Prousténál is nagyobb hatása volt a két háború közti irodalomra és a regény további sorsára André Gide-nek. A protestáns nagypolgári családban töltött nyugtalan iíjúság után már első művei, főleg a lírai prózában írt és tartós visszhangot kiváltó Földi táplálékok (Nourrilures terrestres), egy új szellemi magatartást fogalmaznak meg.
A polgári társadalom egyensúlyának megingása idején Gide-et főleg az tette a saját nemzedéke egy részének hangadójává és a következő nemzedék egy részének mesterévé, hogy fiatal kora óta elvvé avatta az állhatatlanságot, a szellem folytonos készenlétét az új meg új hatások, élmények, változások befogadására. Egyik elbeszélésének, az Isabelle-nek hősével mondatja: „Az erény útját már ismerem; de a másik út, a másik. . . " Ez a „vágy az ismeretlen, illetve a még nem ismert, de megismerhető lehetőségek elérésére alkotja alapját a gide-i magatartásnak. „Nem vonzódik semmihez — írja jellemzésül a Pénzhamisítók regényíró-hőséről —, ám semmi nem oly vonzó, mint e csapongása. . . ", amely azonban mindig és elsősorban az eszmék síkján mozog. „Az eszmék jobban érdekelnek, mint az emberek; jobban érdekelnek, mint bármi más" — mondatja ugyanezzel a regényíró-hőssel, akinek sorsában saját magatartását stilizálja. A szabadság, amelyre vágyódik, az anarchia szabadsága, s a kötetlenséget, amely vonzza, a polgári család kötelékeinek meglazításától reméli.
Regényekben, elbeszélésekben, színdarabokban, tanulmányokban és igen jelentős naplójegyzetekben hirdette Gide e nyugtalansági eszményt, e kielégületlenséget és lelki készenlétet, amelynek mintegy ellenpontjául a kifejezés! eszközök klasszicitását javasolta. A magatartás fegyelmezetlenségét a stílus fegyelmezettségével ellensúlyozta. Az 1909-ben alapított és főleg a húszas években fontos szerepet betöltő Nouvelle Revue Francaise. (Új Francia Szemle), amelynek ő volt a szellemi irányítója, évtizedeken át a legmagasabb szinten terjesztette a gide-i eklektizmus eszményeit.

André Gide sokféle és minden téren erjesztő hatású tevékenysége közül különösen kiemelkedik a regény műfaji megújítására tett nevezetes kísérlete. A Pénzhamisítók (Les Faux-Monnayeurs, 1925 a prousti műnél is messzebb távolodott a regény hagyományos formáitól. Itt már egyre kevésbé van szó arról, hogy az író egy középponti mag köré csoportosítson valamely összefüggő történetet, s hogy eközben a külső valóság látszatait utánozza. Miként Proust, is a folytonosan mozgó, változó belső valóságot kívánja kilejezni, a tér, az idő, az azonosság megszokott kategóriáitól függetlenül. Az életből vett jeleneteket már nem a maguk sajátos értéke vagy érdekessége okán mondja el, és nem is azért, hogy kort vagy embereket jellemezzen velük, hanem mert a jelképi tartalmuk kibontása új, eddig rejtett térfogatot érzékeltethet. A Pénzhamisítók egyik főszereplőjével, aki maga is író, ezt mondatja Gide: „Regényemnek nincs tárgya. Igen, tudom jól, ostobán hangzik, amiről most beszélek. De mondjuk inkább, hogy nem lesz egyetlen tárgya. Az élet egy szelete — kívánta a naturalista iskola. Ámde épp az volt ennek az iskolának a hibája, hogy a maga életszeletét mindig ugyanabban az irányban akarta metszeni; az idő irányában, hosszúságban. Miért nem szélességben? Vagy mélységben? Én legjobban szeretném egyáltalán nem elmetszeni. Értsen meg jól: én mindent szeretnék belevinni ebbe a regénybe." — A „minden" kifejezésének, a többféle térfogat egyidejű jelenlétének e követelményére figyelmeztet Gide a Pénzhamisítók szerkezeti megoldásával is.
A regény egyik cselekményszála fiatalkorúak pénzhamisításába nyúlik; ugyanakkor az egyik szereplő, a már emlílett író is hasonló tárgyú regényen dolgozik, amelynek meséje összefonódik a tulajdonképpeni regény cselekményével. Ily módon az olvasó egyidejűleg követheti magát a művet és a mű keletkezését. Gide a Pénzhamisítók naptójában megírta, hogy regénye két gyújtópont körül forog. Az egyiket események, tények, külső körülmények alkotják — (Bernard Profitendieu lázadása környezetének hazug légköre ellen, kapcsolata és levelezése barátjával, Olivier-val s ennek nagybátyjával, Edouard-ral, az íróval; Olivier öccsének kalandja a pénzhamisítással. . .) — a másikat pedig az az erőfeszítés jellemzi, hogy az író e szerteágazó anyagból hogyan alkothat regényt. Az így keletkezett mű szerkezeti váza rendkívül bonyolult, a folyamatos elbeszélést minduntalán megszakítják a szereplő személyek külön pályájú történetei, a jelenben játszódó eseményeket háttérbe szorítják, de meg is világítják, értelmezik a múlt események, s a közvetlen előadásmód a közvetettel váltakozik. . . A szereplők, beszélgetéseik során és levelezésükben folytonosan hozzászólnak a fejleményekhez, s véleményükkel módosítják a róluk alkotható képet, így az író állandóan változtatja a nézőpontokat, s az olvasót is arra kényszeríti, hogy újra meg újra, másmás távlatból, különböző oldalakról vegye szemügyre a már ismert eseményeket és szereplőket. E szereplők jellemrajzát is ilyen közvetett módon, más személyek jelleméhez viszonyítottan rajzolja, ennek folytán hőseit a bizonytalanság és a határozatlanság légköre veszi körül: ilyenek is lehetnek meg olyanok is, amint az egész regény is lehet — Edouard kívánsága szerint — igaz is, meg az igazságtól távoleső is.
Gide szándéka a Pénzhamisítókkal az volt, hogy a regényt megszabadítsa minden idegen, műfajilag nem odatartozó elemtől, s hogy a „tiszta költészethez" hasonlóan a „tiszta regény" megteremtésére tegyen kísérletet. Ámde bármily ragyogó volt is az író formai virtuozitása meg az egyéb téren, főleg írásművészetével kiváltott hatása, a tiszta regény kísérlete túlságosan szűk esztétikai alapokra épült. S épp a Gide után fellépő és a húszas-harmincas években induló írónemzedék tagjai fordulnak szembe leginkább az ilyen öncélú esztétizálásból fakadó szándékkal. Montherlant, Malraux, Saint-Exupéry, Sartre, Camus más-más módon, de egyértelműen épp azzal hoznak újat a regény fejlődésébe, hogy minden addiginál fokozottabban domborítják ki a cselekvést, a közvetlen hatást, az esszé-elemek túlsúlyát.

Vissza

copyright © László Zoltán 2008
e-mail: hamuka@drotposta.hu