Thornton Wilder |
|
A művészileg és világnézetileg konzervatív amerikai írók
közül a két világháború közötti korszakban Thornton Wilder emelkedik ki.
Az értelmiségi családból származó író egy időben a chicagói egyetem oktatójaként
működött, s részt vett mind a két világháborúban.
Nagy műgonddal komponált kisregényeitől mi sem idegenebb, mint Dreiser
regénykolosszusainak epikus bőbeszédűsége vagy Sinclair
Lewis pedáns, pontos megfigyeléseken alapuló, részletező leírásai. Az
élet nyersebb, durvább megnyilvánulásai hiányoznak Wilder műveiből, írói célja
az ember belső életének, a szenvedélyek, vágyak, állásfoglalások kialakulásának
a beleélés eszközeivel való feltárása, az ember istentől, illetve a
transzcendens erőktől való függésének bebizonyítása, „az élet misztériumának"
megmutatása.
Rendkívül csiszolt stílusú, klasszikusan zárt szerkezetű regényeinek
kőzéppontjában erkölcsi kérdések állnak, az emberiség sorsa, a Gonosz és a Jó
misztériuma. Műveinek egy része az amerikai valóságtól időben és térben tá vol
játszódik, és sajátos, fojtott pátosszal ábrázolja az alapvető emberi
szenvedélyeket.
Első műve az epizodikus szerkezetű The Cabáia, 1926 (Kabala), egy
Henry James-i
téma feldolgozása: egy fiatal és kultúrára éhes amerikai, európai szellemi
tájékozódása. Egy zárt körű és dekadens római társaság jelképekké növekvő
tagjaiban, a csak a múltnak élő arisztokratákban az ókori római hitrege istenei
élnek tovább, alakot és szerepet változtatva. A világszerte nagy sikert aratott
The Bridge of San Luis Rey, 1927 (Szent Lajos király hídja), ez a nagyfokú írói
ökonómiával megalkotott, klasszikus formai eleganciájú, bölcseleti alapozású
regény a spanyol műveltséggel átitatott XVIII. századi Peru világát idézi fel.
Öt emberi életvonal metszőpontjának pillanatában leszakad a cuzcói országút
egyik hídja, halálba rántva az élete válságának mélyére jutott öt regényhőst.
Ekkor és itt a főszereplők halálával kezdődik a regény, amely a véletlen
rejtélyt kutatja a visszapergetés (flashback) technikájával. Az öt utas
előéletéből keres feleletet arra a kérdésre, hogy miért éppen ők, és miért éppen
ekkor lettek áldozatai a látszólagos véletlennek, miféle titokzatos kapcsolat
szőtte egybe életükben a végzetet és az esetlegességet. S a közös vonást kutatva
sorsukban ahhoz a felismeréshez jut, hogy a halálban oldódó emberi szenvedés
leggyakoribb okozója a szere tétlenség. Nem kevésbé gondos írásművészettel
testesítette meg The Woman of Andros, 1930 (Az androsi leány) az ókoi Hellász
pusztuló világát, egy lelki tökéletességet kereső hetéra alakjában. The Ides of
March, 1947 (Caesar) a nagy világhódító meggyilkolásához vezető eseményeket
rekonstruálja elbeszélés helyett fiktív dokumentumok (levelek, naplók,
rendeletek, okmányok) sorának közlésével, hogy végkövetkeztetésképp kimondhassa
az ember kozmikus jelentéktelenségét, az élet metafizikai értelemben vett
értelmetlenségét.
|
|
Egyetlen amerikai témájú prózai írása, a Heaven's My Destination, 1935 (Mennyei ügyekben utazom), egy fiatal amerikai könyvügynök antipikareszk története. A főhős egy modern Don Quijote, egy szektás hittérítő és energikus üzletember naiv közvetlenségű keveréke, afféle reiner Tor, Sinclair Lewis Elmer Gantyjének tökéletes fordítottja. George Brush az a fajta szent, akiből hiányzik a legfontosabb erény, a belátás, a kritikai intelligencia adománya, s gyermetegen értelmetlen reformokkal, bibliai szenteltvízzel próbálja a világot megváltoztatni. A legmagasztosabb erkölcsi elveket próbálja alkalmazni a csontja velejéig elanyagiasodott business-szellemű társadalomban, a legkínosabb, de mulatságos bonyodalmak egész sorába sodorva önmagát és a vele kapcsolatba kerülőket.
Világsors-drámájában, A hosszú útban (The Skin of Our
Teeth, 1942) az emberiség képviselője, Antrobus azt mondja: „Ha néha úgy
esett, hogy a dolgokat egészen tisztán láttam, mindig három dolog
foglalkoztatott. Három dolog! A nép hangja a bajban és a nyomorúságban.
Az aggodalom érted, meg a gyermekekért, meg ezért a házért. És . . .
Maggie ! Eddig meg sem mertem kérdezni: a könyveim." A nép „hangját"
azonban alig-alig hallani Wildernél; azt lehetne mondani: nem
társadalomban gondolkodik, hanem kultúrában; s a kultúra, társadalom
nélkül: izoláció. A hosszú út végéből valami naiv kultúroptimizmusra
lehetne következtetnünk: a világ romjain a könyvek mutatnak utat a
jövőbe. „A könyveinkkel építettük föl újra a világot!" — mondja
Antrobus, s megjelennek, kalauzul a küzdelemhez, az idézetek: Spinoza,
Platón,
Arisztotelész, a Biblia. „Az élet — (az emberiség élete) —
irtózatos küzdelem." Érdemes? „Amit kértem, mindig csak az volt, hogy
legyen mód új világot építenünk" — mondja Antrobus. De hát érdemes? A
szín elsötétül, aztán újra kivilágosodik, és Sabina megint ott áll az
ablaknál, mint a darab kezdetén: „Ó, ó, ó! Hat óra, és a gazdám még nem
jött haza . . ." Kezdődhetik minden elölről. Jégkorszak, vízözön,
világháború. Egy igen: hogy legyen mód új világot építeni ... S egy nem:
Sabina az ablakban ugyanúgy, mint hajdan. „Itt kezdtük az este — mondja
a közönségnek. — De még hosszú, hosszú út áll előttünk . . . Ez a
színjáték még nincs befejezve, még nem írták meg a végét. . . Ami pedig
Antrobusékat illeti, ők tele vannak tervekkel s éppoly bizakodók, mint
annak idején voltak, a kezdet kezdetén." Még egyszer megkérdezzük:
érdemes hát? Az ember bizakodik, és a katasztrófák ismétlődnek.
Humanista optimizmus, és az antik ciklikus történetszemlélet
pesszimizmusa. Mi az a „hosszú út"? Előre megy, vagy a technika
spiráljában mind följebb, de mindig körbe-körbe? Ki-ki választhatja a
vérmérsékletének megfelelő választ; mert: „Az életnek csak az az értelme
van, amit mi adunk neki", és: „Nem vagyunk semmivel semmiféle
viszonyban, amíg be nem burkoltuk egy jelentésbe, és ezt a jelentést sem
ismerjük biztosan" stb . . . |
Nagy sikerű színműve az Our Town, 1938 (A mi kis városunk),
egy fiatal leány egyszerű, minden bonyodalom nélküli története, melyben a hősnő
felserdül, férjhez megy és meghal egy isten háta mögötti városkában, távol a
nagyvilág mozgalmas eseményeitől. Az egyszerre nagyon amerikai és időtlenül
általános emberi történet a kisvárosi mindennapokban kutatja az élet értelmét.
Wilder világlátása tragikus-misztikus: az emberek nem ismerik fel napjaik
értelmét, nem használják arra rövid életüket, hogy akár legközvetlenebb
hozzátartozóikkal is az érzelmileg legszerencsésebb kapcsolatokat kialakítsák. A
formabontó szerkezetű, minden díszletet és színpadi kelléket mellőző, csupán
párbeszédekre és a cselekményre szorítkozó, a stilizálás eszközeit gazdagon
kiaknázó, a cselekménybe nyílt színen minduntalan beavatkozó és a
nézőközönséghez közvetlenül szóló Rendező által irányított és interpretált dráma
nézőközönségét a szerző sokféle módon figyelmezteti, hogy csupán színjátékot
lát, nem a naturalista irodalomban hagyományos „metszetet az életből". Wilder
rendkívüli erővel idézi fel a század eleji vidéki élet hangulatát. The Skin of
Our Teeth, 1942 (Hosszú út) drámai formába öltöztetett allegória, az emberi faj
fennmaradásának története. A hős, Antrobus úr és családja, az Emberiség jelképe
- miként Az Ember tragédiájában Ádám és Éva - a saját maguk emberi rossz
tulajdonságai és a természet erői által okozott katasztrófák ellen küzdve törnek
újra meg újra előre, és mindig csak egy hajszálon múlik, hogy elkerülik a
végleges pusztulást. Wilder a Giambattista Vico-féle ciklikus
történelemszemlélet alapján áll: a történelem egyre ismétli önmagát, haladásról
nemigen lehet beszélni. Az emberi faj kudarcról kudarcra bukdácsol, de valahogy
mégiscsak fennmarad, sőt időről időre diadalmas alkotásokra képes, mert bár
gyenge és nevetséges, egyben nemes és nagyszerű is. A több történelmi korszakot
egybesűrítő, egyszerre többféle idősíkon előre-hátra mozgó dráma a szerző
mondanivalóját szokatlanul újszerű, a realizmus eszközeit teljes mértékben
mellőző, szellemes drámai köntösbe öltözteti.
copyright © László Zoltán 2008 - 2012
e-mail:
Literatura.hu