Max Frisch

(1911 - 1991)

Svájc többnyelvű ország, többnyelvű irodalma van. A területe és lakóinak lélekszáma szerint igen kis államnak mind a négy hivatalosan elismert államnyelve a középkor óta fejlett irodalmat tudott létrehozni. Az ország lakóinak mintegy háromnegyed része németül beszél. A rétoromán (romans) nyelvű lakosság alig két százalék, de ennek is ugyanolyan színvonalú kultúrája van, mint a nyugati francia nyelvű vagy a déli olasz nyelvű vidékeknek. A francia és az olasz rész nyelve nem - vagy csak alig - különbözik a franciaországi francia vagy az olaszországi olasz beszélt nyelvtől, a svájci német nyelvjárás - a Schwitzerdyttsch, kiejtése szerint „sviccerdüccs" - sokak szerint nem azonos az irodalmi némettel, hanem egy másik germán-nyelv, mint a holland vagy a skandináv nyelvek. Dürrenmatt szerint a több tájszólásra tagolódó svájci-német az anyanyelv, a Luther bibliafordítása óta irodalmi nyelvnek számító „Hochdeutsh" (a nyelvtudomány műszavával: újfelnémet) az apanyelv. A svájci-német írók azonban tudatosan német írók, akik már a XVIII. század óta otthon a svájci tájnyelven beszélnek, de műveiket irodalmi németséggel írják. Az iskolában minden svájci megtanulja a „Hochdeutsch"-ot, az újságok egy része ezen a nyelven készül, a szépirodalom legjelesebb műveit is „újfelnémetül" fogalmazzák. Ezek a svájci írók azután bele is sorolódnak a német irodalom egészébe. A XIX. század olyan jelentékeny regényírói, mint Gottfried Keller és Conrad Ferdinand Meyer, vagy a XX. század világhíresei, Dürrenmatt és Max Frisch művei a német irodalom egészének klasszikusai, miközben a szerzők odahaza svájci tájszólásokon beszélnek a magánéletükben. Az elődeik és kortársaik körében legjelentékenyebb svájci írók tehát a német irodalom egészének remekírói. Dürrenmatt mellett a leghíresebb és legfontosabb az a Max Frisch, aki életének 80 éve alatt drámák s regények sikerei mellett az építőművészetben is jelentőset alkotott. Olyan drámái, mint az „És a holtak újra énekelnek" meg a „Biedermann és a gyújtogatók", olyan regényei, mint a „Stiller", a „Homo Faber" vagy a „Ganteibein legyen a nevem" az utóbbi fél évszázad legjelentékenyebb és legsikeresebb irodalmi művei közé tartoznak.

Egy neves építészmérnök-építőművész fia volt. Otthon szinte belenevelődött az irodalmi és művészeti kultúrába. Apja eleve építésznek szánta, őt azonban már gimnazista korától az irodalom és főleg a drámairodalom izgatta. 16 éves fővel drámát írt, amelyet tiszteletteljes levéllel elküldött Reinhardtnak, a legnevesebb rendezőnek. Az szívélyes válaszban méltatta a diákfiú tehetségét, előre jó jövendőt ígért neki, és elmagyarázta, hogy tehetséget mutató kísérlete miért nem alkalmas még színházi előadásra. A fiú tanult a szakszerű magyarázatból. Tovább kísérletezett, de kellő szigorral ítélte meg kezdeti eredményeit. Közben elvégezte a műszaki egyetemet, és építészmérnöki diplomával egyelőre az apai utat folytatta. Hamarosan egy pályázaton első díjat is nyert. De 1938-ban (27 éves korában) egy prózai művével elnyerte a legnagyobb irodalmi díjat, a Conrad Ferdinand Meyer nevével fémjelzett irodalmi elismerést. Ettől kezdve az irodalmat tartotta fő hivatásának. A világháborúból Svájc szerencsésen kimaradt, de éberen ügyelt is rá, hogy kimaradjon: fejlesztette határőrségét, és Frisch is egy ideig a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot.

Szorongva figyelte a világméretűvé terjedt vérontást. Humanista érzelemmel, demokrata meggyőződéssel eleve gyűlölte a fasizmust, elrémítette a horogkereszt népirtásba torkolló fajelmélete. De a háborúba kényszerített német kisembereket ugyanolyan áldozatoknak tudta, mint ellenfeleiket. Egyértelműen állt a Hitler ellen szövetkezett és végül győztes hatalmak mellett. Az amerikai kapitalizmus azonban ugyanolyan távol állt tőle, mint a szovjet bolsevizmus. Meg volt győződve, hogy a tragédiákba sodort magánembereknek minden politikai rendszer idegen. Tragédiájuk azonban közös gyász a véletlenül életben maradottak számára is. Ezt fogalmazta meg és fejezte be a háború végére „És a holtak újra-a énekelnek" című drámájában. Ezt a színjátékot műfajilag „requiem"-nek nevezte. Dramaturgiai jellege szerint ez a középkori „moralitás-játékok" módszerét folytatja. Személyei jelképes alakok, fogalommá vált halottak. A főszereplők vétlenül és értelmetlenül elpusztított katonák: Tom, Hans és Iván - egy amerikai, egy német és egy orosz fiú. Körülöttük a halottak kórusa. Feszült, megragadó, emelkedett szellemű vád minden gyilkos eszme és minden háború ellen. - Már ennél a remekműnél világos, hogy stilisztikailag, a szerkesztés szempontjából Bertolt Brecht és Thorton Wilder drámái voltak hatással rá. Nem utánozza őket, de Brechttől az elidegenítő módszert, Wildertől a narrátor szerepeltetését örökségként elfogadja. (Ezek persze úgy örökségek, hogy mind a két mester idősebb kortársa).

Két utolsó művében, az Andorrá-ban és az Életrajz-ban Frisch a szerepek jelentőségét és lehetőségeit vizsgálja tovább. Mindkét darab egy-egy mechanizmust próbál felfejteni, az Andorra a társadalmi gépezet logikáját, az Életrajz az egyéni létet analizálja.
Az 1961-ben bemutatott Andorra cselekményének vázát Frisch már az 1946-49-es Napló-jában papírra vetette, „Az andorrai zsidó" címmel. A színdarabbá átírt történet címe nem véletlenül rövidült Andorrává. A darab ugyanis elsősorban nem Andriról, a zsidónak hitt fiúról szól, hanem Andorráról, az államról, amely a fiút zsidóvá változtatta. Mint Kellernél Seldwyla vagy Dürrenmattnál Güllen, Frischnél Andorra az a képzeletbeli hely, amelynek segítségével az író felvázolhatja azt a modellt, amely egy társadalmi mechanizmus minden jellegzetességét - Frischnél és Dürrenmattnál elsősorban negatívumát - magán viseli. A modell alkalmazása alighanem elkerülhetetlen e svájci íróknál. Svájc ugyanis a többi európai állammal összehasonlítva társadalmilag-politikailag és történelmileg jóval zártabb állam, mint a nyugati vagy keleti országok; stagnáló és - mint Dürrenmatt írja egy helyen - állóvíz jellegű. Gazdaságilag ugyanakkor benne él a világ vérkeringésében, és ez eredményezi azt a kettősséget, amelyet az irodalomban a modell alkalmazásával lehet megjeleníteni. A modell mint forma ugyanis akkor nyomul előtérbe, ha az író az adott környezetet és állapotot a maga teljes konkrétságában képes feltérképezni, miközben csak elvontan ábrázolja azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyek az adott szituációt megteremtették. A konkrét és elvont ezáltal nem olvad fel egymásban, hanem párhuzamosan van jelen, s ezt az egymás mellett való létet a modell révén lehet művészileg megjeleníteni (Kafka). A gyakorlatban ez a kettősség erkölcsi téren érezteti legerősebben a hatását. (Ezért írhatta gúnyosan Frisch, hogy a második világháború idején a svájciak minden héten hat napig Németországnak dolgoztak, hogy a hetediken a szabadságért imádkozhassanak.) Azok a kérdőjelek, amelyeket Frisch a svájci szabadság- és erkölcsfogalom mellé minduntalan odaírt, az Andorrá-ban felkiáltójelekké változtak.
Andri sorsa Don Juanéra emlékeztet. Rákényszerítenek egy szerepet, amely elől nincs menekvés. A különbség az, hogy míg Don Juan a kompromisszumok szerepét vállalja, Andri a halálra ítélt bűnbakét. Az andorraiak ugyanis Andriban „vezetik le" saját lelkiismeret-furdalásukat. Megteremtik a bűnöst, akibe belevetítik önnön hibáikat, hogy azután maguk helyett őt üthessék. A megállapítás, miszerint a zsidót (négert, nőt stb.) nem lehet emancipálni addig, amíg a társadalom nem emancipálja önmagát, Andorrára is érvényes: elidegenedett, szűk látókörű és bornírt társadalom ez, amelynek ugyanúgy szüksége van egy, a zsidó szerepét vállaló figurára, ahogyan Biedermann úr léte is feltételezi a gyújtogatók létét. Amit a Stüler hőse Svájcról ír, az Andorrára is érvényes: „Lehetetlen szabadságról beszélni ezekkel a svájciakkal, egyszerűen azért, mert nem tudják elviselni, ha valaki kétségbe vonja ezt a szabadságot, s nem svájci monopóliumnak, hanem problémának tartja. Egyáltalán: minden őszinte kérdéstől félnek; gondolkodásuk csak odáig terjed, hogy a válasz máris a zsebükben legyen, gyakorlati válasz, számukra hasznos válasz. Ha tehát ezt nézzük: nem is gondolkodnak, csak igazolnak mindent. Semmi esetre sem mernek kételkedni önmagukban. S nem ez-e éppen a szellemi szolgaság jele ?"
Frisch kevés vonással is érzékelhetővé teszi Andorra szellemi állapotát - a darab azonban mégis sok kérdést hagy nyitva. A modell alkalmazása ugyanis legalább annyi veszélyt rejt magában, mint amennyi előnynyel jár. Frisch néhány alapvető kérdést így téveszthetett szem elől. Az író - annak ellenére, hogy korábban már belátta a moralizálás meddőségét - ismét a moralista szemüvegét teszi fel, és ezzel közeledik az antiszemitizmus kérdéséhez. A modellszerű építkezéssel nyilvánvalóvá tette, hogy az antiszemitizmus a darabban bármivel kicserélhető - pl. négerellenességgel, antikommunizmussal -, és így kizárólagosan az előítéletek mechanizmusának hogyanjával foglalkozott, figyelmen kívül hagyva annak miértjét. Bemutatja, hogy az antiszemitizmus Andorrában miként nyilvánul meg, de igazi okát nem tudja feltárni, így kerül a drámába számos törés és félresiklás. Mivel a hogyanra összpontosul a figyelem, ezért az andorraiak és Andri viszonya életképekben villan fel, ezek azonban többnyire egysíkúak, karikírozottak. A közbeékelt bűnbánó vallomások szervetlenül lógnak ki a jelenetek közül, és nehéz megérteni, miért támadt lelkiismeret-furdalása az andorraiaknak Andri halála miatt. Frisch éppen ott vált felszínessé, ahol könyörtelenül az okokra kellett volna mindent visszavezetnie.

Az azonnal nagy sikerű mű 1945-ben jelenik meg, két év múlva már csehül, majd hamarosan szinte minden európai és Amerikában honos nyelven játsszák. Nálunk 1958-ban mutatják be. 1958-ban elkészül következő, még ennél is sikeresebb tragikomikus játéka, a „Biedermann és a gyújtogatók". Ez is szimbolikus színpadi mű, ezúttal a beijedt, gyáva kispolgárról. Biedermann (a moralitásokból ismert Jedermann, a testet öltött általános emberi) paródiája. Biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő megmenekülhet. A komor cselekmény szinte bohózatos feldolgozása ókori és középkori színpadi lehetőségeket nyújt a szerepekhez. A cselekményt például „Tűzoltók kórusa" kíséri.

E két színjátékkal világhíres lett. Elvárták a folytatást, és ő képes volt egyre jelentékenyebb, izgalmasabb, mindig jelképes színpadi műveket alkotni. Ezek közül a legjelentékenyebb az „Andorra" című. Ez is moralitás-játék. Alakjai, színhelyei elvonatkoztatottak, főszereplői a „Férfi" és a „Nő". A többi szerep testet öltött fogalom. Témája a fajgyűlölet irtóztató és mindenkire káros embertelensége. Az évszázad egyik legkitűnőbb humanista színpadi műve.

Már a földkerekség egész irodalmi élete tudomásul vette, hogy a kor nagyon jelentékeny drámaírója, amikor egymás után több regénnyel jelezte, hogy milyen mestere a szépprózának is. Ezekben, főleg a már korán, 1954-ben írt „Stiller"-ben, de a későbbiekben is az egzisztencialista filozófia fő problémája, a személyiség kettős arculata a központi téma. Elvont, filozófiai témák, de a cselekményük konkrét, jellemeik ismert típusok. És olvasmányként érdekesek, igazi olvasmányos történetek.

Max Frisch egyszerre volt kitűnő író és jelentékeny építész. 1945-től - 34 éves korától - híres, hamarosan világhíres. Népszerűsége, elismertsége haláláig - 80 éves koráig - mit sem lankadt. Életműve alighanem maradandó fejezete az irodalomtörténetnek.

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2011
e-mail: Literatura.hu