Az angol regény óriása, az F. R. Leavis-féle „nagy tradíció" XX. századi folytatója, a világirodalom legbonyolultabb, legkülönösebb regényíróinak egyike kelet-európai emigráns volt, aztán tengeri csempész, majd okleveles hajóskapitány, afrikai folyamok és távol-keleti tengerek hajósa, mielőtt csaknem negyvenévesen kiadta első regényét Angliában. Tizenkilenc éves koráig egyetlen szót sem tudott azon a nyelven, amelyen - nem utolsósorban éppen nyelvileg oly gazdag - életművét megírta. Termékeny írói élete éveiben és Chance (1913-Véletlen) című regényének nagy népszerűséget hozó amerikai megjelenése után is, amikor tekintélyét angol kortársai közül talán csak Thomas Hardyé múlta fölül, magányos, zárkózott, nehéz természetű, rejtélyes ember maradt. Keserűen, mérgesen tiltakozott, valahányszor egzotikusnak, izgalmas tengeri kalandregények írójának nevezték. Ennél jóval többet akart; jóval többet is ért el. Moralista volt, akit mindenek-fölött az emberi természet érdekelt, az ember erkölcsi helytállása nehéz, válságos helyzetekben. Olyan világból - Kelet-Európából - érkezett Angliába, amelyben az élet gyakrabban, kegyetlenebbül és elkerülhetetlenebbül vetette föl a helytállás, önmagunkhoz való hűség, megőrzött vagy eladott emberi méltóság erkölcsi dilemmáit, mint az akkor nagysága teljében álló, gazdag és rendíthetetlennek látszó brit birodalomban.
Van egy, önéletrajzi vallomásokkal is igazolható elmélet, amely szerint erkölcsi alaptémáját, az emberi kitartás végső határáig helytálló vagy elbukó hőseinek újra meg újra oly csodálatos művészettel és pszichológiával megrajzolt küzdelmét tulajdonképpen az a tény magyarázza, hogy hontalan volt, hogy elhagyta, vagyis cserbenhagyta hazáját, s magát is árulónak tekintve, egész életében lelkifurdalást érzett; ezért ismerte olyan jól az önvád, a végzetesen sérült önbizalom és emberi méltóság dilemmáit és lélektanát, s egész életműve tulajdonképpen a szökés, a hazátlanság allegorikus ábrázolása. Ez így nyilvánvalóan egyoldalú túlzás, de annyi biztos, hogy életrajza és emberi egyénisége művészetéből ha mindent nem is, de sokat megmagyaráz.
Az életrajz, legalábbis a századfordulóig mindenesetre eléggé furcsa háttér egy angol regényíró életművéhez. Joseph Conrad - írói álnév. Tulajdonosa 1857. december 3-án Podóliában, az akkori Lengyelország ukrajnai tartományában, Bergyisev-ben született, és Józef Teodor Konrád Nalecz Korzeniowski névre keresztelték. Apját, aki melankóliára és miszticizmusra hajlamos, irodalmi becsvágyakat tápláló s ezért rosszul gazdálkodó földbirtokos volt, három évvel később a lengyel hazafias földalatti mozgalmakban való részvétele miatt az észak-oroszországi Vologdába száműzte a cári rendszer. A család is követte a száműzetésbe; az anya, Evelina Bobrowska 1865-ben meghalt a száműzetésben, a nagybeteg apa 1867-ben engedélyt kapott, hogy Krakkóba visszatérjen, ahol két év múlva ő is utánahalt. A majdani angol író ekkor tizenkét éves volt; neveltetését anyai nagybátyja, a Krakkóban élő Tadeusz Bobrowski vette át.
Állítólag Victor Hugo A tenger napszámosai című regénye, amelyet a száműzött és irodalmi hajlamú földesúr lengyelre fordított, volt az oka annak, hogy a soha tengert nem látott fiatalember tizenöt éves korában egy napon azzal a váratlan kívánsággal lepte meg nagybátyját, hogy tengerész szeretne lenni. A gyám-nagybácsi meghökkent, a podóliai földbirtokos-sarj kitartott kamasz-vágyálma mellett. Két év múlva, tizenhét éves korában, 1874 őszén a kétségbeesett nagybácsi pénzén úton volt Marseille felé.
Újabb mikrokutatások rengeteg apró-cseprő adatot hoztak felszínre a lengyelországi időkből, majd a tengerész-korszak mozgalmas éveiből. A tengerészélet kezdetét maga mondja el a The Mirror ofthe Sea (1906 - A tenger tükre) c. önéletrajzi kötetében közvetlenül, s Az arany nyíl (The Arrow of Gold, 1919) című regényében közvetve. Először rövid ideig matrózként szolgált két vitorláshajón, majd három fiatalemberrel a „Tremolino" nevű, hatvantonnás bárka tulajdonosa lett, s a csempészkereskedelemben tevékenykedett, míg csak a hajót jobbnak nem látták maguk szándékosan elsüllyeszteni. Conrad 1878-ban Marseille-ben egy „Mavis" nevű angol hajóra került, s ez év nyarán, 21 éves korában erről a hajóról látta meg először Lowestoftnál Angliát. Rövid ideig az angol partok mentén közlekedő hajókon szolgált, aztán, még mindig matrózként, elszegődött egy Ausztráliába tartó gyapotszállító klipperre. 1880-ban gőzhajón tért vissza Londonba, s letette a harmadtiszti vizsgát. Ezután már tisztként szolgált különböző hajókon, bejárta az Indiai-óceánt, a maláj szigetvilágot, a Sziámi-öböl kikötőit, de eljutott később Dél-Amerikába, Afrikába és Spanyolországba is. 1886-ban kapta meg kapitányi oklevelét és a brit állampolgárságot. Az újabb kutatások nyomára bukkantak egy eddig még tisztázatlan hátterű öngyilkossági kísérletének is, amelyet állítólag matrózkorában követett el, Marseille-ben, föltehetőleg szerelmi bá-natában, életének egyetlen nagy, romantikus érzelmi föllobbanása idején, amikor Az arany nyíl hősnőjének, Dofla Ritának máig kinyomozhatatlan modelljét szerette. Akár igaz a történet, akár nem, mindenképp jellemző a romantikus szélsőségekre hajlamos, nyugtalan és morbid kedélyű fiatalemberre, aki később nem egy könyvében az önpusztításnak is oly remek pszichológiájú ábrázolásait adta.
A tengerésztiszti és a kapitányi vizsga körülményeit, különböző hajóútjait, lengyel családjának és saját gyermekkorának történetét zárkózott, szemérmes módján ő maga beszéli el A Personal Record (1916 - Személyes beszámoló) című önéletrajzi kötetében. Innen, és más önéletrajzi írásaiból tudjuk, hogy a letargiára hajlamos, magányos és sokat olvasó kisfiúra annak idején nemcsak Hugo regénye hatott, hanem a tengerész-kalandregény is, főként az angol Frederick Marryat kapitány (1792-1848) népszerű, romantikus tengerészhistóriái. Később viszont újból a francia kultúrával került közeli kapcsolatba; franciául ugyanis már gyerekkorában kitűnően megtanult. Kortársai tanúsága szerint - kivéve persze az angol nyelvtanulás, majd az írás roppant erőfeszítéseit - haláláig részben lengyelül, részben franciául gondolkodott. A legfontosabb irodalmi hatások is francia oldalról érték; Daudet, Loti, Maupassant és főleg Flaubert hatott rá. Flaubert tökéletesség-eszményét hatalmas becsvággyal, programszerűen tette magáévá. Az angol nyelvvel tengerész korában találkozott először, amikor angol hajókon, angol tengerészek közt szolgált. Később könyvből is nagy szorgalommal tanulta, de a mindennapi beszélt nyelvet sosem tudta jól, sok nyelvtani hibával, gyarló kiejtéssel, s emiatt állandó szorongásokkal beszélte. E különös élet egyik legkülönösebb rejtélye, hogy az angol prózastílus egyik nagy mestere nőtt ki belőle. Semmi nyoma, hogy nagy angol kortársait, Meredith-t és Hardyt egyáltalán olvasta volna, bár jól ismerte a korábbi angol prózát.

Nyilván semmiképp sem véletlen, hogy amikor annak idején Conrad kapitány hirtelen leszedette a reggelizőasztalt, s rejtélyes belső parancsra teljesen váratlanul nekiült regényt írni, nem történelmi regénybe, nem is társadalmi regénybe, hanem kalandregénybe kezdett. Mert a Félvér, és tulajdonképpen minden regénye - azok is, amelyek nem a tengereken, s nem is az egzotikus környezetben játszódnak - valamiképpen kalandregény. De más, újfajta, értékesebb és érdekesebb kalandregény, mint amit előtte írtak.
Magát a műfajt a századforduló táján Amerikában Jack London, Angliában Stevenson és Kipling megújítva újra divatba hozta. De Conradot nyilván nem a divat, s nem is irodalmi hatás - hiszen a francia naturalisták és Maupassant, de főleg Flaubert tanítványa volt -, hanem ösztönös, alkati vonzás vezethette, azon túl, hogy tucatnyi kalandregény élményanyagát élte át. Csakhogy ő a kalandot egészen másra használta, mint London, Stevenson vagy Kipling. Nála a kaland csak keret, alkalom, cselekmény, amelyben hősei élnek, mozognak, szenvednek, és szembekerülve önmagukkal, rendszerint elbuknak. De talán még más is: sűrített, drámai jelképe annak a rejtélyes értelmű, egyetemes küzdelemnek, ami Conrad szemében az élet maga. Néhány újabb kritikusa, nem egészen alaptalanul, egész művének ezt a lényegileg drámai fogantatását hangsúlyozza, ember és sors, emberi cél és gyarló emberi lélek, ember és embernél nagyobb erők végzetes összeütközéseit, és Shakespeare-rel rokonítja. Ezek a drámák kalandok keretében, de morális síkon és pszichológiai megvilágításban zajlanak le - és ez Conrad nagy újítása a kalandregény korábbi képviselőivel szemben.
Tulajdonképpen két Conrad van, pontosabban: a legjobb Conrad-könyveknek két rétegük van, s a felületes olvasó, sőt, méltatói jó része is, csak az egyiket, a felső réteget veszi tudomásul. A fölső réteg a kaland, a távol-keleti tengerek s a trópusi dzsungel hallatlan evokatív erővel leírt izgalmas, egzotikus világa. Kétségtelen: Conrad a tenger legnagyobb modern írója. Egyedül a legjobb regényeiben oly gazdagon található, csodálatos természetpoézis is nagy íróvá tenné. Aki ennél nem lát benne többet, azt is elragadja a lassú, részletező, pontos leírások s a fenyegető végzet felé haladó cselekmény ellentétéből gerjedő roppant feszültség, a fölbontott időrend, a gyakran változtatott ábrázolási szemszög által elért drámai hatás, a hihetetlen érzékletességgel megfogott rejtelmes hangulatok varázsa. Ez már önmagában sokkal több, mint amit a kalandregény-író kortársak a tett hangsúlyozásával, a férfias erények egysíkú ábrázolásával, a helytállás heroikus pátoszával, brutális hőseikkel mondtak. De Conradot a két réteg együtt teszi a század egyik legnagyobb írójává. S a mélyebb rétegben a szkeptikus, a pesszimista, a pszichológus, a moralista rejtőzik, az emberi természet kegyetlenül következetes boncolója, aki mindannak, amit a fölső réteg hordoz, súlyt, mélységet, távlatot és szimbolikus értelmet tud adni. Ez a réteg csak az érzékeny olvasónak tárja föl magát.
Mindjárt az első regény, a Félvér (Almayer's Folly, 1895) is ilyen kétrétegű könyv. A történet egy akaratgyönge ember, egy szerencsétlen, magányos, beteges álmodozó teljes széthullása és pusztulása. A színhely egzotikus: az indonéz szigetvilág, a maláji dzsungel. A történet kalandos, izgalmas, enyhén romantikus. Az ábrázolás szempontja azonban lélektani, s módszere a lassú, tárgyilagos, pontos elemzés.
A történet központjában egy rögeszme áll, amely persze irreális, és megszállottját, a félőrült Almayert, „a keleti partvidék egyetlen fehér emberét" pusztulásba taszítja. A mélyebbik rétegben ez a rögeszme jelképes értelmet kap, azt a vak reménységet jelenti, mely a kiszámíthatatlan sorsával küzdő embert élteti, óriási erőfeszítésekre bírja, s végül elpusztítja ebben az isten nélküli, kegyetlen világban. A már említett, 1916-ban kiadott „Személyes beszámoló"-ban, visszatekintve első regényére, 1909-ben ezt írja: „Most már úgy tetszik, hogy morális jellege volt, mert máskülönben miért akart volna ezeknek az obskúrus és napsütötte létükben látott teremtményeknek az emléke követelőén regény formájában kifejeződni, ha csak annak a titokzatos testvériségnek az okán nem, mely remények és félelmek közösségében egyesíti e földnek minden lakóját?"
A második réteg jelentése persze az író vallomása nélkül is .nyilvánvaló; akár maga az írói állásfoglalás, ez a szánakozó, mély humanizmus is, amely a későbbi, érett könyvekben is azonos marad: a szánalom, az együttérzés, a „titokzatos testvériség", vagyis a közös emberi sors hite - ami persze nem gátolta meg abban, hogy ezeket a szánalommal látott alakokat könyörtelenül ízekre ne szedje, s bele ne taszítsa végzetükbe. Ebben a regényben mindez még nem sikerül tökéletesen : romantika és realizmus, kaland és lélektani elemzés, leírás és cselekmény aránya, harmóniája még nem zavartalan, és leginkább az egzotikus tájak, emberek, hangulatok - vagyis a fölső réteg - fogják meg az embert.
A második regény, A szigetek száműzöttje (An Outcast of the Islands, 1896) hasonló eszközökkel írt, azonos helyszínen játszódó, vad szerelmi történet, de már erőteljesebben hangsúlyozott második rétege, jelképes jelentése van. Egy bukott ember, a sikkasztó Willems vergődik itt egy félvér s egy bennszülött nő szerelmének hálójában, és szenvedélye árulásba, végül pusztulásba sodorja. Ezek a korai regények az erkölcsi bukás anatómiái; a hősök, Almayer és Willems, életük, sorsuk elől menekülve egy rögeszme, illetve egy szenvedély rabjává lesznek, és önzésükben, felelőtlenségükben a föloldást jelentő pusztulásba rohannak.
Ezután három kisregény, a A „Narcissus" négere (The Nigger of the Narcissus, 1897,), az Ifjúság (Youth, 1902,), A sötétség mélyén (The Heart of Darkness, 1902) elkezdi az igazi remekművek sorát. „Azok akik olvasnak engem - írja Conrad egy későbbi önéletrajzi műben - ismerik azt a meggyőződésemet, hogy a világ... néhány nagyon egyszerű eszmén nyugszik... Főképpen a Hűség eszméjén." Ez a nagybetűs hűség a tengerészregényekben a kötelességhez, a közösséghez, az önmagunkhoz való hűség morális princípiumát jelenti. A „Narcissus" négere, az Ifjúság, a Lord Jim (1900), a Tájfun (l902) világa mind ezen az eszmén nyugszik. Többnyire egyszerű emberek, tengerészek kerülnek itt szembe a természet kiszámíthatatlan, irtózatos erőivel, a hajósélet veszedelmeivel, vagy a sors különös próbáival. James Wait, a Narcissus haldokló négere és Singleton, a Narcissus kapitánya, Beard kapitány az Ifjúság szénnel rakott, lángolva süllyedő hajóján, MacWhirr kapitány és Beale harmadik gépész a Tájfunban, a Lord Jim francia hadnagya a férfias helytállásnak azt az erkölcsi eszményét hordozza, amely Conrad szemében nemcsak a legmagasabbrendű tulajdonságot, hanem - a regények mélyebbik rétegében - azt az egyetlen erőt is jelenti, ami összetartja, megszervezi, válságain átsegíti az emberiséget. A hajók legénysége ugyanis, ez a maga erejére, ügyességére, együttműködésére utalt, s a természet - vagyis az élet - rejtélyes erőinek kiszolgáltatott parányi közösség az emberiség allegóriája. Ebben a közösségben nemcsak a helytállásnak és a szolidaritásnak, hanem a a jól végzett munkának, a hozzáértésnek is erkölcsi értéke van. Az ábrázolás ezeknek az embereknek nem fizikai erejét, haláltmegvető bátorságát hangsúlyozza, mint a romantikus kalandregények. Külsőre többnyire nem is igen vonzó, és általában primitív emberek, akik számára a helytállás egyáltalán nem erkölcsi parancs, hanem természetes érdek és ösztön. A népek néma és öntudatlan hősiessége az övék, alakjuk ezért emlékeztet néha a népmesék és balladák hőseire. Conrad nem a romantikus heroizmus, inkább a mítosz, az ősi eposz-ok fényét vetíti rájuk. Tisztelettel és megértéssel írja le őket, nagyságukat finom és közvetett eszközökkel, a csodálattól egészen az iróniáig terjedő skálán érzékelteti. A morális, filozófiai és pszichológiai érzékenységű, szkeptikus szellemi ember csodálata és iróniája ez a komplikálatlan, primitív lelkek egyértelműsége iránt; voltaképp Conrad alaptermészetének két véglete: a kalandor-tengerész és a moralista-pszichológus író felesel benne egymással. Kétségkívül ezek az emberek állnak a conradi morális világkép legmagasabb pontján.
De a pszichológus Conradot náluk sokkal jobban érdekli az elbukó hős, aki nem állja ki a próbát, és árulóvá válik.
Az árulás persze a hűség ellentéte, a másik végpont ugyanazon az etikai skálán. Jim elbukik azon a próbán, ahol helytáll a francia hadnagy, aki harminc óra hosszat kitart a látszólag süllyedő „Patná"-n, miközben Jim elmenekül a többi tengerésszel. Mégis Jimről szól a regény, amelynek a hadnagy csak hatodrendű mellékalakja. Jim elveszítette tengerészbecsületét, a világ kivetette magából, és csak az isten háta mögött, egy bennszülött faluban talál újra magára, ahol alig járt még fehér ember, és nem ismeri senki. Az élet itt mindent megad neki, kárpótolja mindenért, de végül mégis meg kell halnia. Vesztét - és ez a jellemző conradi igazságszolgáltatás - árulása okozza, a halál egy nagyszerű öregember: Doramin, a vén törzsfőnök kezétől éri, aki fiaként szerette. Az árulónak a conradi morál szerint el kell pusztulnia.
Nagyjából ugyanígy jár a Nostromo (1904), e flaubert-i tökéletességű regény főhőse is. De ebben a nagyszerű könyvben, amely valóban a conradi regényépítés és ábrázolóművészet csúcspontja, valamiképpen szinte mindenki árulóvá válik. A színhely itt, ezúttal először, nem a tenger, és nem is a távol-keleti dzsungel világa, bár a tenger is, az egzotikum is bőségesen jelen van ebben a lélektani-társadalmi kalandregényben. A könyv arról szól, hogyan alakítja át, fordítja föl egy elmaradt, fiktív dél-amerikai köztársaság, Costaguana életét és társadalmát a Gould-féle ezüstkoncesszió képében a modern kapitalizmus betörése és győzelme. Mindenki, aki csak szerepel a regényben, a bányáért harcol, s végül az ezüst miatt pusztul vagy bukik el; Costaguana az európai s az észak-amerikai tőke segítségével fölvirágzik, de a könyv végére az ezüst a pusztulást hozó anyagi érdek jelképévé, a népgyűlölet tárgyává válik. Érdek és idealizmus tragikus ütközése mozgatja a regényt, pusztítja el magát a főhőst, Nostromót, és Martin Decoud-t, a cinikus világfit, „az élet dilettánsát", Conrad egyik legérdekesebb figuráját is. Ez idegeníti el egymástól a Gould-házaspárt, Charles Gouldot, idealizmus és üzleti gyakorlatiasság különös keverékét, és Emíliát, Conrad legjobban sikerült nőalakját. Nostromo halála olyasféle ironikus morális igazságszolgáltatás, mint Jimé volt a Lord Jimben. Árulóvá lett, és annak az öregembernek a golyója pusztítja el, aki legközelebb állt hozzá.
A következő nagy regény, az Under Western Eyes (1911) színhelye Európa, a Svájcban élő forradalmár orosz emigránsok köre. A főhős, Razumov, mintha csak Dosztojevszkij világából lépett volna át a Conrad-regénybe. Ő is áruló, a cári rendőrség kezére juttatta Haldint, az anarchista forradalmárt, és Svájcba már rendőrspicliként érkezik. A függetlenség, az individualizmus megszállottja és áldozata ő; árulását is azért követte el, hogy a forradalmároktól, élete fölforgatóitól, a mozgalom kötöttségeitől szabaduljon. Svájcban azzal kell bűnhődnie, hogy éppen Haldin húgába szeret bele, és a forradalmár szerepébe kényszerül. Végül, függetlensége védelmében, iszonyú lelki harc után, éppen a lánynak vallja be árulását, mire egy emigráns terrorista két hatalmas pofonnal élete végéig nyomorékká teszi. Conradot a forradalom is elsősorban morális szempontból, pszichológiai síkon érdekelte. A forradalmak „hitvallásoknak álcázott személyes indítékok"-ból születnek - írja egy másik, hasonló regényben, The Secret Agentben (1907 - A titkos ügynök).
Itt, a Nostromo és az Under Western Eyes éveiben, 1904 és 1911 között érte el Conrad művészete a csúcsot. Még egy hosszabb novella, az 1909-ben írt és 1912-ben kiadott A titokzatos idegen tartozik ide, egy fiatal hajóskapitány különös kalandja saját rosszabbik énjével, aki gyilkosként a kabinjába lopózik, s ott, a kapitány jobb meggyőződése ellenére, menedéket, segítséget, cinkos megértést talál.
A Chance bonyolult históriáját részben Conrad kedvelt narrátora, a több regényből, köztük a Lord Jimből is ismerős Marlow kapitány meséli el. A könyv egy katasztrofális helyzetbe került, elkényeztetett és magára maradó fiatal lány lelki vergődésének rajza. Flóra később hosszú ideig szomorú lát szatházasságban él azzal a férfival, akit szeret; a férfi is szereti őt, de bonyolult és kissé erőltetett félreértések miatt érzelmeiket sokáig nem tudják egymásnak bevallani. Hasonlóan romantikus nőalak a hőse a Victorynak is, amely megint a hátsó-indiai szigetvilágba viszi a cselekményt.
E műveitől kezdve egyre nyilvánvalóbbá válik a népszerűséget kereső, sikerre vágyó Conrad írói hanyatlása, amely majd néhány év múlva, a napóleoni regények teljes csődjéhez vezet. A nő, a szerelem ábrázolása a szemérmes moralistának mindig is gyönge pontja volt. A francia naturalisták tanítványából, a kíméletlenül analizáló pszichológusból legtöbbször naiv, romantikus mesemondó válik, ha nőkről és szerelemről esik szó. Talán sehol sem olyan bántóan nyilvánvaló ez, mint a Párizsban és Marseille-ben játszódó, erősen romantikus történelmi regényben, Az arany nyílban, amely egy csodálatos szépségű hősnő, Dona Rita köré a párizsi kommün hátterében készülő karlista összeesküvés színes freskóját festi föl. A hangsúly a morális szempontú lélektani elemzésről a romantikus külsőségek, a kaland s a minden testi vonatkozást kínosan kerülő, extrém szerelmi bonyodalmak felé tolódik el. De Az arany nyíl jó olvasmány; a nagy író nem felejtette el, amit tudott, csak engedményeket tesz a sikernek, és kissé ismétli magát.
Vajda Miklós

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu