Cesare Pavese (1908 - 1950)

1908. szeptember 9-én született a piemontei Santo Stefano di Belbóban, meghalt 1950. augusztus 27-én Torinóban. Öngyilkos lett. Tettének oka : szerelmi bánat, illetve teljes depresszió. A bánat okozója: Constance Dowling amerikai színésznő, aki így került be az irodalomtörténetbe. A nevét azért lehet indiszkréció nélkül leírni, mert nem sokkal Pavese halála után ő is meghalt, tragikus körülmények között.
Ebből a rövid életből másfél évtized az irodalomé. Igaz, 1932-ben, amikor mindössze huszonnégy esztendős volt, megjelent első fontosabb és mai napig olvasott angol fordítása, Hermann Melville Moby Dickje, amelyre egész életében büszkén és szeretettel emlékezett vissza, de legelső könyve, Lavorare stanca (A munka fáraszt) című verseskötete 1936-ban (Firenze, Solaria) látott napvilágot. Élete végén — sok fordítás, novella, regény, tanulmány- és naplóírás után — ismét visszafordult a költészethez. Ekkor írta — már csak hagyatékában megtalált — verseit Constance-hoz, a legutolsókat, angolul. E ciklus cime Verrá la morte e avra i tuoi occhi (Eljön a halál és a te szemeddel néz rám). Kötetben csak halála után, 1951-ben jelent meg. (Ezért szokták mondani, hogy Pavese életművét „lírai koszorú" veszi körül.) A háborút követő években a legelsők közé tartozott azoknak az elkötelezett íróknak a sorában, akik az értelmiség sajátos feladatait vizsgálták. Halálát csak roppant, túlfeszülő érzékenységével lehet megmagyarázni. És az emberi egyedülléttel, amire kissé saját magát kárhoztatta visszahúzódó, szótlan, nehezen oldódó természetével...
De verseire azért is fel kell hívni a figyelmet, mert — kár, hogy számtalan méltatója, kritikusa, monográfusa ezt még nem vette észre eléggé — nagyszerű bevezetők legjobb prózai müveihez.  Érdemes felfigyelni arra, hogy költészetének eszmei-lírai jegyei mennyire érzékelhetők — talán szétszórtabban Az ördög kastélyában és a Szép nyár-ban, és teljes egészükben A hold és a máglyák-ban. Pavese lírája így oldódik fel, szervesen, a teljes életműben.
Nagy műveltségű író volt. 1930-ban végezte el a torinói egyetemet, és olasz irodalomból, latinból, filozófiából szerzett tanári képesítést — de Walt Whitman-ról disszertált, mert gyermekkora óta vonzotta az angol-amerikai irodalom. 1936-ban angol szakon is oklevelet szerzett, és közben intenzíven fordított.
Fordításai (a már említett H. Melville mellett Sinclair Lewis, Gertrude Stein, Sherwood Anderson, Dickens, Joyce, Dos Passos, Faulkner művei) azért fontosak, mert Pavese, a képzett anglista felfigyelt arra, hogy a két világháború közötti északamerikai irodalomban forradalmi jelentőségű volt az általunk csak slangként emlegetett, valójában népnyelvnek számító nagyvárosi és farmer-nyelv benyomulása a szépprózába Steinbeck, Faulkner, Dos Passos és mások révén. Azt lehet mondani, hogy Pavese bizonyos értelemben a nyelvtudományt is megelőzte ennek a fontos jelenségnek a társadalmi értékelésében. Az amerikai írók fordításával részben az volt a célja, hogy a fasizmus idején elszíntelenedö olasz prózába bevesse az amerikai újrealizmus erejét, másrészt padig a tanulmányozott népnyelvhez keresett olasz megfelelőt. S miközben a piemontei nyelvjárás fordulataiból, kifejezési módjaiból, egész nyelvi gondolkozásából kovácsolgatta elemeit, a maga írói nyelvét is alakította. Egyidőben vissza- és előreigazította Piemontéhoz.

Azazhogy szűkebb, de igazi hazájához. És csak bámulni lehet patetikus ragaszkodását a szülőföldjéhez ! Santo Stefano di Belbo és Torino volt életének két pólusa — akárcsak a hőseinek. 1936-ban antifasiszta kapcsolatai miatt a Mussolini-kormány háromévi száműzetésre ítélte a calabriai Brancaleonéba ; ezt a szigorú büntetést később egy évre mérsékelték — és ez az egy esztendő volt Pavese életében a leghosszabb távollét szülő földjétől. Itt, Calabriában írta a Lavorare stanca több versét, de érzésben és gondolatban odahaza bolyongva, a gyermekkori dombok sziluettjén merengve. Ezen kívül csak Rómában töltött két ízben is néhány hónapot a torinói Einaudi kiadó megbízásából (1933-tól, alapításától munkatársa volt ennek a — később az egész világon ismertté vált — kiadóvállalatnak), de például sohasem érezte szükségét, hogy a külföldet is megjárja, bár erre a háború után, írói dicsősége teljében (ezt életében megérte) lehetősége lett volna. Nem, minden lehetséges szabad idejét Santo Stefano di Belbóban töltötte, fiatalabb korában a szülői házban, később egy ócska szállodában.
Érdekes véletlen — véletlen ? —, hogy legutolsó rövidprózájának (de nevezhetjük hosszabb lélegzetű prózai költeménynek is) az a címe, hogy Lavorare e un piacere — Dolgozni öröm, ami éppen a visszája híressé vált és a nevéhez elválaszthatatlanul hozzátartozó kötet- és verscímnek, a Lavorare stanca értelmi tartalmának. A költemény a magányos városi munkás panasza; a prózai vallomás a védtelen és elhagyatott parasztoké. De az írás hőse így kezdi emlékezését:
„Nagyravágyó ember vagyok, és azzal a szilárd elhatározással hagytam el fiatalon a falumat, hogy vinni fogom valamire. Az én falum négy tanyából és sok-sok sárból áll, de a közepét átszeli a tartómányi út, amelyen gyermekkoromban annyit játszottam. Mivel — ismétlem — nagyravágyó vagyok, be akartam járni az egész világot, és valahol, egy egészen távoli helyen, hirtelen csak odafordultam volna a többiekhez : Sohasem hallottatok arról a négy tanyáról ? Én pedig éppen odavalósi vagyok ! Gyakran figyelmesebben nézegettem a dombok körvonalait, mint máskor, aztán behunytam a szememet, és azt képzeltem, hogy már a nagyvilágban járok, és csak erőlködve gondolok vissza az ismerős tájra."
Szülőfalujában (ahol tábla jelöli az egykori Pavese-házat, a főtéren pedig az, író mellszobra áll) láttam amarrébb elsétálni Nutót is, A holdés a máglyák cicerone-hösét (civilben kádármester volt, amíg dolgozott). Hogy miért nem beszéltem vele? Mert a főtéri bárban figyelmeztettek, hogy már „agyonnyaggatták" az újságírók és riporterek... Hagyjam békében, új mondanivalója nincs. Megnyugodtam ebben, mert olvastam Davide Lajolo nagyszerű Pavese-könyvét (II „vizio assurdo", 1960), amelyben Nuto bácsi részletesen napfényre teregette emlékeit. (A könyvből nagy sikerű színdarab is készült.) És nem is azért menten-! Santo Stefano di Belbóba, hogy kifaggassam Pavese egykori ismerőseit. A vidék kellett nekem, a táj! Mit hoz a véletlen : belém botlik egy öreg autóvezető — a kamionja az út szélén állott —, és éppen úgy mesélt nekem a régi belbói búcsúkról, amikor harsogtak a trombiták, durrogtak a mozsarak, és táncra kerekedett a nép, mint Pavese A hold és a máglyák második fejezetében, pedig az öreg csak annyit tudott az íróról, hogy jöttek valami urak és szobrot állítottak neki. Ez nagy segítség volt, akárcsak a könyvkereskedőé is, aki olyasmit mondott, hogy „ebben a völgyben csak úgy lehet elviselni az életet, ha az ember ki sem mozdul belőle". Ismerős volt a gondolat, mondtam is, hogy Nuto beszél így. Meglepődött, elővettük a könyvet, és megtaláltuk ezt az idézetet. Igen, tette hozzá, a táj gyorsabban változik, mint az ember. Az öreg sofőrtől tudtam, hogy fiatal korában éppen úgy vágyódott a nagyvárosba, a világba, mint a legtöbb Pavese-hős, és amikor Torinóba, majd Milánóba, végül San Remóba került, megint csak úgy vágyódott vissza a szülőfalujába, mint a legtöbb Pavese-hős ... De újabban, -a forgalom fejlődésével, általánossá vált az „ingázás" falu és város között; mégsem csökkent, sőt inkább nőtt az érzelmi távolság, mert vidéken is nagyon felmentek a föld- és telekárak, szinte lehetetlen megszerezni a régi, bukolikusan elképzelt házat-kertet, marad tehát a városi lakás az öregkorra ; még mindig jobb, mint a régi, rozoga fedél.
Torinóból indultam, és egész nap úton voltam, hogy valamit megértsek Piemonte üzenetéből. S mert egyetlen napra tervezett vállalkozás volt, persze hogy meddőnek bizonyult, jobbat nem is vártam. És mégis ...
Ha kinéztem a kocsi ablakán, vagy valamelyik tetőn nekidöltem az út korlátjának, előttem volt a „Langhe", a pavesei dombvilág. Csupa völgy, csupa csúcs, csupa hajlat és kecses vonal, csupa tanya, szőlős és kert, közöttük a szántóföldek tábláival. Egyik-másik öregebb tanya közelében arra gondoltam, hogy ilyen lehetett az is, amelyben Oreste látta vendégül torinói barátait Az ördög kastélyában. A parkkal körülvett villák a Poliék lakára emlékeztettek. De az egész tájnak sűrű, nehezen elemezhető atmoszférája van, mint egy nagyvárosnak — és mint Pavese regényeinek, amelyekben alig történik valami, csak gomolyog bennük az élet, valamire várva. Mint a nagyvárosban is... ahová ezek az emberek előbb vagy utóbb, ideiglenesen vagy véglegesen — kinek milyen a szerencséje — elvándorolnak. Be kár, hogy elfelejtettem megkérdezni Santo Stefano di Belbóban az öreg sofőrtől, hogy milyen volt az ő életében a Lavorare stanca pillanata:
"De akadnak nyaranta bizonyos délutánok, mikor a nagypiac is üres már alkonyatkor, s az ember, aki éppen a hiába virágzó sétányon jár, lelassít. Minek egyedül élni, egyre magányosabban ? Valójában csak annak üres a tér, az utca, ki lézeng. Szólni kéne egy asszonynak, beszélni vele és arra bírni, hogy költözzön be hozzád. Másként csakis magadban beszélsz. Ezért van éjszakánként a sok pityókos ember, készen a jó dumára, hogy elmesélje végre a terveit, nagy álmát."
De mégsem volt kár, mert nem minden embernek jut eszébe ilyesmi, mégha érzi is a fojtó szorítást. Az ördög kastélyában a három jó barát észrevesz valamit ebből, és igyekszik megtoldani egy gondolattal :
„Az állomás előtt, a kis park padjain két toprongyos ember aludt a csenevész fák sápadt árnyékában. Göndör hajukkal, szakállukkal, kigombolt ingükkel cigányokhoz hasonlítottak. Az illemhelyek ott vannak a közelben, és bár az éjszaka hűvös és nyárias volt, a téren csípős büdösség terjengett, amelyben a hosszú és meleg nap, a nyüzsgés, a zaj, az izzadság, a kopott aszfalt, a jövő-menő tömeg emléke és illata keveredett. Estefelé ezeken a padokon — milyen sovány oázis Torino szívében ! — egyszerű nőcskék üldögélnek, magányos férfiak, nyomorult vándorkereskedők, akik unatkoznak, várnak és megvénülnek. Mit várnak ? Pieretto azt mondta, hogy valami nagy dolgot, város romba dőlését, az apokalipszist."
De hát a három barát diák, tanult gyerek, valami van fejükben. Ginia, a kis varrólány a Szép nyárban nem gondolkozik el a dolgokon. Második-harmadik városi nemzedék lehet, emlékek már nem kötik és nem ingerlik, csak jön-megy, lézeng, és ami történik vele, az nem is történet, egy újsághír erejéig sem, s ő nem is vár semmit, miközben lassan vénül,. hanem csak egy vezető kézre vágyna. Nem tehet róla, hogy ezt a kezet egy prostituált barátnője nyújtja feléje.
És egyáltalán, ki tehet mindezekről ?
Ezt kérdezte Pavese, miközben a két pólus, a Langhe-vidék és Torino között „ingázott", s kísérgette a hőseit. Ezeknek az utaknak az atmoszférája költözött át műveibe. Ez a társadalmi közérzés ihlette meg közvetlenül a háború után a szinte csodaszerűen kibontakozott olasz neorealista filmiskolát. Ezt a nagy diadalt már nem érte meg.
Az idők most már mások, a neorealista filmiskola is felbomlott, de élnek a művek és bennük az emberek. Akik most is ott élnek Torino és Santo Stefano di Belbo között, vagy szerte a világon, ahol a magány az úr.
Amerigo Tot, a nagy szobrász, aki ismerte Pavesét, azt mondta egyszer Romában, hogy műveiben az elesettség heroizmusa a legszebb. Ügy gondolom, hogy Pavese regényeiből még valami kicseng : most már elég volt ebből a heroizmusból, még ha szép is.
Egyébként a Szép nyárt 1940-ben írta, Az ördög kastélyát 1948-ban. Me Mindkettő 1949-ben jelent meg a Tra donne sole (Magányos barátnők között) című regénnyel együtt, és a következő évben meg- |1 hozta Pavesénak a Strega-díjat. A hold és a máglyák 1949-ben f született, könyvalakban a következő évben látott napvilágot.
Még csak azt kell megjegyeznem, hogy 1968-ban Einaudi tizenhat kötetben kiadta Pavese egész életművét.
Lőrinczi László

Vissza/Back

copyright © László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu