Nyolcadik ekloga

MELCZER TIBOR

"...MINT TANÚ SZÓLNI A KÉSEI KORNAK"

Radnóti Miklós Nyolcadik eclogája

Radnóti Miklós végső eclogájának költői rekvizitumai jórészt a Biblia világából erednek. A teljes életmű biblikus és hitbéli megnyilvánulásait - itt és most - nem tekinthetjük át. Ám tudnunk kell, hogy Károli Gáspár Bibliája - mint A könyv és az ember című vallomásából is kitetszik -, a költő állandó olvasmányai közé tartozott. Kőszegi Ábel pedig Radnóti utolsó munkaszolgálatának krónikájában, a Töredékben arról ír, hogy a költő a bibliát Borba is magával vitte; s ezt - többi könyveivel ellentétben - el sem vették tőle. Sőt, a szemtanúi emlékezet azt is tudni véli, hogy bibliájának maradványait az abdai tömegsír feltárásakor is nála találták. A Nyolcadik ecloga a fogoly költő legszabadabb verse. A fogságra csupán az idegen, szerbiai tájra utaló "vad hegyi út" emlékeztet. A világot, igaz, még javában háború dúlja, de a hit "a bűnös várak elestében" és a szabadulásban mégis erősödött, Radnóti - mint Tolnai Gábor mondja (Irodalomtörténet, 1969. 3. sz.) -, éppen azon a napon, (1944, augusztus 23-án) fejezi be a Nyolcadik ecloga végső változatát, mikor a román fasizmus letette a fegyvert. A hír futótűzként terjedt el még aznap a bori foglyok között, akik ekkor már a hazaindulás tervéről is tudtak. Természetesen nem napi hírek motiválták Radnóti utolsó eclogáját. (Első változata már július 22-én elkészült.) Ám az új remények is sarkallhatták a végső megformálás befejezésére, Hiszen aligha lehet véletlen, hogy az elhurcoltatása után írt, két egyértelműen derűlátó verse, (a másik a Levél a hitveshez) akkor keletkezett, mikor a hazatérés - úgy látszott -, hamar elközelítő valósággá lesz. Barakk, kerítés, őrök eltűnnek e versben. A költő az önpusztító világ romjai felett találkozik Náhum prófétával. A Biblia mítosza költői valósággá válik. S könnyen lehet, hogy maga a próféta alakja is valóságos modellekhez kapcsolódott. Bori Imre Radnóti-monográfiájában a gornjaki kolostor körüli hegyi utak ihletéről beszél, "amelyen nagyszakállú, próféta kinézésű kalugyerek járnak-kelnek . . ." Tolnai Gábor, igaz, arról ír, (Kortárs, 1972. 3. sz.), hogy Radnótiék - a mű befejezése előtt - nem érinthették Gornjakot. Ám ha mégis ortodox pap lett volna Náhum alakjának külső ihletője, úgy nem feledhetjük: a próféta versbéli megszólítása, "szép öregember", utalhat a 'kalugyer' szó görög eredetére. (Kalogerosz = szép öreg.) S talán azért is választotta Náhumot, mert a név vigasztalót jelent. - Mindehhez azután "a bűnös várak elestét" és az eljövendő szabadságot ígérő Náhum, meg Ézsajás könyvének felidézése, s újraolvasása a Bibliában, és íme, előttünk a lírai hitel. Kialakul az imaginárius párbeszéd a költő és a próféta között.

Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a járást szép öregember, szárny emel-e, avagy üldöz az ellen? Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a villám, üdvözlégy, agg férfiú, látom már, hogy a régi nagyharagú próféták egyike vagy, de melyik, mondd? A próféta megszólítása ünnepélyes. A metrum - miként az egész költeményben -, itt is segít kifejezni az érzést, a hangulatot. A leglüktetőbb, négy-négy daktilussal, a csodás jelenség okát kérdező, s a választ megadó, második és harmadik sor, míg a negyedik, az archaikus köszöntést megismétlő, a leglassúbb, a legünnepélyesebb. Majd megszólal ama - Radnóti verseiből már régen is- mert - prófétai harag, amelyet a költő e sorral - "Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a villám," - s a "nagyharagú" jelzővel már előre sejtet.

Hogy melyik-é? Náhum vagyok, Elkós városa szült és zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen, zengtem az isteni szót, a harag teli zsákja valék én!

Vészt jósló már a próféta önmegnevezése is. A választ fenyegető kérdés vezeti be. S félelmetesen visszafogott feszültségű a név felfedésének sora; szinte robbanásra kész az a szigorú arány, amelyet a három daktilusi lábat követő három spondeus biztosít. Mintha csak azért teremtődött volna ez a szabályosság, hogy a "zengtem" igével bevezetett két sornak lehetősége legyen a detonációra. Mert már maga ez az ige is, - emberi beszédre alkalmazva - hatalmas feszültséggel tölti fel az első, véle kezdett sort. Holott a "zengtem" első előfordulása- kor csupán egy - egykor elhangzott - fenyegetést idéz. Ám a következő sorban ez felfokozódik. Én nemcsak az öt daktilussal. A zengő szóból zengő isteni szó lesz, s ilyen előzmények után már alig tűnik fel az archaikus szövegkörnyezetben a méregzsák köznapi metaforájának az az átváltoztatása, amely minden további dühkitörést félelmetesen előlegez: "a harag teli zsákja valék én." - A nagyharagú Náhum pedig így ír könyve kezdetén: "Ninive terhe; az elkosi Náhum látásának könyve. Buzgón szerető és bosszúálló Isten az úr és telve ha- raggal . . ." A költőnek ismert a próféta ősi haragja, írása azonban hasztalan maradt fenn, a korcs emberiség ebből mit sem tanult. Ezért idézi fel az egykori isteni fenyegetést, előkészítve a költőnek a maga Ninivéjét felpanaszló szavait.

... a bűn szaporább, mint annak előtte, s hogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem még. Mert megmondta az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak, hogy megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánon dísze lehervad, a hegy megrendül, a tűz elemészt majd mindent. S úgy is lőn.

Ez igen dinamikus metrikájú rész képi gazdagsága Náhum könyvéből ered. "Hosszútűrő az Úr és nagyhatalmú, és nem hagy büntetlenül... Megfeddi a tengert és kiapasztja azt, és minden folyamot kiszáraszt. Elfonnyad a Básán és a Kármel, és a Libánon virága elfonnyad. A hegyek reszketnek előtte és a halmok szétmállanak. Tekintetétől megrendül a föld, és a világ, és minden ami rajta él. Ki állhatna meg haragja előtt, és ki bírhatná ki búsulásának tüzét? Heve szétfoly, mint a láng, és a kőszálak is szétporlanak tőle." (I;3-6.) - A költő pedig elmondja, hogy mint ismétlődnek meg a Náhum leírta borzalmak az ő korában. Gyors nemzetek öldösik egymás s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek.

A lemeztelenült emberi lélek itt az elaljasodás jelképe, s azé a szégyené, amelyről - az Úr lemeztelenítette emberekre mutatva - Náhum is beszél. (3;5.) "Mit használtak a szózatok és a falánk fene sáskák / zöld felhője mit ért?" - hangzik a költő kétségbeesett kérdése, "hisz az ember az állatok alja." S ez utóbbi borzalmas metaforát úgy bontja ki, hogy a maga korának nap mint nap megélt, modern háborús poklára vetíti rá a Náhumét. Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket, fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója megsül benne, a gyártelepek felszállnak a füstben. Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul, s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva szertehevernek a holtak a város terein, ismét úgy lőn minden, ahogy te megírtad. Valóban úgy lőn minden. "Az utcákon robognak a szekerek, összeütköznek a piacokon, tekintetök mint a fáklyák, futkosnak mint a villámok." (Náhum, 2;4.) - Gyermekgyilkosság. Radnóti korának mindennapos eseménye. "Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket " - "Kisdedeik is falhoz verettek minden utca sarkán..." - olvassuk Náhumnál. (3;10.) Radnóti pedig, modern pusztulás-képeivel olykor még a testamentumi szörnyűségek leírásán is túltenni látszik. Az égő utcán rohanó nép helyett ez a félelmes névcsere olvasható : "égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul." S az akusztikai hatás is ijesztő. Harsány hang, szirénaüvöltés hallatán jön el a pillanatnyi, fiktívnek ható csend, mert amint az utca "búgva elájul", máris "fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték." A bombázás következtében pedig "mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva / szertehevernek a holtak a város terein . . E hason- lat borzalmával talán csak Ézsajás versenghet. "A bűnösöknek holttestök szemétként fekszik az utcán." (5;25.) "Megöltjeik temetetlen maradnak, hulláik bűze felszáll, és hegyek olvadnak meg vérök miatt." (34;3) Ehhez képest Radnóti Első eclogájának ez a sora - "annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa." - halványnak tűnik. Ám a költő, vagy - igazabban szólva - a XX. századi történelem állja a versenyt. "...hallgatag / férgek másznak szét a messzi réteken és lassan szét- rágják a végtelen / sort fekvő holtakat." (Háborús napló, 4. 1935-36.) - A Nyolcadik ecloga e sorait pedig, - "megmondta az Úr régen szavaiban, / hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből épül a bástya" - Náhum könyve hitelesíti:

"Jaj a vérszopó városnak! Mindenestől hazug és erőszakkal telve, és nem szűnik rabolni. . . . sebesült tömegek, holtak sokasága, nincs számok az elesetteknek; meg- botlanak hulláikban." (3:1-3.) Íme a bibliai naturalizmus találkozása egy másikkal, amelyet kora kényszeritett ki Radnóti Miklósból, az idill-költőből. Igaz, már régen meg kellett tanulnia : "Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek / között neveltek engem gyilkosok . . . " (Írás közben, 1935.) Mindezek a borzalmak adják okát a próféta visszatérésének "az ősi gomolyból a földre." A düh hozta vissza, a már látott harag, az évezredek óta lángoló. S ez örök indulat éltetőjéről a próféta a költő kérdésére elmondja: Hajdan az én torz számat is érintette, akárcsak bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával úgy vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt, angyal fogta fogóval s: "nézd, imhol vagyok én, hívj engem is el hirdetni igédet", szóltam utána. És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak, s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát. S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő az. Az itteni igen emelkedett ünnepélyességet a metrum is sugallja. A lassú ünnepélyesség megfelel az okfejtő jellegnek, az elhivatás történetének. A kezdő sorban az elbeszélés hangütését színezi az a - korábban más szerepet játszott - arányosság, amely három daktilust követő három spondeusi lábbal építkezik. (Ugyanez megtalálható az ötödik és a nyolcadik sorban.) Az ünnepélyességet fokozza a lassításnak a negyedik sorban látható módja, ahol két daktilust fog közre egy-egy spondeus. S fenségesen követi a metrum a prófétai küldetés és az öröklét kapcsolatát a hatodik sorban, ahol a gyors indítás, (két daktilus), meg a - kötelező - ötödik daktilusi láb, tehát ez a mozgalmasság veszi körül a küldetés két spondeus lassú ütemével fémjelzett méltóságát. A csillapíthatatlan tettvágy sorát, (a hetediket) pedig öt daktilus "nyugtalansága" teszi még érzékletesebbé. Mint Trencsényi Waldapfel Imre írja, (Utaszó Radnóti Miklós eclogáihoz), e rész eredete Ézsajás könyvében található. (VI; 5-8.) "Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim. És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról; és illeté számat azzal, és monda: Imé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett. És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Imhol vagyok én, küldj el engemet. " Hogy itt prófétáról és költőről egyaránt szó van, annak versbéli bizonyságát is látjuk alább: "Próféták s költők dühe oly rokon . . ." De ezt mutatja eclogánk egyik remekmívű előzménye is, a Lapszéli jegyzetek Habakukk prófétához, (1937.), amelyben a költő a prófétához szól, de nem őt szerepelteti, hanem magáról be- szél; ama tüzes harapásról, amely az ő elhivatottságát pecsételte volt meg. "Városok / lángoltak, / robbantak / a faluk! / légy velem / szigorú / Habakuk! // Kihült már, / fekete / a parázs; / bennem még / lánggal ég / a tüzes / harapás! // Ételem, / italom / keserű. / Kormozz be / talpig te / fekete düh!" Ő is az Úr elhivatottja, - költő.

És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak, s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát.

Bori Imre írja, hogy Náhum "anti-Jónás". De, tegyük hozzá, nem csupán azért, mert Jónás "rühellé a prófétaságot". Hiszen az ő történetének ez csak egy része. A nagyobb ellentét Babits Jónása és Radnóti Náhuma között nem itt van. Sokkal inkább abban, hogy Jónás ideje véges, Náhumé pedig végtelen. Az Úr Babits művében, - hogy megkegyelmezett Ninivének - így elmélkedik: "...Van időm, én várhatok. / Előttem szolgáim, a századok, / fújják szikrámat, míg láng lesz belőle; / bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. / Jónás majd elmegy, de helyette jő más, / így gondolá az Úr; csak ezt nem tudta Jónás." - Radnótinál az örök élet örökké sugárzó költői-prófétai erőt jelent. Babitsnál azonban a véges emberi erők sokasága tölti be a végtelenség Urának akaratát. Pedig volt, hogy Radnóti is érezte a Jónás szűkre szabott idejét. "Fölállok és a rét föláll velem. / A szél elült. Egy kankalin kacsint. / Elindulok s a másik oldalon / a hullószirmú törpe körtefák / hirdetik, hogy úgysincs irgalom. / / De jön helyükre más. Megyek / és jön helyemre más. Csak ennyi hát? / akárha vékony lába tűnő csillagát / a hóban ittfeledné egy madár . . . / / Micsoda téli kép e nyárra készülésben! / És szinte pattog újra már a nyár. / / Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll." (Koranyár, 1939.) - "De jön helyükre más. Megyek / és jön helyemre más. Csak ennyit hát?" Valóban csak ennyi?

És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak . . .

A választottnak pedig "nincs nyugodalma, a szén, az az angyali égeti ajkát." Próféta mondja ki újra az Arany János-i Mindvégig elszántságát, ama Radnóti egész létét meghatározó, a végsőkig kitartó alkotás, költői helytállás eszményét. Ebből merített mindig erőt, s ez volt és maradt végső önigazolása. Az, hogy Isten Úr a végtelen időn, s hogy a pillanat szorításából csak e végtelen időhöz lehet fellebbezni, ez pedig egyaránt kitetszik a Mindvégig eszmeiségét maga is valló Babits, és Radnóti művéből. Az Úr mondja Jónás könyvében : "s negyven nap, negyven év, vagy ezer annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti." Náhum pedig így idézi a XC. zsoltárt:

S mennyi az Úrnak, mondd ezer év? csak pille idő az!

Radnótiban azonban sok éve már a maga "pille ideje", s az öröklét kettőssége munkál. "Órákat élő lepke szállt le rám / s időtlen éltű csillag nézett: / mennyi az, amennyit eddig éltem? / huszonkilenc év? / hófehér enyészet / dédelget, ringat s úgy emel fel, / mint gyönge pelyhet lassú szél / lassan és borzalmas kényelemmel. // . . . A lepke meghal s lám az égi fény / az vándorol időkön által, / nagy folyók tűnődve egyre folynak, / s deltáiknál iszap zsong fodros háttal, / víz álmodik a sűrű ringó / nád közt s a fényben föllebeg / a nap felé egy rózsaszin flamingó." (Huszonkilenc év, 1938.) Az idő folytonossága az enyészet és az öröklét kettősségében jelentkezik. Az idő végtelenjét sejteti - Tamás Attila megállapítása szerint (József Attila költészetével rokon sajátosságok Radnóti Miklós lírájában), - a Hasonlatokban érzékeltetett "folyton gyűrűző idő", és mások. S ha az imént, a Huszonkilenc évben a "hófehér enyészet" szeszélyes játékává válhatott is a költő élete, de ez az emelő idő - ismét Tamás Attilát idézzük - jelentkezik az örök művészi létet igazoló Nem bírta hát . . . soraiban: "A munkáló idő emel ma már, / hiába omlik rád sír földje most . . ." Majd a Negyedik ecloga időkérdésével folytatódik Tamás Attila gondolata; ismét az emelő, tovavivő időt hangsúlyozandó: "Miért vett mégis karjára az idő - kérdezi a költő a Negyedik ecloga elején, hogy majd eljusson a törvény megfogalmazásáig: »emelt s leejt a hullámzó idő . . .«" De - tegyük hozzá - át is hágja a törvényt, ha nem is másíthat rajta. Tudja ugyan: "Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; / elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld." Ám ezt követi a végső fellebbezés, amaz Ézsajástól eredő prófétai harag, (30;27.), amely erőt ád, akárha a végső dolgok utánra is:

De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört!

Evvel az ars poétikával, a Mindvégig ars poétikájával aztán el is jut a végtelen partjaira, az örök felé. E partoknál, igaz egy pillanatra meghőköl. - "Mennyi az Úrnak, mondd ezer év? csak pille idő az!" - vallja a próféta. A költő önnön sorsára mutató válasza, a múlandó élet zsoltárának e visszhangját hallván, kétkedő, ijedt.

Mily fiatal vagy atyám! irigyellek. Az éri kis időmet mérném szörnyű korodhoz akár vadsodrú patakban gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is.

A sorok ritmusának nyugtalanságát az enyészet fenyegetése okozza. E helyütt válik a mű személyesen líraivá, és jut el a közösség mélypontja után az egyén mélypontjához. Itt, az első sor a maga öt daktilusával olyan, mint mikor hirtelen megszalad a szívverés, hogy a következőben már zaklatottá, zilálttá váljék ez a - metrummal sejtetett - szívdobogás. A harmadik idézett sor pedig az enyészet tényét jelzi az emberi kinyilatkoztatás bizonyosságával, s ezt látszik hang- súlyozni a metszet előtti és utáni lábak azonossága. - Valóban az egyén mély- pontja ez. Ám mégis van feloldódás. Az Úr küldöttjének nincs kora, s ilyen küldött a költő is. Néki, az enyészet tudatától megriadó embernek mondja a próféta: "Csak hiszed. Ismerem újabb verseid. Éltet a méreg. / Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló!" És erről az örök idejű költőről vallott, - mint Bori Imre írja - már 1939-ben a Sík Sándornak írt Köszöntőben is. "Ötven év? / kit ünnepeltek, annak nincs kora. / A költő hangja száll, visszhangja támad s hallható / a néma s mégis harsogó időben. / Mit is jelenthet húsz, vagy ötven év? / Múlt és jövendő századok sora? / A költő oly idős, amennyi a világ, / foglyul nem eshet, s röptében néha tág / a horzsoló közel s a föld felett / a csillagrendszerek hona / moccanni néki szűk lehet. . . / Ötven év? / nem azt köszöntöm és a költő ünnepén, / költőnek nincs kora. / Ma gyermek még és új játékra kész, / egy pillantás és újra régi mester, / aki a gyermek századot tanítja / tapasztalt bölcshöz illő türelemmel." Bori Imre, aki könyvében - evvel az idézettel - a rokonságot a Köszöntő és a Nyolcadik ecloga között megmutatta, méltán tartja a Sík Sándor születésnapjára készült költeményt a mindenkori költő Radnóti alkotta természetrajzának, - ars poétikának. Valóban, mi is lehetne ez más? "Költőnek nincs kora." Babitsról írta: "oly időtlen vagy te, mint a csillagok." (Csak csont és bőr és fáj- dalom) - Vagy mi más lehetne e gondolat a Köszöntőből: "A költő . . . foglyul nem eshet". Foglyul eshetett Batsányi? A Rab és a madár költője; aki A mester és a tanítványban irodalmunkban talán elsőként fogalmazta meg a költő - Radnóti által oly mesterien megérzékített - benső szabadságát? Vagy foglyul eshetett - a Radnóti által is (s nem véletlenül) fordított - Andre Génier; aki verset írt a vérpad árnyékában? A Nyolcadik ecloga pedig - mint előrevetítettük -, az elhurcolt költő legszabadabb verse. E szabadság a vers zárásában, Náhum végső, patinás veretű és megszenvedett örömtől súlyos mondataiban ér el a csúcsára.

Ismerem újabb verseid. Éltet a méreg. Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg eljön az ország, amit ígért amaz ifjú tanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.

Ki legyen hát "amaz ifjú tanítvány?" Ifjú, tehát Náhum és a többi ószövetségi próféta történeti idejéhez képest eljövendő. Ez pedig a Messiás, akit éppen ezért az Ószövetség prófétái gyakran illetnek - mint ifjút - Csemete névvel. Például Ézsajásnál, (4;1.) A másik megnevezés: rabbi, vagyis mester. Krisztus megszólítása ez az Újszövetségben, (pl. János Év. 1;39.). "Amaz ifjú tanítvány, rabbi' pedig, - mondja a próféta - "bétöltötte a törvényt és szavainkat." Az Ószövetség törvényeinek és a próféták Messiást jósló szavainak betöltőjére utal Radnóti Náhuma. Róla az Ótestamentum számos helyén olvashatunk; így Ézsajás könyvében is. (42;1,3.) Máté Evangéliumában pedig Krisztus mondja: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem." (5;17.)

Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg eljön az ország, amit ígért amaz ifjú tanítvány . . .

Ismeretes a Bibliában az éltető ige jelképes emlegetése, mint "étek . . s inni- való". Ézsajásnál ez az étel- és italszimbolika még konkrét szemléleti · képeken alapul. (55;1.) Az Apokalipszis - Radnóti János jelenései című naplórészletében is idézett - befejezésében azonban már teljesen megfelel a jelkép a költő itteni sorainak. Annak, hogy ebből az éltető erőből élhetne, ki élni akar, amaz ifjú tanítvány ígérte ország eljőveteléig. (János Jel., 22; 17,20). "És a lélek és a meny- asszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja vegye az élet vizét ingyen. . . . Ezt mondja, a ki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!" Amaz ifjú tanítvány, rabbi, - írnunk sem kell ezek után -, Jézus Krisztus. Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, - kérdém? Lásd az az ország. Útrakelünk gyere, gyűjtsük össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már. Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.

E sorok jelképrendszere igen összetett. A próféta hívja a költőt hirdetni, "hogy már közelít az az óra, már születőben az ország." Krisztust idézik e sorok: "Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa . . ." (Márk, 1;15.) De nem a halni készülő ember túlvilágra utaló vigaszát jelzik e verssorok, hanem az élni akaróét, az életben hivőét és a másokat is éltetőét. "Jöjj hirdetni velem . . ." A Biblia logikájából az imigyen megformált jelképesség egyenesen következik. Mert a Krisztus ígérte ország az Apokalipszis borzalmai után jön el. A költő is apokaliptikus borzalmakat élt meg. Ezek után pedig megújhodott világ köze- lít. E világba indul el költő és próféta, s az összegyűjtött nép. Ez az Úr célja. De nemcsak általánosságban. Az "ország" jelképe az általánostól halad a konkrétabb felé. Elsőként ama költői, prófétai, tápláló harag szükségességének időhatározójaként szerepelt: "míg eljön az ország". Ez az általánosság, a krisztologikus értelemben megújuló világ szintje. A második fokozatban az idő szimbolikája válik konkréttá.

Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, már születőben az ország. ...

"az az óra". - Az "órá"-ra rámutató névmás is érezteti: csak egy óráról lehet szó. A szabadságban megújult világ idejéről. Ezt igazolja a felszólítás a jó hír hirdetésére, - "Jöjj hirdetni velem . . ." S ez a hirdetés, mert a közelítő órára és a születő országra vonatkozik; így próféciában, (a "már" közeli időt jelölő határozó kétszeri előfordulásával), Vergilius IV. eclogájának - utóbb krisztologikus értelmezést kapott - megjövendölt aranykorára emlékeztet.

Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet, Újraszületve az évszázad nagy rendje megépül. Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, Már új sarjat küld a magasból a földre az ég is.

(Trencsényi Waldapfel Imre fordítása)

A közelítő óra határozottságához képest az ország jelképe még mindig általános: már születőben az ország." - A szabadságban megújuló világ "terrénuma" ez. Legmegfoghatóbb jelképességét harmadik előfordulásakor nyeri el, mikor határozott céllá válik. "Hogy mi a célja az Úrnak, - kérdém? lásd az az ország." ,már közelít az az óra, / már születőben az ország." Ez az ország időbeli közelítése. De nem téren kívül játszódik ez az imaginárius jelenet, hanem egy vad hegyi úton", "jajjal teli Szerbia ormának" nagyon is reális táji közegében. Így térbeli távolságot is sejtet a költő. Rámutat a próféta az országra, - szinte a vad hegyi út magasából és távolából -, egy távolra mutató szóval: "Lásd az az ország." Mózes láthatta meg ekként - igaz halála előtt - az Úr szavára, a Nébó hegy magasából az ígéret földjét (V. M. 34;1-4). És így a jövő e leheletfinom jelképe oly térbelinek, materiálisnak is tűnik. A költő, úgy véljük, a próféta felszólításakor megpillanthatta az időben elközelítő, szabad, de térben oly távoli hazáját. S ha ez így van, akkor a próféta szavában, - "lásd az az ország" - feltör a költő honvágya az iránt az ország iránt, amelyhez térben meg kell térnie, hogy számára a jövő idősíkján, mint vágyva vágyott eszmény, meg- valósuljon. Egyszerűbben szólva: nem gondolhatott úgy egy új világra, hogy hazájára, népére ne gondolt volna. (A versben a nép említése is szűkebb közösséget jelöl.) S ha így volt, akkor az elválasztó messzeségre is gondolnia kellett. És annak legyőzetésére is. "Útrakelünk" - ez a varázsszó oldja fel az ország meglátásának ünnepélyes feszültségét, és a honvágy gyötrelmét is. - "Útrakelünk, gyere, gyűjtsük össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már." - Az elhivatott ember, asszonyával és népével útrakél. Az itteni bibliai hangulatot talán mindennél jobban hitelesíti Mózes útrahívása, akihez az Úr így szólott: "Eredj, térj vissza Egyiptomba; mert meghaltak mindazok a férfiak, akik téged halálra kerestek vala. És felvevé Mózes az ő feleségét és fiait és felülteté őket a szamárra és visszatére Egyiptom földére. Az Isten vesszejét pedig kezébe vevé Mózes." (II. M., 4;19-20.)* - "hozd feleséged s mess botokat már." Különös ezt olvasni: "hozd feleséged". Ennek értéséhez nem elegendő a mitikus közeg önmagában. Számára ez a szó nem lehetett csupán a testamentumi hangulatteremtés eszköze. Nem devalválódhatott egyszerű bibliai kellékké. Nagyobb becse van az ő szótárában ennek a szónak. Még arra is gondja volt, hogy a mű első változatában szereplő "menj asszonyodért, hozd" archaikusabb alakot a testamentumi nyelvbe szintén kifogástalanul beleillő, ám a mai nyelvérzék számára is tökéletesen elfogadható "hozd feleséged" szókapcsolatra cserélje fel. (Holott a feleség megnevezésének archaizmusai, - hitves, asszony - igazán nem voltak idegenek tőle.) "Hozd feleséged" - mintha csak a házba kellene bemenni érte. Hol van már a messzeség? Itt és most legyőzetett. A költő a jelenbe varázsolta a haza- térést. Ezután indul meg majd a vándorlás. "Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, / az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös." - A göcsörtös bot, - mint Trencsényi Waldapfel Imre mondja -, Vergilius V. eclogájára utal. "Te pedig fogadd el ezt a botot. Szép egyenlően nőttek görcsei . . ." (Révai Miklós fordítása.) S talán az sem egészen véletlen, hogy Radnótinak éppen ez a mű szolgált egy, - a Nyolcadik eclogát lezáró - jelképpel. Mert az V. ecloga bukolikájának lényege, - mint Trencsényi Waldapfel Imre írja a Vergilius IX. eclogájának fordításával Radnótit is szerepeltető Pásztori Magyar Vergilius kísérőtanulmányában -, a Daphnis-mítosz ama tanulsága, hogy mikor ő, Daphnis az Olümposzra kerül, "a személyében kifejezésre jutó igény a világ isteni rendjében örökérvényű helyet nyer..." (Itt a pásztorköltészet aranykoriságáról van szó.) Radnóti költeményében ezt az igényt az örökké sugárzó, hal-hatatlan költői-prófétai lét fogja beteljesíteni; egy krisztologikus aranykorban megvalósítani. Így lesz eljövendő az az ország, amely felé most elindul a próféta, a költő és a nép. Szabadon élni akaró nép vándorlása ez, - mint Mózes idejében Egyiptom földjéről - fáradságos úton, ám a jelenbe varázsolt hazatérés által a térbeli vándorlás jelképét a jövő idősíkjára vetítve, egy eljövendő szabad Magyarország felé.

* Erre a lehetséges allúzióra Hahn István professzor hívta fel a figyelmemet.

Vissza