Katherine Mansfield
(1888 - 1923)

Katherine Mansfield

Mindössze néhány szerény terjedelmű kis kötet maradt utána. 1911-ben megjelent első novelláira - akkor 23 éves volt - érdeklődéssel figyeltek fel. A szatirikus történetek nemcsak szórakoztatóak voltak, egyik-másikból egyéb, szokatlan kvalitás is kicsillant. Ő maga azonban éretlennek, ízlés dolgában is vitathatónak találta ezeket a szinte gyerekkori írásokat. A Bliss (1920 - Boldogság) című kötetről, amely főként a háborús évek alatt írt történeteket fogja egybe, az újítónak kijáró maradéktalan elismeréssel szólt a kritika. Katherine Mansfield egyszeriben divatos íróvá lett, akit kedvező ajánlatokkal árasztottak el a kiadók; naplójában, leveleiben mégis alig utal a sikerre, csak az alkotás további problémái, az átélés hitelessége érdekli. A következő gyűjtemény, a The Garden Party and Other Stories (A gardenparti és egyéb történetek) 1922-ben jelenik meg; ez egyben az utolsó kötet Katherine Mansfield életében. A többi: a néhány remekbe formált darabot és több töredéket tartalmazó The Dove's Nest (1923 -Galambfészek) már posztumusz mű, akárcsak kiadásra elő nem készítettt, de az író korai halála után a siker kihasználása érdekében előszedett számos régi novella, amely Katherine Mansfield igényességét ismerve bizonyára nem jelenhetett volna meg életében. Az egész irodalmi életmű az összes félbemaradt írással együtt is igen kevés, nem lépi túl egy közepes terjedelmű kötet méreteit. De ennek a szerény méretű műnek a szerzőjét nem sokkal halála után a novella csehovi színvonalon álló nagy mesterei között kezdik emlegetni, és az érdeklődés csaknem fél évszázada nem lanyhul.
John Middleton Murrynek, a férjnek, a hagyaték őrzőjének, és feltehetően a nagy siker ösztönzésének köszönhetjük, hogy az író halála után néhány évvel a sok szenvedésről, kínzó betegségről, és a gazdag tervek, művészi koncepciók élményeiről számot adó Journal (Napló) és Letters (Levelek) is napvilágot látott. Sokan ugyan visszatetszőnek találták a magánélet egyes intimebb vonatkozásainak ilyen korai kiteregetését, Murryt talán nem is teljesen alaptalanul érte -többek között Huxley részéről is - az érzéketlenség vádja, a bírálóknak még sincs igazuk. Katherine Mansfield hányatott és kínlódó életének eseménytárában nem találunk merész vagy indiszkrét feljegyzéseket, és a közvetlen barátokat illető észrevételek sem sérthették igazán a túlélő kortársak érzékenységét. Mert a szorgalmasan vezetett napló bejegyzései és a szüntelenül gyengélkedő asszony megható pátoszú levelei elsősorban a művészi munka, a valóság tiszta és mély megragadásának kérdéseivel foglalkoznak, és így elválaszthatatlan részei a műnek, a novellák fejlődéstörténetére vetnek fényt, és értékes adatokkal illusztrálják az író szándékait. Élete viszontagsága, találkozások és felfedezések e magánfeljegyzések vázlatai és krétarajzai alapján a novellákban is nyomon követhetők. Murry mélységesen téved, amikor azt mondja a feleségéről: nem volt hivatásos író. A technika, a szerkesztés kérdéseivel ilyen behatóan, ilyen odaadó alapossággal csak a mesterség igazi tudója képes foglalkozni.
„Megkergetett már bika önök közül valakit?" - kérdezi tanítványait a Harley Street-i magániskola tanára. A tizenöt éves Kathleen Beauchamps jelentkezik, csak úgy tréfából, hiszen ilyesmi soha nem esett meg vele. Magát nem kérdezem, maga új-zélandi vademberke - inti le a tanár. Pedig a kislány számára London kétségkívül gazdagabb kalandokat és mindenesetre színesebb szellemi élményeket ígér, mint a csendes, álmos új-zélandi otthon, amely csak a távolság miatt válik egzotikussá. Kathleen szerencsétlennek érzi magát, amikor az angliai tanulmányok után hazaszólítják. Otthon szakadatlan és áldatlan viták során igyekszik rávenni a családját, hogy újra, talán örökre, elengedjék. Húszéves, amikor végre ismét útra kelhet. Örömmel hagyja ott az unalmat, egyhangúságot, és a szigorúan, bár - úgy tűnik -joggal elmarasztalt családot: az új-zélandi történetek tükrében viszontláthatjuk majd az annak rendje és módja szerint érvényesülő, a kasztrendszer előírásait hűségesen betartó gyarmati tisztviselő famíliáját, Kathleen Beauchamps, azaz a Londonban nemsokára Katherine Mansfield néven szereplő írónő otthonát. Évek múlva majd sóvárogva, betegen, hiába vágyik a meleg, napos táj s akkor már megértőbben szemlélt családja után is. De akkor, a tűrhetetlen életformából szabadulva, azt hiszi: a pozíció és vagyon megszabta társadalmi hierarchia ilyenfajta merevsége, a viktoriánus kori ízlés- és illemkódex már csak a gyarmaton érvényesülhet. Holott lényegében így volt ez a birodalom központjában is, legfeljebb nem annyira szembetűnő vagy groteszk módon, ahogyan Új-Zéland provinciális viszonyai között. A családi ház életét tükröző novellákból tudjuk, milyen megdöbbenést keltett, mekkora felindulást okozott ez a szociális anomália az igazságtalanságra oly érzékenyen reagáló emberkéknél, mint a csöpp kis Kezia, vagy az ifjú Laura. Az új, a csodaszép babaház ott áll az udvaron, megnézte valamennyi gyerek, az egész iskola. Miért ne láthatnák a mosónő lányai is ? - kérdi Kezia, de Beryl néni valósággal kisepri a két kis rémült porontyot (A babaház). Laurát pedig a család érzéketlensége keseríti el: váratlan baleset viszi el a szomszéd szegény fuvarost, itt maradt a feleség, a sok gyerek, de Laura családja azért zavartalanul készül a kerti mulatságra (A gardenparti).
A századeleji London bohém társaságába keveredve először a zenei pálya vonzza Kathleent, úgy látszik érzelmileg is a zenészeket kedveli: több kapcsolat közül zenészt választ férjül, bár a házasság mindössze egyetlen napig tart. Otthagyja a férjet, s a hamarosan jelentkező gyerek sem az egynapos férjtől való. Sajnos, a baba halva születik egy bajor üdülőhelyen, ide irányítja a bánatos kismamát a meghökkent család.
A bajorországi utókúra emléke a maga szórakozására írt képsorozat az In a German Pension (1911 - Egy német panzióban), amelyet - mint már megjegyeztük - pusztán ujjgyakorlatnak szánt, bár a német nyárspolgár figurája - a tagadhatalanul ellenszenves ábrázolás ellenére is - változatosabban és elgondolkoztatóbban árnyalt, mint ahogy arra a korabeli szatirikus irodalomból emlékszünk. A panzió nagyétkű német vendégei örökké csak a kosztról, a kúráról, a bélműködésről, a meleg alsóruháról és egymásról diskurálnak, áhítatos suttogásra váltva a beszédet, ha egy ugyancsak nagyevő arisztokrata is megjelenik a színen. A figurák szinte az élclapok típusait idézik. Ám a tetszelgő és tudálékos Oberlehre-rek és kövér tanácsosnak portréi után egyszerre valami meglepően más következik, a típusnak szánt torzképek helyett egyéni szituációk és még inkább egyéni fájdalmak, gyarlóságok és gyengeségek drámai rajza - a későbbi híressé vált teljesítmények sikerült előjeleként: az öntelt Andreas Binzer, a rabiátus Brechenmacher úr és csüggedt, riadt felesége megközelítik a nagy technikával írt mesterdarabok hőseit.
A német történetek előtt is írogatott már Katherine. A sok vándorlás, ide-oda költözés közben csodálatosképp megmaradt, bár nem sokra tartott korai történetek egyenetlenek, mindenáron csattanóval lekerekítettek, olykor gyerekesen szentimentálisak. De csaknem mindegyikben találunk egy-egy szakaszt, szerkesztési fogást, szimbolikus akkordot, lírai passzust, amely váratlanul szokatlan egy szinte gyerekíró tollából. A korai darabok élén álló történet - The Tiredness of Rosabel (A fáradt kis Rosabel) - egy londoni kalaposlány szegénységét, padlásszobáját és álmodozásait idézi a melodráma elnyűtt módján. Hanem a kalapvásárló dámát kísérő elegáns Fiatalúr hirtelen úgy szólal meg, oly hamisítatlanul valóságosan, ahogyan az ilyen fiatalurak szólni szoktak a kis masamódokhoz. Később meg Rosabel merengése közben kapja fel a fejét az olvasó: itt viszont a tudat- és hangulathullámzás érzékeltetésének bravúrja lepi meg - ezt az új-zélandi kislány nemigen leshette el senkitől.
Új társaság, új barátságok is egyre inkább az írásra, az irodalommal való foglalkozásra bátorítják. 1912-ben, 24 éves korában megismerkedik egy oxfordi diákkal, John Middleton Murryval, aki már ekkor lapot szerkeszt, verseket ír, igen művelt fiatalember, és bámulatosán csiszolt, bár kissé hideg és didaktikus tanulmányaival válik ismertté. Murry barátai végtelen beszélgetésekben, emelkedett vitákban foglalkoznak a forma, a szerkesztés elveivel, a műalkotás szubjektív feltételeivel és - értelmezésük szerint - ezoterikus filozófiájával. Hamarosan Katherine is közéjük tartozik, a vitában ugyan alig-alig vesz részt - a vitázók arisztokratikus nézeteit sohasem lesz képes megérteni vagy méltányolni -, a társaság irodalmi kedvenceire azonban felfigyel. Az orosz irodalmi közelmúlt nagyjait emlegetik leginkább, Dosztojevszkij-t, Turgenyev-et és Csehov-ot. Murry Dosztojevszkijről ír tanulmányt, Katherine pedig leginkább Csehovot olvassa, akit ugyan már előbb is ismert, de most már fordítja is - egy orosz barátjával együtt - a különösen vonzó mester novelláit. Mintha jó ismerős írásait forgatná, úgy ír, úgy szól Csehovról, akit soha nem láthatott. A modern novella hangulati elemeiről, szerkesztési technikájáról Csehov művei szolgáltatják számára a legbecsesebb tanulságokat.
Részt vesz a szerkesztői munkában is, kritikai cikkekkel szerepel Murry lapjában - de mindennél fontosabb számára a férfi maga: Murry egyéniségének, műveltségének és műveinek fenntartás nélküli csodálata tölti be életét, és naplója, meg a Murryhez írt levelek tömege bizonyítja, hogy ez a rajongó szerelem mindvégig töretlen marad.
Pedig valójában fájdalmasan egyoldalú szerelem lehetett ez - Murry sohasem volt a nyugalom és biztonság réve, a gyöngédség sem volt jellemző tulajdonsága. Erről ugyan néhány elfojtott panaszon kívül semmi sem olvasható a Naplóban, és a Levelezés is egyoldalú, hiszen Murry válaszleveleit nem ismerjük, de a „Boldogság" című kötet egyik darabja: The Man without a Temperament (A kedélytelen férfiú) sajátosan és bizonyára nem véletlenül idéz fel az övékhez olyannyira hasonló kapcsolatot. A történet kedélytelen hőse beteg feleségével tölti napjait, és kénytelen elviselni a gyógyfürdő számára oly idegesítő környezetét. Korrektül és pontosan látja el a betegkísérő férj feladatait, szó nélkül teljesíti az asszony apró kívánságait - kihozza a szobából a kendőt, eligazítja a párnát a feje alatt, sétára kíséri, és elfogja éjszaka a bosszantó szúnyogot is - de a személyzethez, a többi vendéghez egyetlen kedves szava sincs, pedig milyen jólesne ez a betegnek, csaknem olyan jól, mint az áhított, de elmaradó szerelmes simogatás. Egy gentleman nem ejthet szót a számára nyomasztó állapotról, csak a pecsétgyűrűjét forgatja az ujján szüntelenül, mintha a láthatatlan és nehezen tűrt bilincstől igyekeznék szabadulni.
Katherine-nak, akárcsak a novella beteg hősnőjének, szintén nagy szüksége volt a megértésre és dédelgetésre: 1915-ben szívbántalmak kényszerítik a francia délvidékre, két év múlva pedig mellhártyagyulladás adja hírül az egyre súlyosodó tuberkulózist, amin sem a jó levegőjű táj, sem a sokféle orvosi tanács nem segít. Többnyire egyedül van a sűrűn változtatott gyógyhelyeken, John csak ritkán látogatja meg, egy ideig a még javában tartó háború is szörnyen nehezíti a beteg életét. Az utolsó három év: szanatóriumok Svájcban és Olaszországban, a gyógyulás egyre kilátástalanabb reménye, és közben: a legszebb, a legtisztább alkotások, amelyekről azonban, akár az egész tönkrement életről, csak a kielégületlenség rezignáltságával szólhat. Csehov is - írja Murrynek, néhány hónappal a halála előtt, magára gondolva, „ugye tudod, 43 éves volt, mikor meghalt. És mennyi ment el életéből arra, hogy kétségbeesetten igyekezett meggyógyulni. Mi maradt belőle?... Olvasd csak el az utolsó levelét: minden reménynek vége... Igaz, olykor voltak boldog percei is. De az utolsó nyolc esztendőben nem volt számára biztonság. Azt is tudjuk, hogy novelláival korántsem volt elégedett. Különös fantázia nélkül is elképzelhetjük: halálos ágyán ilyesmi járhatott a fejében: soha nem volt igazán szerencsém. Valami állandóan rosszul ütött ki életemben."
Végső heteit még az utoljára felcsillanó remény fényében Fontainebleau-ban tölti - egy kuruzsló üdülőtelepén. De maga is tudja, hogy immár mindenféle illúziót el kell temetni. „Félelem - vall a Naplónak. - Ugyan mitől? Csakis attól, hogy elvesztem Johnt. Igen, csakis attól félhetek. De jóságos ég! Nézzünk szembe a dolgokkal. Mid van belőle? Milyen kapcsolat van kettőtök között? Néha szól hozzád, - aztán elmegy. Gyengéden gondol is rád. Arról álmodik, hogy egyszer majd, ha megtörténik a csoda, együtt élhet veled. Csak a rólad alkotott álomkép fontos a számára, nem az élő valóság... Az együttélés, beteg-magammal, csupa gyötrelem, amelyet csak egy-egy boldog pillanat szakít meg, - ez azonban nem élet..." Még harmincöt éves sincs amikor meghal.
A század első évtizedcinek londoni esztétái keveset foglalkoztak társadalmi problémákkal, politikával még annyit sem. A maguk módján persze ők is a változás perspektíváin gondolkodtak, de a viktoriánus maradványokat elsősorban a hagyományos művészi felfogás kritikájával igyekeztek felszámolni, ahogy többek között Virginia Woolf és Lytton Strachey tanulmányaiból is kitűnik - az utóbbi híressé vált történelmi leleplezései valamivel később íródtak. A kor szociális kérdéseinek elemzésére Murry és társasága még az elvont spekulációk erejéig sem mutatott hajlandóságot.
Katherine korai lázadását a szabályosnak, törvényszerűnek hirdetett, de valójában elferdült, természetellenes és a szellemre is béklyókat rakó emberi kapcsolatok idézték elő. Londonba későbbi ifjú hősei ösztönös humanizmusát, emberszeretetét hozza - ám az íróbarátok ezt legfeljebb a sikerült alkotások tükrében méltányolják. Murry barátai közül leginkább Lawrence töpreng el a megoldatlan kérdéseken, de Katherine-t, bár kedveli a különös embert, megrémíti az író romantikus zabolátlansága, gondolatainak démonisága. „Lawrence-et szenvedélye teszi igazi íróvá. Szenvedély nélkül a levegőbe ír az ember, vagy a tengerparti homokra. Azt hiszem azonban, hogy Lawrence-et elvakítja a szenvedélye. Azt képzelnénk: igaza van-vagy hogy is mondjam...? Az a meggyőződésem, hogy csak a szeretet mentheti meg a világot. De nem az ő elkínzott, sátáni, démonikus szeretete..."
A naivul ható fogalmazás az író igazi feladatára figyelmeztet : ha az eltorzult viszonyokat, a közömbös, cinikus, rideg és aszociális magatartást az írói ábrázolás hűen mutatja be, megmozdulhat a világ lelkiismerete. A szociális együttérzés kifejezésének hiteles őszinteségét - ahogy erről ismételten ír -csak az ábrázolás valódisága, a sallangoktól megtisztított valóság bemutatása biztosíthatja. „A becsületesség többet ér életnél, halálnál, mindennél... A végén csak az igazság ér valamit: izgalmasabb, vidámabb és szenvedélyesebb, mint a szerelem. Minden más cserbenhagy - az igazság soha. Ami engem illet, életem most már neki szentelem - csakis neki..."
A Lawrence-ről írt sorok egy 1921-és levélből valók: az utóbbi vallomást, amelynek szenvedélyessége a csalódottság keserűségét is szemlélteti, a Napló 1919-ben írt feljegyzése őrzi. De az alkotás követelményeiről előbb is, mindig is hasonlóan nyilatkozott; bőven idézhetnénk írásaiból. „Alaposnak, becsületesnek kell lenni - írja másutt. - Ha a művészek tényleg alaposak és becsületesek volnának, azt hiszem, megmenthetnék a világot." A szociális rokonszenv közlésének és a valóság megragadásának programja és e szándék maradéktalan és művészi megvalósítása még akkor is klasz-szikus termést hozott, ha a betegség hányattatásai a társadalmi lét törvényeinek mélyebben szántó felismerését lehe tétlenné tették is. A háborús események közben, meg utána is, Mansfield saját nyomorúságával küszködött, de az adat-és élménygyűjtés korlátolt lehetőségei nem maradtak kihasználatlanul: az a néhány miniatűr, amely a lét csüggesztő jeleneteit mutatja be, meggyőzően tanúsítja, hogy e rövidre szabott alkotói lét során az elesettek sorsa, a társadalom közönyössége nem kerülték el az író figyelmét. A Képek (Pictures) Moss kisasszonya, a kiöregedett, kikopott és megható igyekezettel magát kellető énekesnő hiába járja naponta az ügynökségeket, - sehol nem kell már, sem ő, sem amit még produkálni tudna. A kérdőíveken ilyenekre kell felelnie: Tud-e repülőgépet vezetni - műugrani - célba lőni? „Elgondolkozott az utcán a kérdéseken. Erős, hideg szél fújt, megci-bálta, arcát verdeste, gúnyosan: a szél tudta, hogy Moss kisasz-szony nem tud válaszolni a kérdésekre." De lakni kell, és enni is, - és a kávéházba lépő testes úr a prostitúció megmaradt lehetőségét kínálja. Miss Brill is színésznő volt valaha, - most nyelvleckéket ad francia gyerekeknek. Vasárnap kicsípi magát, régimódi szőrméjét is nyakába keríti, és kiül a parkba. Örömmel nézi a sétálókat, szeretettel az ifjú szerelmespárokat, kedves színpadi jeleneteket képzelve köréjük. Aztán egy fiatal pár vihogására lesz figyelmes: rajta mulatnak, meg a mókás szőrmén a nyakában. Ezen a napon hazamenet nem veszi meg a szokásos vasárnapi süteményt. Otthon „gyorsan lecsatolta a kis szőrmesálat, és gyorsan, oda se nézve, visszarakta a dobozba. Mintha valami elsírta volna magát a dobozfedél alatt." (Miss Brill) Az öregek nem kellenek, mosolyognak rajtuk, a kis nevelőnő ártatlan naivitását és tapasztalatlanságát viszont a gátlástalan és rideg felnőttek használják ki (The Little Governess - A kis nevelőnő). Parker mama pedig szinte az élet valamennyi nyomorú-ságát érzi. Mindene fáj, ha leül, ha feláll, de dolgozni kell, a gyerekek meghalnak, most ment el a kedvenc is, a kis tébécés unoka, de azért másnap csak el kell menni takarítani, és az irodalmi fiatalúr, akinek olyan a lakása, mint egy gigászi szemétláda, nem átallja gyanakodva megkérdezni a temetésről jött öregasszonyt: nem látta-e a kávéskanálnyi kakaót, - a napokban még megvolt. Még sírni sem lehet igazán, otthon felizgatná vele a többieket, az utcán meg elered az eső (Life of Ma Parker - Parker mama élete).
A Témát, amely a nagy teljesítményeket elindítja, a hazulról jött és a nyugati frontra induló fiatalabb fiútestvér rövid látogatása sugallja. A Napló is, Murry is megemlékezik a megható találkozásról, amely az emlékek idézgetésével telik el, és Katherine egyszerre világosan tudja - érzi, hogy az új-zélandi gyermekkorról, az eltűnt, elmarasztalt világról, a felejthetetlen nagymamáról és a kertről kell írnia. Ismét közel van minden, amit annak idején elűzött magától, és amikor néhány hét múlva megérkezik a testvér halálhíre: ünnepélyes - és a Naplóban aláírással is hitelesített - fogadalmat tesz, hogy megírja a gyermekkor történetét. A nagy összefüggő beszámoló nem készült el; talán jó is: az írót különben sem összefüggő eseménysor inspirálta. Az Előjáték (Prelude), Az öbölben (At the Bay), A gardenparti (The Garden Party) és a Babaház (The Doll's House) egy-egy önmagában is befejezett rész a tervezett egészből.

Katherine Mansfield irodalmi műve nem nagyon terjedelmes: néhány kötetnyi novella, - és a halála után megjelent a levelezése és a naplója. A novellái abba az esztétikai kategóriába tartoznak, amiről nagyon nehéz mást mondani, mint hogy gyönyörű. Ha a gyönyörű magában nem volna szuperlatívusz, talán azt is lehetne mondani, hogy nagyon gyönyörű. Minden kritikai méltatás, leírás, analízis gorombán intellektuálisként hatna a novellák csodálatos egyszerűsége mellett. Talán illetlenség is lenne; mintha egy szép nő szellemi képességeiről beszélnénk. The high luxury of not having to explain, annak a kéje, hogy nem kell magyarázni, mondja Katherine Mansfield a naplójában, abruptul és ok nélkül. A novelláinak sincs magyarázatuk. Jelenségek, mint a többi jelenség e világon; oktalanok és mégis értelemmel teljesek, mint egy esti folyó. Tíz évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy ezekben a novellákban tragikus életérzés van. Amióta az ilyentípusú kifejezések banálisakká váltak, nehéz megmondani, hogy mi van Katherine Mansfield novelláiban. Valami ekszkíz és igaz szomorúság, amire elvesztettük a nevet. Valamikor melankolikus humorról beszéltek; száz évvel később érzékeny szívekről. Az írónők története elválaszthatatlan a nőmozgalom történetétől. A nő, mint a többi elnyomott emberfajta, nem tud megszabadulni attól a tudattól, hogy nő. Írói attitűdje is aszerint alakul ki, hogy milyen álláspontot foglal el nő-voltának tényével szemben. Az első generációk szóvivői, akik a nők egyenjogúságáért küzdöttek, elszánt bajuszos hermafroditák voltak, bátran és hangosan vállalták az éhhalált szavazati jogukért. Férfiakalapot hordtak és férfijogokat követeltek. Az ideáljuk az volt, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak. Az újabb generáció nő akar maradni. Még csak azt sem ambícionálja, hogy csúnya legyen. Ez minden öntudatra-eszmélés pszichológiája. Az elsők, akik tudatosan magyarul írtak, Bessenyeitől Kölcseyig, olyan szépen akartak magyarul írni, mintha németül írnának. Vörösmarty volt az első, aki egyszerűen magyarul írt, minden összehasonlítás nélkül. Az irodalomban is megvan ez a különbség a női generációk közt. A régebbi nőírók férfi-álnevet vettek fel és igyekeztek elfelejteni nő-mivoltukat, amikor íróasztaluk mellé ültek. Elizabeth Barrett Browning a legasszonyibb lírát konciz férfias akarattal kovácsolta szonettjeibe. George Eliot úgy írt, mint egy férfi. Az újabb generáció nem ismeri ezeket a férfi-ambíciókat. Virginia Woolf-nak csak egy igénye van: a room of your own, mondja, saját szoba, ahol zavartalanul nő és író lehet. Az új írónők, Colette és a nagy angol hölgyek, úgy írnak, ahogy csak nők tudnak és mernek írni. Az elbeszélő irodalom eredetileg közérdekű fecsegés volt, bizonyos ceremóniákhoz kötve. A régi nagyok báját ez a fecsegő készség adja meg; Homerosnál epikai bőség néven szokták elkönyvelni. A modern nőírók mintha átaludták volna az évezredeket, amik a férfiak intellektusát más célokra formálták ki; ők még mindig oly csodálatosan tudnak fecsegni, mint a görögök. Műveiket olvasva az ember egy pillanatra sem felejti el, hogy nővel van dolga; és gyöngéden hagyja, hogy revelálják előtte a világot, amiben benne élt és aminek apró rejtett kincsei iránt vakká tették absztrakt sémái, pártállásai, meggyőződései, a férfiélet eredendő terméketlensége. Úgy képzelem, kávéházban élő zordon agglegények számára Katherine Mansfield könyvei pótolni tudnák azt a valami mélyebb humánumot, amit másnak a nők pszichikai közelsége jelent. A naplót megelőző bevezetésből sok mindent megtudtam Katherine Mansfield rövid életéről. Így, azt hiszem, az is fontos, hogy Katherine Mansfield Újzélandból jött Angliába. Újzéland a fehér ember legfiatalabb országa; kétszáz év előtt még csak mese volt a tengeren. Igaz, hogy első telepesei fegyencek és hasonló «disreputable» emberek voltak. De Katherine Mansfield már negyedik generáció; az ő csodálatos üdeségében egy nagy földség először szólal meg az emberi szimfóniában. Egyébként, úgy látszik, Katherine Mansfieldben volt bizonyos hazafiúi büszkeség; meg akarta mutatni a világnak, hogy Újzéland «is tud». De olyan szerényen és tapintatosan, hogy a napló nélkül nem is tudtam volna, hol van az a furcsa ország, ahol Katherine Mansfield gyermekkortörténetei lejátszódnak és amit sehogysem tudtam elhelyezni Európa és Amerika közt. Megtudtam továbbá, nem minden fájdalom nélkül, hogy Katherine Mansfield felesége volt J. Middleton Murrynek, a nagy és unalmas angol essayírónak. Ő az, aki párhuzamot vont Keats és Tolsztoj, majd Keats és Shakespeare között, azután a kereszténységre specializálta magát és olyan angol Abbé Bremond-féle. A bevezetés, melyet Katherine Mansfield naplója elé írt, nemes önmérséklettel, visszafojtott fájdalommal van megírva. A naplóból kitünik, hogy Katherine Mansfield nem bírta ki állandóan Middleton Murryt és házasságuk nagyrészében külön éltek. «Alors, je pars», írja a napló, amibe sok francia mondat keveredik, az angol nők mindig ilyen primitív módon dokumentálják műveltségüket. Azután: «Meglepő, hogy megrázkódik egy nagy ág, ha egy buta kis madár elrepül róla. Azt hiszem, a madár tudja és rendkívül beképzelt lesz. Egész nap odavolt, drágám, mikor mondtam, hogy elhagyom. Egészen kétségbe volt esve. De most már az ág megint nyugodt. Egy rügy sem esett le, egy galy sem törött el. Csak áll a fényes levegőben, szilárdan és erősen, és hálát ad Istennek, hogy az estéivel újra szabadon rendelkezhetik.» És később: «Egyedül élni. Még akkor is, ha valami szörnyű véletlen folytán hajszálat találnék a mézeskenyeremen - mindenesetre tudnám, hogy az én hajam.» Katherine Mansfield a háború áldozata lett. Öccse, akit imádott, elesett Franciaországban. Az öccse után való bánkódás megviselte egészségét, a tüdeje gyenge volt és 1918-ban elutazott Délfranciaországba, kedvenc tartózkodási helyére. De az 1918-as Franciaország nem volt az, ami szokott lenni. A koszt még ott is rossz volt és Katherine Mansfield, miután egyideig panaszkodott a reggelire, hazafelé indult. Amikor Párizsba ért, éppen megindultak a német repülő-támadások, a közlekedés heteken át fel volt függesztve. Ezek a Párizsban töltött szorongó hetek végzetesek voltak a számára, tüdőbaja egyre rosszabbodott és 1923-ban meghalt, harmincnégy éves korában. Naplójában többnyire olyasmiről ír, amiről férfinak sosem jutott volna eszébe írnia. Nyári estéken a lépések az utcán egészen máskép hangzanak. A szomszéd szobában köhög egy férfi; ő is köhög, úgy felelgetnek egymásnak, mint két kakas, távoli rejtett majorokon. Idegen hotelekben megszállni, bebujni az ágyba, várni az árnyékokra, amint hálójukat lassan szövik a Világ Legcsúnyább Tapétáján. És panaszkodik, örök írói panaszokkal, lustaságáról, kényelmetlen karosszékekről, szóval az alkotás kínjairól. Nagyon nehezen írt. Csak akkor írt, ha a téma olyan eleven volt előtte, mint az önkénytelen visszaemlékezésben, amiről Proust beszél. Irígyelte a férjét, aki azt mondta: most írni fogok, és írt, amíg be nem fejezte. Szegény Katherine Mansfield, nem tudta, hogy tanulmányt írni egészen más dolog. Az ember elolvas ötven könyvet, azután végiggondolja a gondolatait, azután kényelmesen megír háromszáz oldalt. A hosszú civilizáció következtében az essay-írás oly természetes aktussá vált egyesek számára, mint maga a gondolkodás (egyesek számára). De megírni öt oldalt úgy, ahogy Katherine Mansfield írta - az csoda, ma is, mint az első napon.
Szerb Antal

A filológiai kutatás szerint Katherine Mansfield ismerte Joyce két könyvét: Az ifjúkori önarcképet és az Ulyssest, - a Dublini emberekben összegyűjtött novellák - úgy látszik -nem jutottak el hozzá. Virginia Woolf művészi felfogása és módszere még nem alakult ki az Előjáték születésekor, és az Ulysses is később jelent meg. El kell ismernünk tehát, hogy a „belső monológ" és a „tudatáramlás" technikája már a nagy újítások előtt megjelenik: a hagyományos ábrázolás módszerei között Katherine Mansfield evvel a technikával is él, a híres kortársakat megelőzve.
A nagymama, Linda, Beryl, Kezia: nemzedékek élnek együtt ebben a házban, ismerjük vágyaikat és nyugtalanságukat, változásra áhítozó sóvárgásukat is, és mégis: e parányi darabjaiban is lélegző, mozgó világ mégis a változhatatlanság benyomását kelti; mozdulatlan keretek között mindig egyforma az élet rutinja, a meglepőre vagy szokatlanra nem érdemes számítani, - ezt látja keserűen Beryl, és ezt tapasztalja a nagyon hasonló másik ház Laurája is, a tíz-tizenkét esztendővel idősebb Kezia (A gardenparti). Az a világ, amelyet Katherine otthagyott, és amelyet most életre kelt, csakis hamisítatlan eredetiségében lehet valódi, nem szabad, hogy az emlékezés gyöngédsége vagy az ítélkezés elfogultsága torzítson rajta.
Az előkészületek során ugyanis nem egy ironikus vázlat vagy portré született a régi emlékek anyagából, az új-zélandi arcokról korábbi figurákra is emlékezhetünk: a lagzira készülő Brechenmacher úrra (Frau Brechenmacher Attends a Wedding - (Brechenmacherné lagzira megy), vagy a groteszk Andreas Binzerre (A Birthday- Születésnap). Egocent-rizmusuk hajszálra olyan, mint Stanley Burnelle, és a szervilis Reginaid Peacock magánélete is az új-zélandi minta szerint alakult (Mr. Reginaid Peacock's Day - Reginaid Peacock úr napja). Igaz, a mulatságosán hiú férfihősök egy kissé sztereotip figurák: amilyennek a nők látják olykor, szigorú pillanatokban, a vélt előjogaikra felháborító önzéssel hivatkozó férfiakat. De az Előjáték vagy Az öbölben megírásáig a jól ismert apa-figura lágyabb vonásokat ölt, és az ironikus beállítás ellenére is rokonszenvesebb, emberibb, úgy érezzük: igazabb is, mint ahogy Katherine ábrázolta lázadó korszakában. A ház és lakói, az egész táj végre olyanná értek, amilyennek a megírására fogadalmat tett: a felidézés izgalmas kísérlete sikerült, és bizonyos, hogy az újraélés nem lehetett nyugodt merengés. „John éppen most gépeli le A gardenpartit - olvassuk a Naplóban -, csaknem egy hónapig tartott, amíg magamhoz tértem Az öbölben megírása után. Legalább háromszor fogtam hozzá, hasztalanul. De a tenger hangja nem engedett el, és Beryl sem, amint nedves haját legyezi az ablakban..."

A páratlan arányérzékkel szerkesztett utolsó novellák át tetsző egyszerűsége és ökonómiája az irodalom nagy lírai kompozícióit juttatja eszünkbe. Murry a Keats versek tisztaságával hasonlítja össze őket. Hangszínük, ritmusuk a Naplóban és Levelekben jelzett gondos műhelymunka eredménye. Katherine sokszor, legtöbbször elégedetlen volt magával, de tudta, hogy a kiforrott alkotásokon egy szót, egyetlen vesszőt sem szabad változtatni. „Tudod, mekkora gonddal választom meg a szavakat is - írja Murrynek 1920-ban -, nem szabad változtatni rajtuk. Ha nem tetszik, ahogy van, inkább ne közöld .' ' „Minden mondat hosszát, minden hangvételt mérlegeltem - írja a Miss Brill című történetről szólva -, ügyeltem a bekezdések emelkedő és eső ritmusára, - aztán elolvastam, nem is egyszer, hangosan az egészet, mint mikor egy zeneszerző újra meg újra lejátssza szerzeményét..."
Az alkotás lehetőségeiért heroikusan meg kellett küzdenie, de számára az alkotás percei voltak igazán fontosak, a siker kevésbé érdekelte. Hanem egy dolognak őszintén örült: annak, amit egy nyomdász mondott szedés közben az Előjáték gyerekhőseiről: „Nézzék csak, hiszen ezek a gyerekek élnek'."
Báti László

Vissza

copyright © László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu