Ion Luca Caragiale |
|
Talán igazuk van azoknak, akik Caragialét a román irodalom legvilágirodalmibb
alakjának tekintik. Holott a XIX. század óta a román lírai költészet is, a
regényírás is behozta azt az elmaradást, amelyet a török hódoltság óta
valamennyi közép- és kelet-európai kultúra kénytelen volt tudomásul venni. A mi
viszonylagos fejlődésbeli előnyünk abból származott, hogy innét hamarabb szorult
ki a szultán főuralma és a basák helyi kisuralma. Románia pedig nem volt
egységes ország. A román nép és a földesúri rend, a bojárság, amikor a
történelem már az ő otthonukból is kikényszerítette a félholdat,
fejedelemségekbe szerveződött és csak a múlt század hatvanas éveiben egyesült,
előbb egységes fejedelemséggé, majd végre a hetvenes években lett Román
Királyság, az állam neve akkortól Románia.
Ezt a közös nevet a közös nyelv után vették fel, mivel nyelvük a hajdani latin
nyelv leszármazottja. Ezeket az újlatin nyelveket nevezi a nyelvtudomány az
ókori Róma neve után román nyelveknek. Közép- és Kelet-Európában pedig ez az
egyetlen latinszármazék.
A román értelmiség mindig is tudta, hogy szavaik és nyelvszerkezetük a
franciákéval, olaszokéval, spanyolokéval rokon. A náluk is egyszer szükségessé
váló nyelvújítás főleg francia minta alapján gazdagította az irodalom és a
közbeszéd nyelvét. Amióta az ország neve Románia és a nyelvük román, az
irodalom-költészet legjobbjai igyekeztek a francia mintához közelíteni. Adtak is
jó néhány színvonalas költőt és maradandó regényírót a közös európai kultúrának.
De olyan színpadi szerzőjük, akit egész Európa tudomásul vesz és maradandóan
besorol a színházak állandó szerzői közé, igazán csak egy van a XIX. században:
Caragiale. Ugyanúgy szellemi rokona a kortárs francia szerzőknek, például
Sardounak, mint az akkori legjobb magyar színműíróknak, például
Csiky Gergelynek.
Az élete - kereken hatvan évet kapott a sorstól - felettébb zaklatott volt.
Amikor született, még nem is volt román állam. De volt már román irodalom és
román színház. A család benne is élt ebben a kulturális légkörben. Caragiale
apai nagybátyja író, költő, publicista volt, jó ideig színigazgató is. Idővel
Caragiale törvényes fia is, törvénytelen fia is jelentékeny román író lett. Neki
magának 21 éves korában már versei és humoros prózai írásai jelentek meg. 26
éves korában viharos sikert arat kitűnő komédiája, a „Zűrzavaros éjszaka". -
Ekkor - a hetvenes években - már van Román Királyság, Bukarest a főváros, és a
hamar közismert író-költő-színpadi szerző bukaresti lakos. Megélni azonban
versekből és humoreszkekből sehogy se lehet, még a sikeres vígjáték honoráriuma
sem olyan jelentékeny, hogy nyugodtan lehessen írni, olvasni, újságokban
vitatkozni, még kevésbé családot alapítani. A jó gyakorlati érzékű, művelt és
gátlástalanul foglalkozást választó író volt házitanító, köztisztviselő, vasúti
vendéglő - „resti" - vezetője, újságíró, sörcsarnok-tulajdonos, színigazgató,
egyízben csaknem egy egész évig a romániai színházak főigazgatója. - Közben a
színházak lelkesen várják vígjátékait, csak éppen keveset fizetnek. A vicclapok
várják humoreszkjeit, csak alig fizetnek valamit. Ha verset ír, minden lap
készséggel közli, de ugyanezek a lapok sokkal több pénzt adnak egy politikai
vitacikkért.
Népszerű, sikeres, de örökös pénzzavarban él. Közben az irodalmi élet meglepően
idegenkedik tőle. Itt közrejátszik az indulatokat kiváltó irigység. A haladó és
maradi írók abban egyetértenek, hogy képtelenek elviselni Caragiale sikereit,
tehetségét, kifogyhatatlan mondanivaló-gazdagságát. Ő megpróbál otthont találni,
előbb a konzervatív írók körében. Ott kinézik, elviselhetetlenül haladó,
liberális embernek és művésznek tartják. Akkor közeledik a haladó körökhöz, ott
maradisággal vádolják, mert eszménye a francia klasszicizmus túl fegyelmezett
drámaszerkesztése. Akárcsak legklasszikusabb eszményképe, Voltaire, közel két
évszázaddal előbb vallja és gyakorolja, hogy a legmodernebb eszméket a
legklasszikusabb, tehát legközérthetőbb formában kell kifejezni. Már első nagy
sikerű vígjátékában, és ettől kezdve minden színpadi művében érvényesül a XVII.
században kikristályosodott hely-idő-cselekmény egységének elve. Ez tömörré és
gyors pergésűvé tudja tenni a színpadi játékokat. - Caragiale bravúros
drámaszerkesztő. Vígjátékainak cselekménye komikus helyzetekben komikus alakok
mozgatása. Az akkori román társadalom különböző rétegeinek szélsőséges típusait
teszi nevetségessé. A „Leonida nagyságos úr és a reakció" a fontoskodó kispolgár
tévképzeteit, nagyzolását. olykor vakrémületét teszi nevetség tárgyává.
Legkitűnőbb vígjátéka, „Az elveszett levél" a politikai pártok egymás ellen
acsarkodó, valójában ugyanolyan jellegű eszmehamisításait és a képmutató
politikusok álságait figurázza ki olyan meggyőző erővel, hogy mindmáig újra meg
újra felelevenítik a világ legkülönbözőbb színpadain.
|
|
|
Már nemcsak román otthonában, de egyre szélesebb körben veszik tudomásul, hogy a
kor egyik legjobb, olykor gyilkos szatírájú vígjátékírója, amikor - 1890-ben -
egy döbbenetes tragédiával bizonyítja, hogy nem zárkózott egyetlen műfaj vagy
egyetlen gúnyos életszemlélet korlátai közé. Ez a „Megtorlás" című komor, de
szorongásaiban is igen hatásos dráma. Először történik itt, hogy a román
parasztság kegyetlen körülményei adják a feszült drámai konfliktust. A kritika
tanácstalan volt, hiszen esztétikailag kétségtelen remekműről kellett véleményt
mondani. De a vígjátékok esetében főleg a közéleti férfiak sértődtek meg, a
„Megtorlás"-tól azonban a földesurak is, az éppen meggazdagodó polgárok is. Az
írókat pedig meghökkentette, hogy az oly sikeres komédiaíró ezzel a komor, de
nem kevésbé hatásos tragédiával nagy lépéssel vitte még tovább az egész román
drámairodalmat.
A legelképesztőbb rágalom következett. Caragialét nemcsak ócsárolták, hanem
bíróságon feljelentették plágium, azaz irodalmi mű ellopása címén. Feljelentés
érkezett ellene, hogy a „Megtorlás"-t nem is ő, hanem egy Kemény István nevű
magyar író írta, s ezt Caragiale egyszerűen lefordította. Egy olyan sok nyelvet
jól tudó embertől minden kitelik. Hiszen az is közbosszúságot okozott, hogy ez a
hol színigazgató, hol kocsmáros, hol politikai publicista olyan sok nyelvet jól
tud. Latinul, franciául, németül, olaszul írt, olvasott, beszélt. Megértette az
orosz és még néhány szláv nyelv szövegeit is. Magyar ismerőseivel - bár rossz,
pontosabban franciás hangsúlyozással - magyarul beszélgetett. Tehát
kétségtelenül megérthette volna Kemény István falusi tragédiáját. És a magyar
parasztság meg a román parasztság helyzete közt volt annyi hasonlóság, hogy csak
a magyar neveket román nevekre kellett változtatni - és kész volt a plágium is,
a siker is. - A botrányosnak ígérkező per komédiába torkollott. A bírák nem csak
a dráma magyar eredetijét nem találták, de az is kiderült, hogy Kemény István
nem is létezik. Erre a feljelentők azonnal módosították a vádat, közölték, hogy
ez a dráma Tolsztoj egyik
novellájának dramatizálása. Ha a munka Caragialéé is, a téma nem az övé. Ehhez
meg kellett volna találni a Tolsztoj írta eredetit. De ez se került elő. A
bíróság kénytelen volt felmenteni a megrágalmazott írót.
Neki azonban elment a kedve az örökös védekezéstől. Tudta, hogy ő a legjobb
román színpadi szerző, de azt is tudta, hogy hazájában nem szeretik. Két évvel a
paraszttragédia bemutatása, sikere és a rákövetkező persorozat megindulása után
hátat fordított hazájának. Berlinbe költözött. 52 éves volt. A német lapok
örömmel fogadták kritikai élű humoros írásait. Németül persze ugyanolyan
biztonságosan írt, mint anyanyelvén. És itt végre tiszteletdíjai békés életet
biztosítottak számára. „Az elveszett levél", amelyet maga fordított németre, ott
is sikeres volt, onnét ment tovább Franciaország és Anglia felé. - Világhíres
íróként halt meg ott, távol a hazától 60 éves korában.
A halottat azután otthon is nagy elismerés övezte. Azóta is világirodalmi
klasszikus.
Hegedüs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu