Márai Sándor |
|
Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a
mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem
kedvelték - és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték
művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók sokaságára.
Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az
irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan
rohanó országban a különböző árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek
egyértelmű liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt
harcos baloldali ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de
olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg
pulicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas
színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele,
azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél
évtizeddel később a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus
elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító
"marxista-leninista ideológia" és a "szocialista realizmusnak" elnevezett
irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait
ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali "polgári
csökevény"-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét, sőt még
szándékainak humanizmusát is. Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai
és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkörtől "amely
nélkül - saját, élőszóval, illetékes államférfiak előtt elmondott szavaival -
nem érdemes élni", és önkéntes száműzetésbe megy... akkor ugyan nem beszélnek és
nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit
ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a
kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői magánkörökben
beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása
miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik, és igyekeznek
maguk is olvasni új könyveit. Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre
lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a
másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy
haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy
hazakészülődés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában,
választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő, de nem is
békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hűséges eszményeihez. Így él, egyre
magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek
terhével. Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből,
nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már
itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami
miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott
pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett
át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a
legolvasottabb íróink közé tartozik.
Hogy ki volt és milyen volt? Erre a kérdésre minden olvasónak az egész életmű
adhat igen pontos feleletet. Röviden összefoglalva néhány bekezdéssel lehet
jelezni az életutat, és néhány címmel az életmű fő állomásait.
A Grosschmied család nagyon régi, már korai századainkban is tisztes városi
rangokat viselő szepességi cipszer (más néven: szepesi szász) família volt.
Országos, olykor világhírű jogtudósok kerültek ki nemzedékeikből. Közéleti
érdemeik miatt kaptak valaha régen a királytól magyar nemességet a "Márai"
előnévvel. Az író nagybátyja, Grosschmied Béni a budapesti egyetemnek olyan
tekintélyű jogászprofesszora volt, hogy külföldi egyetemek - köztük még az
oxfordi is - vele íratott magánjogi tárgyú tankönyveket. Márai apja is jogtudós
volt, nagyon tisztelt kassai ügyvéd. Az író is Kassán született. Az ifjúkori
emlékek, a nagy múltú, régóta polgáriasodott város, benne a nagyon kulturált
szülői otthon képe, hangulata, polgáralakjai mindvégig alaphangját adták
bontakozó, majd terebélyesedő életművének. Ez a világ adja örökségét, ez
határozza meg hitvallását. A nemesi-jobbágyi Magyarország évszázadai folytán az
iparos, kereskedő, értelmiségi polgár nélkülözhetetlen volt, de mégis sok
mindenben idegen. Nemesi vagy paraszti eredetű magyar polgárság csak egész kevés
helyütt alakult ki városainkban, felettébb ritka volt az olyan képlet, mint a
debreceni cívis. A magyar polgárság túlnyomó többsége német, szláv és zsidó
eredetű volt. De a társadalom polgárosodása és ettől elválaszthatatlanul
nemzettudatának kifejlődése ezeket a polgárokat már a XVIII. századtól kezdve a
magyarságtudat fontos hordozóivá, kifejezőivé tették. A német vezetéknevű és
magyar nemesi előnevű felvidéki polgárság ugyanolyan közege lett a XIX.
századtól óriási lendülettel fejlődő magyar kultúrának, mint a hasonló
társadalmi utat bejáró szlovák, zsidó, szerb, horvát, román kortársaik. A nagy
kultúrájú Kassa és benne a nagy kultúrájú család igen jó termőtalaj volt az
irodalom és a művészetek számára is.
Mire Márai Sándor - aki, amint költőként irodalmi útra indult, a családi
predikátum alapján Márainak nevezte és írta magát - túllépett középiskoláin,
olyan művelt diákember volt, aki egyaránt ír, olvas, beszél magyarul, németül és
franciául. Nem csak az irodalomban és a történelemben, hanem úgyszólván
valamennyi tantárgyban kitűnik. Korán műveltnek mondott fiú, aki már a
gimnáziumban is kiemelkedett biztonságos verselőképességével. És habár hamarosan
kiderültek prózai erényei, prózaíróként tartja számon az irodalomtörténet, majd
volt olyan időszak, amikor legtekintélyesebb újságíróink közt foglalt helyet - a
költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély.
Költői stílusában, ízlésében a Nyugat költőihez, leginkább Kosztolányihoz áll
közel, majd erre rétegződtek a Berlinben és Párizsban belélegzett nyugat-európai
hatások. Ennek a választékos költészetnek mindvégig jó átlagát képviselte olykor
magasabb szinteket is elérve, de élete végső évtizedeiben, a hontalanság
magányában néhány nagy elégiája - például a "Halotti beszéd" - fel tudott
emelkedni költészetünk legmagasabb ormaiig. De azért a költészet mégis
háttérzene a regényekhez. Mint ahogy ha nem is háttér, mégis melléktéma a
gyakran igen nagy hatású publicisztika, és az ettől elválaszthatatlan, gyakran
bravúros útirajz. - Mindez hozzátartozik Máraihoz. A regényíró azonban XX.
századi szépirodalmunk egyik legfőbb alakja.
Senecaval Élj úgy, hogy holnap meghalsz. Ne szelíden, Élj, mint a kő, vagy mint a tiszta állat, |
Luminal Ez már a csend. A szív jár még, dadog. |
Mire bevégezte a gimnáziumot, befejeződött az első
világháború is, és Kassa egyszerre nem volt Magyarországon. Budapest a
forradalmaknál, majd az ellenforradalom vérengzésénél tartott. Okosabb volt
távol, Nyugaton tanulni tovább. Igaz, az összeomlott Német Császárság talán még
zűrzavarosabb volt, de a nagy hírű német egyetemek az ismeretek fellegvárai
maradtak. Márai hol Berlinben, hol Frankfurtban folytatja tanulmányait:
irodalmi, esztétikai, filozófiai műveltségét tudományos szintre emeli. Közben
pénzkeresés végett német újságokba ír, költők körében ismerkedik az irodalom
modern törekvéseivel. Majd átrándul a győztes Franciaországba, és éveket tölt
Párizsban, ahol másfajta modern költészet bontakozik. És ott is lehet
újságírással pénz keresni. Ezekből a külföldi kalandozásokból már Budapestre tér
haza. Már odakint megírt egy szándékoltan modern stíluslehetőségekkel eljátszó
regényt: "Bébi vagy az első szerelem". Ez meg is jelenik itthon (1928), s ezután
újságoknál talál megélhetést biztosító állást. Hamarosan a liberális polgári
"Újság" nélkülözhetetlen munkatársa. Legfőbb cikkei évekig ott jelennek meg.
Érdekes véletlen folytán ugyanabban a szerkesztőségben, sőt ugyanabban a
szobában, egymással szemközti íróasztalnál ül Zsolt Béla, a harcias kispolgári
irodalom legjelentékenyebb publicistája és igen jó regényírója. Akik ifjú
író-költőként bejáratosak voltak az Újság szerkesztőségébe, jól érezték, hogy ez
a két jelentékeny (de másképpen jelentékeny) író és közíró valójában nem kedveli
egymást, de önfegyelmező méltósággal mindig elismerik egymás értékeit.
1930-tól kezdve azonban Márai az élő regényirodalom élére lendült. A "Zendülők"
már kétségtelen remekmű volt: nagy lélektani felkészültséggel írt, feszülten
izgalmas regény kamaszkorú fiúkról, akiket visszarettent a felnőttség, amely
menthetetlenül következik. És erre következett a már felnőtt fiatalok magányának
regénye, párizsi élményeinek lecsapódása, az "Idegen emberek". - Vannak olvasók,
akik ezt a két korai regényét szeretik legjobban. Holott az igazi nagy művek a
polgári életforma történelmileg-lélektanilag hiteles látleletei. Egy önéletrajzi
regénnyel kezdődik: az "Egy polgár vallomásai"-val. A következő évek nagy
kompozícióiban már általánosítva a magánélményeket, egy család - Garrenék -
történetében rajzolja kötetről kötetre a polgári, pontosabban a középeurópai,
legpontosabban a magyar polgári lét társadalmi és lélektani helyzeteit. A
"Féltékenyek" és folytatásképpen már a háború alatt és után írt "Sértődöttek"
számos kötete színvonalban és hitelességben semmivel sincs mögötte az európai
nagy polgárcsalád-ábrázolásoknak, Thomas Mann "A
Buddenbrook-ház"-ának és Martin du Gard "A Thibault-család"-jának. Ha ezt a
három nagy ciklust együtt, egymás után olvassuk, a legmagasabb művészi
színvonalon, dokumentumszerűen élhetjük át a párhuzamot is, a különbséget is a
német, a francia és a magyar polgári lényeg között. - Tulajdonképpen a polgári
létnek ezt az ábrázolását egészíti ki élete második felében kötetről kötetre
épített "Napló"-iban. Mintha egyetlen véghetetlen regényfolyam volna, amit saját
élményeiről, a világ jelenségeinek kommentálásáról és a maga teremtette
Garren-család létének változatairól ír. S ezek mellett kezdettől végig újabb és
újabb kisebb-nagyobb regények vallanak az érzések és élmények végtelen
változatairól, mint - csak legfőbb példákként a sok közül - a családi élet
válságáról szóló "Válás Budán" és a talán legnépszerűbb műve, a XVIII. század
kalandorvilágában játszódó, stílusbravúrokkal teljes szerelem-mozzanat, a
"Vendégjárás Bolzanóban". - Stíluseszményei közt
Kosztolányi mellett alighanem a
legfontosabb Krúdy Gyula. Róla írta egyik
legszebb, egyesek szerint a legszebb regényét, a "Szindbád hazamegy" címűt.
Ennyiből talán kikerekedik Márai Sándor írói arcképe.
Hegedüs Géza
copyright ©
László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu