Francis Scott Fitzgerald ( 1896 - 1940 ) |
Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét.
Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként
kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé:
fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul
működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő
filmforgatógépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író
csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé
oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nemalkuvó szigorúsággal, az
élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban,
melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott - csakhogy már késő
volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes
regényét, Az utolsó mecénás -t ( The Last Tycoon ). A végső szívroham 1940
decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "még
tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" - mondta keserűen. Pazarolta magát, és
ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?
Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére.
Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó
feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a
boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok
fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a
kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő
dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú,
rövidrevágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér;
körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem
a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó
gondoskodását. Szabadszájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York -i
szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban
folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva
szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.
- Ne vesztegessük az időt! Az élet ajándék: vége a háborúnak, ennek a véres
komédiának. Ne gondoljunk a francia mezőkön oszladozó hullákra!
- Elég volt Európa bajaiból: megnyertük nekik a háborút! Aki meghalt, meghalt,
ezen nem segíthetünk. Mi megúsztuk: erre inni kell és újra inni, mert arról
beszélnek, hogy szesztilalom lesz.
- Lehet, hogy mi is leszünk harmincévesek? Hiszen az már aggkor, addigra jobb
lesz meghalni.
- Munkába mennek a jámbor filiszterek, - dobd utánuk azt a palackot, legyen
nekik is emlékük erről a vidám éjszakáról.
- Tudjátok mennyi pénzt lehet keresni a tőzsdén? Van egy jó tippem...
- Igen, a Riviérán majdnem semmiből lehet élni. Az ember csak hever a napon,
csokoládészínűre sül, úszik nagyokat, homokvárat épít, és végre kikapcsolódik
ebből a rumliból.
- Hallottátok, Gertrude Stein hogyan nevezett el minket? Mi vagyunk az
"elveszett nemzedék", - megható, nem? Most valami
Hemingway a kedvence azt
reklámozza.
- Kinyírták Al Capone -t. Megint kevesebb egy nagy emberrel...
- Fáradt vagyok. Ne menjünk haza meglátogatni a jó öreg szülőket? Most már
igazán el kellene kezdeni valamit, mert nyakig úszom az adósságban...
Kortársai úgy könyvelték el Fitzgeraldot, mint a húszas évek elveszett nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját, és termékét - semmi mást. A vélemény első pillantásra teljesen jogosnak látszik. Az amerikai realisták és naturalisták nagy nemzedéke 1880 - 1920 között már eléggé kényelmetlenül hű tükröt tartott eléjük, de csak a felnőtt Amerikát tükrözték; az egész életformát megváltoztató, bálványromboló ifjúságot Scott Fitzgerald fedezte fel az irodalomnak. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi aranyifjak. A kor még nem értette milyen változások döngetik a viktoriánus morált. A harcterekről hazaözönlő, kiábrándult katonák pillanatnak élő, eszelős élvezet-hajhászása idézte elő a változást az amerikai társadalomban, melynek eredményeképpen, 1920 -ban megjelent első regénye után "Innen az Édenen" ( This Side Of Paradise ), Fitzgerald a dzsesszkorszak felfedezője, az ifjúság követendő példaképe és bálványa lett. Minden külső tulajdonsága alkalmassá tette erre a szerepre. Huszonnégy éves, aranyszőke, zöldszemű, rendkívül csinos fiú; szellemessége, ötletessége kimeríthetetlennek tetszett. Elbűvölte a társaságot megnyerő modorával; ír fantáziája ontotta a játékos mókákat. Zelda Seyere -rel, szép fiatal feleségével úgy fedezték fel New Yorkot, mint a tündérvárosban szabadjára engedett rakoncátlan kölykök - a lapok állandó fénykép és pletykaanyagának középpontjában.
Fitzgerald meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de
modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert
emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját,
botladozásait és önmagára találását kívánta bemutatni. Amory Blaine, a
kiábrándult princetoni diák, leszerelt katona és csalódott szerelmes eljut az
önismeretig: "Ismerem magam, ez minden" - és harsonával hirdeti az új
nemzedék jelentkezését: "Ez itt az új nemzedék..., amely jobban fél a
szegénységtől és jobban imádja a sikert, mint az előző; amely úgy nőtt fel, hogy
számára minden isten meghalt, előtte már minden háborút megvívtak és minden
hitet megingattak."
A sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott,
s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú
Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket, egyre emelkedő
tiszteletdíjért. Novellásköteteinek címével is az igényekhez alkalmazkodik:
"Flapperek és filozófusok", "A dzsesszkorszak meséi" - ki tudott volna
ellenállni ilyen csábító címeknek? A népszerű magazinok olvasóközönsége ettől
kezdve csak bájos-lírai szerelmi történeteket, könnyed-cinikus duhaj fiatalokat
kívánt tőle. Ahogy múltak az évek, Fitzgeraldban egyre fokozódott a csömör és a
tiltakozás, de a "gazdasági prés" (költekező felesége és saját anyagi igényei),
legalábbis témaválasztásban, megalkuvásra késztette. A fogcsikorgatva megírt,
elbűvölően könnyed és szellemes novellákat olvasva, önkéntelenül azokra a
színésznőkre gondolunk, akiket bájos bakfis korukban beskatulyáztak a táncos
szubrett szerepkörébe és öregkorukra, kiégve, visszeres lábukkal még mindig
ropniuk kell a táncot, s csak az első sorban ülők látják a kötelező mosoly és
smink-réteg alatt a kimerültséget. Fitzgerald az évekig tartó, egyetlen mámoros
estély forgatagában is mindenkinél erősebben érezte meg a közeledő vihart, a
leselkedő végzetet. A vidám társaság még nem gyanakodott: 1922 és 1926 nagy
sztrájkjaira, a közéleti botrányokra kevesen figyeltek föl. A technika évről
évre megújuló csodáival játszadoztak, és optimizmusuk nem ismert határt.
Narkotikumok bűvöletében éltek: egyik kábítószerük a néma-, majd a hangosfilm, a
másik az alkohol. Először ittak mert véget ért a háború. Azután ittak, mert a
szesztilalom alatt ez volt a sportszerű: unalmas vacsorákat kellemes izgalommal
fűszerezte a csempészett whisky és gin. És végül ittak, mert már nem tudták
abbahagyni. Nemcsak a Fitzgerald házaspár lett alkoholista a szesztilalom
idején: megrészegült egész Amerika.
Fitzgerald élte, látta, megírta és intette a kort. Új címekkel: "Szomorú
fiatalok", a novelláskötete címe, és az új regényé: "A szép és az elkárhozott".
Scott még alig egy éve férj; ekkor kezdi írni a tehetséges, művészi hajlamú
Anthony Patch és az imádatra méltó, gyönyörű Gloria Gilbert szerelmének
történetét. A szerelemből házasság lesz, s apránként kiderül, milyen gyenge
akaratú, határozatlan és gyáva Anthony, milyen önző, elkényeztetett, hiú és
makacs Gloria. Szerelmüket koptatják az évek; pénzük elfolyik kezük közül. Hiába
várnak Anthony nagyapjának halálára, a 30 millió dolláros örökségre: a puritán
self-mafe man kitagadja unokáját, amikor látja, hogy Anthony nem hajlandó
dolgozni. Nem tudnak az élettel szembenézni: mulatnak, isznak, erkölcsileg egyre
süllyednek. Szétforgácsolódásuk és kiégésük egymástól is eltávolítja őket. Mire
a megtámadott végrendelet pörét megnyerik, már a pénz sem segíthet rajtuk; üres
szívvel hajóznak az üres jövő felé. A merészen egyéni felépítésű regény már az
új nemzedék vereségét jelzi. "Az élet túl erős és könyörtelen. Édesebbek az
elvesztett álmok. Tudom, mert egyszer nagyon erősen akartam valamit . és
megkaptam. S amikor az enyém volt, porrá omlott szét kezemben... Azóta
megtanultam, hogy semmit sem szerezhetünk meg igazán - a vágyak megcsalnak.
S Fitzgeraldnak csupa tragikus végű történet jutott eszébe. "Regényeim gyönyörű
ifjú hősei széthulltak, novelláim gyémánthegyei felrobbantak, milliomosaim oly
szépek és elátkozottak voltak, mint Thomas Hardy parasztjai. A valóságban ezek a
dolgok még nem következtek be, de biztosnak látszott, hogy az élet nem az a
féktelen, gondtalan játék, ahogyan az emberek látták," - írta 1927-ben. Mégsem
tudott elszakadni tőle. Csak saját élményei irodalmi áttételét tudta megírni, és
rájött, hogy álmaiban, kalandjaiban, gondjaiban és kudarcaiban nemzedéke
önmagára ismert. "Túl sokat követeltem idegeimtől - így vallott egy évtizeddel
később, idegösszeomlása idején. - Százhúsz novellát követeltem magamtól.
Megfizettem értük, mert minden történetbe átszivárgott belőlem valami. Nem vér,
nem könny, nem férfiasság - valami más, ami bennem élt." A kopár és reménytelen
harmincas évekből visszatekintve, cikkekben, regényekben és novellákban
igyekszik megmagyarázni a féktelen mámort, melyből csak a gazdasági válság
bunkócsapása ébresztette föl nemzedékét. 1923-ra az öregek már feladták a
reményt, hogy őrizhetik a fiatalokat, és teljes erővel megindult az orgia. A
nemzedék úgy döntött, hogy mindent kipróbál, és keserű lánggal égett a
tapasztalatok oltárán. Freud és Jung a bibliájuk - 1927-ben már járvány az
idegbaj. Amikor Lindbergh átrepülte az óceánt, egy pillanatra letették a
poharat; megpróbáltak visszatérni álmaikhoz. Talán lenne más kiút is féktelen
nyugtalanságukra, mint a lázas lobogás? Talán meg lehetne hódítani a végtelen
eget? De ekkorra sorsuk már eldőlt, - legyintettek, s még egy dupla whiskyt
rendeltek.
A gazdasági válság pillanatnyi kijózanodásában sokan hazasietnek Amerikába;
Fitzgeraldék is visszatérnek Franciaországból, részben Zelda betegsége miatt.
Míg Zelda a neurózis egyre sötétebb éjszakájába zuhan, és minden gyöngéd
gondoskodás hiábavaló, Fitzgerald életük egyenlegét igyekszik tisztázni, most
már reménytelenül álmatlan éjszakái során: leltároz.
Mire a húszas évek lángja ellobogott, Fitzgeraldban is kihunyt az ifjúság.
Befelé fordul, s mint a vak, aki többi érzékszerveit fejleszti elveszett szeme
világa pótlására, ő is új értékeket keresgélt az elveszettek vagy elvettek
helyébe - és magyarázatot a bukásra. Hét évig küzdött a tanulsággal, míg végre
megjelent a Bársonyos az éj, amely az emberi magatartás összefüggéseinek mélyebb
megértéséről tanúskodik, mint - A nagy Gatsby-t kivéve - bármelyik előző műve. A
regény Európában játszódik, a háború vége és 1930 között. Hőse Dick Diver
pszichológus orvos, aki gazdag amerikai lányt, páciensét veszi feleségül.
Fitzgerald a hiuság vására modern változatát építi bele gazdag könyvébe. A meleg
bársonyos riviérai éjszakában nemcsak Dick és Nicole tragédiája bontakozik ki;
benne vibrál az egész korszak egészségtelen feszültsége, természetellenes
nyugtalansága. Fitzgerald így fogalmazta meg a regény lényegét: 'Bemutatok egy
embert, aki ösztönösen idealista, lelke mélyén moralista. Bizonyos okok miatt
alkalmazkodnia kell a felső tízezer gondolatvilágához. Miközben a társadalomban
egyre följebb emelkedik, elveszti eszményeit, tehetségét, és az italhoz,
kicsapongáshoz menekül. A háttér pedig: a léha gazdagok ragyogó, csillogó,
felszínes világa." Fitzgerald iróniája már nem a játékoskedvű kölyöké: a gúny
mérgezett és keserű - erkölcsi és társadalmi kritika csendül ki belőle.
Író-művészete magaslatára
Fitzgerald 29 éves korában érkezett "A nagy Gatsby"-vel, 1925-ben. Korábban
közepes regényírókért rajongott, a formára nem túlságosan ügyelt, s az élet
egészét válogatás nélkül összehordott epizódok laza láncolatával igyekezett
érzékeltetni. "A nagy Gatsby" megírásakor már a forma mestereit csodálja,
Turgenyev, Flaubert és Henry James tehetséges tanítványa. A hibátlan
felépítésű regénybe egy félmondat sem került véletlenül: fegyelmezetten és
biztos kézzel válogatta ki a lényeges jegyeket. Ezzel a regényírói
tudatossággal s a szimbólumok, a képalkotás, a mondatok zenéje segítségével
sikerült a "A nagy Gatsby-t nemcsak korrajzzá, hanem korán túlmutató
üzenetté tennie: az emberéletet csak emberhez méltó álmokért szabad
feláldozni, - a hamis értékekért folyó hiábavaló küzdelem megaláz és a
pusztulás értelmetlen. "A nagy Gatsby" az amerikai álomról és az ébredésről
szól. A titokzatos milliomos, Jay Gatsby tündöklése, szélmalomharca és
bukása; egy nyár Long Islanden, a húszas évek elején. A történet narrátora
Nick Carraway, józan, becsületes középnyugati fiú, Gatsby ellenpontja és
kiegészítője. Részt vesz Gatsby pazarló, lampionos, pezsgőben úszó
estélyein, és lassan bontakozik ki előtte a milliomos sorsa, egyéniségének
rejtett rugója. Míg a nyár története előrehalad, Gatsby élete visszafelé
pereg, és minden múltbeli epizódjával egyre közelebb kerül hozzánk. A fiatal
Gatsby szegény volt, és derék emberré akart felnőni. Önművelését és
önnevelését pontokba szedett program alapján dolgozta ki. Nyugodt világából
kizökkentette és más távlatot nyitott meg előtte, amikor egy milliomos
jachtjára került tengerésznek. A milliomos halála után kis vagyont hagyott a
fiúra, de a rokonok kisemmizték. Bevonul katonának a háború alatt, és az
egyenruha társadalmi különbségeket elmosó maszkjában meghódít egy
elkényeztetett, gazdag leányt: Daisyt. A háború elsodorja Gatsbyt, és nem
mer jelentkezni mert szegény. Fanatikus akarással vagyont szerez, hogy méltó
legyen Daisyhez; vagyona szeszcsempészésből és még gyanúsabb forrásokból
származik. Gazdag hát ő is, de már késő: Daisy közben a saját kasztjabeli
Tom Buchananhoz ment feleségül. |
Mint Dick, Fitzgerald is elvesztette önmagát, - azt a képet melyet ifjan
alkotott magáról. "Ha a jellemen folt esik, a modor egy ideig még változatlan
marad"... a bomlás csak később mutatkozik. Fitzgerald 39 éves korában érkezett
arra a fokra, amikor a látszatot sem tudta megőrizni. Összetört idegroncs,
mogorva alkoholista, - mindenki elfordul tőle. Nem értette miért fogadták
közönnyel a Bársonyos az éj-t. A szűk kritikus-kör ugyan elismerte a regény
értékeit, de a harmincas évek elején, amikor hajléktalan munkanélküliek milliói
kóboroltak az országban, egy másfajta irodalom állt az érdeklődés
középpontjában. A húszas évek hullája még túl közelről bűzlött, s csak jóval
később, amikor már távoli múltként tudták szemlélni és bírálni, ébredt új
érdeklődés Fitzgerald korai és az adott pillanatban időszerűtlen értékelése
iránt. Ha semmi más értéke nem lett volna Fitzgeraldnak, mint hogy a
dzsesszkorszakot hűen ábrázolta, a történészek és szociológusok körében akkor is
halhatatlanná tette volna nevét - művei forrásmunkaként használhatóak. Ez
azonban még nem biztosítaná írói rangját az amerikai klasszikusok között: de
Fitzgerald művész és ízig-vérig amerikai. Az "amerikai álom" fertőzetével
született. Őt is átjárta a korlátlan lehetőségek illúziója, a siker, a
gazdagság, a hatalom megszerezhetőségének mámora, az élet lehetőségeinek
romantikus kitágítása a végtelenbe.
A fiatal Fitzgeraldot sznobsággal vádolták, a gazdagok csodálatával, de művei
mást mutattak. "Az a sznob, aki a csillogó környezethez tapad: de én magukat a
csillogó dolgokat akartam megszerezni." Magas követelményeket támasztott
önmagával szemben: erkölcsben és magatartásban kifogástalan, hibátlan életet
akart élni. Művészi becsvágya ezzel sem elégedett meg: a kiemelkedő nagyság
glóriáját igényelte. Közben állandó félelemben élt, hogy nem tud majd helytállni
a kortársak versenyében, a könnyű erkölcs és léha élet vonzerejével szemben.
Ismerte gyengeségeit, lágyságát a kételyekben és válságokban. Szerepet játszott
a közönség csodálatáért, küzdött a kortársak megbecsüléséért, de nem ezek
elvesztése érte legnagyobb csapásként. Igazi rettegése mélyebben rejlett:
önbecsülését, önmagába vetett hitét védte makacsul. A tékozló évtized után, a
harmincas évekre már nemcsak a világról tűntek el illúziói, hanem önmagáról is.
Középkorú, fáradt, beteg ember: a számadásnál csak önmagát okolhatja sorsáért. A
megtisztult értelem mutatta a végső menedéket, amelyet valójában sosem árult el,
s most hű maradt hozzá bukásában is: művészete nem eszköz volt az
érvényesülésre, hanem lételeme.
copyright ©
László Zoltán 2004 - 2012
e-mail: Literatura.hu