Dylan Thomas (1914 - 1953)
|
|
Dylan Marlais Thomas 1914-ben született. Teljes nevében két
táltos csöngésű őskelta szó kapcsolódik (az egyik a Ma-binogi című híres
mondagyűjtemény hősét idézi, a Tenger Fiát, a másik pedig a családi hagyomány
legendás alakjának, egy forradalmár költő-prédikátornak emlékét őrzi) a
jellegtelen angol harmadikhoz. Szülőhelye, Swansea, afféle végvár hármas
határon: Wales, Anglia és az óceán fogja közre. Amit véd: egy kis nemzet
történelmi múltja. Ami ostromolja: a jelent és jövőt elhódító ipari civilizáció.
A harc a falakon belül zajlik; Swansea nem festői halászkikötő, hanem füstölgő
gyárváros. A költő családja, mint legtöbbünké, az életformák panoptikuma.
Nagyapjának testvére, Marlaise Thomas, kettős tisztet visel: a „keresztyén
gyülekezet" szigorú ítéletű bírája, és a pogány bárdok egyenesági
leszármazottja, lázadásra bujtó örökségük hordozója. Hivatala s hívei egyszerre
kívánják meg tőle a puritán elveket és azt, hogy teljes birtokában legyen a
„hwyl"-nak, a démoni ékesszólás adományának. Az apa, Dávid John Thomas
gimnáziumi irodalomtanár. Általános megbecsülést élvező, lelkiismeretes
pedagógus, Shakespeare-búvár
- és közismerten konok ateista. Tekintély és rebellió. A gyermek Dylan rendezett
kispolgári környezetben nevelődik, kedvenc társasága mégis a kültelki park és az
öbölpart utcakölyök-csapata. A szünidőt vidéken, parasztrokonok tanyáján tölti.
Ami a közönséges életrajzban békésen leülepedő elegyes adalék: a költőében -
robbanóanyag. Ezt viszi magával, amikor a derűs világú, de szorongató
tapasztalatot is bőven termő gyermekkort, a lanyha szorgalomról, ám annál
tevékenyebb irodalmi érdeklődésről tanúskodó iskolaéveket és a kétesztendős
helybeli riporter-inaskodást maga mögött hagyva, 1933-ban kivándorol szűkebb
hazájából.
Az otthoni táj, s még inkább az emberi kapcsolatok biztonságát,
védelmét nyújtó otthon igézete holtáig kíséri. Egyéniségében, poétikájában
könnyűszerrel kimutathatók a „kelta lélek" atavisztikus jegyei. De az újkor
szellemét és méreteit, a gazdasági válság hányta-vetette, gyökereszakadt
embertömeget, az egymásról mit sem tudva sodródók egyetemes sorsközösségét sem
idegenben szokja meg, hanem a csavargásaiból ugyancsak otthonosan ismerős
swansea-i kikötőben. A kettős élmény üllője-kalapácsa modern embert, modern
költőt kovácsol. A Dylan Thomas impresszióiban formát öltő Wales kétféle erő
kiinduló s egyben támadási pontja: a lázadásé és a ragaszkodásé. A közösségbe
tartozás felelősségtudatát és önérzetét merítheti innen, anélkül, hogy egy szűk
és elavult szerkezetű kollektíva korlátait tűrni, szemellenzőjét viselni is
kényszerülne. Öröksége: a közösségi habitus. Magányában is magában hordja,
költészetében egyéni módon, szabadon alakítja az embertársaság ideálját.
Walesinek vallotta magát; angolul írt: az emberiségnek.
Első kötetét, az
Eighteen Poems (Tizennyolc vers) 1934-ben adja közre. Felemás sikerrel: a szakma
tekintélyei elismerik és félreismerik tehetségét. A nagyközönség ez idő tájt még
nemigen vesz róla tudomást. „Rimbaud-rohama" előtt -érettebb iróniával így
emlékezik meg róla - egyelőre csak a londoni szerkesztőségek nyíltak meg, és az
irodalmi kocsmák. Pártfogó felfedezői azzal vélték leginkább megbecsülni a
kezdőt, hogy mindjárt és mindenestül maguk közül valónak tekintették. A legújabb
divat, a szürrealizmus
szellemével ösztönösen rokon ős-zseni fölléptét üdvözölték a zseniális
költő-siheder megszólalásában.
Az Eighteen Poems füstje, korma jórészt
lecsapódott azóta. A mai olvasó és kritikus tisztábbnak látja a lángot,
különösen, ha nem sajnálja a fáradságot, hogy a tűz egykori fészkét is
megkeresse. Ha meggondolja: e költemények szerzője alig húsz esztendős. Lírai
hősünk tehát a férfivá érés küszöbén megtorpanó koravén kamaszfiú. Képzeletét a
felnőtt élet -főképpen a nemi élet - hirtelen elébe táruló látomása tartja
fogva; fürkésző tekintete végigjár a fiziológia örök tényein, a törvényszerűen
ismétlődő életaktusokon, s a tapasztalat a kíváncsi vonzalom és a viszolygó
utálkozás keverék-benyomását hagyja a leselkedőben:
Félig az enyém, félig az
ördögé
E világ, nő-mákonytól részegen,
Villás némber-szem bimbóján köröz
(Ha birizgálna szerelem bökése. Weöres Sándor
fordítása)
Szerelmi gerjedelem hevíti, ám lehűti a fölismerés, hogy a
kielégülésre sehonnan sem nyílik alkalom. Tehetetlen csecsemőnek látja magát, és
semmirevaló aggnak, halva születettnek és élő halottnak:
...nyögve tekeregsz
leplen és lepedőn,
Sötét asszonyt veszel és öleled vakon
Az éj
öreganyját.
(Herélt álmodozás. Orbán Ottó fordítása)
Gondolatvilága, mint
a megszállotté: nincs a valóságnak olyan apró mozzanata, jelentéktelen eleme,
amelyben szexuális tartalmú jelképet ne sejtene. Szexualitása azonban
teljességgel „ártatlan", erotikátlan: minden sejtető személyes intimitás
nélküli. Sóvárgása tárgyát nem érzéki félhomály köríti, hanem - egyidőben! - a
tökéletes tisztaság sugárfénye és az abszolút hitványság mocska, szuroksötétje
borítja.
Serdülő lélek. Az elemző ujja egyre-másra tipikus tüneteken
állapodik meg. Ellentmondásokban tetszelgő kandiság, eltúlzott ellentétek lelki
melodrámája, groteszk akasztófahumor... még szerencse, hogy a följegyzettek
mellé a mindent merő kamaszértelem telhetetlen feldolgozás-igénye, gyötrő
tisztánlátás- és megfogalmazás-vágya is odatársul.
Ezt a forrongó tettvágytól
és didergető halálsejtelemtől egyfolytában fűtött-hűtött lelkiállapotot Hamlet
küszködő monológjaira emlékezve értheti meg igazán a versolvasó. S tovább szőjük
a hasonlatot: itt is egy kitágító párhuzamtól, kozmikus egybeeséstől kapnak
költői értéket és históriai jelentőséget a közönséges kamasz-benyomások. Ahogyan
a dán királyfi vízióiban a tenyészet és rothadás motívumai egyszerre utalnak az
esendő test, az államgépezet és az egyetemes emberi lét éltető és mérgező
erőire; Dylan Thomas látomásai is belevilágítanak egy hatalmas szervezet - a XX.
századi társadalom és történelem - fiziológiájába.
A diadalmas „vidéki
fölviharzásra" - ezzel a kifejezéssel is Dylan Thomas mosolyogja meg valamikori
ifjú titán önmagát - öt dolgos esztendő következik; 1934-1939. A győzelemmel az
avantgárdé legelőbbre tolt állásáig tört utat az Eighteen Poems szerzője. A
hozzá szegődött hír új fegyvertényeket vár tőle.
Neves költő. Zajos társasági
szereplése, különcködő viselkedésmódja nevezetessé is teszi. Hol s hogyan
keltett föltűnést a „vadember" - a kortársak visszaemlékezései bőséges
felvilágosítással szolgálnak. A verselemzőt egyetlen vonatkozásban érinti e
fáma. Számolni kényszerül a problémával: a kinőtt, de le nem vetkezett „vásott
kölyök"-póz mekkora darabot födött el vajon a költői lélekből?
Mikor felébredtem
Mikor felébredtem, már szólt a város. Madár-, harang- és
csengő-zűrzavar Szaggatta szét az ezer farkú káoszt. A nyüzsgő hüllők
lángban álltak, Felnyársaló álom-fosztogatók, A jó szomszéd tenger
békát, sátánt És asszony-gyönyört elmosott, Míg járt egy hús-vér alak
odakint, Nyesőkést vett elő S a hajnalt nyisszantotta le, Az Időnek
lüktető iker-párja ő. Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll, Hogy az
utolsó kígyót is levágja, Akár egy vesszőt, zsenge ágat, Zsugorodott
levél-nyelve lehull.
Én minden reggel ez vagyok: Álmomban - Isten, jó is, gonosz is benn,
Járok a víz színén, S a halál - döfte, rég Kihalt mamut vagyok s
mindenki földjén A lehullott veréb. Madár-lombhullás volt s
hajó-kacsázás, Mikor e reggel, ébredéskor, Áttört a zajló városon
Egy hang az égnek álló levegőben, Nem próféta-utódomé, nem: Megtöretik
tengeri városom! Órák szóltak: nincsen Idő - harangok: nincsen Isten,
S a szigetekre vontam a fehér lepelt, Szemhéjamon a két érem mint kagyló
énekelt.
Fordította: Görgey Gábor
|
És nem vesz rajtuk erőt a halál
És nem vesz rajtuk erőt a halál. Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak; Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen; Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér; Szeretők halnak, él a szerelem; És
nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál. Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad; Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők; Kezük között kettéhasad a hit, S
orrszarvú bűnök testüket átdöfik; Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál. Nem hallják immár a sirály jaját S
a parton megtörő hullám zaját; Hol virág lélegzett, fejét virág Nem
emeli az esős szélbe már; Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken, S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Fordította: Kálnoky László
|
Dylan Thomas idegenül találta magát abban a társadalmi környezetben, ahová
bejáratos lett. Tiltakozása heves volt és ideges. Házigazdái pedig, igazi
angolok, hüledeztek és jól mulattak az „eredeti" módokon, ahogyan nemtetszését
értésükre adta. A költő figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a bolondját
járatják vele. Lázadása nem érte be a clown-szereppel; konkrétabb formát,
érzékenyebb célpontot keresett. Kinyilatkoztatott politikai ideálja: „A
forradalmi testület, mely biztosítja az ember jogát, hogy bárki mással egyenlően
osztozzék a természeti és termelt javakon. Csakis egy ilyen alapvetően
forradalmi testület tevékenysége által teremtődhet meg ugyanis a közösségi
művészet lehetősége."
A művészi öntudat folyama jó irányba tart. Csak éppen
mást sodor kavargó fölszínén, s megint mást ülepít meg mélyében. Az ifjú Dylan
Thomas úgy hiszi, hogy „költői" megjelenésének, modorának különböznie kell bárki
halandóétól. Ösztöneiben ott érik azonban a fölismerés, hogy az ő formáló
kezének tartogatott életanyag nem a hivalkodó és kesergő poéta-magány lesz,
hanem a természetesen felfogott és alázattal vállalt közösség az egyszerű
emberiséggel.
Magánéletének döntő fordulatait ez utóbbi ösztönzés irányítja.
Mint egyéb közönséges korabeliek, megnősül, családot alapít. 1937-ben feleségül
veszi Caitlin Macnamarát. Fiuk, Llewelyn 1939-ben születik. Az érezhetően
megsúlyosodó versek azt tanúsítják, hogy a szerelemben - mind derűjében, mind
borújában - valódi, irodalmi értékű élményt kapott Dylan Thomas; s azt, hogy az
új emberélet elindításával járó felelősséget vállán és vívódó lelkében egyaránt
viselte (Hiány dühében írom; Egy szent bukásra kész). Írói termése tetemesen
gyarapszik. Az öt év leforgása alatt két kötetben - Twenty Five Poems (1936 -
Huszonöt vers); The Map of Love (1939 - A szerelem mappája) - 41 verset közöl.
Az utóbbiban prózai darabok is szerepelnek. Ekkortájt készülnek továbbá azok a
novellák, amelyeket később önéletrajzi ciklusában - Az író arcképe kölyökkutya
korából (Portrait ofthe Artist as a Young Dog, 1940) - jelentet meg.
Elbeszélései igény és teljesítmény tekintetében - szerzőjük és az angol kritika
egybehangzó véleményében osztozunk - alulmaradnak a költeményekkel tett
összehasonlításban. Jószemű, ügyes kezű kisművészet portékái; elsőrangú
szórakoztató olvasmányok. Nem lebecsülendő értékük, egyebek közt, az elbeszélő
nyelv joyce-i gazdagsága, kelta humora - mely vonásokat a nagy versekben is
viszontláthatjuk, mint a tragikus emelkedettség szükséges és hatásos
ellenpontjait. Hasonló jellegű, bár nagyobb szabású vállalkozásnak indult,
ugyancsak a háború előtt, a torzóban maradt regény -Adventures in the Skin Trade
(Kalandok „bőriparban") -, mely különös, allegorikus-naturalisztikus módszerrel
dolgozta volna fel a költő első londoni hódító hadjáratának történetét.
Fölszított várakozásról beszéltünk, útvesztők közül előtünedező lehetőségekre
hivatkoztunk mindeddig. Most érkezünk oda, ahol csupa beváltott ígéretről
adhatunk számot. A költői pályát betetőző és lezáró, érett alkotó korszakba.
Különös egybeesés, hogy a költői beteljesedés időszaka - a II. világháború s a
rákövetkező évtized - a legválságosabb, legnyug-talanabb periódus talán a század
történetében. A magaslat, ahonnan a látnok széttekint, úgy érzi, ott emelkedik
„küszöbén annak az időnek, melyet a jövő történészei nemigen fognak »atomkor«
néven sem emlegetni - azon egyszerű okból, hogy akkorára talán történészek sem
maradnak". Innen kiáltja el a megtalált emberi szót: „öröme igazát".
E
gondterhelt idő közfigyelme kíséri Dylan Thomas utolsó tizennégy esztendejét. A
teljes nyilvánosság előtt él Londonban vagy Oxfordban csakúgy, mint Amerikában
vagy a walesi falucskában, Laugharne-ban. Közösségi költő: alkotó élményt jelent
számára az elsötített utcán, a „leölt házak" körül kóválygó, társtalan, barbár
rettegés, a háború minden szennye, csúfsága; inspirációval várja a hazai táj
bukolikus szépsége, a jámbor gémek és csillogó kagylók közt a lelkes természet
társasága.
Legfőbb ihletője: a ráhallgatók mind népesebb publikuma; azok,
akiket a modern technika, a városi civilizáció szerzett, toborzott köréje.
Rousseau-i előítéletek nem kötötték; utánoznivalóan gazdálkodott a széles körű
erkölcsművelés gépi eszközeivel. Messzire ható szavalatai a BBC híres „Harmadik
Program"-jában hangzottak el, egymást érték előadásai Anglia és az Egyesült
Államok egyetemein, kongresszusokon, irodalmi estéken, minden rendű-rangú
pulpituson. Valóra vált a „romantikus" ifjúkori álom: Dylan Thomas személye egy
nemzedék előtt a költő - foglalkozás és eszmény - megtestesítője, a fogalom
eleven képmása lett. S a komolytalan örök-gyermek, az italos bohém, a „vén
ripacs" pontosan tudta, mit vár tőle a nagy szerep. Átérezte és vállalta a költő
felelősségét.
Dylan Thomas 1953-ban halt meg, idegenben. Amerikai
kórteremben delírium végzett vele. Pályája - a szó minden értelmében -
tragikusan szakadt meg. Ki tudja, mi válhatott volna még belőle, ha megéri! Nagy
drámaíró? Képzeljük el A mi erdőnk alján (Under Milk Wood) folytatásait... Nagy
epikus ? A megkezdett In Country Heaven (Falusi mennyország) ciklus csodálatos
kibontakozást ígért... Képtelen próbálkozás lenne felbecsülni, mekkora értéket
vitt a sírba Dylan Thomas. Vigasztaló tudat, hogy ami utána maradt, annak
értékét így is megbecsülhetjük. Az életmű „minden durvaságával, kételyével,
zűrzavarával" - mint a tragikus sors - befejezett; s mint a tragédia:
lezárhatatlan; örök mozgásban örvénylő. Állandó hatóerő.
„A jó vers -
vallotta és bizonyította Dylan Thomas - a valóság cselekvő része. A világ
sohasem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzátevődött. A jó vers segítséget jelent
a minden-ség formájának és értelmének átalakításában; mindenkit hozzásegít, hogy
önmagáról s a környező világról való tudását kiterjessze."
Géher István
Vissza
copyright ©
László Zoltán 2014
e-mail: Literatura.hu