Áprily Lajos

(1887 - 1967)

Mi a titka az Áprily-versek varázsának?

Hiszen aligha van versolvasó ember, akit el ne bûvölne ez a költészet, ez a formatökély, amellyel egy tiszta lelkû, szerényen, sõt szemérmesen nagy mûveltségû, egyértelmû világossággal gondolkodó és érzõ mûvészember kifejezi magát. Talán éppen a tisztaság az, ami elsõsorban megragadja a lelket: tisztaság a lélekben, tisztaság a mondatokban, verssorokban, ritmusban, rímekben és életigényekben. Ebben a szinte testi élvezettel mondható költészetben nincs olyan érzés, amelyet bármelyik egészséges ösztönvilágú, lénye egészével tisztességes ember ne érezhetne; nincs olyan gondolat, amelyet egy valamelyest mûvelt európai ember ne gondolhatna; nincs benne se eszmei, se formai újdonság — és mégis a szenzáció élményét adja az olvasónak, és nagy hatások keltésének lehetõségét a versmondónak. Áprily költészetérõl minden igazán emberséges, mûvelt és emelkedett lelkû, de soha verset nem író ember úgy érezheti, hogy õ is megírhatná, ha olyan nagyon jól tudna verset írni, mint Áprily.

De az Áprily-varázsnak talán mindezen túl vagy mindezek mögött az a fõ titka, hogy kifejezi egy olyan ingathatatlan becsületû férfi lelkét, aki harmonikusan akar élni egy diszharmóniákkal teljes világban, rendíthetetlenül emberséges az embertelenségek közepette, nem akar többet tenni, mint amit megtehet, de azt hibátlan lelkiismeretességgel teszi is, és a történelem rémületességei vagy kisebb, de mégis bántó kellemetlenségei közt õrizni tudja meghitt kapcsolatát a természettel és a szelíd érzelmeket adó családi magánélettel. Áprily nem közéleti költõ, de az értelmes közéletnek nélkülözhetetlen szüksége van az ilyen magánemberekre; pontosabban: egy ilyen emberséges magánélet fontos közügy.

A tûz kialszik

Ezt én az erdõn-alvóktól tudom
- sokszor gondolok irigykedve rájuk,
reggel fenyõtû van a hajukon
és füstszagú a tûztõl a ruhájuk -:

Késõn, mikor a láng már nem harap
s a fáradt szemre is lehull a fátyol,
megsuhog a levegõ és lecsap
a nagy fülesbagoly az éjszakából.


Megtámadja a szunnyadók tüzét,
tusázni kezd a lobbanó parázzsal,
s élõszenét csattogva veri szét
viharosan suhogó szárnycsapással.


Pár villanásig tart a fergeteg,
a szikrazáport hamuvá zilálja.
S a dúlt tûz felett gyõztesen lebeg
az éjjel fénytõl ingerült királya.

Eltûnt. A szétszórt tûz kihamvadott.
Egyik se szól, a lelkükben varázs van.
S mintha egy istent láttak volna ott,
utána néznek, némán, babonásan.

Új tavasz

Állsz s visszanézel szûkülõ körödbõl:
Maholnap hatvan. Több is lesz talán?
Nagy érc-ököllel új idõ dörömböl
egyéniséged sziklavár-falán.


Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.
Aki barátod volt, meghalt. Család?
Miatta volt és érte volt az élet -
ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.


Borzalmakat, vért, csendedbõl kivetve,
többet láttál, mint õseid sora.
Irtóztál még a vértõl s vén szivedre
lesújtott a sors ólmos ostora.


Nézd, a mezõkön friss vizek fakadnak,
puhul a föld az irtó tél után.
Jó sûrû fák közt áss odút magadnak
és tûnj el innen, zordon puritán.


 

 

Erdélyi volt, civil neve szerint: Jékely Lajos. Brassói protestáns család fia, Kolozsvárott végezte el az egyetemet, Nagyenyeden lett tanár. Közben alkalma volt világot látni, Párizsban egy esztendõt is töltött. Születésének dátuma szerint a Nyugat elsõ nemzedékének kortársa, sok mindenben hasonló hatások alatt fejlõdik költõi tehetsége, és hamarosan birtokában van mindama formai vívmánynak, amely a BabitsKosztolányiTóth Árpád fémjelezte költõi kör legnagyobbjaira jellemzõ. Semmivel sem kisebbrendû formamûvész azoknál. Benne azonban nincsenek újító, irodalmi forradalmat tervezõ vagy szervezõ vágyak. De sokáig csak szórványosan, itt-ott folyóiratokban megjelenõ versei esztétikai értékben egyenrangúak a nagyváradi Holnap, majd a budapesti Nyugat költészetének javával. Kezdetben kizárólag Erdélyhez tartozik, akkor is, amikor Erdély még Magyarország keleti része, akkor is, amikor Erdély Románia nyugati része. Kötettel azonban viszonylag késõn — harmincnégy éves korában, 1921-ben — jelentkezik, amikor a királyi Romániában önálló arculatát alakítja az erdélyi magyar irodalom. Budapesten ebben az idõben már a Nyugat második nemzedéke indul a maga indulatosabb, kritikusabb hangjával, Babitsékhoz képest formalazításaival, amikor Áprily Kolozsvárott a vele egyidõsek klasszikus formafegyelmét õrzi Erdély helyi és Európa antik emlékeivel. Ezt a költészetet kezdettõl végig áthatja az erdélyi táj és a görög mitológia élménye, s mindvégig mélységes köze marad a kemény moralitású protestantizmushoz. Protestáns szellemû iskolában tanár Nagyenyeden is, késõbb Budapesten is, utóbb protestáns leányiskola igazgatója. Tanárnak is, iskolaigazgatónak is eszményi; egykori tanítványai mindig az elragadtatott szeretet hangján emlékeznek óráira is, intézkedéseire is. De ha szerkeszteni kell, ugyanilyen egyszerre fegyelmet tartó és szeretetreméltóan méltányos irodalomszervezõ. Egy ideig Kolozsvárott az Erdélyi Helikon szerkesztõje, késõbb Budapesten a Protestáns Szemléé. Úgy protestáns, hogy soha semmiféle vallási balítélete nincs, számára a hitvallás az önmagával szemben is szigorú erkölcsösséget, az emberek szeretetét, az embertelenség tagadását jelenti. Harmonikus és szelíd költészetében talán ezért oly gyakori az elégikus hang, sot a régi értelemben vett kifejezett elégia. A természet, a családi élet, a kultúra pedig mintegy menedék a külvilág ellen. De nincs szakadék, nincs ellentmondás a gyakran mitológiai képekben öltöztetett bánat, a természet adta ódai elragadtatottság és a családi idill közt.

Erdélyben jelentkezésétõl kezdve az irodalom elsõ sorába lép, és amikor 1929-ben Budapestre költözik — vele jön jó híre. Azonnal tisztelt költõ, ámbár soha semmiféle irodalmi körhöz nem tartozik. Helye voltaképpen a Nyugat körül lehetne, de idegen tõle a Nyugat viszonylagos polgári baloldalisága. Az ellenforradalom azonban nem játszhatja ki a Nyugat ellen, mert kemény humanizmusából következõ, szinte alkati demokratizmusa még idegenebb a rémségeket elõkészítõ jobboldaliságtól.

Így azután tisztelik innét is, onnét is, iskolákban és pódiumokon lelkesen szavalják kitûnõen mondható — akár skandálható — költeményeit, valójában elszigetelt jelenség abban az irodalomban, ahol nem lehet se jobboldalínak, se baloldalinak, se népiesnek, sem urbánusnak, se kormánypártinak, sem ellenzékinek nevezni. Olvassák, szeretik, a pedagógust és szerkesztõt tisztelik... és annyira mindenkié, akiben emberséges érzelmek élnek, hogy senki sem mondhatja a magáénak. Verseskönyveinek mindig sikere van, de sem irodalmi szenzációt, sem ellentmondást nem keltenek egyik oldalon sem. Az õ bensõ harmóniája, magasztos szépségélménye ugyan nagyon is kifejez egy közös vágyakozást, de elszigetelt magány a fokozódó diszharmóniában.

A felszabadulás után egy ideig sajátos helyzetbe kerül. Humanizmusa egy pillanatig sincs ellentétben sem a bontakozó, sem a kialakuló szocializmussal, de sem a koalíció kezdeti éveinek irodalmi vitái, sem a személyi kultusz irodalomra is ránehezedõ dogmatizmusa nem tud mit kezdeni ezzel a szépséggel politizáló, lelke összhangját hibátlan, évezredek formai örökségét mindenki számára érthetõen felhasználó, lírává csiszoló költészettel. Úgy is mondhatjuk, hogy vagy egy évtizedig „mellõzött". Mellõzött, de nem kirekesztett; látszólag idegen, akit mégsem tekintenek ellenségnek vagy akár csak visszahúzó erõnek. Ez a viszonylagos mellõzöttség bontakoztatja ki a tehetsége jellegébõl következõ kitûnõ mûfordítót. Mûveltség, nyelvtudás, formamûvészet — ez a nélkülözhetetlen elõfeltétele a jó mûfordítónak. És egész kultúránk sokat köszönhet annak, hogy Áprily Lajos vagy egy évtizeden át kénytelen mûfordításból megélni. A kiadók szinte versengenek érte. A klasszikus orosz és a modern szovjet költészetnek õ az egyik legfontosabb — és legszínvonalasabb — tolmácsa. Így született meg Puskin Anyeginjének remekmívû modern fordítása, amely a nálunk régóta oly népszerû klasszikus verses regényt olyan széles körökig viszi, ahová nem jutott még el Bérczy Károly múlt századbeli, már nemzeti klasszikus mûnek számító fordítása sem. Ez a magyar Anyegin méltóan sorakozik Áprily többi mûfordítói fõmûve — Ibsen Peer Gyntje és Schiller Wallensteinje — mellé. Ezeken kívül kötetre menõ sokaságát tolmácsolja a világirodalomnak.

Ez idõben már nem él Budapesten. A Visegrád melletti Szentgyörgypusztára költözik, ott él a természet ölén most már mindhalálig. Költészetének közértékelésében azonban döntõ fordulat áll be 1957-ben. Ekkor végre megjelenik Ábel füstje címû gyûjteményes kötete, amelynek kétharmada gondos válogatás valamennyi korábbi verseskönyvébõl, egyharmada azonban az újabb verseknek sora, amelyeket a háború borzalmai és a „mellõzöttség" lélekbeli nyugalma idején írt. És a kritika egyszerre egyöntetûen elámul: az immár hetvenéves poétában felfedezik korunk egyik legnagyobb magyar költõjét. És még több mint tíz év adatott neki, hogy élvezhesse a nyugodt dicsõséget. Megkap minden elismerést, szelíd, derûs, dicsõséggel teljes öregkort élhet családi körben, a természet ölén. Most már az egész irodalom számára nyilvánvaló, hogy lírájában azt a színvonalas, kulturált bensõ összhangot fogalmazta meg, amelyre minden emberséges ember vágyakozik, és amelynek eléréséhez még segítséget is ad az Áprily-költészet olvasása. — És életmûve egészének jellemzése okából tegyük hozzá, hogy élete folyamán két egyfelvonásos verses drámát is írt, korábban az Idahegyi pásztorokat, majd már a felszabadulás után az Oedipus Korinthosbant. Valójában ezek a görög mitológiai tárgyú színjátékköltemények ugyanúgy lírai kompozíciók, mint legközelebbi rokonai, a régmúltból Ungvárnémeti Tóth László Nárcisza, a közelebbi múltból Babits Laodameiája. De éppen azért kell szólni ezekrõl is, hogy lássuk, költészetünknek van egy olyan vonulata is, amely az emberi alapérzelmeket az antik tragédia forma- és jelképrendszerével fejezi ki.

Áprily ma már beletartozik klasszikus költõink névsorába, visegrádi sírjához ki-kijárnak hajdani tanítványai, verseinek kedvelõi, egykori barátai, hogy tiszteletadóan idézzék fel hibátlan mûvészetét és szeretetre méltó emberségességét.

Hegedûs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail:
Literatura.hu