Borges: Az elágazó ösvények kertje
Jorge Luis Borges napjaink egyik legérdekesebb írója.
Elbeszéléseinek megjelenése, rétegezettsége anynyira sajátos, hogy Borgest nehéz
volna rokonítani bárkivel is. Vagy talán éppen túl könnyű? Az elágazó ösvények
kertje — ez a tipikus Borges-írás - ugyanis első pillantásra egyszerűen bűnügyi
történet, s ezek szerint Borges korunk egyik legnépszerűbb műfajához
kapcsolódik, vagy hogy a magas irodalom körében maradjunk, mondjuk a
detektívregény megteremtőjének, Poe-nak a követője. De másfelől minden
Borges-írás, így ez is, rengeteg műveltséganyagot görget, kötődnie kell tehát
ahhoz a fajta elbeszélő-irodalomhoz, mely az esszét beépíti szövedékébe; innen
nézve Borges rokonítható tehát például Thomas Mann-nal. Feltűnik azután az
argentin író sok elbeszélésében az útvesztő, pontosabban az úttévesztés témája —
ebben a novellában konkrétan is szó esik többféle labirintusról —, adódik tehát
mindjárt az összehasonlítás Alain Robbe-Grillet-vel, az Útvesztő alkotójával.
Témája azután Borges majd minden elbeszélésének magának az írásnak, az
alkotásnak a belső, egyszerre technikai és világnézeti problematikája, amely
ugyancsak folyvást visszatérő motívum a modern irodalomban, példának nevezzük
itt meg André Gide-et. Allan Edgár Poe, Thomas Mann, Alain Robbe-Grillet, André
Gide — ne folytassuk tovább —, de hát mi közöset lelhetünk ezekben az egymástól
olyannyira elütő írókban? Keveset, alkotói módszerük inkább kizárja egymást.
Borgesnél viszont mindeme jellegzetességek együtt és egyszerre vannak jelen,
méghozzá hibátlan egységbe szerveződve. Különös ötvözet, mely valóban
egyedülállóvá teszi az argentin elbeszélőt. De ugyanez az összetettség teszi,
hogy Borges oly izgalmas és vonzó írásai sohasem könnyen értelmezhetők.
Borges azok közé tartozik, akik — talán a fentiek érzékeltetik némileg —
radikálisan újítanak a műfajon. Egy lényeges dologban azonban Borges eltér az
újítók többségétől, abban méghozzá, hogy — akárcsak például a magyar irodalomban
Ottlik Géza — nem mond le a cselekmény, a történet varázsáról. Vagyis
ragaszkodik a művészetnek ahhoz a kettős funkciójához, amelyről semmiféle
elemzésnek nem szabad megfeledkeznie, t. i. hogy a jelentésekben gazdag,
létfontosságú kérdéseket fölvető irodalom egyúttal esztétikai élvezet
megteremtője is. S az esztétikai örömöt megteremtő elbeszéléselemek közül minden
bizonnyal a legelső a feszültséggel teli, fordulatos fabula.
Borges novellája — kivéve ama néhány bevezető sort, mely időben és térben
elhelyezi, vagy legalábbis látszólag elhelyezi a történetet — Yu Csun doktor „
tollba mondott, átolvasott és aláírt" vallomása. Néhány apró fogással (amelyek
egyébként, nyilván szándékosan, a 18. századi regények hasonló fogásait idézik)
az író igyekszik dokumentumnak föltüntetni a történetet: egyrészt a kínai tanár
vallomását egy konkrét, első világháborús eseményhez kapcsolja, másrészt
lábjegyzetben a vallomás kiadójáról beszél, s nyilván ennek a feltételezett
kiadónak tulajdonítja azt a közlést, hogy Yu Csun kézirata nem teljes, „az első
két lap hiányzik".
Az olvasó tehát úgy kezdhet bele Yu Csun doktor históriájába, hogy feltételezi —
többé-kevésbé biztos benne — megtörtént eset beszámolóját kapja. S már az első
mondatok azt sejtetik, hogy titokzatos, gyilkosságokkal fűszerezett bűnügyről
fog majd hallani, amely valamiképpen befolyásolta az első világháború egyik nem
is lényegtelen csatáját. Minden együtt van itt, ami az átlagközönség
érdeklődósét felcsigázhatja; Borges azt adja elénk, amit a nagy példányszámú
napilapok és magazinok előszeretettel éa szenzációs tálalásban közölnek, ami
példányszámukat megnöveli:
olyan véres és titokzatos akciót, mely meghatározza vagy módosítja a történelem
menetét. Első pillantásra úgy látszik — később erre még visszatérünk —, hogy a
novella ennyit akar majd közölni, semmi többet.
Mit tudunk meg ezen kívül az első mondatokból? Hogy Madden kapitány, az Angliát
szolgáló ír, már megölt egy német kémet, s most, telefonon, halállal fenyegeti a
másikat is, magát Yu Csunt. A helyszín Anglia, a doktor tehát komolyan veszi a
fenyegetést. Fél Maddentől, s legfőbb problémája: miként tudathatja németországi
főnökével a háború kimenetele szempontjából fontos titkot.
A történetet maga Yu Csun írta le, tehát eleve tudhatjuk: Madden kísérlete
kudarccal járt. Egy közbeszúrt mondatban, mely a múltba beleviszi az elbeszélés
jelenét, az elbeszélő nyomatékosítja ezt — „most már nyugodtan beszélhetek
rémületről, most, amikor kijátszottam Maddent", vagyis megnyugtatná a sorsáért
aggódó olvasót, ha nem folytatná rögtön ekképpen: „most, hogy nyakam már kötélre
vár". A történet kiindulópontja és végpontja tehát ezzel már adott, mégsem
szűnik az olvasó izgalma: hogyan menekült meg Maddentől Yu Csun ? S miért vár rá
kötél? S ha egyszer megmenekült, vajon nem menekülhetne-e meg újból?
Feszültséggel telve várjuk tehát a továbbiakat. Megtudjuk, hogy Yu Csun nem csak
Madden elől menekül, hanem egyúttal módot akar találni, hogy fontos értesülését
Berlinbe továbbíthassa. E helyen a beszámoló nem olyan pontos, mint megelőzőleg:
„A telefonkönyvből megtudtam az egyetlen ember nevét, aki üzenetemet
továbbíthatja; Fenton külvárosában lakott, alig félórányira vonaton." A
szándékosan hiányos információ beleillik a bűnügyi történet folyamatába, a
feszültség fokozásának hagyományos eszköze.
A következő fontos motívum a fabulában: Madden kapitány fut a vonat után, de nem
éri el. Közben Yu Csun a gondolatairól is beszámol; egyre sűrűbben tűnnek fel
olyan „szabad motívumok", amelyeknek a bűnügyi história alakulásához nincsen
közük. Már előbb szó esik arról, hogy a doktor nem meggyőződésből kémkedik kínai
létére a németeknek. A vasútállomáson vonatáról leszállva gyermekek igazítják
útba: kitalálják, hogy Stephen Alberthez készül (meglepő, de nem valószínűtlen,
hogy kitalálják, hiszen kínaival van dolguk), s útmutatásuk hosszú gondolatsort
indít el Yu Csunban, melynek lényege dédapja működése s a labirintus. Az olvasó
figyelme máris megoszlik, a novella súlypontja mintha máshová helyeződne át. A
történetét visszaidéző Yu Csun itt mintha megfeledkezne a kémhistóriáról,
amelyhez hozzájárul az újonnan fölbukkant szereplő, Stephen Albert, a sinológus
alakja is. Pontosan a novella közepén járunk.
Kémhistóriát kezdtünk olvasni, itt viszont a novella egyszerre átbillen egy
másik világba; attól kezdve, hogy Yu Csun Ashgrove állomáson a vonatról
leszállt, egy másik fabula kezd kibontakozni, a szabadnak hitt motívumokból egy
másik asszociációs sor épül. Az olvasó figyelmét teljesen leköti Yu Csun
dédapjának, a tudós Csui Pennek titokzatos históriája, amely egyébként ugyancsak
gyilkossággal ér véget, hiszen ezeken a lapokon az elbeszélő és vendéglátója
értelmezési kísérleteit követhetjük. Itt kap funkciót először a novella címe, s
ez a cím. Az elágazó ösvények kenje, rögtön ad konkrét s egyúttal átvitt
utalásokat is, mert egyfelől Stephen Albert házának kertjére mutat, másfelől a
dédapa könyvére s az abban kifejeződő világfelfogásra. A novellának ebben a
szakaszában, a közlekedőedények működésének törvénye szerint, a két fabula
arányai teljesen megfordulnak: a kínai történet uralkodik, s az eredeti
kómhistóriát építő motívumok csak elvétve bukkannak föl.
Próbáljuk meg mégis előbb az első történetet végigkövetni. Az üldöző Madden
kapitányt Yu Csun a
londoni állomáson rázta le, de már ott tudta, negyven perc múlva indul a
következő vonat. A leszálláskor érzett pillanatnyi ijedelme után feledni látszik
a veszélyt, teljesen elmerül a kfnai rejtélyben, csak jó idő múlva —
feltehetőleg negyven perc elmúltával — oszlik el „zsibongása", „könnyű
lidércnyomása", mely az Alberttel eltöltött időszakot jellemezte. A fikción
belüli fikció itt eltűnik, megjelenik az üldöző, s Yu Csun, akit szorongat az
idő, végrehajtja tervét: előveszi revolverét, és lelövi Albertet. De eredménnyel
csak akkor járhat, ha le is tartóztatják, mert a gyilkossággal — mint állítja —
egyetlen célja volt: „hogy valamiképpen rámutassak fa háború hangorkánján
keresztül) arra a városra, amelynek Albert a neve, és erre csak egy módot
találtam: megöltem egy Albert nevű embert".
Ezért mondhatja a narrátor, hogy a többi már nem számít — „Madden berontott,
letartóztatott. Kötél általi halálra ítéltek." A kémtörténet tehát, úgy látszik,
ezzel lezárult; Yu Csun, a német kém, továbbította értesülését Berlinbe, ennek
következtében lebombázták a nevezett várost, de a kém végül mindezért életével
fizet. A novella gerincét adó, a feszültséget mindvégig fönntartó kémtörténet
ezzel lezárult. De akkor miért a közbevetett hosszú és bonyolult labirintustéma?
Csak illusztrálná a kémhistóriát? Nem valószínű, s ha még egyszer — figyelmesen
— megnézzük a novella záró motívumát, akkor épp ellenkező eredményre jutunk.
Hiszen itt — könnyű átsiklani fölötte — egy logikai képtelenség rejlik: a város
lebombázását ugyanazok az újságok közlik, „amelyek feladták Anglia lakóinak a
rejtvényt: egy Yu Csun nevű ismeretlen meggyilkolta Stephen Albertet, a tudós
sinológust". Vagyis a narrátor nem mondhat igazat, vagy hazudik, vagy
képzelődik, hiszen a gyilkosság hírének meg kellett volna előznie a bombázást.
Így az egész kémhistória hitelét veszti.
Újra kell tehát olvasnunk a novellát, ha az egészet nem is, de legalább a
labirintustéma felbukkanásának pillanatától. Miért ölte meg Yu Csun a tudós
sinológust? S hogyan került egyáltalán hozzá? Mindenesetre az elbeszélés
szerkezetéről máris kezdünk képet nyerni: a kémtörténetet követve az olvasó
zsákutcába jutón, ahonnét vissza kell fordulnia, ha valahová ki akar jutni. Első
pillantásra két megoldás kínálkozik: az egyik, hogy Yu Csun más okból gyilkolt,
s a kém-história előadásával önzetlen hősnek akarja föltüntetni magát, a másik,
hogy a kínai tanár egyszerűen őrült, aki a kor mitológiájának darabjaiból a maga
sajátos logikája szerint állít össze kalandos históriát.
De nézzük még egyszer magát a novellaszöveget. Akármilyen figyelmesen olvassuk
is, nemigen találunk sehol olyan előre utaló motívumot, mely az említett két
megoldás valamelyikére utalna. A kínai ki akarná rabolni talán Stephen Albertet?
Lehetetlen, hiszen a halálos lövés akkor dördül el, amikor Madden már az
ösvényen közeledik. Őrült volna ? Semmiféle jel sem utal rá, hacsak nem a
bombázás és a gyilkosság hírének az újságban történt megjelenésével kapcsolatos
logikai csúsztatás. Akármerre próbálkozunk tehát, „nincs semmi kiút". Más szóval
Az elágazó ösvények kertjének cselekményes rétege pusztán játéknak bizonyul:
valósághű látszatát maga a novella cáfolja. A cselekmény borgesi funkciója ezek
szerint kettős: egyrészt az olvasó érdeklődésének fönntartása, másreszt viszont
a valósághű történés lehetőségének a cáfolata.
Ezt mondja legalábbis maga a novellastruktúra, s ezzel máris ráirányítja a
figyelmünket a másodlagos fabulára: az elbeszélő dédapjának a történetére. Csui
Penről annyit tudunk meg, hogy kormányzó volt, „és azért mondott le a
hatalomról,hogy megírjon egy regényt, és felépítsen egy labirintust, amelyben
mindenki eltéved". Csui Pent, aki az elágazó ösvények kertjének közepén álló
pavilonban ír tizenhárom éven át, meggyilkolják, s így műve befejezetlen marad. A rejtélyt, amelyen a dédunoka Yu Csun az ashgrove-i állomástól Albert
háza felé menet töpreng, az őt fogadó tudós az ő szavaival ismétli meg, s
mindjárt közli is az egyik részlet megoldását: a regény s a labirintus egy és
ugyanaz.
A dédapa meggyilkolására éppúgy nem derül fény, mint ahogyan a Stephen Albertéra
sem: kiút erre sincsen. A lényeg tehát nem ez. Fontosabbnak látszik magának a
regénynek a leírása, amelyet a sinológus-tól részletesen megkapunk. „Minden
regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit
mellőzi". „Csui Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb
elágazások kiindulópontja." S egy másik helyen arról beszél, hogy „a könyv
ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így
folytatható a végtelenségig."
A Borges-novella címe azonos a fiktív Csui Pen - regény címével, s vannak a kettő
közt szerkezeti hasonlóságok, teljes azonosság azonban, a regény és a novella
műfaji eltérése miatt, elvben sem lehetséges. A maga eszközeivel azonban Borges
novellája, éppúgy mint az elképzelt regény, folyvást zsákutcába viszi az
értelmezést kereső olvasót. Ilyen újabb zsákutca a művek közti azonosság
feltételezése. Megint vissza kell hát fordulnunk, s újabb megoldást keresnünk.
Stephen Albert segít ismét egy másik nyomon elindulnunk. „Nem hiszem el — mondja
—, hogy az ön nevezetes őse ok nélkül játszadozott ezekkel a variációkkal. " —
„Az ő országában a regény alsóbbrendű műfaj; az ő korában megvetett műfaj volt."
S innét a következtetés: a regénybeli labirintus „ tökéletlen, de nem hamisított
képe a világnak ahogy azt Csui Pen felfogta".
Valamiféle különös világkép volna tehát ezek szerint a novella leglényegesebb
közlendője, hisz a labirintus szemléletes képe egy olyan világnak, amelyben nem
találja igazi útját, amelyben nem ismeri ki magát az ember. A szimbólum térbeli
képet sugall, de a novellán belüli értelmező, Stephen Albert a labirintus
időbeliségét hangsúlyozza. De ez az időbeliség — úgy ahogyan a sinológus a
fiktív regényt értelmezi — valóban a térbeliség megfelelője; „Newtonnal és
Schopenhauerrel ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az
idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő
és'növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy
évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye kimerít 'minden'
lehetőséget."
íme az esszébetét, egy filozófiai rendszer vázlata. Megvizsgálható külön,
önmagában is,*tíe most ne ezt tegyük. Hiszen ha a novellát próbáljuk értelmezni,
akkor csakis a műben betöltött funkciója lehet vizsgálatunk tárgya. Induljunk ki
tehát abból, hogy az esszébetét tulajdonképpen Stephen Albert nézeteinek az
összefoglalása. A narrátor, Yu Csun, története elején még másképp gondolkodik;
„elgondolkoztam azon, hogy minden az emberrel magával történik, és minden
pontosan most. Egyik évszázad múlik a másik után, de az események mindig a
jelenben történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, és minden,
ami igazán történik, velem történik meg..." Megváltoznak vajon Yu Csun
nézetei a tudós brilliáns okfejtése nyomán? Amíg a „zsibon-gást" érzi, alighanem
hatása alá kerül, de egyszeriben megszabadul tőle, amikor eloszlik „e könnyű
lidércnyomás". Vagyis a betétből kiolvasható relativista filozófia nem a mű
mondandója; a szerkezetben elfoglalt helye legalábbis kérdésessé teszi ezt.
Vagy mégsem egészen ? Mert ha a tudós sinológus nézeteinek ismeretében
visszatérünk a kémhistória záró motívumához, akkor különös felfedezést tehetünk.
A kémtörténet lineáris-logikai vonulatába nem illett bele a zárás, ugyanis
logikailag lehetetlen, hogy a kém üzenetét ugyanazok az újságok közöljék,
amelyek már az üzenet eredményéről is számot adnak. Lehetetlen, ha az idő
egymásutániságát hisszük. Nem lehetetlen viszont a sinológus által értelmezett
Csui Pen felfogása szerint, hiszen „a szétágazó, összefutó és párhuzamos idők"
egymással nem mindig érintkező, egymástól olykor teljesen elkülönülő síkjaiban
elképzelhető a newtoni lehetetlen: vagyis hogy Yu Csun Berlinbe küldött üzenete
az egyik jövőben célhoz ér, egy másik jövőben kiadják a légitámadás parancsát, s
egy harmadik jövőben — mely a szétágazás után ismét összefut az első jövővel — a
bombázás híre együtt jelenik meg a gyilkosságéval.
A körkörös forma, amelyről Stephen Albert beszélt, magában a Borges-írásban
tehát megvalósult: a kémhistória az egyik szinten (a logikai-lineárison)
értelmetlen, a másikon viszont (a relativista időfelfogás szintjén) érvényessé
válik. De itt vagy meg kell állnunk, vagy — mint az Ezeregyéjszaka közepén — az
egész históriát elölről kezdenünk, hiszen a relativista időfilozófia megoldása,
ha megoldásnak látszik is, alapvető ellentmondásban van a kémhistória
szükségképpen kronologikus felfogásával.
Értelmezési kísérleteink tehát minden esetben falnak ütköztek, a kiút látszata
mindannyiszor üveg-(vagy tükör-)falnak bizonyult. Borges játszik az olvasóval :
a történeti munkaként induló, vallomással folytatódó, filozófiai fejtegetésekkel
kiteljesedő, de végül is hangsúlyozottan fiktív elbeszélés — miután minden
értelmezési kísérletet kimerítettünk — csakis egészében, Borges ironikus,
játékos felfogásának ismeretében olvasható. Mert kétségkívül ironikus játékról
van szó: az olvasó reményének folytonos élesztgetéséről s azután a remény
visszavételéről. Olyan játékról azonban, mely nem lehet komolytalan, hisz
eszközei: az élet alapvető problémái.
Ahelyett hogy válaszokat adna, Borges inkább tudatosít néhány alapvető
problémát. Többszörösen heterogén anyagával, az egymástól elütő, távoli
motívumok összefüggésének jelzésével a világ egységére utal. Különféle
civilizációk, eltérő idősíkok felvillantásával távlatot ad: korunk eseményeit
szokatlan aspektusból szemléli. A novella egész felépítésével hangsúlyozza: ami
látszólag könnyen elérhető és megismerhető, valójában a hittnél mérhetetlenül
nagyobb erőfeszítést kíván tőlünk. Áttekinthetetlen, megismerhetetlen volna a
világ ? Az elágazó ösvények kertje — s a többi Borges-írás - mást sugall: a mű
bonyolult, szellemes építménye, s az az intellektuális teljesítmény, amelyet az
olvasótól - az együttműködő olvasótól — megkíván, mindenesetre a szellemi
erőfeszítés, a szüntelen kísérletezés szükségességét hirdeti.
Szávai János
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu