Katherine Mansfield
|
Mindössze néhány szerény terjedelmű kis kötet maradt utána.
1911-ben megjelent első novelláira - akkor 23 éves volt - érdeklődéssel
figyeltek fel. A szatirikus történetek nemcsak szórakoztatóak voltak,
egyik-másikból egyéb, szokatlan kvalitás is kicsillant. Ő maga azonban
éretlennek, ízlés dolgában is vitathatónak találta ezeket a szinte gyerekkori
írásokat. A Bliss (1920 - Boldogság) című kötetről, amely főként a háborús évek
alatt írt történeteket fogja egybe, az újítónak kijáró maradéktalan elismeréssel
szólt a kritika. Katherine Mansfield egyszeriben divatos íróvá lett, akit
kedvező ajánlatokkal árasztottak el a kiadók; naplójában, leveleiben mégis alig
utal a sikerre, csak az alkotás további problémái, az átélés hitelessége
érdekli. A következő gyűjtemény, a The Garden Party and Other Stories (A
gardenparti és egyéb történetek) 1922-ben jelenik meg; ez egyben az utolsó kötet
Katherine Mansfield életében. A többi: a néhány remekbe formált darabot és több
töredéket tartalmazó The Dove's Nest (1923 -Galambfészek) már posztumusz mű,
akárcsak kiadásra elő nem készítettt, de az író korai halála után a siker
kihasználása érdekében előszedett számos régi novella, amely Katherine Mansfield
igényességét ismerve bizonyára nem jelenhetett volna meg életében. Az egész
irodalmi életmű az összes félbemaradt írással együtt is igen kevés, nem lépi túl
egy közepes terjedelmű kötet méreteit. De ennek a szerény méretű műnek a
szerzőjét nem sokkal halála után a novella csehovi színvonalon álló nagy
mesterei között kezdik emlegetni, és az érdeklődés csaknem fél évszázada nem
lanyhul.
John Middleton Murrynek, a férjnek, a hagyaték őrzőjének, és
feltehetően a nagy siker ösztönzésének köszönhetjük, hogy az író halála után
néhány évvel a sok szenvedésről, kínzó betegségről, és a gazdag tervek, művészi
koncepciók élményeiről számot adó Journal (Napló) és Letters (Levelek) is
napvilágot látott. Sokan ugyan visszatetszőnek találták a magánélet egyes
intimebb vonatkozásainak ilyen korai kiteregetését, Murryt talán nem is teljesen
alaptalanul érte -többek között Huxley
részéről is - az érzéketlenség vádja, a bírálóknak még sincs igazuk. Katherine
Mansfield hányatott és kínlódó életének eseménytárában nem találunk merész vagy
indiszkrét feljegyzéseket, és a közvetlen barátokat illető észrevételek sem
sérthették igazán a túlélő kortársak érzékenységét. Mert a szorgalmasan vezetett
napló bejegyzései és a szüntelenül gyengélkedő asszony megható pátoszú levelei
elsősorban a művészi munka, a valóság tiszta és mély megragadásának kérdéseivel
foglalkoznak, és így elválaszthatatlan részei a műnek, a novellák
fejlődéstörténetére vetnek fényt, és értékes adatokkal illusztrálják az író
szándékait. Élete viszontagsága, találkozások és felfedezések e
magánfeljegyzések vázlatai és krétarajzai alapján a novellákban is nyomon
követhetők. Murry mélységesen téved, amikor azt mondja a feleségéről: nem volt
hivatásos író. A technika, a szerkesztés kérdéseivel ilyen behatóan, ilyen
odaadó alapossággal csak a mesterség igazi tudója képes foglalkozni.
„Megkergetett már bika önök közül valakit?" - kérdezi tanítványait a Harley
Street-i magániskola tanára. A tizenöt éves Kathleen Beauchamps jelentkezik,
csak úgy tréfából, hiszen ilyesmi soha nem esett meg vele. Magát nem kérdezem,
maga új-zélandi vademberke - inti le a tanár. Pedig a kislány számára London
kétségkívül gazdagabb kalandokat és mindenesetre színesebb szellemi élményeket
ígér, mint a csendes, álmos új-zélandi otthon, amely csak a távolság miatt válik
egzotikussá. Kathleen szerencsétlennek érzi magát, amikor az angliai tanulmányok
után hazaszólítják. Otthon szakadatlan és áldatlan viták során igyekszik rávenni
a családját, hogy újra, talán örökre, elengedjék. Húszéves, amikor végre ismét
útra kelhet. Örömmel hagyja ott az unalmat, egyhangúságot, és a szigorúan, bár -
úgy tűnik -joggal elmarasztalt családot: az új-zélandi történetek tükrében
viszontláthatjuk majd az annak rendje és módja szerint érvényesülő, a
kasztrendszer előírásait hűségesen betartó gyarmati tisztviselő famíliáját,
Kathleen Beauchamps, azaz a Londonban nemsokára Katherine Mansfield néven
szereplő írónő otthonát. Évek múlva majd sóvárogva, betegen, hiába vágyik a
meleg, napos táj s akkor már megértőbben szemlélt családja után is. De akkor, a
tűrhetetlen életformából szabadulva, azt hiszi: a pozíció és vagyon megszabta
társadalmi hierarchia ilyenfajta merevsége, a viktoriánus kori ízlés- és
illemkódex már csak a gyarmaton érvényesülhet. Holott lényegében így volt ez a
birodalom központjában is, legfeljebb nem annyira szembetűnő vagy groteszk
módon, ahogyan Új-Zéland provinciális viszonyai között. A családi ház életét
tükröző novellákból tudjuk, milyen megdöbbenést keltett, mekkora felindulást
okozott ez a szociális anomália az igazságtalanságra oly érzékenyen reagáló
emberkéknél, mint a csöpp kis Kezia, vagy az ifjú Laura. Az új, a csodaszép
babaház ott áll az udvaron, megnézte valamennyi gyerek, az egész iskola. Miért
ne láthatnák a mosónő lányai is ? - kérdi Kezia, de Beryl néni valósággal
kisepri a két kis rémült porontyot (A babaház). Laurát pedig a család
érzéketlensége keseríti el: váratlan baleset viszi el a szomszéd szegény
fuvarost, itt maradt a feleség, a sok gyerek, de Laura családja azért
zavartalanul készül a kerti mulatságra (A gardenparti).
A századeleji London
bohém társaságába keveredve először a zenei pálya vonzza Kathleent, úgy látszik
érzelmileg is a zenészeket kedveli: több kapcsolat közül zenészt választ férjül,
bár a házasság mindössze egyetlen napig tart. Otthagyja a férjet, s a hamarosan
jelentkező gyerek sem az egynapos férjtől való. Sajnos, a baba halva születik
egy bajor üdülőhelyen, ide irányítja a bánatos kismamát a meghökkent család.
A bajorországi utókúra emléke a maga szórakozására írt képsorozat az In a German
Pension (1911 - Egy német panzióban), amelyet - mint már megjegyeztük - pusztán
ujjgyakorlatnak szánt, bár a német nyárspolgár figurája - a tagadhatalanul
ellenszenves ábrázolás ellenére is - változatosabban és elgondolkoztatóbban
árnyalt, mint ahogy arra a korabeli szatirikus irodalomból emlékszünk. A panzió
nagyétkű német vendégei örökké csak a kosztról, a kúráról, a bélműködésről, a
meleg alsóruháról és egymásról diskurálnak, áhítatos suttogásra váltva a
beszédet, ha egy ugyancsak nagyevő arisztokrata is megjelenik a színen. A
figurák szinte az élclapok típusait idézik. Ám a tetszelgő és tudálékos
Oberlehre-rek és kövér tanácsosnak portréi után egyszerre valami meglepően más
következik, a típusnak szánt torzképek helyett egyéni szituációk és még inkább
egyéni fájdalmak, gyarlóságok és gyengeségek drámai rajza - a későbbi híressé
vált teljesítmények sikerült előjeleként: az öntelt Andreas Binzer, a rabiátus
Brechenmacher úr és csüggedt, riadt felesége megközelítik a nagy technikával írt
mesterdarabok hőseit.
A német történetek előtt is írogatott már Katherine. A
sok vándorlás, ide-oda költözés közben csodálatosképp megmaradt, bár nem sokra
tartott korai történetek egyenetlenek, mindenáron csattanóval lekerekítettek,
olykor gyerekesen szentimentálisak. De csaknem mindegyikben találunk egy-egy
szakaszt, szerkesztési fogást, szimbolikus akkordot, lírai passzust, amely
váratlanul szokatlan egy szinte gyerekíró tollából. A korai darabok élén álló
történet - The Tiredness of Rosabel (A fáradt kis Rosabel) - egy londoni
kalaposlány szegénységét, padlásszobáját és álmodozásait idézi a melodráma
elnyűtt módján. Hanem a kalapvásárló dámát kísérő elegáns Fiatalúr hirtelen úgy
szólal meg, oly hamisítatlanul valóságosan, ahogyan az ilyen fiatalurak szólni
szoktak a kis masamódokhoz. Később meg Rosabel merengése közben kapja fel a
fejét az olvasó: itt viszont a tudat- és hangulathullámzás érzékeltetésének
bravúrja lepi meg - ezt az új-zélandi kislány nemigen leshette el senkitől.
Új társaság, új barátságok is egyre inkább az írásra, az irodalommal való
foglalkozásra bátorítják. 1912-ben, 24 éves korában megismerkedik egy oxfordi
diákkal, John Middleton Murryval, aki már ekkor lapot szerkeszt, verseket ír,
igen művelt fiatalember, és bámulatosán csiszolt, bár kissé hideg és didaktikus
tanulmányaival válik ismertté. Murry barátai végtelen beszélgetésekben,
emelkedett vitákban foglalkoznak a forma, a szerkesztés elveivel, a műalkotás
szubjektív feltételeivel és - értelmezésük szerint - ezoterikus filozófiájával.
Hamarosan Katherine is közéjük tartozik, a vitában ugyan alig-alig vesz részt -
a vitázók arisztokratikus nézeteit sohasem lesz képes megérteni vagy méltányolni
-, a társaság irodalmi kedvenceire azonban felfigyel. Az orosz irodalmi
közelmúlt nagyjait emlegetik leginkább,
Dosztojevszkij-t,
Turgenyev-et és
Csehov-ot. Murry Dosztojevszkijről
ír tanulmányt, Katherine pedig leginkább Csehovot olvassa, akit ugyan már előbb
is ismert, de most már fordítja is - egy orosz barátjával együtt - a különösen
vonzó mester novelláit. Mintha jó ismerős írásait forgatná, úgy ír, úgy szól
Csehovról, akit soha nem láthatott. A modern novella hangulati elemeiről,
szerkesztési technikájáról Csehov művei szolgáltatják számára a legbecsesebb
tanulságokat.
Részt vesz a szerkesztői munkában is, kritikai cikkekkel
szerepel Murry lapjában - de mindennél fontosabb számára a férfi maga: Murry
egyéniségének, műveltségének és műveinek fenntartás nélküli csodálata tölti be
életét, és naplója, meg a Murryhez írt levelek tömege bizonyítja, hogy ez a
rajongó szerelem mindvégig töretlen marad.
Pedig valójában fájdalmasan
egyoldalú szerelem lehetett ez - Murry sohasem volt a nyugalom és biztonság
réve, a gyöngédség sem volt jellemző tulajdonsága. Erről ugyan néhány elfojtott
panaszon kívül semmi sem olvasható a Naplóban, és a Levelezés is egyoldalú,
hiszen Murry válaszleveleit nem ismerjük, de a „Boldogság" című kötet egyik
darabja: The Man without a Temperament (A kedélytelen férfiú) sajátosan és
bizonyára nem véletlenül idéz fel az övékhez olyannyira hasonló kapcsolatot. A
történet kedélytelen hőse beteg feleségével tölti napjait, és kénytelen
elviselni a gyógyfürdő számára oly idegesítő környezetét. Korrektül és pontosan
látja el a betegkísérő férj feladatait, szó nélkül teljesíti az asszony apró
kívánságait - kihozza a szobából a kendőt, eligazítja a párnát a feje alatt,
sétára kíséri, és elfogja éjszaka a bosszantó szúnyogot is - de a személyzethez,
a többi vendéghez egyetlen kedves szava sincs, pedig milyen jólesne ez a
betegnek, csaknem olyan jól, mint az áhított, de elmaradó szerelmes simogatás.
Egy gentleman nem ejthet szót a számára nyomasztó állapotról, csak a
pecsétgyűrűjét forgatja az ujján szüntelenül, mintha a láthatatlan és nehezen
tűrt bilincstől igyekeznék szabadulni.
Katherine-nak, akárcsak a novella
beteg hősnőjének, szintén nagy szüksége volt a megértésre és dédelgetésre:
1915-ben szívbántalmak kényszerítik a francia délvidékre, két év múlva pedig
mellhártyagyulladás adja hírül az egyre súlyosodó tuberkulózist, amin sem a jó
levegőjű táj, sem a sokféle orvosi tanács nem segít. Többnyire egyedül van a
sűrűn változtatott gyógyhelyeken, John csak ritkán látogatja meg, egy ideig a
még javában tartó háború is szörnyen nehezíti a beteg életét. Az utolsó három
év: szanatóriumok Svájcban és Olaszországban, a gyógyulás egyre kilátástalanabb
reménye, és közben: a legszebb, a legtisztább alkotások, amelyekről azonban,
akár az egész tönkrement életről, csak a kielégületlenség rezignáltságával
szólhat. Csehov is - írja Murrynek, néhány hónappal a halála előtt, magára
gondolva, „ugye tudod, 43 éves volt, mikor meghalt. És mennyi ment el életéből
arra, hogy kétségbeesetten igyekezett meggyógyulni. Mi maradt belőle?... Olvasd
csak el az utolsó levelét: minden reménynek vége... Igaz, olykor voltak boldog
percei is. De az utolsó nyolc esztendőben nem volt számára biztonság. Azt is
tudjuk, hogy novelláival korántsem volt elégedett. Különös fantázia nélkül is
elképzelhetjük: halálos ágyán ilyesmi járhatott a fejében: soha nem volt igazán
szerencsém. Valami állandóan rosszul ütött ki életemben."
Végső heteit még az
utoljára felcsillanó remény fényében Fontainebleau-ban tölti - egy kuruzsló
üdülőtelepén. De maga is tudja, hogy immár mindenféle illúziót el kell temetni.
„Félelem - vall a Naplónak. - Ugyan mitől? Csakis attól, hogy elvesztem Johnt.
Igen, csakis attól félhetek. De jóságos ég! Nézzünk szembe a dolgokkal. Mid van
belőle? Milyen kapcsolat van kettőtök között? Néha szól hozzád, - aztán elmegy.
Gyengéden gondol is rád. Arról álmodik, hogy egyszer majd, ha megtörténik a
csoda, együtt élhet veled. Csak a rólad alkotott álomkép fontos a számára, nem
az élő valóság... Az együttélés, beteg-magammal, csupa gyötrelem, amelyet csak
egy-egy boldog pillanat szakít meg, - ez azonban nem élet..." Még harmincöt éves
sincs amikor meghal.
A század első évtizedcinek londoni esztétái keveset
foglalkoztak társadalmi problémákkal, politikával még annyit sem. A maguk módján
persze ők is a változás perspektíváin gondolkodtak, de a viktoriánus
maradványokat elsősorban a hagyományos művészi felfogás kritikájával igyekeztek
felszámolni, ahogy többek között Virginia
Woolf és Lytton Strachey tanulmányaiból is kitűnik - az utóbbi
híressé vált történelmi leleplezései valamivel később íródtak. A kor szociális
kérdéseinek elemzésére Murry és társasága még az elvont spekulációk erejéig sem
mutatott hajlandóságot.
Katherine korai lázadását a szabályosnak,
törvényszerűnek hirdetett, de valójában elferdült, természetellenes és a
szellemre is béklyókat rakó emberi kapcsolatok idézték elő. Londonba későbbi
ifjú hősei ösztönös humanizmusát, emberszeretetét hozza - ám az íróbarátok ezt
legfeljebb a sikerült alkotások tükrében méltányolják. Murry barátai közül
leginkább Lawrence töpreng el a megoldatlan kérdéseken, de Katherine-t, bár
kedveli a különös embert, megrémíti az író romantikus zabolátlansága,
gondolatainak démonisága. „Lawrence-et szenvedélye teszi igazi íróvá. Szenvedély
nélkül a levegőbe ír az ember, vagy a tengerparti homokra. Azt hiszem azonban,
hogy Lawrence-et elvakítja a szenvedélye. Azt képzelnénk: igaza van-vagy hogy is
mondjam...? Az a meggyőződésem, hogy csak a szeretet mentheti meg a világot. De
nem az ő elkínzott, sátáni, démonikus szeretete..."
A naivul ható fogalmazás
az író igazi feladatára figyelmeztet : ha az eltorzult viszonyokat, a közömbös,
cinikus, rideg és aszociális magatartást az írói ábrázolás hűen mutatja be,
megmozdulhat a világ lelkiismerete. A szociális együttérzés kifejezésének
hiteles őszinteségét - ahogy erről ismételten ír -csak az ábrázolás valódisága,
a sallangoktól megtisztított valóság bemutatása biztosíthatja. „A becsületesség
többet ér életnél, halálnál, mindennél... A végén csak az igazság ér valamit:
izgalmasabb, vidámabb és szenvedélyesebb, mint a szerelem. Minden más
cserbenhagy - az igazság soha. Ami engem illet, életem most már neki szentelem -
csakis neki..."
A Lawrence-ről írt sorok egy 1921-és levélből valók: az
utóbbi vallomást, amelynek szenvedélyessége a csalódottság keserűségét is
szemlélteti, a Napló 1919-ben írt feljegyzése őrzi. De az alkotás
követelményeiről előbb is, mindig is hasonlóan nyilatkozott; bőven idézhetnénk
írásaiból. „Alaposnak, becsületesnek kell lenni - írja másutt. - Ha a művészek
tényleg alaposak és becsületesek volnának, azt hiszem, megmenthetnék a világot."
A szociális rokonszenv közlésének és a valóság megragadásának programja és e
szándék maradéktalan és művészi megvalósítása még akkor is klasz-szikus termést
hozott, ha a betegség hányattatásai a társadalmi lét törvényeinek mélyebben
szántó felismerését lehe tétlenné tették is. A háborús események közben, meg
utána is, Mansfield saját nyomorúságával küszködött, de az adat-és élménygyűjtés
korlátolt lehetőségei nem maradtak kihasználatlanul: az a néhány miniatűr, amely
a lét csüggesztő jeleneteit mutatja be, meggyőzően tanúsítja, hogy e rövidre
szabott alkotói lét során az elesettek sorsa, a társadalom közönyössége nem
kerülték el az író figyelmét. A Képek (Pictures) Moss kisasszonya, a
kiöregedett, kikopott és megható igyekezettel magát kellető énekesnő hiába járja
naponta az ügynökségeket, - sehol nem kell már, sem ő, sem amit még produkálni
tudna. A kérdőíveken ilyenekre kell felelnie: Tud-e repülőgépet vezetni -
műugrani - célba lőni? „Elgondolkozott az utcán a kérdéseken. Erős, hideg szél
fújt, megci-bálta, arcát verdeste, gúnyosan: a szél tudta, hogy Moss
kisasz-szony nem tud válaszolni a kérdésekre." De lakni kell, és enni is, - és a
kávéházba lépő testes úr a prostitúció megmaradt lehetőségét kínálja. Miss Brill
is színésznő volt valaha, - most nyelvleckéket ad francia gyerekeknek. Vasárnap
kicsípi magát, régimódi szőrméjét is nyakába keríti, és kiül a parkba. Örömmel
nézi a sétálókat, szeretettel az ifjú szerelmespárokat, kedves színpadi
jeleneteket képzelve köréjük. Aztán egy fiatal pár vihogására lesz figyelmes:
rajta mulatnak, meg a mókás szőrmén a nyakában. Ezen a napon hazamenet nem veszi
meg a szokásos vasárnapi süteményt. Otthon „gyorsan lecsatolta a kis
szőrmesálat, és gyorsan, oda se nézve, visszarakta a dobozba. Mintha valami
elsírta volna magát a dobozfedél alatt." (Miss Brill) Az öregek nem kellenek,
mosolyognak rajtuk, a kis nevelőnő ártatlan naivitását és tapasztalatlanságát
viszont a gátlástalan és rideg felnőttek használják ki (The Little Governess - A
kis nevelőnő). Parker mama pedig szinte az élet valamennyi nyomorú-ságát érzi.
Mindene fáj, ha leül, ha feláll, de dolgozni kell, a gyerekek meghalnak, most
ment el a kedvenc is, a kis tébécés unoka, de azért másnap csak el kell menni
takarítani, és az irodalmi fiatalúr, akinek olyan a lakása, mint egy gigászi
szemétláda, nem átallja gyanakodva megkérdezni a temetésről jött öregasszonyt:
nem látta-e a kávéskanálnyi kakaót, - a napokban még megvolt. Még sírni sem
lehet igazán, otthon felizgatná vele a többieket, az utcán meg elered az eső
(Life of Ma Parker - Parker mama élete).
A Témát, amely a nagy
teljesítményeket elindítja, a hazulról jött és a nyugati frontra induló
fiatalabb fiútestvér rövid látogatása sugallja. A Napló is, Murry is
megemlékezik a megható találkozásról, amely az emlékek idézgetésével telik el,
és Katherine egyszerre világosan tudja - érzi, hogy az új-zélandi gyermekkorról,
az eltűnt, elmarasztalt világról, a felejthetetlen nagymamáról és a kertről kell
írnia. Ismét közel van minden, amit annak idején elűzött magától, és amikor
néhány hét múlva megérkezik a testvér halálhíre: ünnepélyes - és a Naplóban
aláírással is hitelesített - fogadalmat tesz, hogy megírja a gyermekkor
történetét. A nagy összefüggő beszámoló nem készült el; talán jó is: az írót
különben sem összefüggő eseménysor inspirálta. Az Előjáték (Prelude), Az öbölben
(At the Bay), A gardenparti (The Garden Party) és a Babaház (The Doll's House)
egy-egy önmagában is befejezett rész a tervezett egészből.
Katherine Mansfield irodalmi műve nem nagyon terjedelmes:
néhány kötetnyi novella, - és a halála után megjelent a levelezése és a
naplója. A novellái abba az esztétikai kategóriába tartoznak, amiről nagyon
nehéz mást mondani, mint hogy gyönyörű. Ha a gyönyörű magában nem volna
szuperlatívusz, talán azt is lehetne mondani, hogy nagyon gyönyörű. Minden
kritikai méltatás, leírás, analízis gorombán intellektuálisként hatna a
novellák csodálatos egyszerűsége mellett. Talán illetlenség is lenne; mintha
egy szép nő szellemi képességeiről beszélnénk. The high luxury of not having
to explain, annak a kéje, hogy nem kell magyarázni, mondja Katherine
Mansfield a naplójában, abruptul és ok nélkül. A novelláinak sincs
magyarázatuk. Jelenségek, mint a többi jelenség e világon; oktalanok és
mégis értelemmel teljesek, mint egy esti folyó. Tíz évvel ezelőtt azt
mondtuk volna, hogy ezekben a novellákban tragikus életérzés van. Amióta az
ilyentípusú kifejezések banálisakká váltak, nehéz megmondani, hogy mi van
Katherine Mansfield novelláiban. Valami ekszkíz és igaz szomorúság, amire
elvesztettük a nevet. Valamikor melankolikus humorról beszéltek; száz évvel
később érzékeny szívekről. Az írónők története elválaszthatatlan a
nőmozgalom történetétől. A nő, mint a többi elnyomott emberfajta, nem tud
megszabadulni attól a tudattól, hogy nő. Írói attitűdje is aszerint alakul
ki, hogy milyen álláspontot foglal el nő-voltának tényével szemben. Az első
generációk szóvivői, akik a nők egyenjogúságáért küzdöttek, elszánt bajuszos
hermafroditák voltak, bátran és hangosan vállalták az éhhalált szavazati
jogukért. Férfiakalapot hordtak és férfijogokat követeltek. Az ideáljuk az
volt, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak. Az újabb generáció nő akar
maradni. Még csak azt sem ambícionálja, hogy csúnya legyen. Ez minden
öntudatra-eszmélés pszichológiája. Az elsők, akik tudatosan magyarul írtak,
Bessenyeitől Kölcseyig, olyan szépen akartak magyarul írni, mintha németül
írnának. Vörösmarty volt az első, aki egyszerűen magyarul írt, minden
összehasonlítás nélkül. Az irodalomban is megvan ez a különbség a női
generációk közt. A régebbi nőírók férfi-álnevet vettek fel és igyekeztek
elfelejteni nő-mivoltukat, amikor íróasztaluk mellé ültek. Elizabeth Barrett
Browning a legasszonyibb lírát konciz férfias akarattal kovácsolta
szonettjeibe. George Eliot úgy írt, mint egy férfi. Az újabb generáció nem
ismeri ezeket a férfi-ambíciókat. Virginia Woolf-nak csak egy igénye van: a
room of your own, mondja, saját szoba, ahol zavartalanul nő és író lehet. Az
új írónők, Colette és a nagy angol hölgyek, úgy írnak, ahogy csak nők tudnak
és mernek írni. Az elbeszélő irodalom eredetileg közérdekű fecsegés volt,
bizonyos ceremóniákhoz kötve. A régi nagyok báját ez a fecsegő készség adja
meg; Homerosnál epikai bőség néven szokták elkönyvelni. A modern nőírók
mintha átaludták volna az évezredeket, amik a férfiak intellektusát más
célokra formálták ki; ők még mindig oly csodálatosan tudnak fecsegni, mint a
görögök. Műveiket olvasva az ember egy pillanatra sem felejti el, hogy nővel
van dolga; és gyöngéden hagyja, hogy revelálják előtte a világot, amiben
benne élt és aminek apró rejtett kincsei iránt vakká tették absztrakt sémái,
pártállásai, meggyőződései, a férfiélet eredendő terméketlensége. Úgy
képzelem, kávéházban élő zordon agglegények számára Katherine Mansfield
könyvei pótolni tudnák azt a valami mélyebb humánumot, amit másnak a nők
pszichikai közelsége jelent. A naplót megelőző bevezetésből sok mindent
megtudtam Katherine Mansfield rövid életéről. Így, azt hiszem, az is fontos,
hogy Katherine Mansfield Újzélandból jött Angliába. Újzéland a fehér ember
legfiatalabb országa; kétszáz év előtt még csak mese volt a tengeren. Igaz,
hogy első telepesei fegyencek és hasonló «disreputable» emberek voltak. De
Katherine Mansfield már negyedik generáció; az ő csodálatos üdeségében egy
nagy földség először szólal meg az emberi szimfóniában. Egyébként, úgy
látszik, Katherine Mansfieldben volt bizonyos hazafiúi büszkeség; meg akarta
mutatni a világnak, hogy Újzéland «is tud». De olyan szerényen és
tapintatosan, hogy a napló nélkül nem is tudtam volna, hol van az a furcsa
ország, ahol Katherine Mansfield gyermekkortörténetei lejátszódnak és amit
sehogysem tudtam elhelyezni Európa és Amerika közt. Megtudtam továbbá, nem
minden fájdalom nélkül, hogy Katherine Mansfield felesége volt J. Middleton
Murrynek, a nagy és unalmas angol essayírónak. Ő az, aki párhuzamot vont
Keats és Tolsztoj, majd Keats és Shakespeare között, azután a
kereszténységre specializálta magát és olyan angol Abbé Bremond-féle. A
bevezetés, melyet Katherine Mansfield naplója elé írt, nemes önmérséklettel,
visszafojtott fájdalommal van megírva. A naplóból kitünik, hogy Katherine
Mansfield nem bírta ki állandóan Middleton Murryt és házasságuk nagyrészében
külön éltek. «Alors, je pars», írja a napló, amibe sok francia mondat
keveredik, az angol nők mindig ilyen primitív módon dokumentálják
műveltségüket. Azután: «Meglepő, hogy megrázkódik egy nagy ág, ha egy buta
kis madár elrepül róla. Azt hiszem, a madár tudja és rendkívül beképzelt
lesz. Egész nap odavolt, drágám, mikor mondtam, hogy elhagyom. Egészen
kétségbe volt esve. De most már az ág megint nyugodt. Egy rügy sem esett le,
egy galy sem törött el. Csak áll a fényes levegőben, szilárdan és erősen, és
hálát ad Istennek, hogy az estéivel újra szabadon rendelkezhetik.» És
később: «Egyedül élni. Még akkor is, ha valami szörnyű véletlen folytán
hajszálat találnék a mézeskenyeremen - mindenesetre tudnám, hogy az én
hajam.» Katherine Mansfield a háború áldozata lett. Öccse, akit imádott,
elesett Franciaországban. Az öccse után való bánkódás megviselte egészségét,
a tüdeje gyenge volt és 1918-ban elutazott Délfranciaországba, kedvenc
tartózkodási helyére. De az 1918-as Franciaország nem volt az, ami szokott
lenni. A koszt még ott is rossz volt és Katherine Mansfield, miután egyideig
panaszkodott a reggelire, hazafelé indult. Amikor Párizsba ért, éppen
megindultak a német repülő-támadások, a közlekedés heteken át fel volt
függesztve. Ezek a Párizsban töltött szorongó hetek végzetesek voltak a
számára, tüdőbaja egyre rosszabbodott és 1923-ban meghalt, harmincnégy éves
korában. Naplójában többnyire olyasmiről ír, amiről férfinak sosem jutott
volna eszébe írnia. Nyári estéken a lépések az utcán egészen máskép
hangzanak. A szomszéd szobában köhög egy férfi; ő is köhög, úgy felelgetnek
egymásnak, mint két kakas, távoli rejtett majorokon. Idegen hotelekben
megszállni, bebujni az ágyba, várni az árnyékokra, amint hálójukat lassan
szövik a Világ Legcsúnyább Tapétáján. És panaszkodik, örök írói panaszokkal,
lustaságáról, kényelmetlen karosszékekről, szóval az alkotás kínjairól.
Nagyon nehezen írt. Csak akkor írt, ha a téma olyan eleven volt előtte, mint
az önkénytelen visszaemlékezésben, amiről Proust beszél. Irígyelte a férjét,
aki azt mondta: most írni fogok, és írt, amíg be nem fejezte. Szegény
Katherine Mansfield, nem tudta, hogy tanulmányt írni egészen más dolog. Az
ember elolvas ötven könyvet, azután végiggondolja a gondolatait, azután
kényelmesen megír háromszáz oldalt. A hosszú civilizáció következtében az
essay-írás oly természetes aktussá vált egyesek számára, mint maga a
gondolkodás (egyesek számára). De megírni öt oldalt úgy, ahogy Katherine
Mansfield írta - az csoda, ma is, mint az első napon. |
A filológiai kutatás szerint Katherine Mansfield ismerte
Joyce két könyvét: Az ifjúkori
önarcképet és az Ulyssest, - a Dublini emberekben összegyűjtött novellák - úgy
látszik -nem jutottak el hozzá. Virginia
Woolf művészi felfogása és módszere még nem alakult ki az Előjáték
születésekor, és az Ulysses is később jelent meg. El kell ismernünk tehát, hogy
a „belső monológ" és a „tudatáramlás" technikája már a nagy újítások előtt
megjelenik: a hagyományos ábrázolás módszerei között Katherine Mansfield evvel a
technikával is él, a híres kortársakat megelőzve.
A nagymama, Linda, Beryl,
Kezia: nemzedékek élnek együtt ebben a házban, ismerjük vágyaikat és
nyugtalanságukat, változásra áhítozó sóvárgásukat is, és mégis: e parányi
darabjaiban is lélegző, mozgó világ mégis a változhatatlanság benyomását kelti;
mozdulatlan keretek között mindig egyforma az élet rutinja, a meglepőre vagy
szokatlanra nem érdemes számítani, - ezt látja keserűen Beryl, és ezt
tapasztalja a nagyon hasonló másik ház Laurája is, a tíz-tizenkét esztendővel
idősebb Kezia (A gardenparti). Az a világ, amelyet Katherine otthagyott, és
amelyet most életre kelt, csakis hamisítatlan eredetiségében lehet valódi, nem
szabad, hogy az emlékezés gyöngédsége vagy az ítélkezés elfogultsága torzítson
rajta.
Az előkészületek során ugyanis nem egy ironikus vázlat vagy portré
született a régi emlékek anyagából, az új-zélandi arcokról korábbi figurákra is
emlékezhetünk: a lagzira készülő Brechenmacher úrra (Frau Brechenmacher Attends
a Wedding - (Brechenmacherné lagzira megy), vagy a groteszk Andreas Binzerre (A
Birthday- Születésnap). Egocent-rizmusuk hajszálra olyan, mint Stanley Burnelle,
és a szervilis Reginaid Peacock magánélete is az új-zélandi minta szerint
alakult (Mr. Reginaid Peacock's Day - Reginaid Peacock úr napja). Igaz, a
mulatságosán hiú férfihősök egy kissé sztereotip figurák: amilyennek a nők
látják olykor, szigorú pillanatokban, a vélt előjogaikra felháborító önzéssel
hivatkozó férfiakat. De az Előjáték vagy Az öbölben megírásáig a jól ismert
apa-figura lágyabb vonásokat ölt, és az ironikus beállítás ellenére is
rokonszenvesebb, emberibb, úgy érezzük: igazabb is, mint ahogy Katherine
ábrázolta lázadó korszakában. A ház és lakói, az egész táj végre olyanná értek,
amilyennek a megírására fogadalmat tett: a felidézés izgalmas kísérlete
sikerült, és bizonyos, hogy az újraélés nem lehetett nyugodt merengés. „John
éppen most gépeli le A gardenpartit - olvassuk a Naplóban -, csaknem egy hónapig
tartott, amíg magamhoz tértem Az öbölben megírása után. Legalább háromszor
fogtam hozzá, hasztalanul. De a tenger hangja nem engedett el, és Beryl sem,
amint nedves haját legyezi az ablakban..."
A páratlan arányérzékkel
szerkesztett utolsó novellák át tetsző egyszerűsége és ökonómiája az irodalom
nagy lírai kompozícióit juttatja eszünkbe. Murry a
Keats versek tisztaságával
hasonlítja össze őket. Hangszínük, ritmusuk a Naplóban és Levelekben jelzett
gondos műhelymunka eredménye. Katherine sokszor, legtöbbször elégedetlen volt
magával, de tudta, hogy a kiforrott alkotásokon egy szót, egyetlen vesszőt sem
szabad változtatni. „Tudod, mekkora gonddal választom meg a szavakat is - írja
Murrynek 1920-ban -, nem szabad változtatni rajtuk. Ha nem tetszik, ahogy van,
inkább ne közöld .' ' „Minden mondat hosszát, minden hangvételt mérlegeltem -
írja a Miss Brill című történetről szólva -, ügyeltem a bekezdések emelkedő és
eső ritmusára, - aztán elolvastam, nem is egyszer, hangosan az egészet, mint
mikor egy zeneszerző újra meg újra lejátssza szerzeményét..."
Az alkotás
lehetőségeiért heroikusan meg kellett küzdenie, de számára az alkotás percei
voltak igazán fontosak, a siker kevésbé érdekelte. Hanem egy dolognak őszintén
örült: annak, amit egy nyomdász mondott szedés közben az Előjáték
gyerekhőseiről: „Nézzék csak, hiszen ezek a gyerekek élnek'."
Báti László
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu