Mark Twain (1835 - 1910)
|
|
A kérészéletű vadnyugati humoros irodalomból nőtt ki a század
utolsó negyedében az egyik legjelentékenyebb, s kétségtelenül legnépszerűbb
amerikai író, a Mark Twain néven ismert Samuel Langhorne Clemens
művészete. A déli terület határán levő Missouri állam Florida nevű városkájában
született, s gyermekéveit a Mississippi mellett fekvő Hannibál nevű kisvárosban
töltötte, körülbelül ugyanolyan derűsen és csínytevő módon, mint hősei, Tom
Sawyer és Huckleberry Finn. Tizenkét éves volt, amikor kimaradt az iskolából, s
betűszedéssel és más nyomdai munkával, később újságírással kereste kenyerét,
akárcsak korábban Whitman,
Harte, Harris és Howells. Huszonegy éves korában hajókalauznak állt a
Mississippin. Ez a nehéz és felelősségteljes mesterség azt kívánta tőle, hogy
Amerikának e korszakban még igen nagy kereskedelmi és személyforgalmat
lebonyolító fő vízi közlekedési vonalán, a szeszélyes folyó minden kanyarulatát,
változékony mederviszonyait és áramlási irányait jól ismerve, nappal és éjjel
biztonságosan végig tudja kalauzolni a rá bízott hajót a folyam másfél ezer
kilométeres szakaszán. Négy évig működött e munkakörben, amelyről később jogosan
állította, hogy „ebben a rövid de kiadós iskolázásban módomban volt a
legszemélyesebb és legközvetlenebb ismeretségbe kerülni mindazokkal az
embertípusokkal, amelyekről csak regényekben, életrajzokban vagy történelmi
művekben olvasunk". Életének ebből a korszakából kölcsönözte írói álnevét is. A
mark twain kifejezés a mérőónnal dolgozó matróznak, a hajókalauz segédjének
mélységjelző kiáltása, ami szó-szerint „második jelzést" jelent, azaz két ölnyi
(tizenkét lábnyi, mintegy 3,65 méternyi) vízmélységet, amiben a Mississippin egy
átlagterhelésű gőzhajó még akadálytalanul közlekedhetett.
A polgárháború
kitörése máról holnapra megbénította a nagy folyó forgalmát, s a fiatal
hajókalauz állás nélkül maradt. Pár hétig katonáskodott a déli államok
miliciájában, de ez a röpke szereplés, csatában való részvétel nélkül, inkább
csak egy izgalmas kaland a számára, amit rövidesen megunt, s bátyjával Nevadába
költözött. E távoli vadnyugati tájon ezüstbányászással próbálkozott, minden
siker nélkül, majd Kaliforniába vándorolt, s San Franciscóban és a
Hawaii-szigeteken újságíróskodott. Korának kevés írójáról lehet elmondani, hogy
az életnek olyan sok felületével érintkezett volna, mint Mark Twain, — s mindezt
harminckét éves koráig, amikor első novelláskötete megjelent. Hírlapi tárcákkal
indult írói pályáján, a távol-nyugati humoristák modorában írott anekdotikus
történetekkel, rangot, intézményt nem respektáló, tiszteletlen, enyhén
szatirikus, mulatságos karcolatokkal és novellákkal. The Celebrated Jumping Frog
of Calaveras County, 1867 (C. megye híres ugró békája) című burleszk hangulatú
történetével ugrott ki, s lett egy csapásra az ország legismertebb humoristája.
Ez a vénája egész életén át nem apadt ki: az élet tökéletlenségeit,
képtelenségeit meglátó és ellenállhatatlan derűvel feltáró tréfacsináló volt.
Alapmagatartása a
szentimentalizmus-ellenesség volt, ábrázoló eszköze a tódítás és a
tények meghökkentően abszurd
egymás mellé állítása. De Mark Twain sokkal több volt, mint a
vadnyugati világnak előtte feltűnt hivatásos mókamesterei, soha nem ereszkedett
le a szándékosan hibás helyesírás együgyűségének színvonalára, s humora nem volt
öncélú. Ahogy az évek múlásával művészete elmélyült, világnézete kialakult, úgy
bontakozott ki mind szembetűnőbben a humorát kiváltó nemes szándék, mélységes
rokonérzése a szenvedő emberiséggel, az igazság feltétlen keresése és az
ostobaság és gonoszság dühös megvetése, s vált belőle a világ egyik legnagyobb
szatíraírója. Első novelláskötetének sikere nyomán egy californiai hírlap
megbízta, hogy írjon útileveleket egy amerikai turistacsoport európai útjáról. E
levélsorozatból született az Innocents Abroad, or the New Pilgrim's Progress,
1869 (Ártatlanok külföldön, avagy az új „Zarándok útja") című humoros úti
beszámoló. Ez a könyv pontosan az ellenkezője, valósággal az ellenmérge az
európai műveltségű Irving Sketch Bookjának, mely megilletődött tisztelettel
ünnepelte Anglia régi civilizációját, vagy Longfellow Európa felé forduló
kulturális érdeklődésének. Mark Twain könyvében a távol-nyugati átlagamerikai
mérhetetlen fölénytudata, magabiztos, handabandázó világszemlélete szólal meg,
aki bizalmatlan Európával szemben, lenéz mindent, amit nem ismer, fütyül a
művészetre és a történelmi múltra. A twaini gúny kedvenc tárgya az az utazó, aki
eksztázisba esik a híres műalkotások előtt, de nem azért, mivel valóban élmény
számára, hanem mivel a bédekker egy vagy több csillaggal figyelmezteti a
nevezetességre. A helyenként naiv kötetből nemcsak az derül ki, hogy az író
mennyire tájékozatlan volt a klasszikus európai művészet világában, mennyire nem
érdekelte a múlt, hanem az is, hogy Európában milyen megdöbbenést keltett benne
a kiáltó ellentét a történelmi korszakok gazdagsága és a jelenkor lezüllöttsége
között.
|
|
Az útikönyvszerű korrajz műfajában Mark Twain pályájának legsikerültebb
alkotása a Life on the Mississippi (Élet a Mississippin), melynek első,
lényegesen sikerültebb részét az Atlantic Monthly közölte folytatásokban
1875-ben, s a siker hatására jóval később írott, fáradtabb második résszel
megtoldva, könyv alakban 1883-ban tette közzé. Ez a műve már nem humorizáló
jellegű alkotás, hanem egy a maga nemében tökéletes körkép és korkép a nagy
folyón és partjain nyüzsgő életről, egy már elmúlt, lezárult történelmi
korszakban. Mark Twain a tanonc-hajókalauz, a kezdő navigátor szemszögéből, első
személyű elbeszélés formájában, mulatságosán színes vagy izgalmas történetek
láncolatában idézte fel a partmenti kisvárosok életét, a személy- és
teherszállító gőzhajók világát a polgárháború előtti évtizedekben, amikor a
vasút versenye még nem ölte meg a folyami hajózást.
Hazáján túlmutató
világsikert Mark Twainnek két gyerekkönyve hozott, amely ugyancsak saját
emlékeiből, a polgárháború előtti folyómenti világ légköréből táplálkozik. A két
könyv főszereplői azonosak, a második mű az első folytatása. The Adventures of
Tom Sawyer, 1876 (T. S. kalandjai) egy élénk fantáziájú komisz kölyök
csínytevéseinek sorozata, a kamaszkort közvetlenül megelőző évek minden
kalandösztönének teljes kiélése. Az epizódok sora egy gyilkosság köré épül fel,
de irodalmi szempontból nem is annyira a mese, az eseményváz a maradandó benne,
mint inkább a felejthetetlen figurák sora, a főhős Tom — „a művész ifjúkori
önarcképe" —, barátja, Huck, a kis csavargó, Polly néni, a gyerekkori szerelem,
Becky Thatcher, és maga a „galeri", the gang.
A folytatás, The Adventures of
Huckleberry Finn, 1884 (H. F. kalandjai) sokkal gazdagabb szövetű és
életteljesebb alkotás, mint az első rész, s nem csupán Mark Twain legjobb műve,
hanem az amerikai irodalom történetének is legnagyobb
pikareszk
regénye. A történetet az író kedvenc módszerével, első személyijén elmondva
halljuk, a tanulatlan mezítlábas srác, Huck szájából, s bár az eseménysor
ezúttal is kalandok egymásutánja, mégis sokkal magasabb rendű a mű szerkezeti
egysége, mint Mark Twain bármely korábbi nagyobb lélegzetű alkotásában.
A
meseváz egyszerű: a Mississippi parti kisváros züllött és részeges mihasznájának
fia, Huck, meglép nevelőanyja, özvegy Douglasné otthonából, s egy szökött
rabszolga, Jim társaságában egy tutajon lefelé csurog a nagy folyón, miközben
számtalan kisebb-nagyobb kalandba keveredik. A középponti figura Huckleberry
Finn, egy rutinosan hazudozó, de okos és jószívű, józan és lovagias gondolkodású
tizenhárom éves fiú, a romantikusan fantaszta Tom Sawyer barátja és mintegy
ellenpárja. A trió harmadik tagja, a tudatlan és babonás Jim, aki mindenáron
szabadság után vágyik, a XIX. századi amerikai irodalomban az átlagos néger
rabszolga legélethűebb ábrázolása.
Hűek Finn története nem problémaregény
abban az értelemben, mint Hawthorne
és Melville művei. Az a partmenti amerikai társadalom azonban, amelynek a képe
Huck egyszerű és naiv beszámolójából kibontakozik, korántsem valami egyszerű és
gyermeteg móka világ. Szigorúan véve nem is ifjúsági regény ez a mű, aminek pl.
nálunk is tekintik, s nem egy túlzottan aggályos amerikai iskolai könyvtárból ki
is van tiltva. Már a történet maga sem nélkülözi a brutális elemeket: a
címszereplő apja delirium tremensben szenved, a regényben egy sereg borzalom
követi egymást, exhumálás, lincselés, gyilkosság, terpentinbe mártott kutya
meggyújtása stb. Az a frontier-világ, ahol az ilyesmi mindennapos esemény, a
durvaságig rideg légkörű. Ezzel teljesen összhangban van az az ellenszenves
felnőtt társadalom, amivel az ártatlan pikárók szembekerülnek. Nyüzsögnek benne
a hivatásos csirkefogók, kezdve Huck apján, folytatva a Hercegen és a Királyon,
a kegyetlen kapzsiság e képviselőin, akik mások ostobaságának ügyes
kiaknázásából élnek, egészen a Grangerford és Shepherdson családokig, akiknek
bosszúszomjas viszályában Mark Twain a déli ültetvényesek agyonromantizált
világát hitelesebb módon leplezte le, mint előtte bármely amerikai író.
Az
utókor ma Huckleberry Finn kalandjainak történetében egyebek között a nyelvi
teljesítményt is tiszteli. A mű stiláris köntöse, mely olyannyira hatott
Hemingway és számos kortársa írói nyelvének
kialakulására, a hétköznapi természetes élőbeszéd, tökéletes összhangban
tárgyával. Egyenletes ritmusú, nagyképűség, erőltetettség nélküli, fesztelenül
elbeszélő realista tónus, tisztább és könnyedebb próza, mint amely eddig bármely
amerikai író tollából papírra került.
Mark Twain írói egyéniségének
kialakításában — főleg nyelvi vonatkozásokban — feleségének is szerepe volt.
Twain 1870-ben feleségül vette Olivia Langdont, s a művelt keleti nagypolgári
családból származó nő azonnal hozzáfogott, hogy a lármás és faragatlan
vadnyugati újságírót, a kifejezéseit nem válogató torzonborz, vörös sörényű
oroszlánt megfésülje, körmeit rövidre vágja, és minden módon saját úri
társaságának tónusához szelídítse, írói vonatkozásban e törekvés főleg abban
nyilvánult meg, hogy az asszony férjének minden leírt sorát még kéziratban a
legprűdebb viktoriánus finnyássággal cenzúrázta, s minden olyan szavát,
kifejezését átíratta, egész mondatokat és bekezdéseket is, amit nem tartott egy
finom úri hölgy férjéhez méltónak —s ilyesmi a fennmaradt kéziratok tanúsága
szerint bizony sok akadt az író műveiben.
Ugyanezt a szemléletet tükrözi The Tragedy of Pudd'nhead Wilson, 1894
(Pudingfejü Wilson tragédiája). A címszereplő, egy ujjlenyomat vizsgálatra
specializáló ügyvéd, azért kapta a gúnynevet a kisváros népétől, mert
értelmességben messze fölöttük áll. A regény igazi főszereplője azonban Roxana,
a halványbőrű, tizenhatodvér néger nő, felszabadított rabszolga, egy szép és
elszánt amazon, akinek sorsában a néger rabszolgaságot első ízben ábrázolta
realista módon amerikai író. A mű egy drámai jelenetében, mely az embernek ember
iránti kegyetlenségét minden szörnyűségében mutatja meg, Roxanát hitvány
emberré felnőtt, fehér embernek vélt fia eladja rabszolgának, hogy ily módon
meneküljön meg egy lopás miatt rá váró kellemetlen következményektől. Mark
Twain, aki déli államban, déli környezetben nevelkedett, a déli konfederáció
hadseregében szolgált, a rabszolgarendszer feltétlen ellensége s a négerség
meggyőződéses barátja volt. Beérkezett író korában egy néger diákot teljesen a
saját költségén taníttatott ki a Yale egyetemen, hogy „ily módon legalább egy
részét kifizethesse annak a jóvátételi összegnek, amivel minden fehér ember
minden feketének tartozik". A nyolcvanas években az író történelmi témához
nyúlt, ahhoz a múlthoz, amelyről első útikönyvében megsemmisítő fölénnyel
beszélt. Célja azonban most sem a régmúlt korszakok
Walter Scott-i értelemben
való romantizálása, hanem szembeállítása a jelennel, az azóta elért társadalmi
haladás szemléltetésére. The Prince and the Pauper, 1882 (Koldus és királyfi)
alapos történelmi előtanulmányok után írott mű, egyik legjobban megszerkesztett,
kerek kompozíciójú regénye, mely a romantikus témát realisztikus módon dolgozta
föl. Látszólag ifjúsági könyv, szatirikus szemléletmódja azonban a felnőtt
világéra vall. A Tudor uralkodóházbeli VI. Edward angol király trónörökös
korában titokban ruhát és szerepet cserél Tom Canty koldusfiúval, s alaposan
megismeri az angol reneszánsz világ fonákját.
Könyve az eszményekben hívő fiatalos idealizmust ünnepli, mely e nyűgök fölé
kíván emelkedni, a gyengédséget, lelkesen szól az emberi egyenrangúságról és a
belátó okosságról, amelyekben a társadalmi haladás feltételeit látja. Mint írói
művészetében oly gyakran, ezúttal is az őszinte, romlatlanul tisztességes
fiatalokban, a tizennyolc éven aluliakban látja a jövő reményét, ők a legtöbb
szeretettel,
megrajzolt alakjai. A középkor és a modern idők külsőleges ellentétét ábrázolta
a gyakran burleszkbe átcsapó regényében, A Connecticut Yankee in King Arthur's
Court-ban, 1889 (Egy jenki Artúr király udvarában), amelyben egy gyakorlatias
amerikait, egy kemény, száraz fegyvergyári művezetőt tizenhárom évszázaddal
visszavisz a múltba, és belepottyantja a sötét középkor kellős közepébe. A jenki
azonnal hozzálát Arthur király országának amerikanizálásához, amiből komikus
bonyodalmak végeláthatatlan sora származik. A két szembeállított civilizáció
egyike sem viszi el szárazon. A középkoriban Mark Twain az egyházi és világi
főurak kapzsiságát, türelmetlenségét, babonás korlátoltságát és alapvető
gonoszságát rajzolja felháborodott haraggal, a korszak testi mocskát,
jogbizonytalanságát, emberi kizsákmányolását és kegyetlenségét ostorozza, s
tudatos ellenszerét adja Scott „lovagi szamárságainak", a XIX. századi angol
irodalom, Tennyson, Morris és a
prerafaeliták
középkor-imádatának, múltba-menekülésének. A kiábrándult kicsengésű könyv
azonban a különbnek tartott amerikai demokrata rendszer alapvető gyengeségeire,
vak türelmetlenségére, érzéketlen erőszakosságára, önhitt fölényére, álszent
képmutatására is rávilágít.
Mark Twain a nagy felvilágosultaknak,
Voltaire-nek, Paine-nek, Franklinnak és Jeffersonnak volt a tanítványa és
követője. Nem hitt a tételes vallások rendszereiben, a keresztény mitológiát
semmivel se becsülte többre, mint az úgynevezett pogány hitregéket. A babona
minden formájának ellensége volt, s a jövő reménységét a tudomány haladásában, a
racionalista türelmesség fokozásában, a közoktatás kiterjesztésében és egy
nemesebb demokrácia uralomra juttatásában látta.
Mark Twain élete végén ismét középkori témát dolgozott
fel. The Personal Recollections of Joan of Arc, 1896 (Jeanne d' Arc emlékiratai)
című regényét, mely egy Kossuth Lajosból vett idézetet használt mottónak,
névtelenül tette közzé, nehogy humorista hírneve alapján a közönség ismét
valamilyen bohókás könyvet várjon tőle. A tárgy az írót már gyermekkorától
érdekelte, s a könyv megírásához alapos történelmi előtanulmányok után fogott. A
történetet az orleans-i szűz képzeletbeli íródeákja, Sieur Louis de Conte mondja
el. Néhány fiktív mellékszereplőt nem számítva a gondosan megszerkesztett, a
humoros elemet ritka önfegyelemmel szinte teljesen a háttérbe szorító regényes
életrajz híven követi a XV. századi tényeket. Mark Twain hősnőjében az emberiség
legszebb eszményeit látta és testesítette meg: a teljes önzetlenséget, magasztos
célok tiszta szívű követését, ragyogó okosságot, mindehhez hozzáadva egy
ártatlan és vidám fiatal leány minden üde báját. A könyv utolsó harmadában, a
törvényszéki tárgyalás jeleneteiben, amikor a sugárzó kedvességnek és
bölcsességnek ezt a páratlan képviselőjét körülveszi és elpusztítja korának
rosszindulata és gonoszsága, Mark Twain szenvedélyessége klasszikus magaslatokra
emelkedik.
Mark Twain korán beérkezett, társadalmilag és anyagilag.
Hallatlanul népszerű volt, könyvei, cikkei s nem utolsósorban nagy sikerű
humoros felolvasásai eredményeként — ahogy életrajzírói gondosan feljegyezték —
nagyobb jövedelemre tett szert, mint előtte bármely író Amerikában. Hírneve
Európában sem volt kisebb, élete vége felé az oxfordi egyetem díszdoktorává
avatta, megtisztelve a piros tudori kalappal. Alkonyodó évei azonban nem voltak
mentesek a megrázkódtatásoktól. Kétszázezer dollárt fektetett egy vállalkozásba,
mely egy még nem hibátlan betűszedő gépet kívánt tökéletesíteni, majd gyártani,
s amikor 1893-ban a cég megbukott, az írót is magával rántotta. Mark Twain
vállalta az óriási veszteség visszafizetését, s hatvanadik életéve küszöbén
világkörüli előadó körútra indult. Ennek során, 1899. március 25-én Budapesten a
Lipótvárosi Kaszinóban is tartott felolvasást. Az út eredményes volt, az író
ennek és egyéb könyveinek jövedelméből ki tudta fizetni a cég összeomlásának
áldozatait. Utjának emléke a Following the Equator, 1897 (Az Egyenlítő körül)
című útikönyve, melyben élete utolsó évtizedeire annyira jellemző
keserűségének számos nyoma mutatkozik.
Mark Twain meg tudta érteni az
emberi viselkedést, ha megbocsátani nem is. Mély pesszimizmusában fogant utolsó
írásaiban, a What is Man?-ban (Mi az ember?) írta 1898-ban zártkörű kiadásban
megjelent 1906-ban) és The Mysterious Strangerben (A titokzatos idegen, írta
1898-ban, megjelent az író halála után,1916-ban) az embert gonosz, ostoba és
káros lénynek nevezte, „amely mocsokban kezdődik és bűzben végződik". De, tette
hozzá, az embert inkább szánni, mint kárhoztatni kell. „Minden, ami emberi,
szánalmas." Mert szerinte az ember végsőkig determinált, nem áll előtte a
választás lehetősége. Az a tény, hogy megszületett, és későbbi minden tette,
gondolata, ösztönös cselekedete, akár jó legyen az, akár rossz, tőle függetlenül
eleve meghatározott. Minden egyes elhatározásunk korábbi elhatározásainknak
elkerülhetetlen következménye. Viselkedésünket vallási hittel, politikai
meggyőzéssel vagy bármilyen nagy eskü véssél nem lehet végleges érvénnyel
megváltoztatni. Az egyetlen remény abban van, írta, hogy ez az egész hitvány
emberi lét pusztán csak egy rossz álom.
Országh László
Vissza
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu