Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

1946-ban, közvetlen a háború után, az ún. koalíciós időkben jelent meg Pilinszky első verseskötete Trapéz és korlát címen. A kortárs kritika nem csupán felfigyelt a tehetséges költőre, hanem igen magasra is értékelte: Pilinszky mindössze 26 éves, amikor az utolsók között, 1947-ben megkapja a Baumgarten-dtjat. 1948 után eltűnik irodalmunk porondjáról a Baumgarten-alapítvány, és vele tűnik el költészetünk sok- színűsége is. Pilinszky hallgatásra ítéltetett. "A csend költője" nem illett bele a megváltozott esztétikai elvárásokba, ezért kellett tizenhárom évig várnia második kötetének, az 1959- es Harmadnapon-nak a megjelenésére. Ez a tizenhárom év elmélyítette Pilinszky költészetében a magányosság, a félelem, a szorongás, a való, a létező világ kilátástalanságának érzetét. A háború, a tudatos pusztítás, a koncentrációs táborok sötét világa, amely Pilinszky költészetének eddig is háttere, "élménye", és egyben örök figyelmeztetője volt, általánossá válik, és végső jellemzővé. "Auschwitz után nem lehet verset írni" - mondja Adorno. 1946-ban Pilinszky még megpróbálta. Nem mintha nem érezte volna mindenkinél erősebben a tétel igazságát, hanem mert hitt. Bizalma egy, a háború következményeit levonó emberiségben talán épp az ötvenes évek kiszorítottságában rendülhetett meg. Hite az emberben mégis megmaradt. A hallgatás költője hitt az intő szó erejében. Talán ilyen és ehhez hasonló okok játszottak szerepet abban, hogy a Trapéz és korlát utáni időszakban új versszerkezetek jelennek meg a költői életműben, a négysorosok. Az Agonia Christiana, A harmadik, a Hideg szél, az Ama kései, a Négysoros tartozik ide. Fülöp László. gyökverseknek nevezi ezt a sajátos műformát, és megállapítja, hogy azok "a lírai kifejezés lehetőségeit végletesen redukálják; a közlendő élmény, a köz- vetíteni kívánt szemlélet esszenciáját formálják meg, együtemű szerkezetbe zárva a költői tartalmat". Valóban: az ilyen jellegű versek az elhallgatásra, a kihagyásra, a sejtetésre legalább annyit építenek, mint magára a szövegre. Ugyanakkor a tartalmi, formai zártság, a mű egész, a vers ezeknél az alkotásoknál nem valósulhat meg másképp, csak ha minden egyes szó hangsúlyos szerepet kap, ha semmiféle felesleg és "körítés" nem hígítja a művet, és ha a mondandó erőteljes, végletekig vitt. "Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet" Így szól a Négysoros. Rögtön, első olvasásra feltűnik, hogy a cím a mű szempontjából közömbös, semmitmondó. Egyszerű műfajmeghatározás, "gyökvers" - mondaná Fülöp László. Ha azonban alaposabban elgondolkozunk a mű tartalmi mondanivalóján, a cím kifejezőbb lesz. Hiszen nem csupán azt mondja, amit első pillantásra látunk, hogy négy sorból áll a vers, hanem ezzel együtt azt is, hogy ez a vers csak négy sorból áll, sem többől, sem kevesebből. Nem valaminek a része, nem is részlet, nem is töredék ez a négy sor, hanem ez egy négy- soros vers Pilinszky a címmel a mű lezártságát, határozottságát, pontos kerek egész jellegét hangsúlyozza. Zárt ez az alkotás, amit az is bizonyít, hogy Négysoros a címe: nincs felesleges szó, nincs magyarázni való a versben. Pilinszky négysorosai közül a legszikárabb, legpontosabb vers: nem lehet neki címet adni. A címek általában jelölnek, értelmeznek, hangsúlyokra mutatnak rá: esetünkben ez megengedhetetlen, épp a fentiek miatt. A legközömbösebb cím a legjobb: a mű önmagáért beszél. Nem csupán a külsődleges eszközök: szerkezet, cím, forma, hanem a vers "történése" is zártságról, lezárulásról szól. "Ma ontják véremet"-mondja az utolsó sorban az egyes számú "lírai én", a szó szoros értelmében halálos biztonsággal. Valaminek végleg vége van. A halál erőszakos és kívülről jövő: többen okozzák. Ugyanakkor eldöntött és bizonyos: az áldozat nem próbál meg lázadni ellene, nincs remény a lázadásra. Önkéntelenül is Franz Kafkának A per c. regénye jut eszembe: Josef K szinte önkéntes, mindenesetre tiltakozás nélküli részvétele saját kivégzésén, mikor nem társadalmi, de emberi értelemben vett bűnei miatt pusztulnia kell, rímel bennem a Négysoros "hősének" látszólag értelmetlen, erőszakos és szükségszerűen bekövetkező halálával. Josef K. előzékeny: minél kevesebb gondot kíván okozni hóhérainak, ezzel mintegy jelezve, hogy elfogadja, sőt, egyetért az ítélettel, etikai értelemben bűnös, nincs joga életét tovább folytatni. Innét talán egyetlen lépés eljutni Pilinszky mélyen vallásos és emberi világához. Az eredendő bűn és a halál, ez költészetének legfőbb mozgatórugója, és különösen az éppen ebben a versben. A halál egyszerre reménytelenség, a Semmi jelenléte, és Megváltás, önmagunk folyamatos és egyénre lebontott megváltása. Bűneink miatt pusztulunk, mondja Kafka és Pilinszky, halálunk szükséges és elkerülhetetlen, mégis iszonyatos és embertelen. Bűneink miatt pusztulunk, de önmagunk megváltásáért-e, ezt senki nem tudhatja. Halálunk tudomásulvétele és kilátástalansága éppen ebből fakad. A vers hangulatában egyértelműen József Attila Reménytelenül c. művének sorait idézi ("Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér"), de témájában, gondolatiságában más, intellektuálisabb, filozofikusabb. Ha csupán az első sort vizsgáljuk: a szegek és a homok önmagában már jelentheti jelezheti a Megváltó keresztre feszítését és pusztulását (ez a legelterjedtebb értelmezés), a szegeket, amelyek a keresztfába ütötték a testét, és a homokot, amely elitta a vérét. Jelenthet viszont egyszerűen egy fenyegető, várakozóan ellenséges erőt, a "hős" testi épségét veszélyeztető ellenséget. A négy sorból, négy mondatból, négy képből álló, szerkezetileg két részre tagolódó versnek kétségtelenül épp ez a borzongatóan hideg, félelmetes asszociációkat keltő metaforája adja az alaphangulatát és sokféle értelmezését. Két főnév, két jelzővel, ige nélküli, időtlen, látszólag mozdulatlan kép. Csupa ellentétre épül. Hangulatilag és érzelmileg nem csupán az alvó és a jéghideg, a szegek és a homok ellentétes egymással, hanem a párok maguk is: az alvó és a homok inkább pozitív asszociációt kelt, a szegek és a jéghideg negatívat. De alvó szegek és jéghideg homok: egy-egy szó önmagában pozitív hangulati töltése ellenére (vagy éppen ezért?) ezek a szerkezetek fokozottan borzongatóak. Különösen azok, ha belegondolunk a mondat jelentésébe: szegek húzódnak meg a homokban, lát- hatatlanul, sebzésre készen. A vers értelmezői közül sokan időtlenséget és mozdulatlanságot említenek az első sor kapcsán. Úgy érzem, pontosítani kell: bár ige nincs a mondatban, igenév, folyamatos melléknévi igenév van, s ez - bár a szegekkel párban mindenképpen 'moccanatlan' értelmű - mégis az "ébredésre", a "cselekvésre", a fájdalom (egyszer bekövetkező) okozására utal. És erre utal a zárhangok hangsúlyos jelen- léte is a versben: kellemetlen, "szúrós" hangzású k és g hang öt van az első sorban, a mássalhangzók pontosan egyharmadát teszik ki. Ha megvizsgáljuk a többi mással- hangzót: a szavak és a költői kép hangulatát támasztják alá az sz, a j, a h, a d és a b hangok is, az e, é, i és később az o hangokkal való monoton váltakozásuk pedig szintén fokozzák a kép hidegségét, reménytelenségét. A mondat eleji alvó igenév ebbe a vizsgálatba nem illik bele, de fentebb elemzett értelmi-érzelmi asszociációja miatt - esetünkben inkább meghúzódó, ellenségesen várakozó, sunyin lapító jelentéssel - kapcsolódik az előzőekhez. Az első sor időtlen, biblikus, mozdulatlan, bár passzív támadásra kész, reménytelen és hideg világából a második sor hajszálnyit enyhébb atmoszférájába lépünk. Bár pontok zárják mind a négy mondatot, utalva szigorú önállóságukra, az első sor végén nyitva hagyott időmérték, a tökéletes jambikus sor utolsó, "fél" jambusának szünete továbblépésre ösztökél.
A második sorban az időtlenség, a statikusság érzése szintén megvan (az a és á hangok monotonsága is ezt sugallja: "Plakátmagányban ázó"), ugyanakkor az éjjelek már változásra, időre utal, az ázd igenév pedig mozgalmasabb, mint az alvó. Igénk még mindig nincs, az ikonszerű állókép (ha tudatunkban a változás lehetősége felvetődött is!) változatlan. A hangulat enyhülésére utal, hogy tizennégy mássalhangzóból már csak három zárhang, és hogy asszociációs mezőnkben az eső jelenik meg. Mindenképpen kellemesebb, mint az időtlen jéghideg. Felerősödik azonban az egyedüllét érzete: nem csupán a magány szó jelentése, hanem a plakát előtag gazdag asszociatív tartalma miatt is. A két dimenzióra utaló, és valamihez képszerűen tartozó (falra ragasztott) egyedüllét utalhat a nagyvárosi ember helyzetére, a kivégzésre (fal- hoz állítás), és a magányból ki nem szabadulható egyénre is. (Gondoljunk az éjszaka az utcán levő plakátokra.) A hideg biblikusságra az éjjelek-szegek jéghideg összecsengések utalnak. Egymáshoz fűzi a két sort, hogy a második rövidebb (tíz szótag), és a jambikus lejtés tökéletesen zárja a mondatot. A második és harmadik sor között éles határvonal van. Az előbbi időtlensége, általánossága szemben áll az utóbbi konkrétságával, időhöz, helyhez kötődésével, és növeszti az előbbit biblikussá, kozmikussá, örökérvényűvé. Éles cezúrát jelent a hirtelen ritmikai váltás is. A második sor, bár szerkezeti zárása tökéletes, éppen nehezen érthetősége és hangulata következtében halvány kérdéseket vet föl az olvasóban, így bizonytalanul, de továbblépésre késztet.
A harmadik sor ritmikailag újat hoz: a jambikus sorokat hirtelen egy trocheusi nyitás kérdőjelezi meg. A trocheust egy chorijambus követi, és csak ezután térhetünk vissza a megszokott, nyugodt jambusokhoz. A váltás billenést eredményez. A vers mozgalmassá válik. Az égve ellentéte az éjjelnek (hangulatilag), ráadásul újabb; a korábbiaknál sokkal mozgalmasabb igenév, amelyet egy ige követ! Az első ige a versben! A villany fokozza az ellentétet az első két sorral. Egyetlen pillanatra a remény, a bizakodás, már-már öröm jelenik meg a versben, a ritmikai váltást ez magyarázza. Ám ahogy kezd világosodni bennünk a harmadik mondat értelme, úgy térünk vissza a nyugalmas, kissé pattogó, egyhangú jambusokhoz. A folyosó kiúttalan sötétségbe vezet, a kép hirtelen távozásra utal, vagy ami rosszabb - ha elfogadjuk az önmegszólítás lehetőségét -, a "lírai én" tehetetlenségére, teljes perspektívátlanságára. A végeredmény ugyanaz. A felvillanó reményre jön a gyors leütés, amit ismét egy fél jambus hív ki: a minden eddiginél rövidebb, hét szótagú (a harmadik tizenegy!) jambikus sor az elkerülhetetlenségről tudósít, és zár le mindent végérvényesen.
Az utolsó két sor sorvégi tárgyragjai, a véremet-éjjelek (szegek jéghideg rímpár csupán felerősíti a kiszolgáltatottság, szorongás, magány és pusztulás érzését. Gyökvers, vettük át Fülöp László terminusát. Olyan költemény, melynek minden szava, jele hangsúlyos szerepet kap. Olyan költemény, melyben fokozottabban van szükség sűrítésre, többrétegű komplex költői képek létrehozására. Az alvó szegek ki- fejezés éppen a megszemélyesítés miatt kapja "sebezni szándékozó" jelentését, gondolati szinten ugyanakkor "megbúvó hátulról gyilkolás" jelentésű metafora. A második sor metaforája és logikai inverziója előkészíti a harmadik sor látszólagos egyértelműségét, és növeszti azt a magány, az elhagyatottság szimbólumává. De szimbólummá lesz mind a négy sor külön-külön is, így például az utolsó a krisztusi pusztulás szimbóluma. A Négysoros komplex, totális egész, sokrétűsége folytán többféleképpen értelmezhető. Az én tudatomban ez a vers egyetlen szimbólummá növekedett: az elmagányosodott, elembertelenedett, erőszakos halál - mint az egyénre lebontott megváltás - szimbólumává.

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Parafrázis

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
 

Apokrif c. verse a Pilinszky-világkép összefoglalását adja. A cím nem kanonizált, ,,kétes eredetű'' vallási iratra utal. Kanonizációnak a különböző id őben keletkezett bibliai szövegek összegyűjtését, utólagos válogatását, rendszerezését nevezzük. Azok a könyveket, melyeket vallási szempontból nem válogattak bele a Bibliába vagy később kihagytak belőle, apokrifnak nevezzük. A Pilinszky-mű viszont valójában apokalipszis, a világvége, a végítélet személyes leírása.
A cím a költő vallásosságára is utal. Önmaghatározása szerint Én költő vagyok és katolikus. Műveiben elhatárolja magát a kegyességtől és az ájtatosságtól, a hitbéli meggyőződés kifejezésétől. Másrészt viszont költészete katolikus a szó eredeti értelmében, mert a század egyetemes kérdéseire egyetemes érvénnyel kíván válaszolni.
A versben a lírai én szabadulását három részben követhetjük nyomon. Az első szakaszban az atomhalál képei keverednek a láger-versek motívumaival. Pilinszky költészetét egész életében végigkísérik a besorozott katonaként Németországban látott szörnyűségek, ebből a témából merít láger-verseiben. A haláltáborok motívumait gyakran egymásba játssza a megváltatlan ember tragikumával és a szenvedéstörténettel. Az Apokrifben ezek a motívumok az individuum kozmikus magányának képei kísérik, ezzel a kései József Attilát is idézve.
A második egység a tékozló fiú példájára épül, megjelenik benne a hazatérés reménye (a szülőkkel való találkozás) és reménytelensége (a kedvest hiába keresi). Felbukkan az emberi kommunikáció lehetetlensége, a szó, a beszéd elégtelensége. Ha viszontlátná kedvesét, akkor se tudna neki mit mondani. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. -- mondja Witgenstein. A 20. században fokozottan merül fel a nyelv művészi és irodalmi problémaköre. George Steiner szerint az embertelen eszméket közvetítő, hitelesítő nyelv alkalmatlan arra, hogy az ellenkezőjét hirdesse. Adormo szerint Auswitz után nem lehet verset írni. Pilinszky költészete rendkívül sűrített, szikár, a csönd, az elhallgatás felé hajlik, a posztmodernben kiteljesedő locsogással szemben Witgenstein felfogásával rokon.
A harmadik rész kétséget hagy Isten és ember viszonya felől. Érezhetjük passziv eligenedett kapcsolatként, de a mondatkezdő állítmány (,,Látja'') a kapcsolat meglétét, fennállását hangsúlyozza. Pilinszky vallásos költészetében szinte megfogalmazhatatlan ellentét feszül. Az elidegenedettség, a szeretetnélküliség, a szorongásélmény szemben áll a szeretettel, a hittel és a szépségét. A kéttő feszültségéből a megváltás reményének vágya fakad.
Az árnyék-motívum mindhárom részt végigkíséri (Szemközt a pusztulással | egy ember lépked hangtalan. | Nincs semmije, árnyéka van. | Meg botja van. Meg rabruhája van.;    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl;     Látja Isten, hogy állok a napon. | Látja árnyam kövön és keritésen.) Ez jelentheti azt, hogy Isten az embertől elfordulva csak a természetre figyel, a könyörgő emberből csak annak árnyékát látja meg. De már az árnyék is csörömpöl, bűnös tulajdonosa nevében megváltásért kiált. Másrészt viszont jelentheti azt is, hogy a háború, saját embertelenségünkről való bizonyságtétel után önmagunk árnyékai vagyunk, abszurd létünkben bűnhődésünk a tragikus magány, megváltásunk lehetetlensége.

Peter Taylor