Mark Twain
(1835 - 1910)

Mark Twain

A kérészéletű vadnyugati humoros irodalomból nőtt ki a század utolsó negyedében az egyik legjelentékenyebb, s kétségtelenül legnépszerűbb amerikai író, a Mark Twain néven ismert Samuel Langhorne Clemens  művészete. A déli terület határán levő Missouri állam Florida nevű városkájában született, s gyermekéveit a Mississippi mellett fekvő Hannibál nevű kisvárosban töltötte, körülbelül ugyanolyan derűsen és csínytevő módon, mint hősei, Tom Sawyer és Huckleberry Finn. Tizenkét éves volt, amikor kimaradt az iskolából, s betűszedéssel és más nyomdai munkával, később újságírással kereste kenyerét, akárcsak korábban Whitman, Harte, Harris és Howells. Huszonegy éves korában hajókalauznak állt a Mississippin. Ez a nehéz és felelősségteljes mesterség azt kívánta tőle, hogy Amerikának e korszakban még igen nagy kereskedelmi és személyforgalmat lebonyolító fő vízi közlekedési vonalán, a szeszélyes folyó minden kanyarulatát, változékony mederviszonyait és áramlási irányait jól ismerve, nappal és éjjel biztonságosan végig tudja kalauzolni a rá bízott hajót a folyam másfél ezer kilométeres szakaszán. Négy évig működött e munkakörben, amelyről később jogosan állította, hogy „ebben a rövid de kiadós iskolázásban módomban volt a legszemélyesebb és legközvetlenebb ismeretségbe kerülni mindazokkal az embertípusokkal, amelyekről csak regényekben, életrajzokban vagy történelmi művekben olvasunk". Életének ebből a korszakából kölcsönözte írói álnevét is. A mark twain kifejezés a mérőónnal dolgozó matróznak, a hajókalauz segédjének mélységjelző kiáltása, ami szó-szerint „második jelzést" jelent, azaz két ölnyi (tizenkét lábnyi, mintegy 3,65 méternyi) vízmélységet, amiben a Mississippin egy átlagterhelésű gőzhajó még akadálytalanul közlekedhetett.
A polgárháború kitörése máról holnapra megbénította a nagy folyó forgalmát, s a fiatal hajókalauz állás nélkül maradt. Pár hétig katonáskodott a déli államok miliciájában, de ez a röpke szereplés, csatában való részvétel nélkül, inkább csak egy izgalmas kaland a számára, amit rövidesen megunt, s bátyjával Nevadába költözött. E távoli vadnyugati tájon ezüstbányászással próbálkozott, minden siker nélkül, majd Kaliforniába vándorolt, s San Franciscóban és a Hawaii-szigeteken újságíróskodott. Korának kevés írójáról lehet elmondani, hogy az életnek olyan sok felületével érintkezett volna, mint Mark Twain, — s mindezt harminckét éves koráig, amikor első novelláskötete megjelent. Hírlapi tárcákkal indult írói pályáján, a távol-nyugati humoristák modorában írott anekdotikus történetekkel, rangot, intézményt nem respektáló, tiszteletlen, enyhén szatirikus, mulatságos karcolatokkal és novellákkal. The Celebrated Jumping Frog of Calaveras County, 1867 (C. megye híres ugró békája) című burleszk hangulatú történetével ugrott ki, s lett egy csapásra az ország legismertebb humoristája. Ez a vénája egész életén át nem apadt ki: az élet tökéletlenségeit, képtelenségeit meglátó és ellenállhatatlan derűvel feltáró tréfacsináló volt. Alapmagatartása a szentimentalizmus-ellenesség volt, ábrázoló eszköze a tódítás és a tények meghökkentően abszurd egymás mellé állítása. De Mark Twain sokkal több volt, mint a vadnyugati világnak előtte feltűnt hivatásos mókamesterei, soha nem ereszkedett le a szándékosan hibás helyesírás együgyűségének színvonalára, s humora nem volt öncélú. Ahogy az évek múlásával művészete elmélyült, világnézete kialakult, úgy bontakozott ki mind szembetűnőbben a humorát kiváltó nemes szándék, mélységes rokonérzése a szenvedő emberiséggel, az igazság feltétlen keresése és az ostobaság és gonoszság dühös megvetése, s vált belőle a világ egyik legnagyobb szatíraírója. Első novelláskötetének sikere nyomán egy californiai hírlap megbízta, hogy írjon útileveleket egy amerikai turistacsoport európai útjáról. E levélsorozatból született az Innocents Abroad, or the New Pilgrim's Progress, 1869 (Ártatlanok külföldön, avagy az új „Zarándok útja") című humoros úti beszámoló. Ez a könyv pontosan az ellenkezője, valósággal az ellenmérge az európai műveltségű Irving Sketch Bookjának, mely megilletődött tisztelettel ünnepelte Anglia régi civilizációját, vagy Longfellow Európa felé forduló kulturális érdeklődésének. Mark Twain könyvében a távol-nyugati átlagamerikai mérhetetlen fölénytudata, magabiztos, handabandázó világszemlélete szólal meg, aki bizalmatlan Európával szemben, lenéz mindent, amit nem ismer, fütyül a művészetre és a történelmi múltra. A twaini gúny kedvenc tárgya az az utazó, aki eksztázisba esik a híres műalkotások előtt, de nem azért, mivel valóban élmény számára, hanem mivel a bédekker egy vagy több csillaggal figyelmezteti a nevezetességre. A helyenként naiv kötetből nemcsak az derül ki, hogy az író mennyire tájékozatlan volt a klasszikus európai művészet világában, mennyire nem érdekelte a múlt, hanem az is, hogy Európában milyen megdöbbenést keltett benne a kiáltó ellentét a történelmi korszakok gazdagsága és a jelenkor lezüllöttsége között.

Huckleberry Finn Huckleberry Finn

Az útikönyvszerű korrajz műfajában Mark Twain pályájának legsikerültebb alkotása a Life on the Mississippi (Élet a Mississippin), melynek első, lényegesen sikerültebb részét az Atlantic Monthly közölte folytatásokban 1875-ben, s a siker hatására jóval később írott, fáradtabb második résszel megtoldva, könyv alakban 1883-ban tette közzé. Ez a műve már nem humorizáló jellegű alkotás, hanem egy a maga nemében tökéletes körkép és korkép a nagy folyón és partjain nyüzsgő életről, egy már elmúlt, lezárult történelmi korszakban. Mark Twain a tanonc-hajókalauz, a kezdő navigátor szemszögéből, első személyű elbeszélés formájában, mulatságosán színes vagy izgalmas történetek láncolatában idézte fel a partmenti kisvárosok életét, a személy- és teherszállító gőzhajók világát a polgárháború előtti évtizedekben, amikor a vasút versenye még nem ölte meg a folyami hajózást.
Hazáján túlmutató világsikert Mark Twainnek két gyerekkönyve hozott, amely ugyancsak saját emlékeiből, a polgárháború előtti folyómenti világ légköréből táplálkozik. A két könyv főszereplői azonosak, a második mű az első folytatása. The Adventures of Tom Sawyer, 1876 (T. S. kalandjai) egy élénk fantáziájú komisz kölyök csínytevéseinek sorozata, a kamaszkort közvetlenül megelőző évek minden kalandösztönének teljes kiélése. Az epizódok sora egy gyilkosság köré épül fel, de irodalmi szempontból nem is annyira a mese, az eseményváz a maradandó benne, mint inkább a felejthetetlen figurák sora, a főhős Tom — „a művész ifjúkori önarcképe" —, barátja, Huck, a kis csavargó, Polly néni, a gyerekkori szerelem, Becky Thatcher, és maga a „galeri", the gang.
A folytatás, The Adventures of Huckleberry Finn, 1884 (H. F. kalandjai) sokkal gazdagabb szövetű és életteljesebb alkotás, mint az első rész, s nem csupán Mark Twain legjobb műve, hanem az amerikai irodalom történetének is legnagyobb pikareszk regénye. A történetet az író kedvenc módszerével, első személyijén elmondva halljuk, a tanulatlan mezítlábas srác, Huck szájából, s bár az eseménysor ezúttal is kalandok egymásutánja, mégis sokkal magasabb rendű a mű szerkezeti egysége, mint Mark Twain bármely korábbi nagyobb lélegzetű alkotásában.
A meseváz egyszerű: a Mississippi parti kisváros züllött és részeges mihasznájának fia, Huck, meglép nevelőanyja, özvegy Douglasné otthonából, s egy szökött rabszolga, Jim társaságában egy tutajon lefelé csurog a nagy folyón, miközben számtalan kisebb-nagyobb kalandba keveredik. A középponti figura Huckleberry Finn, egy rutinosan hazudozó, de okos és jószívű, józan és lovagias gondolkodású tizenhárom éves fiú, a romantikusan fantaszta Tom Sawyer barátja és mintegy ellenpárja. A trió harmadik tagja, a tudatlan és babonás Jim, aki mindenáron szabadság után vágyik, a XIX. századi amerikai irodalomban az átlagos néger rabszolga legélethűebb ábrázolása.
Hűek Finn története nem problémaregény abban az értelemben, mint Hawthorne és Melville művei. Az a partmenti amerikai társadalom azonban, amelynek a képe Huck egyszerű és naiv beszámolójából kibontakozik, korántsem valami egyszerű és gyermeteg móka világ. Szigorúan véve nem is ifjúsági regény ez a mű, aminek pl. nálunk is tekintik, s nem egy túlzottan aggályos amerikai iskolai könyvtárból ki is van tiltva. Már a történet maga sem nélkülözi a brutális elemeket: a címszereplő apja delirium tremensben szenved, a regényben egy sereg borzalom követi egymást, exhumálás, lincselés, gyilkosság, terpentinbe mártott kutya meggyújtása stb. Az a frontier-világ, ahol az ilyesmi mindennapos esemény, a durvaságig rideg légkörű. Ezzel teljesen összhangban van az az ellenszenves felnőtt társadalom, amivel az ártatlan pikárók szembekerülnek. Nyüzsögnek benne a hivatásos csirkefogók, kezdve Huck apján, folytatva a Hercegen és a Királyon, a kegyetlen kapzsiság e képviselőin, akik mások ostobaságának ügyes kiaknázásából élnek, egészen a Grangerford és Shepherdson családokig, akiknek bosszúszomjas viszályában Mark Twain a déli ültetvényesek agyonromantizált világát hitelesebb módon leplezte le, mint előtte bármely amerikai író.
Az utókor ma Huckleberry Finn kalandjainak történetében egyebek között a nyelvi teljesítményt is tiszteli. A mű stiláris köntöse, mely olyannyira hatott Hemingway és számos kortársa írói nyelvének kialakulására, a hétköznapi természetes élőbeszéd, tökéletes összhangban tárgyával. Egyenletes ritmusú, nagyképűség, erőltetettség nélküli, fesztelenül elbeszélő realista tónus, tisztább és könnyedebb próza, mint amely eddig bármely amerikai író tollából papírra került.
Mark Twain írói egyéniségének kialakításában — főleg nyelvi vonatkozásokban — feleségének is szerepe volt. Twain 1870-ben feleségül vette Olivia Langdont, s a művelt keleti nagypolgári családból származó nő azonnal hozzáfogott, hogy a lármás és faragatlan vadnyugati újságírót, a kifejezéseit nem válogató torzonborz, vörös sörényű oroszlánt megfésülje, körmeit rövidre vágja, és minden módon saját úri társaságának tónusához szelídítse, írói vonatkozásban e törekvés főleg abban nyilvánult meg, hogy az asszony férjének minden leírt sorát még kéziratban a legprűdebb viktoriánus finnyássággal cenzúrázta, s minden olyan szavát, kifejezését átíratta, egész mondatokat és bekezdéseket is, amit nem tartott egy finom úri hölgy férjéhez méltónak —s ilyesmi a fennmaradt kéziratok tanúsága szerint bizony sok akadt az író műveiben.
Tom Sawyer Tom Sawyer

Ugyanezt a szemléletet tükrözi The Tragedy of Pudd'nhead Wilson, 1894 (Pudingfejü Wilson tragédiája). A címszereplő, egy ujjlenyomat vizsgálatra specializáló ügyvéd, azért kapta a gúnynevet a kisváros népétől, mert értelmességben messze fölöttük áll. A regény igazi főszereplője azonban Roxana, a halványbőrű, tizenhatodvér néger nő, felszabadított rabszolga, egy szép és elszánt amazon, akinek sorsában a néger rabszolgaságot első ízben ábrázolta realista módon amerikai író. A mű egy drámai jelenetében, mely az embernek ember iránti kegyetlenségét minden szörnyűségében mutatja meg, Roxanát hitvány emberré felnőtt, fehér embernek vélt fia eladja rabszolgának, hogy ily módon meneküljön meg egy lopás miatt rá váró kellemetlen következményektől. Mark Twain, aki déli államban, déli környezetben nevelkedett, a déli konfederáció hadseregében szolgált, a rabszolgarendszer feltétlen ellensége s a négerség meggyőződéses barátja volt. Beérkezett író korában egy néger diákot teljesen a saját költségén taníttatott ki a Yale egyetemen, hogy „ily módon legalább egy részét kifizethesse annak a jóvátételi összegnek, amivel minden fehér ember minden feketének tartozik". A nyolcvanas években az író történelmi témához nyúlt, ahhoz a múlthoz, amelyről első útikönyvében megsemmisítő fölénnyel beszélt. Célja azonban most sem a régmúlt korszakok Walter Scott-i értelemben való romantizálása, hanem szembeállítása a jelennel, az azóta elért társadalmi haladás szemléltetésére. The Prince and the Pauper, 1882 (Koldus és királyfi) alapos történelmi előtanulmányok után írott mű, egyik legjobban megszerkesztett, kerek kompozíciójú regénye, mely a romantikus témát realisztikus módon dolgozta föl. Látszólag ifjúsági könyv, szatirikus szemléletmódja azonban a felnőtt világéra vall. A Tudor uralkodóházbeli VI. Edward angol király trónörökös korában titokban ruhát és szerepet cserél Tom Canty koldusfiúval, s alaposan megismeri az angol reneszánsz világ fonákját. Könyve az eszményekben hívő fiatalos idealizmust ünnepli, mely e nyűgök fölé kíván emelkedni, a gyengédséget, lelkesen szól az emberi egyenrangúságról és a belátó okosságról, amelyekben a társadalmi haladás feltételeit látja. Mint írói művészetében oly gyakran, ezúttal is az őszinte, romlatlanul tisztességes fiatalokban, a tizennyolc éven aluliakban látja a jövő reményét, ők a legtöbb szeretettel, megrajzolt alakjai. A középkor és a modern idők külsőleges ellentétét ábrázolta a gyakran burleszkbe átcsapó regényében, A Connecticut Yankee in King Arthur's Court-ban, 1889 (Egy jenki Artúr király udvarában), amelyben egy gyakorlatias amerikait, egy kemény, száraz fegyvergyári művezetőt tizenhárom évszázaddal visszavisz a múltba, és belepottyantja a sötét középkor kellős közepébe. A jenki azonnal hozzálát Arthur király országának amerikanizálásához, amiből komikus bonyodalmak végeláthatatlan sora származik. A két szembeállított civilizáció egyike sem viszi el szárazon. A középkoriban Mark Twain az egyházi és világi főurak kapzsiságát, türelmetlenségét, babonás korlátoltságát és alapvető gonoszságát rajzolja felháborodott haraggal, a korszak testi mocskát, jogbizonytalanságát, emberi kizsákmányolását és kegyetlenségét ostorozza, s tudatos ellenszerét adja Scott „lovagi szamárságainak", a XIX. századi angol irodalom, Tennyson, Morris és a prerafaeliták középkor-imádatának, múltba-menekülésének. A kiábrándult kicsengésű könyv azonban a különbnek tartott amerikai demokrata rendszer alapvető gyengeségeire, vak türelmetlenségére, érzéketlen erőszakosságára, önhitt fölényére, álszent képmutatására is rávilágít.
Mark Twain a nagy felvilágosultaknak, Voltaire-nek, Paine-nek, Franklinnak és Jeffersonnak volt a tanítványa és követője. Nem hitt a tételes vallások rendszereiben, a keresztény mitológiát semmivel se becsülte többre, mint az úgynevezett pogány hitregéket. A babona minden formájának ellensége volt, s a jövő reménységét a tudomány haladásában, a racionalista türelmesség fokozásában, a közoktatás kiterjesztésében és egy nemesebb demokrácia uralomra juttatásában látta.
Mark Twain élete végén ismét középkori témát dolgozott fel. The Personal Recollections of Joan of Arc, 1896 (Jeanne d' Arc emlékiratai) című regényét, mely egy Kossuth Lajosból vett idézetet használt mottónak, névtelenül tette közzé, nehogy humorista hírneve alapján a közönség ismét valamilyen bohókás könyvet várjon tőle. A tárgy az írót már gyermekkorától érdekelte, s a könyv megírásához alapos történelmi előtanulmányok után fogott. A történetet az orleans-i szűz képzeletbeli íródeákja, Sieur Louis de Conte mondja el. Néhány fiktív mellékszereplőt nem számítva a gondosan megszerkesztett, a humoros elemet ritka önfegyelemmel szinte teljesen a háttérbe szorító regényes életrajz híven követi a XV. századi tényeket. Mark Twain hősnőjében az emberiség legszebb eszményeit látta és testesítette meg: a teljes önzetlenséget, magasztos célok tiszta szívű követését, ragyogó okosságot, mindehhez hozzáadva egy ártatlan és vidám fiatal leány minden üde báját. A könyv utolsó harmadában, a törvényszéki tárgyalás jeleneteiben, amikor a sugárzó kedvességnek és bölcsességnek ezt a páratlan képviselőjét körülveszi és elpusztítja korának rosszindulata és gonoszsága, Mark Twain szenvedélyessége klasszikus magaslatokra emelkedik.
Egy yenki Arthur király udvarában Egy yenki Arthur király udvarában

Egy yenki Arthur király udvarában

Mark Twain korán beérkezett, társadalmilag és anyagilag. Hallatlanul népszerű volt, könyvei, cikkei s nem utolsósorban nagy sikerű humoros felolvasásai eredményeként — ahogy életrajzírói gondosan feljegyezték — nagyobb jövedelemre tett szert, mint előtte bármely író Amerikában. Hírneve Európában sem volt kisebb, élete vége felé az oxfordi egyetem díszdoktorává avatta, megtisztelve a piros tudori kalappal. Alkonyodó évei azonban nem voltak mentesek a megrázkódtatásoktól. Kétszázezer dollárt fektetett egy vállalkozásba, mely egy még nem hibátlan betűszedő gépet kívánt tökéletesíteni, majd gyártani, s amikor 1893-ban a cég megbukott, az írót is magával rántotta. Mark Twain vállalta az óriási veszteség visszafizetését, s hatvanadik életéve küszöbén világkörüli előadó körútra indult. Ennek során, 1899. március 25-én Budapesten a Lipótvárosi Kaszinóban is tartott felolvasást. Az út eredményes volt, az író ennek és egyéb könyveinek jövedelméből ki tudta fizetni a cég összeomlásának áldozatait. Utjának emléke a Following the Equator, 1897 (Az Egyenlítő körül) című útikönyve, melyben élete utolsó évtizedeire annyira jellemző keserűségének számos nyoma mutatkozik.
Mark Twain  meg tudta érteni az emberi viselkedést, ha megbocsátani nem is. Mély pesszimizmusában fogant utolsó írásaiban, a What is Man?-ban (Mi az ember?) írta 1898-ban zártkörű kiadásban megjelent 1906-ban) és The Mysterious Strangerben (A titokzatos idegen, írta 1898-ban, megjelent az író halála után,1916-ban) az embert gonosz, ostoba és káros lénynek nevezte, „amely mocsokban kezdődik és bűzben végződik". De, tette hozzá, az embert inkább szánni, mint kárhoztatni kell. „Minden, ami emberi, szánalmas." Mert szerinte az ember végsőkig determinált, nem áll előtte a választás lehetősége. Az a tény, hogy megszületett, és későbbi minden tette, gondolata, ösztönös cselekedete, akár jó legyen az, akár rossz, tőle függetlenül eleve meghatározott. Minden egyes elhatározásunk korábbi elhatározásainknak elkerülhetetlen következménye. Viselkedésünket vallási hittel, politikai meggyőzéssel vagy bármilyen nagy eskü véssél nem lehet végleges érvénnyel megváltoztatni. Az egyetlen remény abban van, írta, hogy ez az egész hitvány emberi lét pusztán csak egy rossz álom.

Országh László

Vissza

copyright © László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu