DÉRY
TIBOR (1894 - 1977) |
Nehéz feladat Déry Tiborról írni, nagyon nehéz a helyét és az értékét megítélni. Életútja és műveinek jellege különös ellentmondásokkal, alig magyarázható értelmetlenségekkel teljes. Gazdag nagypolgári család fia, otthon műveltség és gondtalan tanulási lehetőség veszi körül. Apja, amikor 1919-ben a tanácsköztársaság elveszi házaikat, öngyilkos lesz. Az akkor már 25 éves fiú viszont lelkes kommunistának tudja magát: a munkásmozgalom modern hangú költője. A bukás után külföldre emigrál, előbb Bécsbe, onnét tovább. Átkószálja Németországot, Franciaországot, Spanyolországot. Bécsben egy ideig az akkor hasonlóképpen emigráns Kassákékhoz csatlakozik, de Kassák nem elég modern neki, és nem tartja eléggé forradalminak sem. Valójában közelebb áll az anarchistákhoz, mint a kommunistákhoz. A német majd a francia avantgardot közelebb érzi a maga háborgásaihoz. Majd kockázat nélkül hazajön, hiszen nem vádolják és nem üldözik. Itthon vadul hangzó, szabad gondolattársítású szabad versekkel jelentkezik, majd ír egy erotikus tárgyú kisregényt, a Liát, amelyet az újdonságok iránt jó érzékű Osvát Ernő leközöl a legszínvonalasabb folyóiratban, a Nyugatban. Emiatt közszeméremsértésért perbe fogják. A kirótt büntetés elől újra külföldre fut, felvéve örökségét, egy bérház vételárát. Ezzel a Riviérára utazik, ahol léha, költekező életet él, míg Monte-Carlóban egyetlen éjszakán elrulettezi minden pénzét. Amikor anyja itthon el tudja intéztetni, hogy kirótt fogházbüntetését súlyos pénzbüntetésre változtassák, és ezt ki is fizeti, Déry hazajön, hogy íróként éljen. Közben verseket és fantasztikus, olykor kísérteties novellákat írt. Ezek itthon meg is jelennek. Két kisregényével a húszas években már kezd tudomásul vett író lenni. Különösen a Kéthangú kiáltás című borzongató, rejtelmes regénye jelzi, hogy megtalált egy saját hangot. Ennek a misztikus történetnek - egy bérház lakásainak tükreit elhomályosító rejtelmes erőnek, alvó gyermekek szemeiből könnyet csorgató varázslatnak, idegeket borzongató egyszerre két hangon hangzó kiáltásoknak ugyan semmi értelme sincs, de mint olvasmány érdekesebb, mint Déry bármely előbb írt vagy későbbi már tisztelt és rangot adó műve. De nem ezen az úton halad tovább. A nagy társadalmi regényt keresi. Közben pedig - elsősorban pénzkeresés okából - elképesztő mennyiségben fordít. Jól tud németül is, franciául is, de megérti az angol és a spanyol szövegeket is. A politikától annyira távol került, hogy magyarra fordítja André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című híresen antikommunista könyvét, amelyben az író éppen arról számol be, hogyan ábrándult ki az egész Szovjetunióból és eszmevilágából. És akkor következik a hivatalos igazságszolgáltatás legelképesztőbb félreértése. Déryt a fordítás megjelenése után kommunista propaganda címén vád alá helyezik és börtönbüntetésre ítélik. Úgy látszik, se ügyész, se bíró bele se nézett a könyvbe: a fordítót a szovjetellenes könyvért mint kommunistát ítélik el és zárják hónapokra börtönbe. Ettől kezdve a kommunisták is a magukénak vélik. Úgy látszik, ők sem olvasták el Gide útirajzát.
Közben azonban már készül a főmű: A befejezetlen mondat. Hosszú évekig
készül, külföldi tartózkodások éveiben, közben újra meg újra itthon. A kor nagy,
összefoglaló regényét akarja megírni, azt a polgári világot, amelyben felnőtt,
körülötte azt a társadalmat, amelyet megismerni vélt, s a középpontban egy férfi
útját, akinek élményei és élményeket átélő egyénisége hasonlít őhozzá, az
íróhoz, de csak hasonlít, nem azonos. Ennek a főhősnek, Parcen Nagy Lőrincnek
egyénisége, jelleme, kalandjainak sora olyan, amilyennek maga az író szeretné tudni
magamagát. Egy ilyen regényhőssel és világa teljességével a kor világirodalmi
remekeit igényli versenytársának. Jól érezhető, hogy a két nagy példakép: Marcel Proust és Thomas Mann. Mintha
módszerében és stílusában egybe kívánná olvasztani egyrészt Az eltűnt idő
nyomában-t, másrészt együtt A Buddenbrook-házat és A varázshegyet. Ez a vegyítés
eleve megoldási zűrzavart ígér. Proust szubjektív impresszionizmusa és Mann
magfogalmazásbeli pontosságra törő, tárgyilagos különállása stiláris
önellentmondások nélkül aligha vegyíthető. De a Thomas Mann-féle mintakettősből
Buddenbrookék családregénye tudatos folytatása a XIX. század polgári
realizmusában
kikristályosodott társadalmi nagyregényeknek, a típusok objektív külső
ábrázolásának, míg A varázshegy a modern, jellegzetesen XX. századi pszichologista
ábrázolás klasszikus példája. Ezeknek a modelleknek egybeolvasztása
szükségszerűen magával hozza azt a stiláris egyenetlenséget, előadásbeli
zűrzavart, ami jellemző lesz az agyonzsúfolt és alig-alig áttekinthető A
befejezetlen mondatra. A végre elkészült, igen nagy terjedelmű regény egyelőre nem
talál kiadóra. Déry szerencséjére Illyés Gyula kéziratban megismeri és lelkes
hangú ismertetést ír róla. Alig elképzelhető, hogy Illyés valóban végigolvasta
ezt a szövegrengeteget. Az sem valószínű, hogy ha lett volna türelme végigolvasni,
akkor annyira tetszett volna neki, mint ahogy lelkesedett érte. De jó barát volt, ő
maga is várta az új nagy magyar regényt, és ha csak szemelgetve bele-beleolvasott,
akkor már nagyon is valószínű, hogy elragadta a cselekmény témagazdagsága, a
jellemek változatossága, egy-egy zárójelbe tett mellékmondat önmagában lírai
szépsége. Valószínű, hogy a szemelgetésekből kirajzolódott előtte egy sokkal
egységesebb, sokkal áttekinthetőbb kompozíció, mint amilyen a zegzugos mű
valójában. A saját regénylátomását képzelhette bele az ötletszerűen megismert
részletekbe, és ez lelkesítette a híradásra. Ettől kezdve pedig az igényes irodalom
várni kezdte Déry nagyregényét. Amikor pedig már a háború után végre megjelent a
háromkötetes szövegóriás - kinek volt akár kedve, akár mersze másképpen
vélekedni, mint az az Illyés Gyula, akinek
ízlésében még azok sem kételkedtek, akik egyébként nem is voltak vele azonos
véleményen? És erre az előzetes beajánlásra következett Lukács György eleve
döntőnek tartott kritikája. Senki se tudja, hogy Lukács valóban betűről betűre
elolvasta-e ezt a rendkívül nehezen olvasható, óriási terjedelmű három kötetet.
Kétségtelenül vannak igen szemléletes, itt-ott igen szépen fogalmazott részletei.
Néha egy-egy zárójelbe tett, fejezetnyi magyarázó mondat sokkal jobb és kerekebb,
mint az, amit magyaráz. De lankadatlanul végigolvasni - ez az edzett olvasók számára
is túl nagy megpróbáltatás. Az azonban bizonyos, hogy különbözik minden
regénytől, amit addig magyarul írtak, és van valami nagy távlatú, nyugati
regényekre emlékeztető légköre. Ezt azonnal meg kellett éreznie Lukács Györgynek.
Ő pedig már nagyon várta azt az új magyar regényt, amely politikai célzatában
szocialistának mondható, de beleépül a polgári nagyregény európai hagyományaiba.
Számára Balzac volt a legfőbb hagyomány és Thomas Mann a legfőbb kortárs. A magyar regények hagyományaitól
és eredményeitől idegenkedett: Jókai-t
kifejezetten nem szerette, de Victor Hugó-t és a
francia romantikát sem. Walter Scottot
realistának mondotta, tagadta, hogy ő az európai romantikus regény kezdete, a francia
és a magyar romantikus regény fontos ösztönzője, mert csak tagadva romantikus voltát
sorolhatta be tisztelve elismert írói közé. De azt a modern prózaepikát sem
értékelte, amely Proust-ban, nálunk Krúdy-ban
érkezett a remekművekig. És Mikszáth
realizmusában is anekdotázó vidékiességet látott. Déryben tehát azt az új magyar,
európai módon realista írót fedezte fel, aki különbözik az eddigi magyar
regényirodalom eredményeitől, politikailag szocialista, mégis távol áll - illetve
most már eltávolodott - attól a számára ugyancsak ellenszenves avantgardtól, amelyet
Kassák és köre képviselt. Mindezért úgy
üdvözölte A befejezetlen mondatot, mint a végre megszületett magyar realista
nagyregényt. Lukács ítélete pedig akkor proféciának és apostoli kinyilvánításnak
hatott. (Egy akkori - irodalmi körökben - mondogatott szellemeskedés szerint:
"Szép az, ami Lukács Györgynek érdek nélkül tetszik".) Később volt egy
időszak, amikor Lukácsot a kultúrpolitika háttérbe szorította, de értékítéleteit
akkor is mértékadónak tartották. Déry tehát egyszeriben az élő irodalom
főszereplői közé emelkedett. S habár a tisztelt nagyregényt elég kevesen olvasták,
kisebb terjedelmű új műveivel népszerű is lett. Nem is méltatlanul. Néhány
novellája, elsősorban a Budapest ostromának napjait idéző Alvilági játékok című
kötet darabjai, és két hamarosan elkészült színdarabja (A tanúk, Tükör) érdekes,
művészi színvonalú irodalmi alkotások. Kétségtelen, hogy ez időre olyan
színvonalú íróvá fejlődött, aki az élő irodalom méltán elismert alakjai közt
tudhatta a helyét. De nemcsak ő, hanem a kultúrpolitika is a példamutató, a legfőbb
szereplők közt tartotta nyilván. Valóban igényes, gondos stílusú íróművész
volt, aki a következő évtizedekben néhány novellában (például a Szerelem című
kötet darabjaiban vagy a híres Niki című kutyatörténetben) és egy-két regényben
(a kafkai hangulatvilágra emlékeztető G. A. úr X-ben történetében, meg az
öregedés tragikomikumáról szóló Kedves bóperben) alighanem maradandókat hozott
létre. Irodalmi és politikai szerepe azonban sokkal látványosabb és hangzatosabb
volt, mint valódi jelentősége. A regényciklusnak induló, de csak két kötettel
elkészülő Felelet politikai vihart kavart. A párt- és nevében maga Révai József, a
testet öltött kultúrpolitikai diktatúra - nem volt megelégedve a regény
személyeinek politikai fejlődésével. Ezek elég jól felvázolt jellemtípusok, csak a
viták és akadályok folytán nem volt alkalmuk kifejlődni. És, mi tagadás, a
cselekmény nagyobb része eléggé érdektelen. De mivel a hivatalosan rendezett irodalmi
vita folyamán Déry ragaszkodott művészi elképzeléséhez, a legdogmatikusabban
pártosok körében gyanús kezdett lenni, hogy nem is olyan jó kommunista, mint
amilyennek ő maga hiszi magát. Ez az ellentét fokozta kritikáját sok mindennel
kapcsolatban, amelyet addig fegyelemmel elfogadott. Ezért került magatartása 1956
tragikus bukása után vád tárgyává. Ő a kitörő viharban kommunista hittel állt a
kommunista Nagy Imre oldalán. És amikor Nagy Imre ellenforradalmárság vádjával lett
a nemzet vértanúja, akkor a nála nem kevésbé kommunista Déry Tibort - és vele még
jó néhány írót - súlyos börtönbüntetésre ítélték. Négy év múlva szabadult
kegyelemmel. Ez a megpróbáltatás az egész nemzet tudatában növelte tekintélyét. 83
éves korában, dicsősége teljében halt meg. Jó író volt, de aligha olyan nagyon
jó, ahogy hirdették. Egy-két műve alighanem maradandó értékű. Sok részletérték
van főművében, A befejezetlen mondatban is, de túlsúlyban van az olvasást
megnehezítő törmelékanyag. A Feleletnek is vannak részértékei, de nemcsak
töredék, torzó is. Ezért oly nehéz írni róla, értékét meghatározni. Mert nem
jelentéktelen, de nem elég jelentékeny.
Hegedüs Géza
Déry Tibor könyvei online megrendelhetők!
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu