Francis Scott
Fitzgerald

( 1896 - 1940 )

    Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgatógépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nemalkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott - csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó mecénás -t ( The Last Tycoon ). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" - mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?
Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból  és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidrevágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabadszájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York -i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.
- Ne vesztegessük az időt! Az élet ajándék: vége a háborúnak, ennek a véres komédiának. Ne gondoljunk a francia mezőkön oszladozó hullákra!
- Elég volt Európa bajaiból: megnyertük nekik a háborút! Aki meghalt, meghalt, ezen nem segíthetünk. Mi megúsztuk: erre inni kell és újra inni, mert arról beszélnek, hogy szesztilalom lesz.
- Lehet, hogy mi is leszünk harmincévesek? Hiszen az már aggkor, addigra jobb lesz meghalni.
- Munkába mennek a jámbor filiszterek, - dobd utánuk azt a palackot, legyen nekik is emlékük erről a vidám éjszakáról.
- Tudjátok mennyi pénzt lehet keresni a tőzsdén? Van egy jó tippem...
- Igen, a Riviérán majdnem semmiből lehet élni. Az ember csak hever a napon, csokoládészínűre sül, úszik nagyokat, homokvárat épít, és végre kikapcsolódik ebből a rumliból.
- Hallottátok, Gertrude Stein hogyan nevezett el minket? Mi vagyunk az "elveszett nemzedék", - megható, nem? Most valami Hemingway a kedvence azt reklámozza.
- Kinyírták Al Capone -t. Megint kevesebb egy nagy emberrel...
- Fáradt vagyok. Ne menjünk haza meglátogatni a jó öreg szülőket? Most már igazán el kellene kezdeni valamit, mert nyakig úszom az adósságban...

Kortársai úgy könyvelték el Fitzgeraldot, mint a húszas évek elveszett nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját, és termékét - semmi mást. A vélemény első pillantásra teljesen jogosnak látszik. Az amerikai realisták és naturalisták nagy nemzedéke 1880 - 1920 között már eléggé kényelmetlenül hű tükröt tartott eléjük, de csak a felnőtt Amerikát tükrözték; az egész életformát megváltoztató, bálványromboló ifjúságot Scott Fitzgerald fedezte fel az irodalomnak. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi aranyifjak. A kor még nem értette milyen változások döngetik a viktoriánus morált. A harcterekről hazaözönlő, kiábrándult katonák pillanatnak élő, eszelős élvezet-hajhászása idézte elő a változást az amerikai társadalomban, melynek eredményeképpen, 1920 -ban megjelent első regénye után "Innen az Édenen" ( This Side Of Paradise ), Fitzgerald a dzsesszkorszak felfedezője, az ifjúság követendő példaképe és bálványa lett. Minden külső tulajdonsága alkalmassá tette erre a szerepre. Huszonnégy éves, aranyszőke, zöldszemű, rendkívül csinos fiú; szellemessége, ötletessége kimeríthetetlennek tetszett. Elbűvölte a társaságot megnyerő modorával; ír fantáziája ontotta a játékos mókákat. Zelda Seyere -rel, szép fiatal feleségével úgy fedezték fel New Yorkot, mint a tündérvárosban szabadjára engedett rakoncátlan kölykök - a lapok állandó fénykép és pletykaanyagának középpontjában.

Fitzgerald meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botladozásait és önmagára találását kívánta bemutatni. Amory Blaine, a kiábrándult princetoni diák, leszerelt katona és csalódott szerelmes eljut az önismeretig: "Ismerem magam, ez minden" - és harsonával hirdeti az új nemzedék jelentkezését: "Ez itt az új nemzedék..., amely jobban fél a szegénységtől és jobban imádja a sikert, mint az előző; amely úgy nőtt fel, hogy számára minden isten meghalt, előtte már minden háborút megvívtak és minden hitet megingattak."
A sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket, egyre emelkedő tiszteletdíjért. Novellásköteteinek címével is az igényekhez alkalmazkodik: "Flapperek és filozófusok", "A dzsesszkorszak meséi" - ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? A népszerű magazinok olvasóközönsége ettől kezdve csak bájos-lírai szerelmi történeteket, könnyed-cinikus duhaj fiatalokat kívánt tőle. Ahogy múltak az évek, Fitzgeraldban egyre fokozódott a csömör és a tiltakozás, de a "gazdasági prés" (költekező felesége és saját anyagi igényei), legalábbis témaválasztásban, megalkuvásra késztette. A fogcsikorgatva megírt, elbűvölően könnyed és szellemes novellákat olvasva, önkéntelenül azokra a színésznőkre gondolunk, akiket bájos bakfis korukban beskatulyáztak a táncos szubrett szerepkörébe és öregkorukra, kiégve, visszeres lábukkal még mindig ropniuk kell a táncot, s csak az első sorban ülők látják a kötelező mosoly és smink-réteg alatt a kimerültséget. Fitzgerald az évekig tartó, egyetlen mámoros estély forgatagában is mindenkinél erősebben érezte meg a közeledő vihart, a leselkedő végzetet. A vidám társaság még nem gyanakodott: 1922 és 1926 nagy sztrájkjaira, a közéleti botrányokra kevesen figyeltek föl. A technika évről évre megújuló csodáival játszadoztak, és optimizmusuk nem ismert határt. Narkotikumok bűvöletében éltek: egyik kábítószerük a néma-, majd a hangosfilm, a másik az alkohol. Először ittak mert véget ért a háború. Azután ittak, mert a szesztilalom alatt ez volt a sportszerű: unalmas vacsorákat kellemes izgalommal fűszerezte a csempészett whisky és gin. És végül ittak, mert már nem tudták abbahagyni. Nemcsak a Fitzgerald házaspár lett alkoholista a szesztilalom idején: megrészegült egész Amerika.
Fitzgerald élte, látta, megírta és intette a kort. Új címekkel: "Szomorú fiatalok", a novelláskötete címe, és az új regényé: "A szép és az elkárhozott". Scott még alig egy éve férj; ekkor kezdi írni a tehetséges, művészi hajlamú Anthony Patch és az imádatra méltó, gyönyörű Gloria Gilbert szerelmének történetét. A szerelemből házasság lesz, s apránként kiderül, milyen gyenge akaratú, határozatlan és gyáva Anthony, milyen önző, elkényeztetett, hiú és makacs Gloria. Szerelmüket koptatják az évek; pénzük elfolyik kezük közül. Hiába várnak Anthony nagyapjának halálára, a 30 millió dolláros örökségre: a puritán self-mafe man kitagadja unokáját, amikor látja, hogy Anthony nem hajlandó dolgozni. Nem tudnak az élettel szembenézni: mulatnak, isznak, erkölcsileg egyre süllyednek. Szétforgácsolódásuk és kiégésük egymástól is eltávolítja őket. Mire a megtámadott végrendelet pörét megnyerik, már a pénz sem segíthet rajtuk; üres szívvel hajóznak az üres jövő felé. A merészen egyéni felépítésű regény már az új nemzedék vereségét jelzi. "Az élet túl erős és könyörtelen. Édesebbek az elvesztett álmok. Tudom, mert egyszer nagyon erősen akartam valamit . és megkaptam. S amikor az enyém volt, porrá omlott szét kezemben... Azóta megtanultam, hogy semmit sem szerezhetünk meg igazán - a vágyak megcsalnak.
S Fitzgeraldnak csupa tragikus végű történet jutott eszébe. "Regényeim gyönyörű ifjú hősei széthulltak, novelláim gyémánthegyei felrobbantak, milliomosaim oly szépek és elátkozottak voltak, mint Thomas Hardy parasztjai. A valóságban ezek a dolgok még nem következtek be, de biztosnak látszott, hogy az élet nem az a féktelen, gondtalan játék, ahogyan az emberek látták," - írta 1927-ben. Mégsem tudott elszakadni tőle. Csak saját élményei irodalmi áttételét tudta megírni, és rájött, hogy álmaiban, kalandjaiban, gondjaiban és kudarcaiban nemzedéke önmagára ismert. "Túl sokat követeltem idegeimtől - így vallott egy évtizeddel később, idegösszeomlása idején. - Százhúsz novellát követeltem magamtól. Megfizettem értük, mert minden történetbe átszivárgott belőlem valami. Nem vér, nem könny, nem férfiasság - valami más, ami bennem élt." A kopár és reménytelen harmincas évekből visszatekintve, cikkekben, regényekben és novellákban igyekszik megmagyarázni a féktelen mámort, melyből csak a gazdasági válság bunkócsapása ébresztette föl nemzedékét. 1923-ra az öregek már feladták a reményt, hogy őrizhetik a fiatalokat, és teljes erővel megindult az orgia. A nemzedék úgy döntött, hogy mindent kipróbál, és keserű lánggal égett a tapasztalatok oltárán. Freud és Jung a bibliájuk - 1927-ben már járvány az idegbaj. Amikor Lindbergh átrepülte az óceánt, egy pillanatra letették a poharat; megpróbáltak visszatérni álmaikhoz. Talán lenne más kiút is féktelen nyugtalanságukra, mint a lázas lobogás? Talán meg lehetne hódítani a végtelen eget? De ekkorra sorsuk már eldőlt, - legyintettek, s még egy dupla whiskyt rendeltek.
A gazdasági válság pillanatnyi kijózanodásában sokan hazasietnek Amerikába; Fitzgeraldék is visszatérnek Franciaországból, részben Zelda betegsége miatt. Míg Zelda a neurózis egyre sötétebb éjszakájába zuhan, és minden gyöngéd gondoskodás hiábavaló, Fitzgerald életük egyenlegét igyekszik tisztázni, most már reménytelenül álmatlan éjszakái során: leltároz.
Mire a húszas évek lángja ellobogott, Fitzgeraldban is kihunyt az ifjúság. Befelé fordul, s mint a vak, aki többi érzékszerveit fejleszti elveszett szeme világa pótlására, ő is új értékeket keresgélt az elveszettek vagy elvettek helyébe - és magyarázatot a bukásra. Hét évig küzdött a tanulsággal, míg végre megjelent a Bársonyos az éj, amely az emberi magatartás összefüggéseinek mélyebb megértéséről tanúskodik, mint - A nagy Gatsby-t kivéve - bármelyik előző műve. A regény Európában játszódik, a háború vége és 1930 között. Hőse Dick Diver pszichológus orvos, aki gazdag amerikai lányt, páciensét veszi feleségül. Fitzgerald a hiuság vására modern változatát építi bele gazdag könyvébe. A meleg bársonyos riviérai éjszakában nemcsak Dick és Nicole tragédiája bontakozik ki; benne vibrál az egész korszak egészségtelen feszültsége, természetellenes nyugtalansága. Fitzgerald így fogalmazta meg a regény lényegét: 'Bemutatok egy embert, aki ösztönösen idealista, lelke mélyén moralista. Bizonyos okok miatt alkalmazkodnia kell a felső tízezer gondolatvilágához. Miközben a társadalomban egyre följebb emelkedik, elveszti eszményeit, tehetségét, és az italhoz, kicsapongáshoz menekül. A háttér pedig: a léha gazdagok ragyogó, csillogó, felszínes világa." Fitzgerald iróniája már nem a játékoskedvű kölyöké: a gúny mérgezett és keserű - erkölcsi és társadalmi kritika csendül ki belőle.

Író-művészete magaslatára Fitzgerald 29 éves korában érkezett "A nagy Gatsby"-vel, 1925-ben. Korábban közepes regényírókért rajongott, a formára nem túlságosan ügyelt, s az élet egészét válogatás nélkül összehordott epizódok laza láncolatával igyekezett érzékeltetni. "A nagy Gatsby" megírásakor már a forma mestereit csodálja, Turgenyev, Flaubert és Henry James tehetséges tanítványa. A hibátlan felépítésű regénybe egy félmondat sem került véletlenül: fegyelmezetten és biztos kézzel válogatta ki a lényeges jegyeket. Ezzel a regényírói tudatossággal s a szimbólumok, a képalkotás, a mondatok zenéje segítségével sikerült a "A nagy Gatsby-t nemcsak korrajzzá, hanem korán túlmutató üzenetté tennie: az emberéletet csak emberhez méltó álmokért szabad feláldozni, - a hamis értékekért folyó hiábavaló küzdelem megaláz és a pusztulás értelmetlen. "A nagy Gatsby" az amerikai álomról és az ébredésről szól. A titokzatos milliomos, Jay Gatsby tündöklése, szélmalomharca és bukása; egy nyár Long Islanden, a húszas évek elején. A történet narrátora Nick Carraway, józan, becsületes középnyugati fiú, Gatsby ellenpontja és kiegészítője. Részt vesz Gatsby pazarló, lampionos, pezsgőben úszó estélyein, és lassan bontakozik ki előtte a milliomos sorsa, egyéniségének rejtett rugója. Míg a nyár története előrehalad, Gatsby élete visszafelé pereg, és minden múltbeli epizódjával egyre közelebb kerül hozzánk. A fiatal Gatsby szegény volt, és derék emberré akart felnőni. Önművelését és önnevelését pontokba szedett program alapján dolgozta ki. Nyugodt világából kizökkentette és más távlatot nyitott meg előtte, amikor egy milliomos jachtjára került tengerésznek. A milliomos halála után kis vagyont hagyott a fiúra, de a rokonok kisemmizték. Bevonul katonának a háború alatt, és az egyenruha társadalmi különbségeket elmosó maszkjában meghódít egy elkényeztetett, gazdag leányt: Daisyt. A háború elsodorja Gatsbyt, és nem mer jelentkezni mert szegény. Fanatikus akarással vagyont szerez, hogy méltó legyen Daisyhez; vagyona szeszcsempészésből és még gyanúsabb forrásokból származik. Gazdag hát ő is, de már késő: Daisy közben a saját kasztjabeli Tom Buchananhoz ment feleségül.
Itt kezdődik a regény és Gatsby emberfeletti küzdelme. Lehetetlent kísérel meg: vissza akarja forgatni az idő kerekét, addig a pillanatig, ahol Daisyvel még összetartozott. Csorbítatlan szépségében kívánja felidézni a múltat, az ifjúságot, a szüntelenül megújuló szerelmet. Ő is Long Islanden telepszik le, mint Buchananék. Kertje végéből Daisyék mólójára látni, ahol éjjelente zöld fény világít a víz fölött. Gatsby, a bűnöző, a szeszcsempész, különb ember, mint a köztiszteletben álló gazdagok. Eszményei tisztábbak, szándékai nemesebbek. Titokzatos, elvarázsolt hercegként bolyong vendégei között, bölcsen és fensőbbségesen. Daisyt várja: hátha feltűnik a dőzsölő vendégseregben. Két Daisy él a regényben: Gatsby képzeletében tiszta kislányként éli külön életét, elérhetetlen dimenziókban, valahol a zöld fényen túl; s a valóságos, hazug, önző, gyáván gyilkos asszony, akinek "még a hangja is pénztől csengő". Daisy megjelenik: vonzza Gatsby legendás híre. A szerelem feléled, de Gatsby reménye mégsem teljesül. Az asszony nem hagyja ott érte Buchanant, aki nemcsak vagyont és biztonságot jelent számára, hanem társadalmi rangot is. Gatsby a kertjében áll, Daisy telefonüzenetét várja, de az üzenet nem jön. Már nem is vár, - érzi, hogy elvesztette a harcot: az egész ellenséges, kopár világgal szemben álma nem segít. Az ég idegen és borzongató a gazdagok szigete fölött: ő nem közéjük való. Nem sejti, hogy Daisy és Tom sült csirkét falatozva már életét is odavetette áldozatul. Daisy gyilkosságáért valakinek bűnhődnie kell, s Gatsbyre uszítják a férfit, akinek feleségét Daisy halálra gázolta. A férj agyonlövi Gatsbyt: a kör bezárul.
Két mesteri szimbólum vonul végig a regényen: a Hamu Völgye, amely mellett vezet az út a gazdagok szigetére, T.S. Eliot "Puszta ország"-ának hatását mutatja. A másik, Dr. Eckleburg optikus hatalmas reklámképe az egyik kerítésen: nagy, kék, mindent látó szem, amely mereven és közönyösen szemléli az orgiát és a pusztulást a szigeten, csak a szereplők lelkiismerete érzi úgy, hogy ítélkezik fölöttük. Gatsby végigjárja a siker-illúzió útját, és halála előtt már látja, hogy hazugság az egész; lidércfény a zöld láng, lázálom a víziója, melyből csak a halál gyógyíthat ki. "Gatsby hitt a zöld fényben - a tobzódó jövőben, amely évről évre hátrál előlünk. Most is kijátszott, de nem számít - holnap majd gyorsabban rohanunk, karunkat messzebbre nyújtjuk utána. És egy szép napon talán... Így vergődünk tovább, csónakok az ár ellen, szüntelenül vissza-visszahullva a múltba."

Mint Dick, Fitzgerald is elvesztette önmagát, - azt a képet melyet ifjan alkotott magáról. "Ha a jellemen folt esik, a modor egy ideig még változatlan marad"... a bomlás csak később mutatkozik. Fitzgerald 39 éves korában érkezett arra a fokra, amikor a látszatot sem tudta megőrizni. Összetört idegroncs, mogorva alkoholista, - mindenki elfordul tőle. Nem értette miért fogadták közönnyel a Bársonyos az éj-t. A szűk kritikus-kör ugyan elismerte a regény értékeit, de a harmincas évek elején, amikor hajléktalan munkanélküliek milliói kóboroltak az országban, egy másfajta irodalom állt az érdeklődés középpontjában. A húszas évek hullája még túl közelről bűzlött, s csak jóval később, amikor már távoli múltként tudták szemlélni és bírálni, ébredt új érdeklődés Fitzgerald korai és az adott pillanatban időszerűtlen értékelése iránt. Ha semmi más értéke nem lett volna Fitzgeraldnak, mint hogy a dzsesszkorszakot hűen ábrázolta, a történészek és szociológusok körében akkor is halhatatlanná tette volna nevét - művei forrásmunkaként használhatóak. Ez azonban még nem biztosítaná írói rangját az amerikai klasszikusok között: de Fitzgerald művész és ízig-vérig amerikai. Az "amerikai álom" fertőzetével született. Őt is átjárta a korlátlan lehetőségek illúziója, a siker, a gazdagság, a hatalom megszerezhetőségének mámora, az élet lehetőségeinek romantikus kitágítása a végtelenbe.
A fiatal Fitzgeraldot sznobsággal vádolták, a gazdagok csodálatával, de művei mást mutattak. "Az a sznob, aki a csillogó környezethez tapad: de én magukat a csillogó dolgokat akartam megszerezni." Magas követelményeket támasztott önmagával szemben: erkölcsben és magatartásban kifogástalan, hibátlan életet akart élni. Művészi becsvágya ezzel sem elégedett meg: a kiemelkedő nagyság glóriáját igényelte. Közben állandó félelemben élt, hogy nem tud majd helytállni a kortársak versenyében, a könnyű erkölcs és léha élet vonzerejével szemben. Ismerte gyengeségeit, lágyságát a kételyekben és válságokban. Szerepet játszott a közönség csodálatáért, küzdött a kortársak megbecsüléséért, de nem ezek elvesztése érte legnagyobb csapásként. Igazi rettegése mélyebben rejlett: önbecsülését, önmagába vetett hitét védte makacsul. A tékozló évtized után, a harmincas évekre már nemcsak a világról tűntek el illúziói, hanem önmagáról is. Középkorú, fáradt, beteg ember: a számadásnál csak önmagát okolhatja sorsáért. A megtisztult értelem mutatta a végső menedéket, amelyet valójában sosem árult el, s most hű maradt hozzá bukásában is: művészete nem eszköz volt az érvényesülésre, hanem lételeme.
 

Vissza

copyright © László Zoltán 2004 - 2012
e-mail: Literatura.hu