanizmusból fakadt, hanem a szervezett társadalmat
elutasító lázadásból; az emberek felé nem a szeretet fordítja, hanem a társadalom
s emberi termékei iránti undor. Ebbe jelentősen belejátszik az is, hogy nyomonkövetve
alakjai sorsát, szinte mindenütt ugyanarra az alapképletre bukkanunk: a gyermekkor
édenéből kivettetve, a felnövekedés maga a bűnbeesés, mely - ideálokért küzdve
vagy az érvényesülésért könyökölve - a lelki degradációhoz, boldogtalansághoz
vezet. S mint ahogy nincs nála integer jellem, úgy nincs nála kiteljesülő, boldog
szerelem sem; a regényeiben szövődő-bomló viszonyok ideig-óráig kábítanak, de
mindig keserű szájízt vagy roncsolt lelket hagynak maguk után.
|
|
Mindez sem nem nagyon új, sem nem nagyon mély: ha legjobb regényeit ízeire bontjuk,
egy a részletek gazdagságával kábító, de alapjában sekélyes naturalista
látásmódra és írásmódra bukkanunk. Naturalista, de teljesen új eszközökkel -
ebben az
ítéletben egymástól időben s ideológiában oly távol álló kritikusok értenek
egyet, mint Szerb Antal és Lukács György. S ezeknek
az eszközöknek: a tudatáram, a kollázs, a montázs, a filmvágás irodalmi
alkalmazásának köszönhette, hogy technikáját összetévesztették világnézetével,
forradalmi művészetről beszéltek az esetében, holott legfeljebb az írásmódszerek
terén
volt valójában forradalmasító hatása. (Az egyébként külön iróniája a sorsnak, s
a forma és tartalom organikus egységének szép példája, hogy ezek a módszerek
forradalmian újnak addig hatottak, amíg többé-kevésbé forradalmi tartalmakat
hordoztak: felfelé ívelő és a politikai baloldallal együtt menetelő, annak eszméit
és hiteit hirdető művei hatottak írástechnikailag és csak azok; hiába használt
később ezekhez hasonló vagy más megoldást, azok már nyom nélkül múltak el.) Mert
amit az írás módszerében hozott, az alapvetően új volt és erősen hatott. E hatás
máig ér - sokszor talán még olyanoknál is felfedezhető, akik maguk őt már nem is
ismerik, akik ezt a hatást közvetve kapják. S hogy ilyen erős hatással lehetett,
abban nagy
segítségére volt tehetsége egy - hiányossága: az, hogy az írásnak inkább
technikusa, mint stílusművésze volt. Ez is megkülönbözteti, s hátrányára, olyan
kor-, pálya- és honfitársaitól, mint Hemingway vagy
Faulkner; még akivel valamivel
több a rokonsága, Thomas Wolfe is százszor inkább művésze a nyelvnek, aggódó
munkása a stílusnak, mint Dos Passos. De technikai újításai és azok eredeti
kombinációi rendkívül jelentősek, eredményükben is, hatásukban is: ezekkel takarta
el sokáig és sokak előtt naturalista lényegét regényeink;, ezekkel valósította meg
előtte ismeretlen módon egy korszak légkörének
megjelenítését, s ezekből bontakozott ki, közvetlenül vagy közvetve, számos új
áramlata a regénynek. Lukács György Az esztétikum sajátosságaiban egy, látszólag
odavetett megjegyzésében rendkívüli jelentőségét tulajdonit Dos Passos
művészetének: ő benne látja a pillért, mely a naturalizmus megújulásának az
útján Zolától Robbe-Grillet-hez vezet, mert ő
talált rá először az eldologiasodott világ montázs-ábrázolására. S talán ennek
tulajdonítható rendkívüli hatása a nemzetközi kortárs-irodalomra - s az európaira
még erősebben, mint az amerikaira, bár befolyása ott sem lekicsinyelhető. Már
jeleztem azt a Dos Passosban mindjárt hangjára találása után felbukkanó ambíciót,
amely az U.S.A.-ban öltött félreérthetetlenül testet, hogy regényeivel "Amerika
bárdja" akart lenni. Az igény s az eszmény Whitmantól s Whitman teljesítménye
csodálatából fakadt, mint ahogy Whitman humanista
panteizmusának modern változata vonzhatta a Párizsba tévedtet az unanimizmushoz,
hiszen az unanimizmus legmarkánsabb francia egyénisége és programalkotója, Jules
Romains is közvetlenül erős Whitman-hatás alatt állott a század elején. Így
kezdődik el az a különös-izgalmas menüett (C. F. Green szellemes meghatározását
alkalmazva egy új jelenségre), amelyet a huszadik században a francia és amerikai
írók járnak egymás körül. Whitman befolyásolja Jules
Romains hangratalálását, az unanimizmus születését; az un animizmus és Jules
Romains első nagy regénye, a Psyché Dos Passost és a Manhattan Transfert ihleti, hogy
ezek meg elsőrendűen befolyásolják magának Jules Romains-nek az Hommes de bonne
volonté-sorozatát és Aragon Bázeli harangokjának születését éppúgy, mint majd
később Sartre Les Chemins de la Libertéjét - s
előtte és talán még határozottabban érzékelhetően Döblin Berlin Alexanderplatzát
- hogy igazán csak a legemlékezetesebbeket próbáljuk meg felsorolni vagy legalább
jelezni. S hatása az amerikai prózairodalomban legalább ennyire
érezhető és nyomonkövethető: Steinbeck Érik a gyümölcse éppúgy nem - vagy nem
úgy - született volna meg nélküle, mint az újabb irodalomban Norman Mailer Meztelenek
és holtakja- s tulajdonképpen a dokumentum- vagy jegyzőkönyv-regény előképe is Dos
Passos volt. S akármilyen lett is a további útja az írónak, akármi legyen is
utólagos véleményünk a regények értékeiről vagy inkább gyöngéiről - szabad-e
figyelmünkből kirekeszteni egy művet, sőt mű-sorozatot, amely ilyen erős, tartós
és számos alkotóra és irodalomra kiterjedő hatást tudott gyakorolni? S a hatások és
befolyások kérdését a fenti futó felsorolással korántsem zártuk le. Valójában
még nem ismerjük kielégítő módon azoknak az elméleteknek, proklamációknak,
manifesztumoknak és írói programoknak a körét, amelyek a tízes-húszas években a
"kollektív regény" programját hívták, hirdették. Ennek az igénye ezekben
az években a baloldali irodalmi körökben Nyugaton is, a Szovjetunióban is "a
levegőben volt": mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a Manhattan
Transfer megjelenésével egyidőben születik meg nemcsak a Hamispénzverők, amelyre
már utaltunk (s amely más oldalról tartja Dos Passos regényével a rokonságot), hanem
Pilnyák annak idején híres, azóta kissé feledésbe merült regénye, A Volga a Káspi
tengerbe ömlik, mely az amerikai író módszereihez nagyon hasonló írói megoldásokra
bukkant, pedig egyidejűségük okán közvetlen egymásrahatást feltételezni
természetesen lehetetlen. S mindezek végiggondolása után, ha visszatérünk a kezdeti
kérdésfeltevéshez, melyet Szerb Antaltól idéztünk, talán könnyebben s
határozottabban válaszolhatunk. Dos Passos haladó korszaka három nagy regényének, a
Three Soldiersnek, a Manhattan Transfernek s az U.S.A.-nak minden bizonnyal nagyobb az
irodalomtörténeti jelentősége, mint az esztétikai értéke; de e három közül
éppen a középső, a Manhattan Transfer járt legközelebb ahhoz, hogy saját korán
túl is érvényes, valóban tartós művészi értékké válj élc. Ma, "szűz
szemmel" olvasva, ezek a regények már megsápadtak talán, legnagyobb s a
maguk korában mellbevágó vívmányaik felszívódtak az irodalom átlag-közegébe;
narráció-bontásban, tudatáramban, szexuális merészségben és
szimultanizmusban
már sokkal többet, ravaszabbat és nehezebben felfoghatót láttunk és látunk, mint
amit Dos Passos valaha is elgondolni tudott. Aki annak idején minden kortársát maga
mögé szorítani látszott, ma már jóval mögéjük szorult az olvasók
értékrendjében; aki annak idején egyenlő rangú társként látszott mérkőzni
Joyce-szal s a "kollektívum" megszólaltatásával kétvállra fektetni a
szélsőséges individualistát, ma már inkább csak a joyce-i eszközök hígított
felhasználójának tetszik, akit amaz lélekismeretben s mesterségbeli bravúrban messze maga
mögött hagyott. Mégis, és hatásán túl is: aki valaha is ismerni kívánja a kort,
amely a századfordulótól s nagy gazdasági válságig terjed, s azt az ember-, táj-,
szokás- és hit-konglomerátumot, amely az Atlanti és a Csendes Óceán között terül el s amelyet
Egyesült Államoknak hívnak, nem kerülheti el Dos Passos műveit, nem lehet meg a
belőle kiolvasható tanulságok nélkül. Jelentős dokumentumok ezek az alkotások,
melyek jelentőségét nemcsak dokumentum-voltuk adja, hanem mesterségbeli újdonságuk,
sokirányú úttörésük is. S ezek révén az író és a műve tovább él - olyanokban
is, akik tán hírét sem hallották; megérdemli hát, hogy mindenki ismerje a hírét,
eredményeit és kísérleteit, s így felismerhesse azokat a késői utódokban is, akik
néha tán maguk is jóhiszeműen vélik, hogy felfedeztek
valamit -amit pedig jóval előttük Dos Passos fedezett fel, s ha kérészéletűen is,
de nagy és visszhangos sikerre vitt.
NAGY PÉTER
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu