Bánffy Miklós |
Bánffy Miklóssal kurtán-furcsán bánt el eddig irodalomtörténeti emlékezésünk.
Legterjedelmesebb irodalomtörténeti művünk egy mindössze tizenkét soros
bekezdésben állapítja meg, hogy „korszakos szerepet játszott”. Irodalmi
lexikonunkban mintegy fél hasáb jut ismertetésére. Sokkal kisebb jelentőségű és
tehetségű írónak jutott sokszorosan terjedelmesebb emlékeztető. — De hát Bánffy
nem kellett az arisztokratáknak, mert arisztokrata létére realista igénnyel és
osztályos társainál sokkal haladóbb szemlélettel bírálta nemcsak az arisztokrata
életformát, hanem magának az arisztokráciának idejétmúlt létét is. Gyanakodva
néztek azonban rá a polgári demokraták is, akikhez politikai meggyőződésében a
legközelebb állott, mert nemegyszer a különcködésig ragaszkodott régi
évszázadoktól örökölt szertartásos szokásokhoz. Közvetlen utókora sehogyan sem
tudta, mit kezdjen vele, tehát elbagatellizálva, fél mondatok erejéig úgy
mondottak jókat felőle, hogy odaszorult a szürke sokadrangúak közé. Több mint
negyedszázaddal halála után talán már megkísérelhetjük kijelölni helyét a magyar
irodalomban és irodalompolitikában.
A régi Magyarország legeslegelőkelőbbjei közé tartozott a „losonczi” nemesi
előnevű Bánffy nemzetség. (Hajdani századaink históriájában hat nagyúri család
is viselte a Bánffy nevet, jelezvén, hogy még középkori elődeik egyik-másika
bán, azaz délvidéki határtartomány kormányzója volt. Ezek nem voltak egymás
rokonai, mindegyikük más-más előnevet viselt.) A losonczi Bánffyak IV. Béla
nádorának, a mongolok elleni legelső csatában hősi halált halt Tomaj Dénesnek
leszármazottjai voltak; ez a Tomaj pedig a „besenyő herceg” címet viselte, mivel
az első Árpádok idején hosszas ellenségeskedés után a magyarokkal elkeveredett
és néhány nemzedék alatt magyarrá vált besenyők fejedelmeinek leszármazottja
volt. Alig-alig volt magyar nemzetség, amely ilyen hosszú és ilyen régóta
szüntelenül az ország leghatalmasabbjai közt helyet foglaló múltra tekinthetett
volna vissza. A XV. század óta Erdélyben éltek amíg Erdély önálló fejedelemség
volt, mindig a fejedelmek főemberei vagy fő ellenségei voltak. Bánffy Dénes, a
XVII. század legfényűzőbb magyar főura alighanem maga is fejedelemségre tört, de
ellenségei győztek, és vérpadon fejezte be az életét, a fia azonban már
hamarosan megint a legfőbbek közt foglalt helyet. Leszármazottjai azután már a
Habsburgok uralma alatt két ágra szakadtak: egy bárói és egy grófi családra.
Ebből a grófi ágból származott Bánffy Miklós. Apja, nagyapja udvari
főtisztviselő volt (apja a „főajtónálló”, nagyapja a „főpohárnok” címet viselte,
ezek a címek 1848 után ugyan már nem többek puszta címnél, de viselőik országos
befolyású emberek voltak). Bánffy Miklós olyan körülmények közt nőtt és
nevelkedett, hogy az lehetett belőle, amit akart. Őt pedig kora ifjúságától
kezdve az irodalom, a képzőművészet és a zene érdekelte. Nagy nyelvtudása mellé
mind a három művészeti ágban tudományos színvonalú műveltséget szerzett. Gazdag
nyelvezetű, jó stílust csiszolt ki a maga számára, több hangszeren is játszott,
a kottát ugyanolyan jól olvasta, mint a regényeket. És ha nem lett volna gróf,
ha nem lett volna író és nem lett volna kultúrpolitikus, nyilván úgy tartanók
számon, mint századunk egyik igen jelentékeny grafikusát, könyvillusztrátorát. Ő
csinálta például Tamási Áron Ábel-regényeinek
kitűnő humorú, a remekműhöz méltó színvonalú illusztrációit, és maga tarkította
mulatságos képekkel kitűnő emlékirat-paródiájának, a Fortélyos Deák Boldizsár
memoriáléjának ironikus-szatirikus történeteit. Amellett lelkesedett a
színházművészetért is, és hamarosan igen jó szervezőnek bizonyult. Nem is
találhattak alkalmasabb embert, amikor rendbe akarták hozni az állami színházak
zilált pénzügyeit és kapkodó műsorpolitikáját, mint a mindenhez értő Bánffyt,
aki a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa, azaz közös főigazgatója lett.
Nagyon jól végezte a dolgát, de közben még beletanult a rendezésbe és a
díszlettervezésbe is. Szerették a színészek is, az írók is, és a két állami
színház hamarosan pénzügyileg is helyrebillent, vagyis a közönség is szerette,
amit csinált. És amikor ezt a feladatát elvégezte, udvarmester lett belőle. Az
udvarmester az udvari szertartások főrendezője. És mint ilyen lett kegyvesztett.
Bánffy ugyanis, szinte az egész közhangulatnak szembeszegülve, eleve pacifista
volt, értelmetlen és bűnös vérontásnak tudta a háborút. És 1916-ban — amikor
Ferenc József meghalt — IV. Károly koronázását háborúellenes tüntetéssé
változtatta. Ő rendezte a magyar koronázási ünnepséget és díszfelvonulást — és a
díszmagyarba öltözött urak után a menetbe sorozta és felvonultatta a háború
rokkant katonáit: mankóval járó sántákat, karjukat vesztett bénákat, kézen fogva
vezetett vakokat. Koronázási díszmenet ilyen meghökkenést, ilyen szorongató
hangulatot még nem keltett soha a világtörténelemben! Bánffyt azonnali hatállyal
felmentették az udvarmesterségtől, rossz hírbe került az egész úri világ
szemében. Nem bánta, hazament az ősi kastélyba, Bonchidára, amelynek családi
könyvtára vetekedett a legnagyobb közgyűjteményekkel.
Már a háború előtt írt néhány drámát. Amíg közhivatalokat viselt, irodalmi
műveit Kisbán Miklós álnéven adta közre, bár mindenki tudta, kit rejt a Kisbán
név. Ezek a drámák sikeresek voltak, különösen a polgári közönség körében, mert
— bár lényegükben családi-lélektani drámák — fanyar kritikával ábrázolják az
arisztokrácia magánéletét. Az arisztokraták úgy is tekintették, mint aki a népre
nem tartozó családi titkokat fecseg ki az úri világról. De már ezekből,
különösen Az erősebb címűből nyilvánvaló volt a szerző kétségtelen írói
tehetsége. (Ezt Az erősebbet parodizálta Karinthy
Frigyes Gróf Gyengébb című irodalmi torzképében, amelyen Bánffy jól
mulatott, és később is mondogatta, hogy aki érteni akarja, miről szól a drámája,
olvassa el Karinthy paródiáját.)
|
|
A történelmet egy ideig mintegy kívülről és távolból figyelte. A
forradalmaktól természetesen idegen maradt, de az ellenforradalom terrorjától,
tömegvérengzésétől undorodott. Hanem amikor Bethlen István került a kormány
élére, hogy a liberális demokráciának legalább a látszatával „konszolidálja” a
helyzetet, vagyis olyan állapotot teremtsen, amelyben a győztes
polgári-demokrata nyugati hatalmak szót értenek a magyar uralkodó osztállyal,
akkor Bethlenéknek egyenest szükségük volt egy demokrata hírű és kellő
kultúrával tárgyalóképes külügyminiszterre, aki mégis közülük, a magyar
arisztokráciából származott. Nem is találhattak erre alkalmasabbat Bánffynál,
aki akkor még hinni is akarta, hogy a hasonlóképpen erdélyi, tehetséges és
művelt Bethlen az ellenforradalom megfékezésére és egy polgári demokratikus
rendszer kialakítására törekszik. Elvállalta tehát a külügyminiszterséget
1921-ben. De a következő évben már le is mondott. Hamar felismerte, hogy a
bethleni konszolidáció csupán egy szalonképessé szelídített, némi liberális és
demokrata mázzal leplezett változata az ellenforradalomnak, amelyben valódi
polgári demokráciáról szó sem lehet. Elment a kedve az egész politikától. Még
egy ideig Budapesten élt, illetve felváltva itt, Bonchidán és Kolozsvárott. A
Nemzeti felújította még a háború előtt írt, nagyon jól szerkesztett és igen
érdekes történelmi drámáját Attiláról, A nagyurat. Majd írt egy Maskara című
kemény szatírát arról, hogy minden, ami körülöttünk van: hazugság, alakoskodás,
egymás becsapása. De már felismerte igazi nagy feladatát: haza kell menni
Erdélybe, és a királyi Romániában őrizni, szervezni, fejleszteni a magyar
irodalmat. 1926-ban végleg hazaköltözött, a román állampolgárság mellett
döntött, ellentétben a kölcsönösen uszító magyar és román hivatalos politikával,
a szomszéd népek megbékélését és megértő együttélését hirdette. És megszervezte
az Erdélyi Helikon munkaközösségét és az ezzel azonos című folyóiratot. A
munkaközösség elnöke, a folyóirat főszerkesztője volt. Újra előlépett a
nagyszerű szervező: lelke, ösztönzője és okos gazdasági főembere volt a kor
kitűnő erdélyi irodalmának. Szigorú és színvonalas bíráló, és baráti segítő.
Biztosította az írók megélhetését és az olvasók jó könyvekhez jutását.
Kolozsvári otthona a magyar irodalom találkozóhelye lett. De ha elvonult
Bonchidára, a könyvei közé, ahol írni szeretett, különös, anakronisztikus életet
élt. Ebbe a gyönyörű kastélyba, amelyen több század stílusa hagyta nyomát, sose
engedte bevezetni a villanyt. Este gyertya mellett írt. Ha vendéget látott
Bonchidán, sokágú gyertyatartókban világított a régi hangulatokat idéző fény, és
az esti beszélgetések után a vendéget vagy vendégeket barokk ízlésű libériába
öltözött inasok fáklyavilág mellett vezették a sötét, tekervényes folyosókon a
vendégszobák felé. Szerelmeivel — főleg színésznőkkel — a kolozsvári palotában
élt, Bonchida az emlékek és a szellemi élet otthona volt: régi századokat idéző
díszletvilág egy modern író és grafikus számára. Mert a rajz csaknem olyan
szenvedélye volt, mint az írás. A Helikon többségében igen jó kiadványaiból
sokat illusztrált. És ha írt, a szöveget rajzokkal díszítette. Így írta előbb a
Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléját, ezt az erdélyi memoárparódiát, humoros
irodalmunk egyik méltatlanul elfelejtett kis remekét. Majd belekezdett a főműbe,
a nagy trilógiába, amelynek Erdélyi történet a közös címe. A három összefüggő
regény (Megszámláltattál... És híjjával találtattál.... Darabokra
szaggattatol...) kritikai realizmusunk egyik nagyon is jelentékeny alkotása. A
magyar arisztokrácia időszerűtlenné válását és pusztulásra ítéltségét a legjobb
realista írók színvonalán ábrázolja a szélesen hömpölygő történet. Századunk
klasszikus művei közt lenne a helye. 1934 és 1940 közt írta. Mire befejezte, itt
volt a második világháború. Bánffy bizonyos volt, hogy a rég pusztulásra ítélt
arisztokráciával együtt Közép-Kelet-Európában befejeztetett a polgári álmoknak
is. A fasizmust gyűlölte, a szocializmustól idegen volt, bárha Gaál Gáborról
igen jó volt a véleménye, és személy szerint szívélyes volt a kapcsolatuk is. De
az ő útjuk idegen volt a polgári eszményképű arisztokratának, aki voltaképpen
minden körben idegen maradt. De az élete nagyon hasznosnak bizonyult,
irodalompolitikai szerepe valóban „korszakos”, olyan író volt, akit olvasni
kellene, illusztrációinak helye van művészettörténetünkben. És aki életében csak
egyszer is hosszabban beszélgetett vele, vagy éppen egykét napig vendége
lehetett a bonchidai emlékek és a bonchidai könyvek között — az úgy érezhette,
hogy szavaiból sok mindent jobban ért múltból is és akkori jelenből is. Mert úgy
mellékesen — vagy nem is mellékesen! — egy írói nemzedék nevelője-tanítója is
volt. Élete végső éveiben pedig úgy érezte, hogy valójában már nem is él, már
csak vegetáló emlék, aki figyeli és szeretné megérteni a számára már mindenestül
idegen világot.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2012
e-mail: Literatura.hu