Italo Calvino
(1923 - 1985)
|
 |
Italo Calvinóval már sokszor találkozhattak a magyar olvasók:
Dino
Buzzati,
Alberto
Moravia és Natália Ginzburg mellett nálunk - akárcsak másutt, az
egész világon - a legtöbbször publikált modern olasz író. Írásai gyakran láttak
napvilágot lapjaink és folyóirataink - kivált a Nagyvilág - hasábjain, s 1957
óta jelentős számú kötete is megjelent nyelvünkön. Magyar könyvcímeinek jegyzéke
majdnem a teljes életművét idézi: A pókfészkek ösvénye, Végül arra száll egy
holló, A kettészelt őrgróf, Eleink (három meseregény: A nemlétező lovag, A
kettészelt őrgróf, A famászó báró), Olasz népmesék (szerény ízelítő a
terjedelmes eredeti kötetből), Kozmikomédiák, Láthatatlan városok, A holdleányok
(novelláinak itteni válogatása); s a Ha egy téli éjszakán egy utazó.
Néhány -
régebbi olvasói számára tán nem egészen ismeretlen - adattal megközelíthetjük
valamelyest Calvino legfontosabb emberi-írói karaktervonásainak eredetét.
Kubában született, 1923-ban, de hamarosan visszakerült szüleivel a hazájába.
Pontosabban San Remóba. A csizma sokszínű északnyugati szegletének tája ez:
Piemonte és a Ligur tengerpart. Égbe nyúló, zord havasok, szelíd lankák, termő
völgyek, kopár sziklák; Torino, a márványból kifaragott barokk ékszerdoboz s
modern, gazdag iparváros közvetlen közelében hegyi pásztorok tengetik életű két;
tölgyfaerdők, fenyvesek szomszédságában - tíztizenöt percnyire vonattal -
délszaki flóra virul; szegény halászfalvakkal egybeépült nemzetközi fürdőhelyek;
épségben maradt középkori lovagvárak tövében széles, remek műutak. A
bennszülöttek ü-vel beszélnek, s monsieur-zik egymást, büszkék franciás
nyelvükre - de a fasiszta nacionalizmus ordasai (vagy inkább sakáljai) annak
idején innen ugrottak rá a már letiport szomszéd testvérnemzetre. Itt, az
ellentéteknek s ellentmondásoknak ebben a kohójában született meg száz-egynéhány
esztendővel ezelőtt az ország egyesítésének nagyszerű gondolata, innen indultak
felszabadító útjukra az „ezrek", élükön Garibaldival.
Értelmiségi családból
származik. Jogát az igazság és a szabadság keresésének külön, egyéni útjához
félig tréfásan nevének eredetével is összefüggésbe szokta hozni: Calvino a
katolikus Olaszországban... Nemzedékének legerősebb erkölcsi élménye a
Resistenza, az ellenállás jegyében kezdte az írói pályát. Világnézeti, művészi
magatartására nagy hatással volt
Cesare Pavese, az olasz ellenállás iskolát teremtő írója.
Neorealistának indul, s mint Pavese és Elio Vittorini felfedezettje elsők között
„fut a mezőnyben". De már ekkor kikacsint a másság irányába - két mesterénél is
nyíltabban. Erkölcsi ítélete egyértelmű, de a kényszerű ölés rettenetét,
ir-galrnatlanságát partizánjainál csakúgy érzékelteti, mint az ellenkező oldal
figuráinál. És e mássággal összhangban már itt feltűnik neorealista kollégái
hangjától olyannyira elütő kancsal humora, iróniája, meseszerűsége. Szerencsés
véletlen révén közelebbi kapcsolatba kerül a meseirodalommal: kiadói megbízásra
összegyűjti és „lefordítja" - no, meg egy kicsit hozzá is pásszítja a saját
stílusához - Itália számtalan tájnyelven élő népmesekincsét. Ez is a különös
irányába, az egyszerű valóság fölé tereli. Megírja három meseregényét. Az
együttes kiadás előszavában megjegyzi:.,-,.. .a régi harmónia nincs többé,
odaveszett, új teljességre vágyunk. Ez volna az eszmei-erkölcsi mag. Ám nem
kívántam a filozófia irányába elmélyíteni a történeteket, inkább arra ügyeltem,
hogy jól megszerkesztett gépezetként működő vázuk legyen, testüket és vérüket
pedig a lírai képzelet szabad asszociációi adják."
Meseregény-trilógiája
világhírűvé tette Calvinót. A nemzetközi siker s a mese fölismert nemzetközisége
még inkább a világ, a sokféleség irányába fordítja az érdeklődését. Megmarad
olasznak, persze, de honi pályatársainál sokkal jobban figyel kifelé. Jellemző
módon „viszonylag állandó" lakhelye is három van már ekkor: Torinóban - itt az
Einaudi kiadó főszerkesztője -, Rómában és Párizsban. Szikrázó intellektusa s
nyughatatlan, fürge fantáziája pedig valósággal „bekapja a világot" - a kozmoszt
is, a mikrót, a makrót: megírja a Cosmicomiche novelláit, e lenyűgöző,
gunyoros-szellemes (és a sci-fivel még csak nem is rokon!) látomásokat a
mindenség titkairól.
E.sokféleség-másság-teljesség hát szerzőnk legfőbb jellegzetessége, ez teszi
besorolhatatlanná. A másik különös (de inkább sejtelmesen különös, ezoterikus),
Dino Buzzati, némi erőfeszítéssel odaképzelhető egy vonulatba; aminek még
tekintélyes magyar csúcsai is vannak:
Karinthy,
Kosztolányi,
Ottlik.
Calvino művészetének szivárványos prizmaszerűsége - az, hogy az író
életmű-építkezése olyannyira eltér a balzac-itól, hogy mindegyre csapong,
szerteágazik, újabb és újabb világokat hódít meg - kizár bármiféle
irodalomtörténeti összehasonlítást. Egy angol kritikus találóan mondta A
fáramászó báró-ra: „zöld árnyékban zölden virító gondolat"; és: „csupa
bölcsesség játék, rafinált technikával kibontakoztatva". Az említett
sokféleség-másság-teljesség mellett ez a gondolatiság, bölcs játék, rafinált
technika jellemzi Calvino valamennyi írását, a régebbi partizán- és neorealista
történeteit majd a meseregényeit éppúgy, mint újabb, kozmikus
fantáziacsapongásait. S legutolsó regényét is. Az ennek nyomán támadt egyöntetű
kritikusi lelkesedés máris hozzátett ezekhez - s ráadásul visszamenőleg -
ilyeneket: verbális racionalizmus, intellektuális geometria, pitagoraszi
absztrakció, humor, materializmus, érzékletesség, vidámság, csüggedés,
önkívület, szánalom... Azzal, hogy mindez finoman egybe van keverve nála ama
bizonyos recept szerint, mely nem más, mint írói stílusának evidenciája.
Az
olasz irodalmi élet szinte ujjongva fogadta a majd hároméves hallgatás utáni új
jelentkezést, s noha megelőzően is esemény volt valamennyi könyve (hazáján kívül
főleg Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban ünnepelték
mindig), ezzel a munkájával - egy nyilatkozatában kijelentette - ő maga is
elégedett. Ahogy olvassuk a regényt, úgy érezzük, boldog lehetett már írás
közben is, a tökély tudata, amaz Örkényi vízen járásnak a boldogsága érződik
regénye minden lapján; hiszen a szinte már tovább nem fejleszthető mesteri
technikája mellé odaszegődött megint az egyszerre föltámadt régi mesélőkedv.
Egy regényt szerettem volna olvasni, aztán úgy esett, hogy inkább írtam tízet,
mondja a jól végzett munka jókedvű szusszanásában, s csakugyan tíz regény
foglalata ez a könyv, bárha regény-„töredékekről" van is szó, pontosabban tíz
csonkán maradt első fejezetről; a cím is e csonkaságra utal: „Ha egy téli
éjszakán egy utazó". Mely csonkaság tulajdonképpen látszólagos. A töredékeket
ugyanis valamiképpen egybefogja a könyv főszereplője, az a bizonyos „te", „te,
olvasó"; a „te" olvasói történeted kacskaringózik itt; mint kérésed-hajszolod
újra és újra a folytatást, s kerül kezedbe ehelyett mindig egy másik regény
kezdete. Az irodalmi kalandhoz egy nőt is ad „melléd" az író, az „olvasónőt",
neki már neve is van, Ludmilla, szerelem is szövődik „kettőtök" közt, ez a keret
a tizenegyedik regény. De nemcsak az olvasópár kalandja fogja egybe a
„töredékeket". S az egységnek csak külső jelzése az a trükk, hogy a fejezetcímek
egymásutánja értelmes mondat, sőt rövid meséje lehet egy tizenkettedik
regénynek. Az igazi összefüggést Calvino mesteri tükörjátéka, kifinomult
kaleidoszkóp-művészete teszi nyilvánvalóvá. Butor, Günter Grass,
Thomas Mann,
Kafka,
Calvino (a Cosmicomiche meg a Ti con zero éveiből),
Borges...
egy finom és perverz japán s egy tizenhetedik századi francia írás, egy krimi...
- ám mindezt hangsúlyozottan ő írja, Calvino, aki valamennyi szereplőjével, s az
olvasóval, sőt Ludmillával is azonosul; nyilvánvaló tehát, hogy nem egyszerű
pastich-okról vagy groteszkekről van szó, valamiféle egyéni válaszokról inkább.
Az elkezdett regények mind félbeszakadnak, hol a „hibás kötés" miatt, hol mert
ellopják a könyvet, ezért, azért, amazért; s Ludmilláék újra és újra egy
következő mese folyamába vetik magukat, melyet aztán hasonló gát kényszerít
megtorpanásra.
A metafora világos - s önmagában már kevésbé boldogító. A mai
író egy atomjaira szétfröccsent időfolyamban él, így csak töredékeket írhat,
befejezetlen történeteket - egy-egy nagy regényből egy-egy ívet csupán. De ez a
csőd, ez a patthelyzet új, eddig még soha nem látott szabad pályát nyithat
számára - illetve nyitott; neki, Calvinónak, a tiszta ész e mámoros
garabonciásának, „Ha arra gondolok,.. - olvassuk képzelt írójának
műhelynaplójában -, ha arra gondolok, hogy egy könyvet kell írnom, mindazok a
kérdések, amelyek fölmerülnek bennem a könyv milyenségét illetően, vagyis hogy
milyennek kellene lennie s milyennek nem kellene lennie, megbénítanak, nem tudok
továbbmenni. Ha viszont arra gondolok, hogy egy egész könyvtárat írok, hirtelen
könnyűnek érzem magam, akárha röpülnék." De hát töredékek volnának ezek a
fejezetek, csakugyan? A megjelölés legalábbis kétértelmű, idézőjeles ebben az
esetben. Mert hisz nemcsak a keret s Calvino már említett mesteri tükörjátéka,
kaleidoszkóp-művészete fogja össze e regényt: minden egyes történet körül ott
szálldos, ott zümmög a könyv többi történetének visszhangja, sőt a világ
valamennyi eddig megírt és ezután megírandó történetéé. Ha a mese
félbe-félbeszakad is, a ritmus soha meg nem törik, merész és sodró mindvégig.
Töretlen a sugárzás is, az a titokzatos fluidum, melyet írójától mindig megkíván
az Olvasó.
Telegdi Polgár István
Vissza
copyright ©
László Zoltán 2014
e-mail:
Literatura.hu
