Eugene O'Neill

(1888 - 1953)

A huszadik század első negyedében, párhuzamosan az avantgárd törekvések kísérleteivel, a színház művészetében és a bemutatott drámai művekben különböző tájakon egymástól eltérő új formákat kerestek a rendezők is, a szerzők is, a kritikusok is. A drámai műfaj továbbfejlesztői a legnagyobb módosító hatásokat három igen jelentékeny szerzőtől kapták. Az ő eredményeik mindmáig nyomot hagytak a drámairodalmon. Ez a három szerző: az olasz Luigi Pirandello, a német Bertolt Brecht és az amerikai Eugene O’Neill.

A három egyaránt fontos újító közül legerőteljesebb hatása O’Neillnek volt. Ő az első amerikai szerző, aki egyenértékű a legjobb európai drámaírókkal, és hatása a föld minden részén kimutatható. A nagyon művészi Pirandello mára inkább stíluskülönlegességet alkotott. Hatása egzotikumnak hat már. A sokáig nagy művészi izgalmakat keltő Brecht legtöbb drámája a mi számunkra szájbarágó tanszöveg. O’Neill azonban, aki harmonikusan tudta összeegyeztetni a dráma hagyományait az expresszionista törekvésekkel, ugyanolyan friss és hatásos, mint fellépése idején.

Ír bevándorló színészházaspár gyermeke volt. Egész életében szüntelenül tanulni, tudását gazdagítani akarta, de az iskolai fegyelmet nem viselte el. Színésznek is készült, világutazónak is. Közben azonban szenvedélyesen olvasta a drámairodalom nagy klasszikusait: az ókori görögöket, Shakespeare-t és Ibsent. Volt úgy, hogy beállt matróznak és a Távol-Kelettől az északi sarkkörig ismerkedett a világ tájaival és alakjaival. Egy időre azonban elhagyta a tengereket és vándorszínésznek ment. Már ekkor tervezte, hogy beiratkozik egy drámaíróképző iskolába (Észak-Amerikában régóta van ilyen). Ez a terve azonban alaposan eltolódott, mert az első világháborúba belépett az USA, és O’Neillt besorozták katonának. Az utolsó pillanat után is tartott a katonai szolgálat. Ez nem is volt ellenére, mert a győztes amerikaiak jó ideig megszállva tartották a legyőzött Németországot. A mindig tanulni akaró katona ezt az időt igen jól kihasználta. Módszeresen és alaposan megtanult németül. Rendszeresen tanulmányozta a klasszikus és modern német drámairodalmat. Ami pedig a legnagyobb hatással volt a gondolkodására: megismerte Freud és Jung lélekelemző módszereit. A naturalista kezdetektől a nagy expresszionista eredményekig az egész amerikai kritika úgy tartotta, hogy ő a legpszichologikusabb jellemábrázoló. Már Németországban, majd hazatértekor is írt néhány egyfelvonásost. Ezeket ő olasz mintára verista műveknek nevezte. Valójában a sokáig divatos verizmus azonos volt a nyugat-európai naturalizmussal. A társadalmi tényeknek fénykép pontosságú ábrázolása a XIX. század végétől kezdett sablonos lenni. Az irodalomhoz értők és ínyencek az első világháború utáni években elavultnak és unalmasnak tartották.

Amikor O’Neill leszerelt és hazatért, azonnal drámákkal kísérletezett. Ezek még az elavult formákban készültek. Nem is volt sikerük. Ő maga is rájött, hogy meg kell újítania egész gondolkodását. Most már beiratkozhatott a drámaíró-iskolába, ahol a tananyagon túl számos olyan akkor modernnek ítélt színjátékkal találkozhatott, amelyek gazdagították képzeletét. A németországi tartózkodás során jelentékeny gazdagodást jelentett számára, hogy megszerezte Csehov novelláinak német fordítását. Sokkal később azt vallotta, hogy több lélektant tanult az orosz mestertől, mint a pszichológia tudósaitól. Ez persze túlzás volt, hiszen szinte valamennyi drámája bizonyítja, hogy milyen sokat tanult Freudtól.

Mire az iskolát dicsérettel befejezte, már kialakult benne a valóság, a képzelet és a szabad gondolattársítás egysége. Ez módszerré vált nála. Jellemző volt drámáira a realista és expresszionista ábrázolási mód elegyítése.

Amikor az iskolát befejezte, már volt két olyan egyfelvonásosa, amely azonnal megalapozta hírnevét. Az egyfelvonásos meghatározást jobb híján alkalmazta. Valójában egymást közvetlenül folytató több jelenet egységei ezek. Először a „Jones császár"-ral jelentkezett. Ez a Jones császár egy őserdő mélyén élő néger törzsközösség zsarnoka, aki ellen fellázad a népe. Jones menekül, forgópisztolyában éles lövedékekkel. Az utolsó pisztolygolyó ezüstből van, ezt magának szánja, ha a többi nem tudja megvédeni. Rohan az őserdőben, és jelenetről jelenetre új rémekkel találkozik. Ezek részben emlékképei, részben babonás csodalények. Valójában az egész úton egyedül van, körülötte megtestesült képzeleti alakok. Amikor a vélt veszedelmek körülveszik, rájuk lő és elpazarol egy-egy golyót. Amikor már csak az ezüsttöltény van a fegyverben, megint ijesztő közeledő hangokat hall. Nem ismeri fel, hogy ezek a megmentésére siető hívei. Öngyilkos lesz, már csak gyászolók érkezhettek hozzá. A darabnak óriási sikere volt. Nemsokára sorra került még különösebb tárgyú darabja, a „Szőrős majom". Ez egy szerencsétlen életű torzonborz fűtőről szól, aki egy hajó mélyén dolgozik. A mellette kíváncsian elhaladó utasok beszélgetéséből szinte semmit nem ért, de egy elhangzó kijelentés szavait félreérti: azt hiszi, hogy valaki ezt mondja: „Szőrös majom". Azt hiszi, őrá mondta ezt az egyik idegen. Ez olyan lelki válságot okoz benne, hogy felidézi életének minden kudarcát és úgy találja, hogy nem méltó az emberi életre. Műfajilag nem tragédia, hanem bizarr tragikomédia. A kisebbrendűségi érzés lélektani példája ez. Annak idején az amerikai kritika egy része értelmetlen ostobaságnak tartotta, a kritikusok másik része minden eddigi idők legjobb lélektani drámáját látta benne. Mire az európai színpadokra érkezett a darab, már megérdemelten remekműként fogadták. És röviddel ezek után világsikert aratott első egész estét betöltő drámája: a „Különös közjáték". Ez a 9 hosszú jelenetből álló drámai mű egy asszony életrajza, egymás mellé vetítve azt, hogy mit él át valóban, és hogyan képzeli tévesen mindazt, amit átélt. Különös sajátossága, hogy a személyek egymás után mondják, amit valóban mondanak és amit közben gondolnak. Nem tragédia: az asszony idős korára megtalálja a lelki nyugalmat, talán még a boldogságot is, amit sok reménykedés után sohasem ért el eddig.

Hosszú út az éjszakában

Hosszú út az éjszakában

A „Különös közjáték" diadalútja után egymást követik a sikeres bemutatók. Témaviláguk felettébb különböző, a művelt emberek körétől a falusi paraszti gondokig terjed. A módszer és a siker titka a reális és expresszionista elemek művészi keverése. Színházi nézők és tudományos szakemberek, sőt a különböző szempontú kritikák is az élő drámairodalom egyik fő alakjának tudták. Elérte a Nobel-díj is még mielőtt művészetének csúcsáig emelkedett volna.

Alighanem az igazi fő mű az a trilógia, amelynek ő ezt a címet adta: „Elektrához illik a gyász". Nálunk magyarul „Amerikai Elektra" volt a címe. Rendkívül érdekesen és egyénien köti össze az ókori görög hagyományt a modern helyzetekkel és jellemekkel. Példaképe, sőt mintadarabja Aiszkhülosz „Oreszteia" című trilógiája, amely a trójai háborúból hazatérő Agamemnonnak és családjának sorozatos tragédiája. O’Neill drámája az amerikai polgárháború befejeződésével kezdődik. Egy tábornok — az antik névre emlékeztető neve: Abe Mennon — a győzelem dicsőségével érkezik haza. Felesége, aki magányában rég elfordult tőle, félve, hogy a hűtlensége kiderül, szeretőjével együtt megöli a hazatérőt. Ez az első rész. A második rész, akárcsak Aiszkhülosznál, a gyermekek bosszúja: a halott apáért megölik az anyát. A harmadik rész, akárcsak Aiszkhülosznál, a lelkifurdalás és a megbékülés kitűnő lélektani folyamata. — Ennél klasszikusabb hagyományú drámája nincs is a XX. század irodalmának. Antik téma, modern lélektan, szakadatlanul izgalmas cselekmény.

Már korábban is különböző betegségek fenyegették. A háború után úgy látszott, hogy a tüdejét támadta meg a kór. Több mint fél évig feküdt kórházban. Később úgy vallotta, hogy ez az időszak életének egyik leghasznosabb korszaka volt, mert itt bőségesen volt ideje sokat olvasni. Amikor orvosai úgy vélték, hogy meggyógyult, egymás után írta sikeresnél sikeresebb drámáit. Négy évig nős volt, majd huzamosan a váltogatott szerelmek élményeivel gazdagította életét. A nagy sikerek idejében újra nősült, boldog házasságot is élt mindvégig, gyermekei is születtek. De sokszor hangoztatta, hogy a szeretett asszony ápolónőként vállalta a házasságot. Az évek folyamán ugyanis különböző betegségek törtek rá. Néha maga is úgy vélte, hogy hipochonder. Az Elektra világsikere után azonban olyan betegnek érezte magát, hogy elvonult a világtól, a legszűkebb családi körében élt, s azt közölte színházakkal és kiadókkal, hogy amit esetleg még írni fog, azt csak halála után bontsák fel és olvassák el. Pedig még hat dráma volt hátra. Ezek — ellentétben korábbi műveivel — önéletrajzi jellegűek. Szüleinek, szűkebb családjának és saját ifjúságának a szomorúságát dolgozta fel igen költőien. Úgy vélte azonban, hogy amíg él, ezek senki másra nem tartoznak. Ha kész volt egy drámával, nagy borítékba tette és lepecsételte. Természetesen halála után azonnal felbontották a borítékokat. Valamennyi sikerdarab lett. A legszebb azonban a kétségtelen remekmű, a „Hosszú út az éjszakába". Ezt is, akárcsak legkitűnőbb korábbi darabjait Amerika és Európa minden országában játszották és mindig újra felelevenítik.

Amikor írói útjára indult, azonnal a legmodernebbek közt tartották számon. Halála óta az örök klasszikusok közé tartozik.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail:
Literatura.hu