Thornton Wilder
(1897 - 1975)

A művészileg és világnézetileg konzervatív amerikai írók közül a két világháború közötti korszakban Thornton Wilder  emelkedik ki. Az értelmiségi családból származó író egy időben a chicagói egyetem oktatójaként működött, s részt vett mind a két világháborúban.
Nagy műgonddal komponált kisregényeitől mi sem idegenebb, mint Dreiser regénykolosszusainak epikus bőbeszédűsége vagy Sinclair Lewis pedáns, pontos megfigyeléseken alapuló, részletező leírásai. Az élet nyersebb, durvább megnyilvánulásai hiányoznak Wilder műveiből, írói célja az ember belső életének, a szenvedélyek, vágyak, állásfoglalások kialakulásának a beleélés eszközeivel való feltárása, az ember istentől, illetve a transzcendens erőktől való függésének bebizonyítása, „az élet misztériumának" megmutatása.
Rendkívül csiszolt stílusú, klasszikusan zárt szerkezetű regényeinek kőzéppontjában erkölcsi kérdések állnak, az emberiség sorsa, a Gonosz és a Jó misztériuma. Műveinek egy része az amerikai valóságtól időben és térben tá vol játszódik, és sajátos, fojtott pátosszal ábrázolja az alapvető emberi szenvedélyeket.
Első műve az epizodikus szerkezetű The Cabáia, 1926 (Kabala), egy Henry James-i téma feldolgozása: egy fiatal és kultúrára éhes amerikai, európai szellemi tájékozódása. Egy zárt körű és dekadens római társaság jelképekké növekvő tagjaiban, a csak a múltnak élő arisztokratákban az ókori római hitrege istenei élnek tovább, alakot és szerepet változtatva. A világszerte nagy sikert aratott The Bridge of San Luis Rey, 1927 (Szent Lajos király hídja), ez a nagyfokú írói ökonómiával megalkotott, klasszikus formai eleganciájú, bölcseleti alapozású regény a spanyol műveltséggel átitatott XVIII. századi Peru világát idézi fel. Öt emberi életvonal metszőpontjának pillanatában leszakad a cuzcói országút egyik hídja, halálba rántva az élete válságának mélyére jutott öt regényhőst. Ekkor és itt a főszereplők halálával kezdődik a regény, amely a véletlen rejtélyt kutatja a visszapergetés (flashback) technikájával. Az öt utas előéletéből keres feleletet arra a kérdésre, hogy miért éppen ők, és miért éppen ekkor lettek áldozatai a látszólagos véletlennek, miféle titokzatos kapcsolat szőtte egybe életükben a végzetet és az esetlegességet. S a közös vonást kutatva sorsukban ahhoz a felismeréshez jut, hogy a halálban oldódó emberi szenvedés leggyakoribb okozója a szere tétlenség. Nem kevésbé gondos írásművészettel testesítette meg The Woman of Andros, 1930 (Az androsi leány) az ókoi Hellász pusztuló világát, egy lelki tökéletességet kereső hetéra alakjában. The Ides of March, 1947 (Caesar) a nagy világhódító meggyilkolásához vezető eseményeket rekonstruálja elbeszélés helyett fiktív dokumentumok (levelek, naplók, rendeletek, okmányok) sorának közlésével, hogy végkövetkeztetésképp kimondhassa az ember kozmikus jelentéktelenségét, az élet metafizikai értelemben vett értelmetlenségét.

A mi kis városunk

A mi kis városunk

Egyetlen amerikai témájú prózai írása, a Heaven's My Destination, 1935 (Mennyei ügyekben utazom), egy fiatal amerikai könyvügynök antipikareszk története. A főhős egy modern Don Quijote, egy szektás hittérítő és energikus üzletember naiv közvetlenségű keveréke, afféle reiner Tor, Sinclair Lewis Elmer Gantyjének tökéletes fordítottja. George Brush az a fajta szent, akiből hiányzik a legfontosabb erény, a belátás, a kritikai intelligencia adománya, s gyermetegen értelmetlen reformokkal, bibliai szenteltvízzel próbálja a világot megváltoztatni. A legmagasztosabb erkölcsi elveket próbálja alkalmazni a csontja velejéig elanyagiasodott business-szellemű társadalomban, a legkínosabb, de mulatságos bonyodalmak egész sorába sodorva önmagát és a vele kapcsolatba kerülőket.

Világsors-drámájában, A hosszú útban (The Skin of Our Teeth, 1942) az emberiség képviselője, Antrobus azt mondja: „Ha néha úgy esett, hogy a dolgokat egészen tisztán láttam, mindig három dolog foglalkoztatott. Három dolog! A nép hangja a bajban és a nyomorúságban. Az aggodalom érted, meg a gyermekekért, meg ezért a házért. És . . . Maggie ! Eddig meg sem mertem kérdezni: a könyveim." A nép „hangját" azonban alig-alig hallani Wildernél; azt lehetne mondani: nem társadalomban gondolkodik, hanem kultúrában; s a kultúra, társadalom nélkül: izoláció. A hosszú út végéből valami naiv kultúroptimizmusra lehetne következtetnünk: a világ romjain a könyvek mutatnak utat a jövőbe. „A könyveinkkel építettük föl újra a világot!" — mondja Antrobus, s megjelennek, kalauzul a küzdelemhez, az idézetek: Spinoza, Platón, Arisztotelész, a Biblia. „Az élet — (az emberiség élete) — irtózatos küzdelem." Érdemes? „Amit kértem, mindig csak az volt, hogy legyen mód új világot építenünk" — mondja Antrobus. De hát érdemes? A szín elsötétül, aztán újra kivilágosodik, és Sabina megint ott áll az ablaknál, mint a darab kezdetén: „Ó, ó, ó! Hat óra, és a gazdám még nem jött haza . . ." Kezdődhetik minden elölről. Jégkorszak, vízözön, világháború. Egy igen: hogy legyen mód új világot építeni ... S egy nem: Sabina az ablakban ugyanúgy, mint hajdan. „Itt kezdtük az este — mondja a közönségnek. — De még hosszú, hosszú út áll előttünk . . . Ez a színjáték még nincs befejezve, még nem írták meg a végét. . . Ami pedig Antrobusékat illeti, ők tele vannak tervekkel s éppoly bizakodók, mint annak idején voltak, a kezdet kezdetén." Még egyszer megkérdezzük: érdemes hát? Az ember bizakodik, és a katasztrófák ismétlődnek. Humanista optimizmus, és az antik ciklikus történetszemlélet pesszimizmusa. Mi az a „hosszú út"? Előre megy, vagy a technika spiráljában mind följebb, de mindig körbe-körbe? Ki-ki választhatja a vérmérsékletének megfelelő választ; mert: „Az életnek csak az az értelme van, amit mi adunk neki", és: „Nem vagyunk semmivel semmiféle viszonyban, amíg be nem burkoltuk egy jelentésbe, és ezt a jelentést sem ismerjük biztosan" stb . . .
A hosszú út: a történelmi agnoszticizmus drámája. A hosszú út nem tudni, hova vezet. („Száműzöm hát elmémből a gyermeki gondolatot, hogy kötelességeim közé tartozik az élet természetére végső választ találni") Az ember dolga, ebben a kozmikussá szélesített távlatban, hogy építsen. Arról, hogy az épület fönnmaradásának föltételeit biztosítsa, nem esik szó. Az izolált ember erre nem is gondolhat. Ahhoz, hogy létünk föltételeit biztosítsuk, ahhoz, hogy a hosszú utat, mely előttünk áll — (s ennyiben Wildertől idegen mindenféle Untergang-szemlélet: igenis nincs vég, igenis hosszú út áll előttünk) —, hogy jövőnket mi magunk építsük magunknak biztosabbá és járhatóbbá: ehhez társadalomban kell gondolkodni. De Wilder modern-antik szemléletével jobbára csak izolált emberi sorsokat lát a maguk „fátumába" börtönözve: Chrysist és Caesart, Pio bácsit és Camilát, Alixot és Vaini bíborost. És  Brusht. Elfogadják a világot, kilépnek a világból, fejüket verik a világ falába. Csak éppen nem formálják a világukat.
Csak egyet tudnak: vagy csak cselekedni, vakon, gondolkodás nélkül, mint Brush, vagy mint Marcantonio a Kabalában; vagy csak szemlélődni, mint Chrysis, vagy mint a maga módján Piq bácsi, s még inkább a maga módján és világában az apáca-fejedelemasszony .Wilder művében vissza-visszatérő gondolat, hol ilyen, hol olyan változatban, cselekvés-szemlélődés egységének emberi lehetetlensége, elbírhatatlansága. Az androszi lányban Chrysis példázata szól a hősről, akit Zeusz könyörgésére a Halál ura visszaenged a földre „valami nehéz és fájdalmas föltétellel". Átélheti élete egy napját, de — ez a föltétel — „két személy értelmével kell átélnie, a cselekvő és a szemlélő értelmével: a cselekvő végrehajtja a tettet és az évekkel ezelőtt mondott szavakat mondja, a szemlélő pedig előre látja a véget". Ez az állapot elviselhetetlen, „szívünk nem elég ahhoz, hogy minden pillanatot szeressen"; a hős alig egy óráig „nézte és élte az életet, s máris könyörgött Zeusznak, hogy szabadítsa ki ebből a borzalmas álomból".
Ugyanez a gondolat megismétlődik Wilder híres színművében, A mi kis városunkban (Our Town, 1938), ahol Emily kérezkedik vissza a holtak közül a földre, azzal a föltétellel, hogy „nemcsak átéli a napot, hanem közben figyeli is magát". Hasonlóan jár ő is; „hát ez mind megtörtént, és mi sosem vettük észre" — mondja könnyesen; s akárcsak hős-elődje Az androszi lányban, ő is visszamenekszik a halálba, de előbb elbúcsúzik a világtól, „amely sokkal drágább, semhogy meg szabadna jeleníteni"; azt mondja: „Csodálatos vagy, világ; senki, senki nem tud fölfogni. Van ember, aki fölfogja az életet, minden egyes percében, amíg élt?" Mint Wildernél minden, ez is többértelmű. Egyik értelme: a világ fölfoghatatlanul szép; amíg élünk, félvakon élünk, nem vesszük észre a világ teljes szépségét-gazdagságát. Másik értelme: vagy élünk félvakon, cselekedve, vagy csak nézünkt két szemmel, de élettelenül. Két nyitott szemmel élni: embrr-feletti. A teljes tudat halálos. Vannak wilderi hősök, akik elérkeznek ehhez a teljes tudathoz, s ezzel megszűnnek élni; lehetetlenné válik, hogy éljenek. „Hadd éljek mostan, hadd kezdjek új életet" — mondja a márkiné; s ezzel: nincs tovább — két napra rá leszakad vele a híd, mert élete élhetetlenné vált. Caesar az az ember, aki ezzel a teljes tudattal vagy kettes tudattal él: tesz, és látja a tett következményét — tehát nem tesz többé, hagyja, hogy beteljék rajta a sors: hogy megöljék. A hosszú útnak Wilder akkor látná — és tudná megmutatni — a célját is, ha emberei nemcsak vak vándorai vagy bénult szemlélői volnának sorsuknak, hanem a szemlélődés-megszabta irányban cselekedve kezükbe is vennék, aktív akarattal alakítanák is a sorsukat.

Nagy sikerű színműve az Our Town, 1938 (A mi kis városunk), egy fiatal leány egyszerű, minden bonyodalom nélküli története, melyben a hősnő felserdül, férjhez megy és meghal egy isten háta mögötti városkában, távol a nagyvilág mozgalmas eseményeitől. Az egyszerre nagyon amerikai és időtlenül általános emberi történet a kisvárosi mindennapokban kutatja az élet értelmét. Wilder világlátása tragikus-misztikus: az emberek nem ismerik fel napjaik értelmét, nem használják arra rövid életüket, hogy akár legközvetlenebb hozzátartozóikkal is az érzelmileg legszerencsésebb kapcsolatokat kialakítsák. A formabontó szerkezetű, minden díszletet és színpadi kelléket mellőző, csupán párbeszédekre és a cselekményre szorítkozó, a stilizálás eszközeit gazdagon kiaknázó, a cselekménybe nyílt színen minduntalan beavatkozó és a nézőközönséghez közvetlenül szóló Rendező által irányított és interpretált dráma nézőközönségét a szerző sokféle módon figyelmezteti, hogy csupán színjátékot lát, nem a naturalista irodalomban hagyományos „metszetet az életből". Wilder rendkívüli erővel idézi fel a század eleji vidéki élet hangulatát. The Skin of Our Teeth, 1942 (Hosszú út) drámai formába öltöztetett allegória, az emberi faj fennmaradásának története. A hős, Antrobus úr és családja, az Emberiség jelképe - miként Az Ember tragédiájában Ádám és Éva - a saját maguk emberi rossz tulajdonságai és a természet erői által okozott katasztrófák ellen küzdve törnek újra meg újra előre, és mindig csak egy hajszálon múlik, hogy elkerülik a végleges pusztulást. Wilder a Giambattista Vico-féle ciklikus történelemszemlélet alapján áll: a történelem egyre ismétli önmagát, haladásról nemigen lehet beszélni. Az emberi faj kudarcról kudarcra bukdácsol, de valahogy mégiscsak fennmarad, sőt időről időre diadalmas alkotásokra képes, mert bár gyenge és nevetséges, egyben nemes és nagyszerű is. A több történelmi korszakot egybesűrítő, egyszerre többféle idősíkon előre-hátra mozgó dráma a szerző mondanivalóját szokatlanul újszerű, a realizmus eszközeit teljes mértékben mellőző, szellemes drámai köntösbe öltözteti.

Vissza

copyright © László Zoltán 2008 - 2012
e-mail:
Literatura.hu